Nacionalista leninista kapitalizmus

Kína és a gazdasági válság

  Ha nem sikerül úrrá lenni a gazdasági válságon, akkor Kínában megerősödhet nacionalizmus. A recesszió nem csak a kommunista vezetés hatalmát, de az egész világ biztonságát és a globális hatalmi egyensúlyt is veszélybe sodorhatja - figyelmeztet Timothy Garton Ash brit történész és publicista a The Guardian hasábjain. Ha a politikai reformok lelassulnak, az ázsiai országban megerősödhet a nacionalizmus, és Kína és az Egyesült Államok között háborús konfliktus robbanhat ki.

Az elmúlt hónapok történései nem erősítették a kínaiak a demokráciába vetett bizalmát. Az Amerikából és az Egyesült Államokból elinduló globális gazdasági válság és a mumbai terrortámadás után Garton Ash szerint sok kínai arra a következtetésre jutott, hogy ha a demokrácia ilyen mellékhatásokkal jár, akkor talán nem kellene elindulni a demokratizálódás felé. A baj csak az, hogy az ázsiai ország sem kerülheti el a recesszió hatásait. A kínai visszaesés következményei pedig rendkívül súlyosak lehetnek.

A tekintélyes történész emlékeztet rá, hogy Mao halála és a nyitás politikának meghirdetése óta folyamatosak a reformok. A gazdaság szárnyal, átlagosan 9 százalék fölötti volt a növekedés. A gyorsan fejlődő nagyvárosok modern metropolisszá váltak. A gazdasági növekedés hatására megerősödött a városi középosztály, és a nyugati luxusmárkák is megjelentek a kínai piacon. Bár egyre nagyobb az egyenlőtlenség, és vidéken továbbra is óriási a szegénység, az elmúlt évtizedekben 300 millióval csökkent a nyomorban élők száma. Szakértők becslése szerint a kínai gazdaság 2020-ra megelőzi az Egyesült Államokat és az Európai Uniót.

A nyitás politikája hallatlan gazdasági tekintetben tehát sikert aratott. A további fejlődésnek azonban strukturális akadályai vannak. A kínai gazdaság továbbra is a párt irányítása alatt áll, és a legnagyobb vállalatok állami tulajdonban vannak. A gazdaság átalakítását nem követték politikai reformok. Bár némi javulás tapasztalható, de azért a jog uralmának beköszönte még nagyon messze van. A bíróságok nem függetlenek, így a kínaiak többsége nem remélhet jogorvoslatot a pártvezetők túlkapásaival szemben: az apparátus vezetői érinthetetlenek. A korrupció letörésére és a demokratikus intézmények kialakulására sem sok remény van. „Bár a pártvezetés már csak névleg kommunista, egy bizonyos szempontból továbbra is ragaszkodik a leninizmus egyik elvéhez: a politikai hatalomból nem hajlandó engedni."

Garton Ash szerint a Nyugat legfontosabb feladata, hogy támogassa a kínai reformereket, akik a demokratikus politikai intézmények kialakítására törekszenek. Ha abból indulunk ki, hogy Kínában sohasem lehet többpártrendszer, és ezért minden reformtörekvést eleve kudarcra ítéltnek tekintünk, akkor tényleg semmi sem fog megváltozni. A jog uralmával és a civil társadalom erősítésével kapcsolatos nyugati tapasztalatok felhasználása lassú változásokat indíthat el, és a rendszer demokratizálását szolgálhatja - még akkor is, ha Kínából sosem lesz nyugati típusú demokrácia. De talán még ez sem kizárt: ahogyan harminc éve, a nyitás politikájának meghirdetésekor senki sem hitte volna, hogy mára Kína ilyen hosszú utat tesz meg, talán újabb harminc év elteltével a „leninista kapitalizmus" is a múlté lesz.

A lassú demokratikus reformok azonban megfeneklenek, ha az ország gazdasága lelassul. Ha recesszió köszönt be, és emberek milliói válnak munkanélkülivé, akkor tüntetések és lázadások törhetnek ki. Ha az Egyesült Államok és Európa saját piacainak védelmében korlátozza a kínai importot, akkor megerősödhet az a nyugatellenesség. A kommunista vezetésnek aligha lesz más lehetősége a hatalma megőrzésére, mint a nacionalista eszmék felkarolása.

„Bármilyen bölcs is legyen a pekingi és a washingtoni vezetés, a globális politikai hatalom átalakulása miatt nehéz lesz konfliktusok nélkül megúszni az elkövető évtizedeket" - figyelmeztet Garton Ash. Emlékeztet rá, hogy Barack Obama január közepén hivatalba lépő elnök korábban úgy nyilatkozott, hogy kül- és biztonságpolitikájában kiemelt figyelmet szentel a világpolitikai egyensúlyt veszélyeztető új nagyhatalmaknak. William Fullon admirális, a csendes-óceáni egységek korábbi főparancsnoka pedig egyenesen úgy vélekedett, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlen az amerikai-kínai katonai összecsapás. „Nem fordíthatunk hátat Kínának: mindent meg kell tennünk a folyamatos gazdasági és politikai reformok sikere érdekében" - véli Garton Ash.

Érdekes, hogy a tekintélyes történész néhány hete még sokkal derűlátóbban nyilatkozott a Nyugat és Kína viszonyának alakulásával kapcsolatban. November végén egy kanadai lapban úgy vélekedett, hogy az ideológiai különbségek a gazdasági válság hatására csak retorikai szinten maradnak meg. Kínát egyre inkább a demokratikus kapitalizmus fogja jellemezni, miközben az Egyesült Államok kénytelen lesz szocialisztikus gazdaságmentő csomaggal megpróbálni úrrá lenni a válságon.

Talán a gazdasággal kapcsolatos újabb rossz híreknek tudható be, hogy Garton Ash most már nem demokratikus kapitalista Kínát vizionál, hanem a nacionalizmussal kiegészített leninista kapitalizmust.

http://www.guardian.co.uk/commentisfree/2008/dec/04/garton-ash-china-economy-comment

Bill Gates: nem az oktatáson kell spórolni

The Wall Street Journal

A New York-i konzervatív üzleti napilap beszámol róla, hogy Bill Gates, a Microsoft és a Bill & Melinda Gates Alapítvány alapítója a George Washington Egyetemen tartott szerdai előadásában a gazdasági válság lehetséges következményeiről a kormány feladatairól beszélt. Az egyre többet jótékonykodó emberbarát milliárdos egyebek között kifejtette, hogy a januárban hivatalba lépő Obama-kormánynak a recesszió ellenére mindent meg kell tennie az oktatás színvonalának emelésére és folytatni kell a szegény országok támogatását is.

A világ egyik leggazdagabb embere arra is felhívta a figyelmet, hogy a jelenlegi gazdasági válság sok tekintetben a hetvenes évek kríziséhez hasonlít. És mint akkor, a recesszió most is lehetőséget teremt új iparágak megerősödésére. Gates emlékeztetett rá, hogy az informatika térnyerése a hetvenes években kezdődött: egyebek között a Microsoft is akkoriban alakult.

„Ha a szövetségi kormány oktatási reformba kezd, akkor nem kizárt, hogy a visszaesés után jobban állunk majd, mint most" - mondta Gates. A jövő generációt hozza hátrányos helyzetbe, ha a kormány az oktatáson próbál spórolni. Ha a felsőoktatásra nem jut pénz, tovább romolhat az oktatás színvonala, ami hosszú távon visszavetheti Amerikát. Arra utalt, hogy a Microsofthoz hasonló sikeres vállalkozások aligha lehetségesek, ha nem áll rendelkezésre a jól képzett, innovatív emberi erőforrás.

http://online.wsj.com/article/SB122833830305276787.html

Globális trendek

2025-re új világrend alakul

Amerika világpolitikai szerepének és hatalmának csökkenése, állandósuló terrorfenyegetés, a demokratikus államok meggyengülése, környezeti katasztrófák, víz-, élelmiszer- és energiahiány: a Nemzeti Hírszerzési Tanács, az Egyesült államok közép- és hosszú távú hírszerzési kutatóközpontja által készített Globális trendek 2025: Átalakult világ című stratégiai elemzése szerint ezek lesznek a legfontosabb kihívások az elkövetkezendő években. A jelentés célja az, hogy felhívja a figyelmet a legfontosabb biztonság- és geopolitikai folyamatokra, és felkészítse az amerikai vezetést a problémákkal történő szembenézésre.„A második világháború után kialakult nemzetközi rend 2025-re teljesen átalakul: megerősödnek az új nagyhatalmak, a globális gazdaságban egyre nagyobb szerephez jut a Kelet, és jelentősen nő a nem állami szereplők befolyása. Globális multipoláris világrend alakul ki, és csökken a fejlett és a fejlődő országok hatalmának különbsége" - áll az elemzés legfontosabb megállapításait összefoglaló bevezetőben.

A feltörekvő államok megerősödését elsősorban a globális gazdaság erőviszonyainak átalakulása okozza. „A globális tőke és a gazdasági hatalom Kelet felé irányuló áramlása példátlan jelenség." A magas olajáraknak és az ipari termelés Ázsiába és Latin-Amerikába történő kiszervezése miatt Brazília, Oroszország, India és Kína rendkívüli fejlődésnek néz elébe: 2040-2050 körül a négy ország GDP tekintetében utoléri a G7-eket. 2025-re Kína lesz a világ legnagyobb gazdasága és hadereje. Oroszország is jelentősen megerősödhet, feltéve, hogy az olajexportból származó bevételeket fejlesztésekre és infrastrukturális beruházásokra fordítja. Ha nem - vagy jelentősen csökken az olaj jegyzési ára -, akkor Oroszország lemarad. A hírszerzési szakértők kitérnek rá, hogy ebben az esetben Oroszország - és egyes közép-kelet európai államok - szervezett bűnbandák irányítása alá kerülhetnek.

A Nemzeti Hírszerzési Tanács felhívja rá a figyelmet, hogy az új nagyhatalmak - elsősorban Kína és Oroszország - nem veszik át a nyugati liberális demokráciák modelljét. Ezekben az államokban az államkapitalizmus valamilyen formája maradhat fenn: olyan gazdaságpolitika, amelyben az állami szerepvállalás és döntéshozás központi szerepe nem csökken. Az államkapitalista gazdaságpolitika és globális gazdasági kihívások miatt a demokratizálódási folyamat csak lassan haladhat ezekben az országokban, de az amerikai hírszerzési stratégák optimisták, és remélik, hogy hosszú távon mégis előtérbe kerülhetnek a nyugati típusú demokratikus intézmények és normák. De az államkapitalista és nem demokratikus rezsimek megerősödése sem fenyegeti a nemzetközi rendet: ellentétben a náci Németországgal, Kína, India, Oroszország és Brazília nem lesz érdekelt a globális hatalmi egyensúly felborításával.

„A multipoláris világrend kevésbé stabil, mint a két- vagy egypólusú. De még a globális pénzügyi válság ellenére sem gondoljuk, hogy a nemzetközi rend összeomlik, és megfeneklik a globalizáció, mint ahogy történt ez az első világháború idején. Mindazonáltal a következő húsz évben jelentős stratégiai szembenállás fogja kísérni a hatalmi átrendeződést: elsősorban a kereskedelemmel, a befektetésekkel és a technológiai fejlesztésekkel kapcsolatban alakulhatnak ki nézeteltérések és érdekellentétek. De a 19. századi fegyverkezési verseny és a területszerző külpolitika visszatérése nem valószínű."

Az új nagyhatalmak megjelenésével párhuzamosan mélyülni fog a harmadik világot sújtó szegénység. Afrikát, és mindenekelőtt a Száhel-övezetet továbbra is a nyomor és a polgárháborúk fogják jellemezni. Hiába nő az afrikai mezőgazdaság, a helyiek életminősége nem javul az élelmiszer-export hatására sem, sőt, a világpiaci kereslet élénkülésével tovább drágulnak majd az élelmiszerek, így a globális kereskedelembe becsatlakozó afrikai országokban a nagyobb termelés ellenére tovább nőhet az éhezők száma. A nyomor pedig politikai válságokat okoz, így a szegény afrikai államok közeli demokratizálódásra aligha van esély. Bár a latin-amerikai országok közül több is megerősödik, a populista gazdaságpolitika útjára lépő Venezuela és Bolívia leszakadhat a térség gyorsan fejlődő államaitól.

A globális gazdaság motorja tehát a megerősödő keleti nagyhatalmak lesznek, de életszínvonal és egy főre jutó GDP tekintetében a gyors növekedés ellenére sem közelítik meg a nyugati államokat. Ennek részben az az oka, hogy Kína és India egyre súlyosabb demográfiai kihívásokkal kell hogy szembenézzen: az ázsiai országokban is megjelenik a nyugati államok nyavalyája, a népesség elöregedése. Az inaktívak számának növekedése jelentősen visszavetheti Kína és India növekedését.

Az elemzés külön fejezetben foglalkozik a természeti erőforrásokkal. Az egyre gyorsabb gazdasági fejlődés miatt nyersanyaghiány léphet fel, és fokozódhat a természeti erőforrásokért folytatott verseny. Különösen a stratégiai szempontból lényeges javak - a víz, az energia és az élelmiszerek - értékelődnek fel, mert a kínálat nem tud lépést tartani a kereslettel. Az erőforrások szűkössége mellett a globális felmelegedés is hozzájárul az energia- és az élelmiszerhiányhoz. A klímaváltozás elsősorban a szegényebb országokat sújtja majd. A globális felmelegedéssel járó víz- és élelmiszerhiány miatt konfliktusok törhetnek ki.

Az Egyesült Államok hírszerzése szerint komoly esély van rá, hogy egyes országok - köztük atomhatalmak is - terrorista szervezetek irányítása alá kerülnek, és több közel-keleti állam is atomfegyvereket fejleszthet. Bár továbbra sem valószínű, de nem is kizárt, hogy a jövőben sor kerül nukleáris fegyverek stratégiai bevetésére.

A jelentés felhívja rá a figyelmet, hogy a terrorizmus elleni harcot csak akkor lehet megnyerni, ha a Közel-Keleten sikerül enyhíteni a szegénységet, és ezzel elvágni a terrorista szervezetek utánpótlását.

„Meggyőződésünk szerint igen kevés az esélye, hogy visszatérjen a hidegháborús ideológiai szembenállás, az államok többsége ugyanis a globalizáció következményeivel és a hatalmi viszonyok átalakulásával lesz elfoglalva. Az ideológia szerepének felértékelődése elsősorban az iszlám világban, főleg az arab országokban lehetséges. Azokban az államokban - Pakisztánban, Afganisztánban és Nigériában -, ahol nagy a  népességnövekedés és gyengélkedik a gazdaság, megerősödhetnek a radikális szalafista iszlám irányzatok."

A jelentés amerikai szempontból legfontosabb következtetése az, hogy az Egyesült Államok hegemóniájának csökkenése ellenére is legbefolyásosabb világpolitikai tényező marad gazdasági és katonai értelemben egyaránt.

A stratégiai elemzés készítői többször kiemelik, hogy előrejelzésükben számos bizonytalansági tényezővel számoltak, amelyek esetleges bekövetkezése jelentősen átírhatja a globális hatalmi trendek alakulását. Az atomfegyverek bevetése, egy globális járvány, a szűkös természeti erőforrások birtoklásáért folytatott háborúk eszkalálódása vagy egy jelentősebb terrortámadás egyaránt befolyásolhatja a jövőt. Mindent megváltoztathat az is, ha valamelyik feltörekvő nagyhatalomban - Kínában vagy Oroszországban - demokratikus átmenet kezdődik. „Nem valószínű, hogy ezen eshetőségek bármelyike is bekövetkezik, de ha igen, akkor jelentősen átírják a forgatókönyveket."

http://www.dni.gov/nic/PDF_2025/2025_Global_Trends_Final_Report.pdf

Michalengelo Dávidja csak márkajegy lesz?

Olasz értelmiségiek vitája a kultúra jövőjéről

A költségvetési megszorítások, amelyeket a kultúrát marketing-eszköznek tekintő kormány rendelt el, veszélyeztetik Itália legnagyobb kincsét - fejti ki a La Repubblica című olasz lapban Giampiero Vitelli, aki az általános helyzetképet  toscanai példákkal illusztrálja, de az ellenvéleményt is idézi.

Az észak-olaszországi tartomány egymaga 615 múzeumot számlál, vagyis hatezer lakosra jut egy, ami abszolút világrekord. Firenzében található a világ tíz legismertebb műalkotásából három, Olaszország leglátogatottabb múzeumai közül hét, Európa harminc leglátogatottabb múzeuma közül öt. Minden második Olaszországba látogató külföldi Toscania művészetével kíván ismerkedni.

Ugyanakkor Olaszország, amely a G8 országai közül kulturális kincsekben a leggazdagabb, a kulturális beruházások terén az utolsó helyen áll közöttük. Múzeumai közül egy sem szerepel a világ húsz leglátogatottabb hasonló intézménye között; egyetlen olasz egyetem sem található az első 190 között a rendelkezésére álló erőforrások szempontjából. Az EU országai közül Olaszország a 17. helyen áll a kultúra finanszírozásában, a 28-ik az innováció, a 24-ik a képzés és a 29-ik a kutatás terén.

Toscanában a látogatók Firenze, Siena és Pisa járt kulturális útvonalain áramlanak, a számtalan kisebb múzeumba ritkán érkezik látogató. Monterchi központjában zárva a vendéglő, a kolostor omladozik, arra, hogy a Madonna del Parto - Piero della Francesca freskója - ott található, csak egy tábla hívja fel a figyelmet. Végül egy fiatal nő kinyitja a rozsdás kaput. Három napja egy látogató sem volt. A szomszédos Sansepolcro múzeumában néhány őr társalog egy másik Piero della Francesca előtt, a hétvégére várnak egy japán turistacsoportot. Az üres duomóban két gyertya világítja meg a 8. századi szent arcát.

Egy olyan pillanatban, amikor beavatkozása a legsürgősebb lenne, az állam a válság és a takarékosság nevében sújtja a kultúrát. „Az ügyben az a legmeglepőbb, mondja Giorgio Bonsanti történész professzor és restaurátor, hogy a lakosságot közömbösen fogadja a dolgok alakulását." Az elkövetkező három évben a költségvetési korlátozások elérik az 1 milliárd eurós rekordszámot. Múzeumok, színházak, könyvtárak, kutatóközpontok és iskolák lesznek képtelenek kiegyenlíteni a számlákat, a fizetéseket. A korlátozások nyomán 428 színház zárta be kapuit. Olaszország, ahol a nyugati antik művészet kincseinek 60 százaléka található, képtelen lesz karban tartani művészeti örökségét.  „Egy korszak ért véget" - mondja Gian Bruno Ravenni, Toscana tartomány kulturális szektorának vezetője.  A tartomány kulturális keretéből 66 millió eurót vonnak el és akár további 433 milliót és 1733 kulturális munkahelyet is elveszthet.

„A források megkurtítása arra kényszerít, hogy a végletekig kifacsarjuk a lehetőségeket - fejti ki Francesco Giambrone, a firenzei Maggio Musicale fesztivál igazgatója. - Ennek a lépésnek az az üzenete, hogy a kultúra szórakoztatás, a szabadidő eltöltésének egyik kiegészítő módja. A cél azonban rafináltabb: előbb külföldre kölcsönözni, majd helyettesíteni."

Igazból a vita nem kulturális jellegű, többről, döntőbb és gyakorlati dologról, a sorsunkról van szó - írja a Giampaolo Vitelli. „A kultúra, mondja Jean Clair, a párizsi Picasso-múzeum és a velencei Biennálé volt igazgatója - szellemi kincs, egy ország történelmének tanúja, demokráciájának emlékezete. Ha áruvá silányítják egy, a megvetés táplálta kulturális forradalomban, megszűnik létezni: és ki fog derülni, hogy valójában nincs többé mit eladni."

Az állam úgy döntött, hogy a kultúrát többé nem költséges befektetésként kezeli, hanem közvetlen és azonnali pénzügyi bevételként. Ez azonban logikailag lehetetlen, hacsak nem verik dobra az országot. Giorgio Van Straten író szerint „először fordul elő, hogy a pénzügyi mérleg abszolút értéke betör az eszmék terébe. Egy olyan politikai fordulat epilógusa ez, amely a minőség helyébe a mennyiséget, a kultúráltság (civiltá) helyébe a reklámot állította." 

Olaszországban a kultúra jövője aggodalommal tölti el a hozzáértőket. Az, hogy a korlátozások bejelentését követően Mario Resca személyében a McDonald's egyik volt vezetőjét nevezték ki „szupermenedzserré" azzal a megbízással, hogy a párizsi Louvre Abu Dhabiban létesülő fiókmúzeumának példáját kövesse, csak egy csepp a tengerben számos olasz értelmiségi szerint. Szerintük a mai politikában a kultúrának, a tudás forrásának a helyét már más foglalta el.

„A kereskedelmi televízió és a reklám tölt be mindent - mutat rá Aldo Schiavone, a Bölcsészeti tudományok felsőfokú intézetének (Istituto superiore delle scienze umane) elnöke . „Egy hosszú butítási folyamat végén vagyunk: a művészettörténet a turizmus és az ingatlanspekulációk ürügyévé vált¸ a kulturális múlt egy olyan politikai osztály szavahihetőségének eszköze lett, amely külföldön minden tekintélyét elvesztette. Már nem a kultúránkról van szó, hanem a demokráciánkról."

„Egy középszerű vezető osztály akkor tarthatja fenn magát, ha az országot a maga színvonalára süllyeszti" - teszi hozzá Mario Lolli Ghetti, a toscanai örökségvédelmi hivatal igazgatója, aki úgy látja, hogy ez a vezetés „a kultúrát úgy fosztja meg értelmétől, hogy  olyasvalaminek tünteti fel, aminek profitot kell termelnie. Ha Michelangelo Dávidja is márkává válik, akkor már nincs különbség a művészet és a marketing között. Az örökségvédő intézményekben az átlag-életkor 54 év. Az állam már több éve nem biztosítja, sőt tiltja az értelmiségiek pótlását, holott nekik kellene alkotniuk a cementet, amely a nép egységét biztosítja."

A toscanai középkori falvak ennek a kulturális marketingpolitikának a jelképei: a még érintetlen múlt a turizmus szükségletei szerint nyílik csak meg. De van ellenkező vélemény is. Patrizia Asproni, a múzeumi szolgáltatásokat nyújtó Confcultura elnöknője így érvel: „Igazából voltak, akik szerencsére ráébredtek, hogy a kultúrának profitot kell termelnie. A kaszt (a politikai és kulturális értelmiség - Globusz-net) ellenzi ezt, mert egy régi nemzedékhez tartozik, nem akar lemondani kiváltságairól és nem akarja elveszteni vétójogát. Az olasz múzeumok azért haldoklanak, mert nincs marketingjük. Egy külföldi Itália-múzeum, mint a Louvre vagy a Guggenheim, igazi siker lenne: kiaknáznák a raktáron lévő műveket és az embereket elvinnék a kiállításokra. Las Vegasban a világ minden részéről érkező milliárdosok a Bellagio hotel éttermében a chicagói múzeum Rembrandt-képei mellett ízlelik kaviárjukat. A kultúra sok pénzt ér, de egy elit saját javára tartja fogságban."

Cristina Adicini, a firenzei múzeumok főintendánsa erre így válaszol: „Ha a köztulajdonban lévő művek bérleti tarifájáról való vitára szorítkozunk, az azzal magyarázható, hogy fáradt nép vagyunk. Elborzaszt, hogy párhuzamba lehet helyezni egy olajkutat a mi kultúránkkal. Az előbbi terméke szennyez, elégetik és elfogy. Az utóbbi megtisztít és megmarad."   

Montale közelében Giuliano Gori valósággal ellentéte Mario Rescának. Birtoka romantikus parkjába a legjobb kortárs művészeket hívta meg, szabad a belépés, hetven alkotás készült egy megadott területre, egységes összefüggésben. Nem lehet őket áthelyezni. Kevés ennél tanulságosabb hely található Olaszországban. „Ha a nagy olasz művészetet áthelyezik, elveszti értékét. Ha nincs ott mögötte Toszkána, nem lehet elmondani Japánban, hogy mi a reneszánsz. Ahhoz, hogy tájékoztassanak egy alkotás létezéséről, elég egy másolatot exportálni, ahhoz nem kell maga a mű. Hacsak a kultúra helyett nem a pénzre koncentrálnak".

Ez annak a problémának a lényege, amelyet ez a tartomány érzékeltet Olaszország számára. „A kultúra nélkül - mondja Gori - az élet csak túlélés, akkor nincs különbség a jó és a rossz között. Ez a mi válságunk: egyre nehezebbé válik ez a megkülönböztetés, amelyet feleslegesnek, károsnak állítanak be. Ledöntik a kultúra és a gazdaság közötti határt. Az állam felszámolja a kulturális javakat, kezdve a tájjal, mert az olasz politika elvesztette a jelenkoriság (contemporaneitá) helyes értelmezésének kulcsát. És arra törekszik, hogy többé ne a közkultúra, hanem a magánprofit formálja a társadalom együttélését."

http://ricerca.repubblica.it/repubblica/archivio/repubblica/2008/12/01/toscana-se-il-david-solo-una-griffe.html

A családügyi államtitkár kihordaná saját unokáját

A francia képviselők elutasítják a dajkaanyák gyakorlatát

  Más nő gyermekét kihordó dajkaanyák, petesejt-átadás - ilyen kérdésekről készít jelentést a francia képviselőház egyik, tudományos és technológiai kérdésekkel foglalkozó bizottsága, az OPECST a 2004 évi bioetikai törvény jövőre esedékes módosításának előkészítésére.

A Le Figaro című napilapban ismertetett tanulmány arra szolgál, hogy a képviselőket tájékoztassa a tudományos és technológiai jellegű döntések várható következményeiről.         Jean-Sébastien Vialatte UMP-képviselő, a bizottság egyik rapportőre elmondta, hogy júniusban szenátorok egy csoportja javasolta a dajkaanyaság (mère porteuse - a gyermeket kihordó anya) intézményének engedélyezését Franciaországban. A gyakorlat törvényesítésére irányuló kezdeményezés nagy felzúdulást keltett.

Az OPECST jelentéstevői óvatosan közelítették meg a kérdést, felhívták a figyelmet arra, hogy nincsenek tanulmányok arról, milyen lélektani hatást gyakorol más gyermekének kihordása az így születő gyerekre, akit a dajkaanyával kötött szerződés egy üzlet tárgyává változtat - mondja Vialatte. Kérdésesnek tartja azt is, milyen következménnyel jár ez a dajkaanya családjára. „Az anya gyermekei látják, hogy a mama terhes, de nem lesz kistestvérük...".

        Kritikus véleményeket váltott ki az is, hogy Nadine Morano családügyi államtitkár kijelentette: kész lenne kihordani saját lánya gyermekét. Vialatte szerint ez már-már vérfertőzést jelentene, és elviselhetetlen bonyodalmat támasztana a születendő gyerek számára. „Egy olyan nagymama, aki egyben a mama is: micsoda teher a gyermek számára!" A rapportőr szerint különösen nehéz lenne elkerülni azt, hogy a dajkaanya - vagy ilyen esetben inkább béranya - pénz fejében vállalja más gyermekének megszülését.

        A külföldi béranya által szült, de Franciaországban élő  gyermekek ügyét esetenkénti vizsgálat alapján kell eldönteni, a meghatározó szempont a gyermek érdeke - fogja javasolni a bizottság. 2007-ben egy párizsi bíróság például állampolgárságot adott két gyereknek, aki az Egyesült Államokban élő dajkaanyától született.

        Az OPECST amellett foglal állást, hogy az ivarsejtek adományozása maradjon ingyenes és névtelen. A rapportőrök szerint fizetség esetén túl nagy lenne a kockázat, hogy mindez az emberi test kereskedelmére vezet.

        A petesejtek terén Franciaországban hiány mutatkozik, ennek ellenére az ingyenesség megszüntetését ellenzi a bizottság - a fizetség bevezetése ugyanis elkerülhetetlenül a nehéz helyzetbe kerülő nők kizsákmányolására vezetne. A rapportőr ezt Spanyolországban, ahol megengedett, hogy pénzbeli ellenszolgáltatást adjanak a petesejtekért, maga is észlelte: mivel nincs elég spanyol petesejt-adományozó, nehéz helyzetben lévő kelet- és közép-európai nők adják el petesejtjeiket. A névtelenség megszüntetése, állapították meg másfelől a rapportőrök, az adományozások számának csökkenésére vezet.

        A bizottság az anya által a szüléskor állami gondozásba adott, majd nevelő szülőknek átadott gyermekek esetében a biológiai szülő személyét övező titoktartás részleges feloldását. Követni lehetne a spanyol példát, ahol az adományozóról olyan információkat lehet közölni, amelyek nem teszik lehetővé az azonosítást.  A gyermek megismerhetné például szülei fizikai megjelenését vagy szakmáját. Tanulmányozzák a brit gyakorlatot is: Angliában a névtelenség megszüntetését a nagykorúság elérésekor kérhetik a gyermekek, anélkül azonban, hogy módosíthatnák a családi köteléket.

http://www.lemonde.fr/cgi-bin/ACHATS/acheter.cgi?offre=ARCHIVES&type_item=ART_ARCH_30J&objet_id=1059352&clef=ARC-TRK-D_01

"Szűkíteni kell a nemzetállami szuverenitást"

Jürgen Habermas a világgazdasági válságról

A neoliberalizmus és a privatizáció kora véget ért. A politika szerepe nőni fog, mert a szabályozatlan piac nem képes előremozdítani a közérdeket. Új világrendre van szükség - nyilatkozta Jürgen Habermas a Die Zeitnak adott terjedelmes interjúban. A tekintélyes német szociológus és filozófus szerint a piaci kapitalizmus és a demokrácia ellentétes alapelvekre épül. A kapitalizmusban az egyén döntések olyan következményekkel járnak, amelyek mindenki életét befolyásolják. Márpedig a demokrácia alapelve az, hogy mindenkinek jogában áll beleszólni az őt közvetlenül érintő kérdésekbe. A globális piacok feletti ellenőrzéshez globális intézmények kellenek.

Habermas szerint a világgazdasági válság legnagyobb botránya, hogy elsősorban azokat a szegényeket sújtja, akiknek semmilyen szerepe nem volt a pénzügyi rendszer összeomlásában. A tőzsdeindexek zuhanása és a hitelpiaci válság következtében kialakult recesszió árát azokkal fizettetik meg, akik maguk sosem vettek részvényeket. A válság különösen a harmadik világot fogja sújtani, ahol akkora a nyomor, hogy egy kisebb visszaesés is drámai megrázkódtatáshoz vezet. A német szociológus szerint azonban nem lehet csak a pénzvilág szereplőit felelőssé tenni a történtekért, hiszen ők nem tettek mást, mint kihasználták a piac társadalmi és jogi szempontból egyaránt elismert normáit.

A válság azonban egyúttal lehetőséget is rejt magában - véli Habermas. Barack Obama januárban hivatalba lépő elnöknek lehetősége lesz leszámolnia a Bush-kormány neoliberális retorikájával. Sőt, a Clinton-kormány és a brit Új Baloldal mérsékeltebben piacpárti programjához sem kell visszatérni. „Hogy mire számíthatunk? Remélem, hogy a jövőben nem  fogadjuk el a neoliberális politikát. Az emberi életvilágot nem rendelhetjük alá a piaci törvényeknek." A tőzsdei nyereség helyett ismét a társadalmi egyenlőségnek kell a legfontosabb szempontnak lenni. „Az elmúlt évtizedek privatizációs őrülete következtében a társadalmi nyilvánosság a nyereség maximalizálására törekvő pénzügyi befektetők befolyása alá került. Az oktatás és a kultúra így a gazdasági ciklusok és szereplők kiszolgáltatottjává vált." Az állami szerepvállalás csökkenése és a nyakló nélküli dereguláció anyagi, erkölcsi, társadalmi és kulturális értelemben egyaránt rendkívül káros hatású volt. Az állami feladatok - az egészségügyi ellátás, a betegbiztosítás, a tömegközlekedés, az energiaszolgáltatók, az iskolák és a katonai feladatok - privatizálása olyan egyenlőtlenségeket teremtett, amelyek alááshatják az alkotmányos demokráciák egalitárius alapelveit.

Ellentétben a kilencvenes évekkel, amikor legjobb esetben is csak arra volt lehetőség, hogy a piaci kapitalizmus hatásait mérsékeljük, most végre a baloldalnak lehetősége nyílik rá, hogy alapjaiban reformálja meg a rendszert, és szigorúan szabályozza a spekulatív befektetések piacát. A piac mindenhatóságának felszámolása nem csak gazdasági és politikai, de társadalmi értelemben is jelentős változásokat fog eredményezni - jósolja Habermas. Véget ér a korszak, amelyben a sikeres vállalkozók és menedzserek számítottak a társadalom eszményi alakjainak.

A globális pénzpiacok reformjához elengedhetetlen olyan nemzetek fölötti politikai intézmények létrehozására, amelyek segíthetnek a nemzetek közötti hagyományos konfliktusok megelőzésében illetve megoldásában. A német filozófus szerint az alapoktól kell újjáépíteni a nemzetközi együttműködést. Az ENSZ reformja nem elég: globális alkotmányra van szükség. Az ENSZ legjobb esetben is csak a válságok kezelésére alkalmas, ami fontos feladat ugyan, de a nemzetközi stabilitásra ennél többre, szorosabb együttműködésre van szükség. A globális pénzügyi, környezetvédelmi, energiapolitikai és szociális kérdések szabályozásához új nemzetek fölötti politikai intézményrendszer kialakítása kell. Olyan testület felállítására, amely - ellentétben például a G8-al - kötelező érvényű döntéseket hozhat, és amely nem kizárólag a tagállamok érdekeinek érvényesítésére törekszik. Ez természetesen a nemzetállami szuverenitás csökkenésével jár. Az elmúlt évtizedek során azonban az EU bizonyította, hogy lehetséges olyan politikát folytatni, amelyben közvetlenül nem érvényesül a nemzetállami szuverenitás és érdekérvényesítés, bár - ismeri el Habermas - a gazdasági válság kapcsán egyelőre nem sikerült az EU tagállamainak fölülemelkednie a nemzeti érdeken, és közös válságprogramot kidolgozni. A válság rávilágított, hogy még nagyobb együttműködésre van szükség az EU-n belül is, különben Európa teljességgel elveszítheti világpolitikai jelentőségét.

http://www.zeit.de/2008/46/Habermas?page=all

Privatizáló szocialisták, államosító konzervatívok

Visszatérnek az egykor kiátkozott fogalmak

A konzervatív Le Figaro az elmúlt év mérlegét megvonó írásai között helyet adott Jean-François Kahn, az ultraliberális  Marianne volt főszerkesztője egyik publicisztikájának, amelyben a szerző ironikusan kommentálta olyan, nemrég még kiközösített fogalmak visszatérését, mint az állam és az állami beavatkozás.

Ki gondolta volna, hogy a szocialista baloldal fogja megszüntetni a rádió és a televízió állami monopóliumát, engedélyezve a magánrádiók  és -televíziók létrehozását és hogy a liberális jobboldal lesz az, amely a France Télévisions valamennyi csatornáját és a Radio France adóit ismét a politikai hatalom közvetlen ellenőrzése alá helyezi? - indította írását Jean-François Kahn, hozzáfűzve, hogy ez csak egy példa a sok közül.

Még elgondolkodtatóbb, hogy ki bírálja a francia kormány jelenlegi gazdaságpolitikáját, etatista beavatkozásait és költségvetési lazaságát? Nem más, mint a német pénzügyminiszter, aki „szociáldemokrata", tehát a Rajnán túl egy olyan baloldalt képvisel, amely „hivatalosan" szövetségese a francia Szocialista Pártnak.

És ki államosítja vígan a bankokat, növeli nagyvonalúan a hiányt, injekcióz be nagy összegeket a fogyasztás fellendítésére és növeli a gazdagokat sújtó adókat? Az a Gordon Brown, aki Tony Blair kormányában a gazdasági miniszter volt és minden jobboldali kormánynál inkább megtestesítette az új neoliberális kurzust - írta Jean-François Kahn.

A publicista feleleveníti, hogy alig két éve a „keynes-i" jelző még a „mérsékelt" sajtó hasábjain is súlyos sértésnek számított, hogy tíz éve francia baloldali kormánytagok nyitották meg a tőzsdét a különböző, később „mérgezőnek" bizonyult pénzügyi termékek számára.  Egyes centrista politikusok azt javasolták, hogy az alkotmány tiltsa bármiféle költségvetési deficit tervezését, a MEDEF, a francia GYOSZ illetékesei azt követelték, hogy az állam semmiféle módon ne üsse az orrát a magánszektor ügyeibe.

Kahn arra is emlékeztet, hogy a mai francia elnök korábban nem győzte hangsúlyozni, hogy fel kell sorakozni az angolszász modernség mellett és ehhez sürgősen ki kell lépni „a francia szociális modellből" - amelyet ma egy nagyobb katasztrófa elleni pajzsként alkalmaz. Az elnök pártjának, az UMP-nek „reformszárnya" a nyugdíjalapok általánossá tételét sürgette - ami, ha megvalósul, oda vezetett volna, hogy a nyugdíjasok elvesztették volna összekuporgatott pénzük 40 százalékát.

Ez volt az az idő, amikor a mára kipukkadt brit modell volt a csúcs, amikor Franciaországban a jelzáloghitelnek az amerikai „subprime" mintájára való kiterjesztését szorgalmazták és az évszázad pénzügyi zsenijének Alan Greenspant, az amerikai FED akkori elnökét tekintették, aki azóta az amerikai szenátus előtt térden állva ismerte el, hogy hibázott. A kereslet növelésére alapozott gazdaságösztönzés minden formáját dühödten elvetették, Franciaországot azért ostorozták, mert a szárnyaló Írországtól, Izlandtól, Spanyolországtól, Latin-Amerikától eltérőn nem illeszkedett be eléggé a neoliberális globalizációba - azóta furcsa módon mindez szinte az ellentétébe csapott át.

Nem olyan rég még csak a német költségvetési „szigorra" esküdtek, és a francia Szocialista Párt bejelentette, hogy teljes mértékben elfogadja azt a „piacgazdaságot", amelyről Bush amerikai elnök éppen most jelentette ki, hogy - éppen megmentése érdekében - „kilép keretei közül." Nem olyan rég minden olyan elemzés szerzőjét, amely szerint a rossz pályára tévedt neokapitalizmus elkerülhetetlenül átalakításra van ítélve, egzaltált balosnak minősítették.

Paradox módon ma ugyanazok működnek közre az adósság szédítő növelésében és a (nemcsak a szegényeknek, hanem a gazdagoknak is szóló) segélyezési politika általánossá tételében, akik korábban joggal fejezték ki aggodalmukat a gigantikus államadósság miatt és figyelmeztettek a segélyezési politika szélsőségeire. Tegnap a minimális államot sürgették, ma lóhalálában rohannak a maximális állam felé.

Jean-François Kahn ezekből és hasonló példákból - köztük a kínai és vietnami kommunista diktatúrák által alkalmazott vadkapitalista gyakorlatból - azt a következtetést vonja le, hogy egy dogma soha nem örökös érvényű, hogy semmiféle ideológiai elzárkózás nem teszi lehetővé a tényleges változások idejekorán történő felismerését, s hogy hiába nyilvánítják eleve az ördögtől valónak a szembenálló eszméket, ez nem akadályozhatja meg diadalmas visszatérésüket, továbbá hogy a valóság sematikus, manicheus vagy fekete-fehér felfogása alapján semmiféle tisztánlátás nem várható a jövő tekintetében.

A szerző szerint arra ugyan nem lehet arra számítani, hogy az illetékesek levonják ebből a tanulságot, de ez nem ok arra, hogy ne hívja fel a figyelmet erre az igazságra. Legalább remélni kell, hogy a nagy vita után visszatérnek arra, hogy kinek volt igaza és ki tévedett.

Bár hirtelen úgy érzem, jegyzi meg végül Jean-François Kahn, hogy ez az igény kissé túlzott. 

http://www.lefigaro.fr/