Szeparatizmus, vagy gazdasági játszmák?

Európában napirenden van Katalónia és Skócia kérdése. De sok példát mondhatnánk még: Flandria, Wales, Dél-Tirol, Baszkföld, Székelyföld. Székelyfölddel párhuzamosan Moldávia Romániába való annektálásának felszínen lévő témája. Ez a sok kérdés mind mind azt bizonyítja, hogy az EU nem tudta azt a fajta egyesítő (egyenlősítő) és fellendítő (figyelemelterelő) szerepet ellátni, amit a hamis propagandában hazánkban, de másutt is állítottak róla. Az újkori értelemben vett nemzeteket még ideig óráig egyesítő monarchiák felbomlása után, most a nemzetállamok felbomlása közben, nyugaton lejátszódhat egyfajta atomizálódás - de többnyire csak pusztán önző pénzügyi okokból. 

A súlyos belső demográfiai problémákra (nevezzük nyugodtan gyors kihalási folyamatnak), és az idegen fajú, kultúrájú, és vallású söpredék tömeges, és egyre erősödő bevándorlásának kérdésére a kormányok gyakorlatilag fittyet hánynak. Sőt, kifejezetten segítik azt. Pedig, ha így megy tovább, hamarosan egyáltalán nem lesz értelme az őshonos európai népek országainak határaival, önrendelkezésével törődni (és tartani a problémáktól, amit a rendezés okozhat). Felismerhetjük továbbá azt a képmutatást, és kettős mércét, amivel ország és ország között válogatnak egy azonos témában. Franciaországban cigány táborokat gyújtanak fel a helyi lakosok (minden okuk megvan rá), míg itt nem történik semmi, és az egész országot terroristának állítják be. Így van ez a nemzetiségi ügyekkel is: mindenkinek felkopott már az álla, aki az EU segítségét várta a határon túli magyar testvéreink ügyében - de a román szándékokra Moldáviával kapcsolatban egy rossz szót sem szólnak. 

Az őshonos európai népek szeparatizmusa kapcsán kétféle kategóriát kell megkülönböztetnünk: 

1. Egy adott országon belül élő, külön indentitással rendelkező régió. (katalánok, skótok, walesiek, flamandok és vallonok). Észak-Olaszország etnikailag északibb típusú, és egyben fejlettebb fele még talán ide sorolható.

2. Több országban, de földrajzilag nagyjából tömbben élő nép. (dél-tiroli németek, baszkok - 2 országban, magyarok - 5 országban(!) + Székelyföld, albánok: két államban és emellett még további 2 államban erős kisebbséget alkotnak, oroszok Ukrajnában, oszétok félig Grúziában és Oroszországban, stb)

Főleg az első pontban felsorolt területeken a kulturális, nyelvi szempontok mellett igen erősen ott vannak a gazdasági szempontok. Egyes régiók jobban teljesítenek a többinél, és nem akarnak osztozni. A kiválással sokat nyernének. Természetesen ezt az anyagországok (lásd Spanyolország) nem nézik jó szemmel. A nemzetiségi önrendelkezés jó ürügy az 'önző' gazdasági szándékok sikerre vitelére - de ez fordítva is így van. 

Kényes kérdés, mivel ha egyes országok engednek, elindulhat egy olyan fajta folyamat, ami mindenütt felerősíti ezeket a követeléseket. Lehet egy kis zűrzavar, mielőtt a komoly átrendeződési folyamatok elkezdődnek. Reméljük a végét meg tudjuk akadályozni. Az európai rendezést csak akkor lehet elkezdeni, ha az alapok tisztázva vannak: megáll és megfordul a demográfiai katasztrófa, újra visszatérünk a tradicionális vallási és erkölcsi értékeinkhez. Ezt csak 180 fokos politikai fordulattal lehet elérni. Konnacionalista alapon kell újjászervezni Európát míg nem késő, és ez kölcsönös lemondásokkal jár. Félő, hogy Európa nemzetei (kiváltképp a nacionalisták) továbbra sem látják a fától az erdőt. Vannak témák amiket nem elég adminisztratív és anyagi eszközökkel, érzelmileg, illetve szavazgatással kezelni. 

Vésztői Gyula

165 éve történt: magyarirtás Nagyenyeden és több más erdélyi településen

Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt: a város leégett, több mint 800 ember halt meg, amikor román "népfelkelők" lerohanták a várost.

A mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek, és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek. Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.

Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak.

Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.

A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe. A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében. Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror-regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba. Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be. A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára.

Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás.

A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.

A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik „dicső tetteiket”.

Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk elkövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak.

Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.

További vérengzések

Az első mészárlásra 1848. október 19-én került sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.

Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy "felkelő" csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.

Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.

Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.

Október 23-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.

Október 28-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.

Október 29-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.

Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.

Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.

A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.

Következzen egy lista az 1848-49-ben a román felkelők által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:

Dátum – Település – Magyar áldozatok száma

1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140

1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család

1848. október Asszonynépe (Asinip) ?

1848. október Boklya (Bochia) 30

1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73

1848. október Bugyfalva (Budesti) ?

1848. október Csáklya (Cetea) ?

1848. október Forrószeg (Forosig) ?

1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind

1848. október Zám (Zam) ?

1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400

1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött

1848. október Sárd (Sard) környéke 300

1848. október Algyógy (Geoagiu) 85

1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar

1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200

1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800

1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?)

1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90

1848 december 9. Köpec 51

1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Al- sócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ?

Gerendkeresztúr (Grindeni) 200

1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu

1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60

1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ?

1848. október Naszód (Nasaud) ?

1848. október Borbánd (Baraban?) ?

1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család

1848. október Radnót (Lernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága

1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000

1849. május Bucsesd (Buces) 200

(Nagyenyed történelme - miabonyunk.hu - Erdély Ma nyomán)

Zárul a tégely, soha többé "mozgás szabadságát"?

Január 9-én életbe lép egy új uniós "mechanizmus", ami lehetővé teszi a szabad beutazás átmeneti felfüggesztését, ha egy uniós országban fél éven belül legalább ötven százalékkal többen kérnek menedéket egy nem uniós országból, illetve nő az illegális bevándorlók száma. Ez az intézkedés lehetővé teszi, hogy nem csak a schengeni-övezet egészét, hanem az egyes országok határait is le lehessen zárni a bevándorlásra hivatkozva.

Az Európai Unió torz gépezetének kiötlése előtt minden európai ország rendelkezett saját határokkal, határvédelemmel, ami a nemzetek számára lehetővé tette az illegális bevándorlók és egyéb felforgatók kiszűrését. Ezeket a határokat ideológiai alapokon lebontották a globalista szabadkőművesek, mondván, hogy az európai népeknek szüksége van a mozgás szabadságára, a munkaerő szabad áramlására. Az Európai Unió nevű mesterséges és természetellenes képződmény határvédelme így a népi sajátosságaikból fakadóan mindent hanyagul intéző déli népek keze alá került. Ennek (is) köszönhetően az Európai Uniót rövid úton elözönlötték a Földközi-tengeren át érkező arabok és négerek tömegei, akik a kiváló szociális rendszernek köszönhetően háromszor annyi gyermeket vállalnak, mint egy átlag fehér házaspár.

Eddig is érkeztek ugyan - a történelem folyamán minden nagyobb háború váltott ki elvándorlási hullámot -, de a schengeni-övezet kitalálása előtt ezek megrekedtek a déli országokban. Így a dél-európai országok, ha nem is tudatosan, de védőbástyát képeztek a fehér ember számára. Miközben a fehér nemzetek vallási, ideológiai, vagy más meggyőződésbéli ellentétek miatt egymást irtották, Dél-Európa népei öntudatlanul is, évszázadokon át saját genetikai anyaguk kárára védelmezték a fehér kultúrát.

A schengeni-övezet egyetlen tollvonással számolta fel ezt az évszázadok során kiépült védőbástyát. Támadást intézett a fehér ember ellen, nyílt sebet ejtett Európa népeinek genetikai hagyatékán. Az Európai Unió több mint 500 milliós lakosságából mintegy 180 millió színesbőrű, és ez a schengeni-övezetnek, a határok lebontásának és így a fehér ember déli védőbástyái felszámolásának köszönhető.

Most, hogy elárasztottak bennünket 180 millió színesbőrűvel, úgy döntöttek a globalista szabadkőművesek, hogy a fehér ember teljes bekeveréséhez elegendő idegen genetikai anyag van Európában, így ideje felszámolni a schengeni-egyezményt. Elsőként a már kellő arányban kevert államok dönthetnek a határellenőrzés visszaállításáról. Németország, Belgium és Franciaország ha akarja, az illegális bevándorlásra hivatkozva lezárhatja a határokat. A milliószámra betóduló arabok és négerek elfogadhatóak voltak a globalista szabadkőművesek számára, mostmár megvan a keverési arány, ideje néhány ezer bevándorlóra hivatkozva lezárni a határokat. Értik? A nyugat-európai országoknak eddig tartott a tánc. Aki akár egyszer is járt már nyugati nagyvárosban és nem csukott szemmel ment az utcán, le se tagadhatja; fele barna, negyede fekete, negyede pedig az összes többi színváltozat valamilyen arányú keveréke. Még nevet is adtak neki; kulturális sokknak hívják, amikor a fehér ember rádöbben, mi a helyzet.

Ideje tehát zárni a határokat. Az intézkedés különlegessége az, hogy csak a megfelelő mennyiségű színesbőrűvel rendelkező országok zárhatják a határokat sokezres bevándorlásra hivatkozva. A közép-európai országok még nem, mert ott még nincs elég néger és arab. Nálunk többek közt az Orbán-kormánynak is deklarált célja, hogy Magyarország befogadóvá váljon az Észak-Afrikából érkező menekültek számára. Erre törekedvén épülnek az újabb menekülttáborok, hogy hazánk meg tudja sokszorozni a "befogadottak" számát. Akik aztán nem mehetnek tovább a "fejlett" nyugati országokba, mert oda újra bevezetik a vízumkényszert.

Soha többet rasszizmust? Soha többet kirekesztést? Érdekes módon, ha már több millió arab-néger ömlik be egy országba, már a schengeni-övezet kiötlői szerint is nem csak elfogadott, de kívánatos dolog a "kirekesztés".

Az illegális bevándorlókkal együtt pedig minket is kirekesztenek. Nem lesz többé "mozgás szabadsága", meg "munkaerő szabad áramlása". Csak emlékeztetőül: két ígéretet kapott a magyar nép az Európai Unióra vonatkozóan. Azt mondták, nyugati szintű bérek lesznek, de ha ennek ellenére nem jó itthon, oda lehet menni tanulni és munkát vállalni, ahova kedvünk tartja. A nyugati bérezés elmaradt, de a szabad mozgás is láthatóan csak arra kellett, hogy Anglia magába szippantson egy teljes magyar generációt, a fiatal magyar munkások helyett pedig négereket engedjünk be. Aztán köszönik szépen ennyi, zárják a határokat.

Korábban volt egy "amerikai-álom". Ez pedig most a nagy európai hazugság utolsó felvonása. Így az utolsó pillanatban ideje lenne végre lezárni a határokat és bejelenteni valami olyat, ami se nem amerikai, se nem ál-európai, - de nem is toleráns, és nem befogadó. Vagy azt is majd akkor, amikor a munkaerő minőségéből adódóan az afrikai országok szintjére süllyed a GDP?

Fenyvesi Áron

Tarolt a földpályázatokon Lázár rokona

 Több mint 1300 hektár állami földet nyert a hódmezővásárhelyi Gorzsai Mezőgazdasági Zrt., melynek a legnagyobb tulajdonosa Lázár János anyai nagybátyja. A cég, valamint az ellenőrzése alá tartozó korlátolt felelősségű társaságok az állami földbérletpályázatokon eddig 27 pályázatot nyertek. A helyi konkurens, amely Hódmezővásárhely egyik legnagyobb munkáltatója, a pályázatok nagy vesztese lehet. Egy december eleji lakossági fórumon, ahol Lázár János az új, megnövekedett választókörzetében élőknek mutatkozott be a Csongrád megyei Földeákon, tréfásan tette fel a helyieknek a kérdést, hogy miért nem adtak be földbérlet pályázatot a szomszédos állami területekre. Az érintett polgármester magyarázkodott: mára elnéptelenedett a falu, helyben mindösszesen három agrárvállalkozó él, mindegyik az egykori szövetkezet, illetve állami gazdaság romjain építkezett.
Néhányuknak persze eszébe jutott, honnan tudja Lázár, hogy nem pályáztak, amikor a bontások alkalmával nem hozzák nyilvánosságra a pályázók kilétét, és azt is csak késve lehet megtudni, jóval a szerződéskötés után, hogy kik a nyertesek. A miniszterelnökségi államtitkár jól értesült volt: az érintett óföldeáki földekre – akár csak a környék több településén – a szerződések egy részét már november negyedikén megkötötték. Az erről szóló eredményeket az NFA azonban csak a napokban tette közzé a honlapján, jóval a Lázár-látogatást követően.
Három jogi személy, 27 pályázat
Nem lehet véletlen Lázár jólértesültsége már csak azért sem, mert a legnagyobb gazdálkodó a Hódmezővásárhely környéki Földeákon is az a Gorzsai Mezőgazdasági Zrt., melynek fő tulajdonosa az államtitkár édesanyjának az unokatestvére, Gyapjas Károly. A Zrt.-nek 2001 és 2012 júliusa között maga Lázár is az igazgatósági tagja volt, a vagyonnyilatkozatában szereplő, tulajdonában lévő földeket (kb. 40 ha) is a Gorzsai Zrt. műveli.

Kitüntetgetik egymást a patkányok! Gyapjas Károly (jobbra) átveszi a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést Fazekas Sándor vidékfejlesztési minisztertől. A cég az NFA honlapjára felkerült friss adatok szerint eredményesen szerepelt az állami földbérlet pályázatokon. Az ellenőrzése alá tartozó érdekeltségek nyertes pályázataival együtt összesen 1362 hektár föld használati jogát nyerte el, 27 pályázaton. (A Zrt. saját jogon 10 pályázattal 295 hektár földbérlethez jutott. De sikeresen pályázott a Zrt. érdekeltségébe tartozó Gorzsai Takarmánytermelő Kft., amely 804 hektár földbérletét kapta meg 10 pályázaton, valamint a Gorzsai Paprikatermelő és Értékesítő Szövetkezet, amely 262 hektárral gyarapította a csoport által művelt birtokot, 7 nyertes pályázaton.)
Az érdekeltségek mind önálló jogi személyként pályáztak, így külön-külön egyikük „nyereménye” sem haladja meg a törvényben meghatározott 1200 hektáros plafont. A területeket Maroslele, Makó, Óföldeák, Földeák körzetében eddig is többségében a hódmezővásárhelyi – egyébként a 3076-os számú tanyát székhelyként megadó – agrárcsoport művelte. A helyieknek eszükbe sem jutott, hogy labdába rúghatnának.
Ángyán József V. földjelentéséből, amely 2013. szeptemberéig dolgozta fel az adatokat, még az derül ki, hogy a megyében a majd 20 ezer hektárnyi megpályáztatott földterületnek csak a töredékét, 1790 hektárt hirdettek eredményesnek. A most napvilágra került adatok azt mutatják, hogy csak a Gorzsai-csoport által vitt földek majd 1400 hektárt tesznek ki. A legutóbbi Ángyán jelentés szerint a „megyei bajnok” a Héjja Testvérek Kft. volt, amely szeptemberig 1172 hektár állami földre köthetett szerződést. Ők most újabb 6 pályázattal még 260 hektár földdel gyarapodtak, így a megyében a Gorzsai-érdekeltségek Héjjáékkal vannak „pariban” az eddig kihirdetett eredmények alapján.
Ahogy az az Ángyán-jelentés is utalt rá, ahol van egy erős tőkés társaság, ott a pályázatokon a magángazdaságok nemigen rúgtak labdába. A Gorzsai eddig Maroslelén, Földeákon, Óföldeákon és Makón bérelt földeket, s Makó kivételével mindenütt ő tarolt. De Makón is csak egyetlen helybéli van, a nyertesek között találni egy földeákit is egy szegedi mellett.
Lenyomják az ellenlábast
Mint ahogy arról a Népszabadság májusban beszámolt, Hódmezővásárhely egyik legnagyobb adófizetője, a 2004-ben privatizált Hód-Mezőgazda Zrt. által használt birtokok is bekerültek abba a 200 ezer hektárba, melynek haszonbérletét tavaly meghirdette az állam. Az agrárcég közel 5000 hektárnyi területen gazdálkodik, kétszer annyin, mint a Gorzsai, de kétszer több hódmezővásárhelyit is foglalkoztatott. A Hód-Mezőgazda Zrt. privatizációja miatt 2011-ben (már az elévülési határidőt követően) Lázár János, akkor még mint Hódmezővásárhely polgármestere és a Fidesz frakcióvezetője, valamint Budai Gyula elszámoltatási biztos különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntette miatt feljelentést tett a Nemzeti Nyomozó Irodánál, de a nyomozás bűncselekmény hiányában megszűnt. Lázár, aki ekkor még a helyi konkurens cég, a Gorzsai Zrt igazgatósági tagja volt, nem kertelt: szerinte a vásárhelyiek a 2004-es privatizációkor vereséget szenvedtek, most nem fognak.
És ahogy a pályázati eredmények alakulnak, ebben is igaza lesz. A Hód-Mezőgazda Zrt. ugyan információink szerint szintén nyújtott be pályázatokat állami földre (azokra a területekre, ahol eddig gazdálkodtak), de még nem találni olyan földrészletet, melyet megnyertek volna. Bár már a pályázatok leadási határidejéhez viszonyított kihirdetési határidő is lejárt, a földjeik jelentős részének sorsáról még nem adott hírt az NFA. Ami látszik, hogy Algyőn és Hódmezővásárhelyen, ahol a Hód-Mezőgazda Zrt. művelt földrészleteket, az eddig kihirdetett 47 pályázaton sorra elbuktak. A nyertesek magánszemélyek, a földek méretének többsége 5-15 hektár.
Vásárhelyen a 37 pályázat 33 különböző agrárvállalkozót fed le – a helyiek tehát itt nyertek, igaz, a nagyja hátra van, még 100 hektár fölötti földrészletek várnak „gazdára”. Hódmezővásárhelyen egyébként nagyjából 600 hektárt osztottak szét, amit eddig a Hód-Mezőgazda Zrt. művelt. Algyőn a nyertesek között olyan helyi pontentátok vannak, mint Kispál Ferenc, a Nemzeti Agrárkamara Csongrád megyei elnöke, a MAGOSZ országos választmányának tagja (a 10 helyben meghirdetett pályázatból 4-et vitt el), vagy Ozgyinné Széll Ibolya, aki rokona Ozgyin Mihálynak, a MAGOSZ helyi szervezete oszlopos tagjának, a Csongrád megyei közgyűlés mezőgazdasági tanácsnokának.
Míg tehát a Gorzsai Zrt – ha csak különböző érdekeltségein keresztül is – eddig nyerni tudott ott, ahol korábban is művelt földeket (összesen 1362 ha-t), a Hód-Mezőgazda Zrt. Algyőn elveszíti a földbérleti szerződései lejárta után 300 hektár föld művelési jogát, a hódmezővásárhelyi földekkel együtt hozzávetőleg 1000 hektárt. És még az összes eredmény korántsem ismert. Könnyen lehet, hogy a Hód-Mezógazda Zrt gyakorlatilag teljesen ellehetetlenül.
Tőkés vagy nem tőkés?
Lázár János korábban nemcsak  a Hód- Mezőgazda Zrt. privatizációját kifogásolta, hanem azt is, hogy a cég tulajdonosa tőkés társaság, nem pedig a helyi gazdák. Pedig a Gorzsai Mezőgazdasági Zrt-ben sincs már nyoma, hogy 1993-ban a Gorzsai Állami Gazdaságot a dolgozók vásárolták meg. Az Opten cégadatbázis szerint a Zrt-nek három magánszemély a tulajdonosa, a legnagyobb köztük Gyapjas Károly, Lázár János édesanyjának az unokatestvére. A cég mérete alapján igazi tőkés társaság: 2012-ben 1,877 milliárd forint volt a nettó árbevétele, és 161 millió az adózás utáni eredménye, a tulajdonosok a mérleg alapján – az előző évhez hasonlóan – 100 millió forint körül vettek ki a cégből.

       Minden OK!-fijúk! Mehetünk! Raskó György agrárnagyvállalkozó, aki 2008 óta az igazgatóság tagja (előtte bent ült a felügyelő bizottságban)  a hvg.hu-nak azt mondta, a földbérlet-pályázatokat ők is megsínylik: állítása szerint arra készülnek, hogy az eddigi 1800 hektár állami bérletből elveszítenek 600 hektárt. (Nyilván nem számítja közéjük az érdekeltségek nyertes pályázatait, hiszen a már a kihirdetett eredmények szerint is 1356 hektárra szerződést kötöttek.) Az agrárnagyvállalkozó (egyébként a Lajoskomáromi Győzelem Kft. ügyvezetője) azt tekinti most fontos feladatnak, hogy a földet nyert magángazdákat meggyőzzék, termeljenek a Gorzsai Zrt.-nek, amivel a cég pótolni tudná a – Raskó szerint – kieső területeket.
(HVG)


Bal-Rad komm: “Mindenki annyit ér…amennyit össze tud kaparni”! A Lázár-familia szorgosan kapart ezek szerint. Az pedig csakis sanda és rossz szándékú feltételezés, hogy a mi Lézer Janink segitette volna a nagybácsikát!
Egyébiránt pedig, hogy “…1993-ban a Gorzsai Állami Gazdaságot a dolgozók vásárolták meg…”-a megvásárlást külön idézőjelbe kéretik érteni-a magyar mezőgazdaság széjjelverésének tipikus példája. Az állitólagos “megvásárlást” követő Nagy Bizniszelésben miként is kerültek a téeszföldek ügyvédek meg bankárok, meg egykori téeszelnökök tulajdonába?
Na ez még “megér (ne) egy misét!”
Amely “misében” azért okvetlenül meg kéne emliteni a most hangosan zokogó Raskó úr nevét is! Aki FM államtitkárként vezényelte a mezőgazdaság “privatizála” névre keresztelt szétrablását, lepusztitását! Csak most ő néhányadmagával együtt kezd a vesztesek közé lecsúszni! (Jól megérdemelt módon!)
Persze Raskó úr vigasztalódhat! Már ha számára vigaszt jelent egyáltalán a dolog, megigérjük neki:
A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN EGYÜTT SZORGOSKODHAT A LÁZÁR-FÉLÉKKEL!
Szibériában!

Nyílt levél Magyarország Miniszterelnökéhez és a Kúria Elnökéhez

Tisztelt Miniszterelnök Úr, tisztelt Elnök Úr!

Tisztában vagyok azzal, hogy sűrű időbeosztásuk és elfoglaltságuk nem teszi lehetővé, mindennemű nyílt levél elolvasását, videó anyag megnézését. Talán azért erre mégis szakítanak egy kis időt. Az alábbi linken a néhai Libériai kormány kivégzését nézhetik végig.

Felhívom mindenki figyelmét, hogy fiatalkorúaknak és gyenge idegzetűeknek nem ajánlott!

(Ez történik ha választott politikusok nem veszik figyelembe a választóik akaratát és véleményét!!! EZT KELL TENNI MAGYAR HONBAN IS HOGY EZ TOLVAJ HAZUG BANDA ELTŰNJÖN???????)

Tisztelt Orbán Viktor, tisztelt Darák Péter!

Miért van az, hogy a világban barbár módszereket kényszerítenek ki egyesek? Kinek kedvez mindez?

A fenti videót sokak kérésére tettem közzé. Ettől függetlenül én hiszem, hogy minden konfliktust tárgyalásos úton meg lehet oldani, de ehhez párbeszéd kell. Jelenleg párbeszéd nincs! Minden bűnre, civilizált európai és keresztény módon lennie kell megfelelő büntetésnek vagy megbocsátásnak. Attól tartok, hogy Önök meggátolják, hogy civilizált európai és keresztény módon nyerjék el méltó büntetésüket vagy megbocsátásukat. Ne tegyék ezt, mert ez senkinek nem érdeke.

A Kúria legutóbbi jogegységi határozatában így fogalmazott:

„A felek a hitelezőnek és az adósnak a kölcsönszerződésből fakadó pénztartozását egyaránt devizában határozták meg (kirovó pénznem), és azt mindkét fél forintban volt köteles teljesíteni (lerovó pénznem).”

Nos tisztelt Darák úr! Én értem, hogy a jogi nyelvezet sikamlós, de nehogy ezen a sikamlós úton egészen a bitófáig csússzon és ezt barátilag írom önnek nem fenyegetőleg. A Ptk. 231. § alapján valójában van arra lehetőség, hogy más pénznemben meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben levő árfolyam alapulvételével kelljen átszámítani. És valójában ez az átszámítás nem jelent pénzváltást. DE igen tisztelt Darák úr, a hitelezőnek semmilyen meghatározott tartozása nem állt fent az adóssal szemben, amelyet NEM PÉNZVÁLTÁSKÉNT átszámíthatott volna, mert ha ez fennállt, akkor az nem kölcsön és ha nem kölcsön, akkor kölcsön esetében felszámítható ügyleti kamatot sem lehetett volna felszámítani, amire oly nagy előszeretettel hivatkoznak, hogy ezért választotta az adós ezt a konstrukciót, csak arról nem szólnak, hogy a bank meg ezzel forgatta ki a fél országot a vagyonából és kergettek ezreket a halálba.

Tisztelt Darák úr, az adósok valójában fizethetnek a Ptk. 231. § alapján, de csakis akkor, ha a hitelező a Ptk. 523. § alapján teljesített, mert ő nem pénztartozást adott meg az adósnak, hanem szolgáltatást nyújtott, kölcsönt adott és azt csakis a Ptk. 523. § alapján tehette meg törvényesen. Ehhez pedig meg volt a lehetősége, hogy forintban is rendelkezésre bocsássa azt, a számviteli törvény, a pénzváltásról szóló kormányrendelet és a pénzkölcsönnyújtásról rendelkező törvényhelyek betartása mellett, de ezt nem tette meg.

Tisztelt Miniszterelnök Úr, Ön eddig árfolyam rögzítésről beszélt, a csalás és megtévesztés szót kerüli mint ördög a keresztet. Milyen árfolyamot rögzítene és mi alapján? Értem én azt is, hogy menteni kellene a menthetetlent, de milliók kifosztása árán? A magyar nyelv, a szép és gazdag magyar nyelv kiforgatása árán? Hát ez nem fog menni uraim, mert ha ezt így folytatják, akkor én Önöket a megfelelő népi felhatalmazás birtokában agyonlövettetem. Ezt sem fenyegetőleg mondom, tényként közlöm.

Tisztelettel, Kásler Árpád

A külföldi pénzintézetek itt bekasszírozott pénzének jó része kamatfelárak révén már régen kirepült

Amikor hazánkban bevezették a bankok különadóját, szinte egy emberként azt jósolták hazánk külföldi elemzői és a hazai média kedvenc neoliberális közgazdász szubkultúrája, hogy a piacba történő ilyen durva állami beavatkozás kiváltja a hazánkba települt külföldi tulajdonú bankok kivonulását. Azt is mondták, hogy az országban megnövekedett kockázat miatt jelentősen csökkenni fog a bankok hitelezése. Ebben igazuk volt, mert a hazai cégekkel való „kockázatos” üzletelés helyett forrásaikból ezermilliárd forintokat helyeztek el inkább kockázatmentesen, de biztos hozammal a magyar jegybankban, amit azóta is ott tartanak. Azonban eddig nem ment el egy sem közülük.

Ma azonban arról szólnak a hírek, hogy közülük több is menni készül. Különös értelme ebben a helyzetben annak van, hogy áttekintsük, mikor és miért jöttek ide tömegesen, itt az elmúlt több mint másfél évtizedben mit végeztek, és ha tényleg menni akarnak, annak mi az oka. A versenynek mondott bankrendszer nálunk úgy jött létre, hogy egyes külföldi tulajdonú bankok már a nyolcvanas években szabad utat kaptak és kiemelkedő profitokat értek el a jegybankkal folytatott, mára már igazoltan minden tisztességes üzleti norma szerint bennfentes üzletelés révén. Ami náluk haszon volt, az a jegybankban hosszú évekre a nemzetközi számviteli normáktól való fényévnyi távolságra folytatott könyvelés révén feltáratlan veszteség maradt. 1987-ben, az akkor banki decentralizációnak nevezett folyamat keretében annak egy részét szétparcellázták a három akkor létesített új magyar tulajdonú kereskedelmi bankba, ahol a változatlan számviteli gyakorlat ezeknek a veszteségeknek egészen 1993 végéig biztos fedezékül szolgált. A maradékot pedig 1997-ben zúdította a kétharmados szociálliberális kormányzat új adósságként az állam nyakába. Az állam 1993–94-ben adófizetői pénzekből mintegy ötmilliárd dollárnak megfelelő forrás felhasználásával feltőkésítette a bankokat, amivel azok tőkeerejük révén is versenyre kelhettek volna a jegybanki kegy folytán korábban ide telepített és háborítatlan bennfentes egységben működő bankokkal.

De nem ez történt. Az egyébként a piac, a piaci megméretés és verseny elvét naponta hirdető döntéshozók itt is kivételt tettek. A teljes rendszert néhány hónap alatt külföldi tulajdonosoknak adták, olyan árakért, ami még a bankokba betett állami tőkepótlást sem hozta vissza, nem is beszélve az ilyen tranzakcióknál szokásos és a várható üzleti haszonból levezetett tetemes felárakról. Ezt a gyakorlatot még a régiónkban sem folytatta egyik ország sem állami javai „privatizálásakor”. A bankok eladása inkább ajándék volt a vevőknek, mint olyan befektetés, aminek megtérüléséért nagyon izgulniuk kellene. A megtérülés miatt valóban nem volt sok izgulnivaló. A két évtizedig rendületlenül magas infláció és az azt messze meghaladó vezető kamatok, valamint az így létrejött felügyeleti háborgatás nélkül működő baráti „versenybankkartell” mesés profitokat eredményezett. A bankok kiszolgálták az érdekkörükbe tartozó multinacionális cégeket, de hasznukat kezdetben inkább az államkassza horribilis kamatain és a kis ügyfelekkel szemben (hazai tulajdonú cégek és háztartások) alkalmazott, brutálisan magas szolgáltatási díjakból szerezték. A hazai kis- és középvállalati ügyfélkör soha nem került érdeklődésük középpontjába. Nagy a kockázat, sokba kerül az ügyfelek hitelképességének minősítése – mondták, és milyen igazuk volt. Ennél sokkal egyszerűbb és kockázatoktól mentes volt az állam fejése, részint adósságai felvásárlása, részint a jegybankban mindig infláció feletti alapkamaton fialtatott ezermilliárdok révén. Arról nem is beszélve, hogy az államadósság döntő része éppen a bankok – beleértve magát a jegybankot is – konszolidációjának terméke. A konszolidáció ugyanis új államadósság kibocsátásával történt, mert a folyó állami bevételek arra nem nyújtottak fedezetet.

A 2002-es kormányváltás után a lakásépítések állami támogatási rendszerének felszámolása az addigra a belföldi indíttatású gazdasági növekedés gerincének számító építőipar összeomlásához vezetett volna. A horribilis forintkamatok ugyan tömték a profitot a bankok zsebébe, ahol az adós az állam vagy a jegybank volt, de romba döntötték volna a lakásra áhítozókat, ha 20–25 évre hazai pénzben jut eszükbe eladósodni. Hirtelen nagyot zuhant volna a gazdasági növekedés. Az úttörő mindig segít, így tettek a bankok is, amikor a növekedés leállása miatt aggódó kormány segítségére siettek az azóta elkriminalizálódott devizára hivatkozó, valójában forinthiteleik révén. Megtörtént a bankok, a kormány és a jegybank bűnös összekacsintása, mint Kádár idején. Ez a bűntettsorozat minden bankszakmai érvet figyelmen kívül hagyva a legfelsőbb bírói szinten legutóbb is menlevelet kapott. A konstrukció egyrészt eddig mesés hasznot eredményezett a bankoknak, ugyanakkor a világháború utáni legsúlyosabb társadalmi válságot okozta. Ma is a hazai középosztály jó részének megsemmisülésével fenyeget.

A hírek szerint a most menni készülő bankok vélhetően azt látták be, hogy elmés devizaalapú konstrukcióik hátralévő hozadékát éppen e fenyegető válság miatt lehetetlen realizálni. Kiváltképpen nem a mai kormány fejbólintása mellett. De semmi komoly esély nem mutatkozik arra sem, hogy ez a helyzet a közeli parlamenti választások után változna. A legfelső bírói testület pedig kiadta nekik az erkölcsi bizonyítványt, ami bárhol lobogtatható. Eddigi hasznaik már az anyabankok könyveiben pihennek, itt meg a nem fizető ügyfelek miatt felhalmozódtak a veszteségek. Jobb ilyenkor venni a kalapot, mint vállalni a sok jóval nem kecsegtető bizonytalant.

Bankügyekben gyakran élnek a közönséget megtévesztő szóhasználattal. Most is ez történik. A bankok ugyanis nem mennek el, mint 1991-ben a szovjetek tették; csak a tulajdonosaik fognak változni, ami máskor, máshol és számtalanszor megtörtént már. A „Bankok kivonulnak!” szlogentől azonban a laikusok talán beijednek, gondolták a véleménydiktátorok, mert akkor majd nem lesz hitel. Egyébként ma sincs, ezért is kellett beindítani a jegybanki növekedési hitelprogramot elfogadható feltételekkel, miközben a jegybankban ma is ott hever mintegy ötezer milliárd forint kereskedelmi banki pénz, amit eddig is ki lehetett volna hitelezni. A bankok tehát itt maradnak, úgy, ahogy éppen vannak, könyveik telve veszteséggel, aminek jó része az anyabankok nyeresége, mert az itt bekasszírozott pénz nagy része kamatfelárak révén már régen kirepült az országból.

A hangzatos kivonulás helyett akkor miként fog lezajlani a tulajdonosok cseréje, azaz a bankok adásvétele? Jó példával szolgál a másfél évtizede történt bankprivatizáció. Akkor az állam mint eladó messze áron alul értékesítette a bankokat, sőt volt eset, amikor a vételár többszörösét fizette ki az új tulajdonosoknak hátrahagyott rejtett veszteségek címén a privatizációt követő években. A visszavásárlás sem történhet másképpen. A könyveikben veszteséget mutató és a közeljövőben feljavításra szoruló bankok tulajdona ma sem ér többet, némelyiküknek még súlyos összegeket is fedezetül kell hagyni tovább élő üzleteik potenciális veszteségeire. A vételárak kifizetése tehát nem lesz különösen megterhelő a tulajdonosoknak, de a neheze csak ezután jön. Cégtáblája szerint bankot kapnak, ahol a hazai ügyfeleket eddig szinte emberszámba sem vették, hiteleket a „nagy kockázat” miatt csak elvétve adtak, de hazai kollaborátorok áldásos közreműködésével nagy buzgalommal fejték az államot, magát a jegybankot is. Ma viszont fel kellene fedezni a hazai kis és közepes cégeket. Az eddigi üzleteléshez túl sok banki tudásra nem volt szükség, elég volt néhány hazánkba telepített hajcsár, és a velük harmonikusan együttműködő kollaboráns réteg, valamint egy seregnyi, nem sokat gondolkodó végrehajtó.

Mától azonban tényleg meg kell vizsgálni az ügyfelet. Senki sem szent, a jó feltételű, olcsó hitel ugyanis nagyon vonzó, nagy lesz a nyomulás és sok potenciális csókos ügyféljelölt. Nagy lesz a kísértés, hogy a bankkonszolidáció előtti jelenségek megismétlődjenek: sokan az állam terhére, csókos hitelek felvételével, azoknak cégsorozaton átvonszolt eltüntetésével szereztek vagyonokat a többi adófizető kárára. Kiemelt felelősség hárul a felügyeleti hatóságra az új tulajdonosi réteghez került bankok valóban prudens működtetésének ellenőrzése kapcsán. Ebből a szempontból a jegybankba telepített felügyeleti jogkörök potenciális előnnyel szolgálnak. Az inflációt és a magas kamatokat letörő jegybanki monetáris politika kihúzta a talajt az állam kíméletlen kizsigerelése alól. A devizahitelügy eddigi és várható további kezelése pedig eloszlatja a bankok illúzióját, hogy a spekulatív hasznokat besöpörjék innen.

A bankoknak ezentúl, ha tisztességes üzletet akarnak elfogadható haszonkulccsal, azért nagyon meg kell dolgozniuk. Az ide vezető út azonban még tele van buktatókkal.

A szerző közgazdász

http://hunnio.com/news.php?readmore=685

Hogyan élhetnénk jómódban? – Pártok nélkül…

Látkép a Dél-Alföldön Fotó: geochaching hu

“Miért nem mi, állampolgárok döntünk az ásványkincseink hasznosításáról?”

- Tiszta lappal -

Kellenek a pártok?

Szerintem nem, mert meg tudnánk választani a 2oo képviselőt párthelyek nélkül is. A parlamenti frakciók nem a pártok szócsövei lennének, hanem az egyes képviselők (a felelősségvállalás mellett), a népakaratot képviselnék.

Nem lenne mocskolódás, korrupció és az emberek becsapása.

Nem lenne végtelenített ország és bankadósság, nem lenne félmillió munkanélküli, nem lenne 3 millió szegény. Nem lenne a bármilyen színű haverok újfeudalizmusa. – (Ami 2o-25 éve van az még kapitalizmus sem.)

Nem lenne első, másod, sőt harmadosztályú állampolgár.

Viszont lenne jólét, szabadság, és tényleg egyenlőség, így a galandférgeket azonnal el lehetne taposni.

Na, de hogyan élhetne az ország jómódban?

Például van kb. 5-6 olyan gázlencse az országban a föld alatt, amelynek egy-egy gáztartalma az ország teljes szükségletét 8o-9o évig fedezné.

Például van olyan uránérc készletünk, amely egy-két emberöltőn – kb 5o éven – keresztül, – hasonló értéket termelne a mi hasznunkra.

1. Mielőtt újrakötnénk jövőre az oroszokkal a hosszú távú gázszállítási szerződést, – előtte legalább az egyik gázlencsét fel kellene tárni.

Egy már feltárt kitermelő helyen, jelenleg Kb 4-5-Ft-ért termeli ki m3-ét a gáznak egy amerikai vállalat, – éspedig Csongrád megyében, ahol 16%-os bányajáradékért eladtuk nekik a kitermelési jogot.

Ez a családoknak évente kb. 2oo.ooo Ft. megtakarítást jelentene. (S ez csak az első gázlencse felhasználása).

2. Izrael állam Cyprus közelében kb. hasonló mennyiségű gázt termel ki a tengerfenékből évente, nagyjából; 3o milliárd dollár értékben.

Ez a mennyiség kb. megfelel egy gázkitermelési helynek a magyarországi 4-5 gázlelőhelyből. Ezzel akkora haszonra tehetne szert az ország, hogy akár 5 -6 év alatt kifizethetné a teljes külföldi államadósságot is. (Ha nem fizettük volna már azt sokszorosan is vissza – a szerk.) – A 7. évtől évi 3o milliárd dollár bevételünk lenne, amely forintban kb.7.000. milliárd Ft többletbevétel évente. Ez személyekre lebontva -10 millió polgárt feltételezve, minden évben plusz 7oo.ooo Ft. bevétel, anélkül, hogy az ujjunkat is mozgatnánk. (S ez még csak a második gázlencse felhasználása).

3. A kibányászandó uránérc, kb. egy-két emberöltőn keresztül, hasonló mennyiségű bevételt jelentene.

Miért nem mi, állampolgárok döntünk az ásványkincseink hasznosításáról? Mért hagyjuk, hogy képviselőink a helytartók érdekében cselekedjenek, akik lenyúlják a fentiek hasznát?

Czirmes György

*

SzRTI

Fotók: olajmuzeum.hu – geocaching.hu – promenad.hu