A dinasztia - újabb Bush indul az Államok elnöki székéért

George H.W. Bush az Egyesült Államok 41. elnöke szeretné, ha a fia, Jeb Bush indulna az elnöki székért 2016-ban. Az Egyesült Államok elnökválasztása, ami már jelenleg is egy olyan bohózat, aminek valódi tétje nincs, így egy még nagyobb cirkusszá válik. Hogy miért?

Kezdjük a legöregebb Bush-al, aki George H.W. Bush. Az Államok 41. elnöke volt, 1990-ben az első Öböl-háború (Irak) a nevéhez kötődik. George H.W. Bush fia, George W. Bush, az Államok 43. elnöke, 2003-ban az iraki háború az ő nevéhez fűződik. Mindkét, gyakorlatilag majdnem az egész Közel-keletet tönkretevő háború az olajért ment, a második már nem is titkoltan. Az iraki háború folyamán emellett még kirabolták az országot módszeresen, műkincsektől kezdve az aranykészletig minden a Bush család tulajdona lett, némi rabolt vagyont csöpögtettek az Államok költségvetésébe is persze, és elvartak pár szálat menet közben.

Jeb Bush, volt kormányzó Floridában, USA.

Képzeljük el, ha ennek a "jó" családnak a következő tagja ismét beül az elnöki székbe, mi történik. A probléma az, hogy az amerikai republikánusok komoly jelöltnek tekintik a következő választásra, és ha a Bush család (és egyéb támogatóik) médiagépezete és vesztegetési / fenyegetési rendszerük elindul, gyanítható, hogy az USA 45. elnöke ismét egy Bush lesz, akinek a neve garancia egy kis "jóléti" háborúra.

A jóléti háború pedig nem más, mint az a háború, ahol a támadó országban a fegyvergyárosok és bankárok, spekulánsok még gazdagabbak lesznek, a nép egyre szélesebb rétegeit vonják be a háborús termelésbe, természetesen éhbérért, az országot vezető elit pedig mérsékeltebben mint a fegyvergyárosok, de gazdagodik szintén. Természetesen a másik oldalon álló nép szembenézhet egy tartós rabigával, országuk kirablásával, tömeggyilkosságokkal, és a prostitúció valamint a kábítószer-kereskedelem fellendülésével, hogy ki tudják szolgálni a megszálló erők igényeit.

Hillary Clinton, az Egyesült Államok külügyminisztere, 2009-2013.

George W. Bush testvéréről mint "a tökéletes jelölt"-ről nyilatkozik mindenhol, annak ellenére, hogy a 2016-os elnökválasztás az Egyesült Államokban a "dinasztiák csatája" lesz, akár egy jó szappanoperában, hiszen Jeb Bush ellenfele Hillary Clinton lesz nagy valószínűséggel, a demokraták színeiben.

Nagy Kálmán

Kína és Oroszország építi a Panama-csatorna riválisát Nicaraguában

A Panama-csatorna, ami több mint 100 éve az Egyesült Államok felügyelete alatt áll, 1904-1913 között épült, az amerikai Védelmi Minisztérium felügyelete alatt. Mire elkészült, Panama az Egyesült Államok protektorátusa lett.

Kár lenne tagadni a tényt, hogy Oroszország és Kína geopolitikai csatára készül az Egyesült Államokkal. Ennek egy fontos lépése lenne, hogy megépítsenek egy, a Panama-csatornával rivális vizi átkelőhelyet at Atlanti és a Csendes-óceán között. Kína ugyanis megkapta a Nicaragua-csatorna építési és felügyeleti jogát 100 évre a nicaraguai államtól. Az építkezés 2014 decemberében kezdődik, és több mint 40 milliárd dollárba fog kerülni. Elképzelések szerint a Nicargua-csatorna 2019-ben kezdene üzemelni, azonban az építkezés egyes szakaszai 2029-re zárulnának le. A 2029-es dátum elsősorban a csatorna mellé épülő két repölőtérre és több olajfinomítóra vonatkozik.

Megelőzendő bármilyen, az Egyesült Államok irányából történő katonai intervenciót, Nicaragua katonai együttműködési szerződést kötött az orosz állammal, miszerint az építkezést orosz hadihajók és vadászgépek fogják felügyelni. Ezzel jelenleg Nicaragua az Oroszországi Föderáció nyílt katonai szövetségese lett a térségben. Ne felejtsük el, hogy az ENSZ Krím-félszigettel kapcsolatos szavazásán Nicaragua az orosz felet támogató 11 ország között volt. Az oroszok szemmel láthatóan nem felejtik el, aki kiállt mellettük. Hát a magyar kormánynak ez se sikerült.

http://www.hidfo.net/2014/04/26/kina-es-oroszorszag-epiti-panama-csatorna-rivalisat-nicaraguaban

Oroszország is megszervezi…

http://www.youtube.com/watch?v=J5c6OvguIQ8

A legújabbkori Oroszország történetében először teremtődik meg a lehetősége annak, hogy speciális orosz katonai egységet szerveznek, az ország határain kivül történő bevetésekre.

A “Szpecnaz” keretein belül eddig is volt egy külföldön különböző háborús okokból elesettek, megsebesültek, vagy kimentésre szorultak hazaszállitására, megsegitésére, kimentésére lehetőség, ám operativ tevékenységet ezek az erők nem végeztek.

Most viszont egy 2009-es törvény felhatalmazza Oroszország elnökét, hogy a parlament hozzájárulása nélkül az ország határain kivül is bevethessen speciális katonai erőket, ha azt Oroszország érdekei úgy kivánják-mondta egy interjúban Alekszander Csubarov vezérőrnagy.

Ezért aztán megkezdődött ennek a speciális rendeltetésű egységnek a szervezése-jelentette be Valerij Geraszimov vezérkari főnök, közölve azt is, hogy erről Sztergej Sojgu védelmi miniszter márciusban döntött.

(Forrás: http://avrasiya.info)

Kijevnek nincs pénze szappanra és ételre - újra a lakosság segítségét kérték

Az ukrán belügyminisztérium a lakosság segítségét kérte, hogy az újonnan alakított "különleges alakulatoknak" felszerelést tudjanak biztosítani. A minisztérium a tervezett 12 ezer főből mindössze 8 ezer fős létszámot tudott felhozni toborzással április 13 óta, ezeket a csapatokat a kelet-ukrajnai felkelések leverésére akarják bevetni. Mint kiderült, alapvető felszerelésekre, egyenruhára, de még szappanra sincsen pénz, mindent lakossági támogatásból akarnak összegyűjteni, amire - valljuk be - kevés az esély.

A csapatok számára golyóálló mellényt, kevlár sisakot, kommunikációs berendezéseket, szállító eszközöket, de alsóneműt és szappant is akar venni, a belügyminisztériumnak már semmire nincs pénze. A belügyminisztérium a pénz felajánlásokon kívül a fentieket is elfogadja támogatásként.

Ukrán páncélos Szlavjanszk környékén - amerikai pénzek nélkül benzinre sem futotta

Korábban már olyan híreket lehetett hallani, hogy a hadsereg élelmezésére sincsen pénz. Az amerikaiak által küldött fejadagokat még a beszállítás során elsikkasztották, azokból a harcoló csapatokhoz semmi nem jutott el, viszont internetes aukciókon meg lehetett venni őket. Kelet-Ukrajnában a páncélos alakulatok több esetben is átálltak a felkelők oldalára, valaki a Ria Novosztyi orosz hírügynökségnek nyilatkozva elmondta, hogy öt napja nem kaptak ételt, gyakorlatilag szabadcsapatokként működnek és úgy biztosítják saját alakulataik élelmezését, ahogy éppen tudják. Nem egyszer a felkelőktől kaptak enni a leverésükre küldött ukrán csapatok.

A leszakadó térségekben egyáltalán nem alakult jól a toborzás. Odessza területén a betervezett 500 főből mindössze 18 főt sikerült toborozni. A 45 dolláros fizetés és 12 órás munkaidő nem vonzotta a jelentkezőket, különösen olyan feltételek mellett nem, hogy honfitársaik ellen kellett volna fellépni. Kijev akárhogy is próbálja, nem tudja a lakosság támogatását elnyerni az orosz felkelések leverésére. Nyugat-Ukrajnában szintén érlelődnek a kormányellenes tüntetések, amiről főként az tehet, hogy az illegitim kormány a szociális juttatások megvonásával kezdte pályafutását, ami már a kezdetekkor ellehetetlenítette saját működését.

http://www.hidfo.net/2014/04/26/kijevnek-nincs-penze-szappanra-es-etelre-ujra-lakossag-segitseget-kertek

Megszakadt a kapcsolat a Donyeckbe küldött EBESZ-misszióval

Az ukrán külügyminisztérium bejelentette, hogy megszakadt minden kapcsolat a Donyeck-régióba küldött EBESZ misszióval. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet katonai szakértőivel utoljára akkor volt kapcsolat, mikor pénteken a Donyeck-régió felé tartottak, onnantól megszakadt az összeköttetés.

Kelet-Ukrajnában április 12. óta dán misszió tejesített szolgálatot, amit április 21.-én váltott a német katonai szakértőkből álló csoport. Jelenleg 9 helyen vannak jelen az EBESZ megfigyelői, ebből egyedül a donyecki misszióval nincsen kapcsolat. Nem megerősített információk szerint a mai nap még a luganszki misszióval sem sikerült felvenni a kapcsolatot. Csak remélni tudjuk, hogy a misszió tagjai nem vesznek részt semmilyen felforgató tevékenységben Kelet-Ukrajna területén.

A jelenlegi ukrán EBESZ misszió szervezésében hazánk is részt vesz, fegyveres konfliktusban részvétel esetén újra a nyugati együttműködéseink miatt keverednénk bele egy nemzetközi konfliktusba.

http://www.hidfo.net/2014/04/26/megszakadt-kapcsolat-donyeckbe-kuldott-ebesz-misszioval

Szavazni az EP-választásokon?

Alig egy hónap maradt hátra az EP-választásokig, és újra eljön annak az ideje, hogy a magyar társadalom egy kikényszerített igent mondjon az Európai Unióra, a Fenevadra.

Miért kikényszerített? Elsősorban azért, mert mostanra a nyugatbarát politikusok holdudvarához tartozó közvéleménykutató-intézetek is beismerik, hogy Magyarország EU-csatlakozása óta eddig példátlan szintre emelkedett hazánkban az "euroszkeptikusok" száma. Emellett arra is egyértelmű jelek mutatkoznak, hogy az emberek teljesen közömbösek az Európai Unióval szemben. Hazánk EU-csatlakozása azért valósult meg, mert a jobb jövőben reménykedő emberek azt az ígéretet kapták, hogy itt éveken belül nyugati fizetések lesznek és nyugati életszínvonalon élünk majd. Azóta eltelt tíz év, és az Európai Unióból annyit láttunk, hogy a kvótarendszer miatt fel kellett számolni a hazai ipar utolsó maradványait is, a brüsszeli pénzeket pedig félretette magának az a politikai elit, aki még az előző rendszerből maradt a nyakunkon. Eközben sétálóutcák, szökőkutak épülnek olyan falvakban, ahol a munkanélküliek és a nyugdíjasok száma összesen kiteszi a település lakosságának 90%-át. Plakátokat látunk, amire rá van írva, hány tízmilliót fizetett nekünk Brüsszel olyan dolgokra, aminek köze nincs a létbiztonság megteremtéséhez és a nyugati életszínvonal kialakításához. Azt hozzá kell tenni ugye, hogy a projektekre kiadott pénzek nagy részét félúton elsikkasztják.

Miért is jó nekünk az Európai Unió? Miért is megyünk el az EP-választásokon szavazni? Mi nem megyünk el, de az, aki elmegy, miért megy el?

Ha nem mennek el az emberek újra igent mondani az Európai Unióra, annak lassan nem az életszínvonalunkat, hanem a fizikai létünket fenyegető tétje van. Az EP-választásoknak gyakorlatilag annyi a tétje, hogy dönthetünk arról, radikális atlantista, vagy mérsékelt atlantista képviselőket küldünk az Európai Parlamentbe. Ha az emberek nem mennek el és nem szavaznak a mérsékelt atlantistákra, bejutnak a radikálisok, akik igent mondanak a magyar államiság felszámolására, igent mondanak az Európai Egyesült Államokra, és igent mondanak arra, hogy Brüsszel az ország egészét rövid időn belül GMO-fertőzötté tegye.

A kvótarendszerrel felszámolták a magyar ipart. A gazdaság tönkretételével, a liberalizmus behozásával előidéztek egy mostanra robbanásközeli állapotban lévő demográfiai katasztrófát. Mindezek azonban eltörpülnek amellett, amit az ország genetikailag módosított növényekkel fertőzése okozhat. Az ipart újjá lehet építeni. A demográfiát radikális módszerekkel ugyan, de helyre lehet billenteni. Ha minden termőföldet megfertőznek génmódosított takarmánynövényekkel, attól utólag már lehetetlen megszabadulni. Semmi akadálya annak, hogy egyik földről a másikra átkerüljön a GMO-s örökítő anyag. Ha a szomszéd mezőn GMO-kukorica van, a kisebb, háztáji gazdaságok is fertőződnek. Utólag pedig lehetetlen mindettől megszabadulni, bárhogyan is változzon a politikai helyzet vagy a tudományos vélekedés. Ha bejutnak a Gyurcsányok, Bajnaik az Európai Parlamentbe, az ország termőföldje, az újjászületés egyetlen lehetősége fog véglegesen szennyeződni. Eltüntetnék az újjászületés utolsó reményét is. Ezért mennek el ez emberek részt venni az EP választásokon. Nem azért, hogy jobb legyen, hanem, hogy ne legyen mégrosszabb.

Pontosan ez az, ami miatt nekünk nincs keresnivalónk az Európai Unióban. Ha Magyarország a világpolitikai helyzet miatt egy nemzetközi államszervezet része kell legyen, akkor olyan államszervezet része legyen, amiben nem azért kell véleményt mondanunk, hogy ne legyen még a rosszabbnál is rosszabb. Olyan nemzetközi szerveződés felé kell fordulnunk, ahol több jó alternatíva is van az ország számára, és a választópolgároknak azt kell eldönteniük, hogy melyik jó alternatívát akarják inkább, nem pedig azt, hogy a "rosszabbat", vagy a "mégrosszabbat". Ezért az Európai Unióban Magyarországnak nincs keresnivalója. Ha bármi előnyünk is lehetne az EU-tagságból, tíz év alatt azt már látni lehetett volna.

Fenyvesi Áron

Sz. Kovács Péter: Mit ér ma az irodalom?

Fogalmam sincs, miket olvasnak manapság az emberek. Egyszerűen nem tudom, mondjuk, hozzá kell tennem, annyira nem is követem nyomon ezt a dolgot. A szépirodalomról, a valódi értelemben vett szépirodalomról nem szólnak elismerően, sokan a szájukat húzkodják, mások felemelik a szemöldöküket, grimaszokat vágnak; kérdezik tőlem: minek komoly irodalom, azt meg is kell érteni…

Igényes szépirodalomra mindig is szükség volt, és a jövőben is lesz, ebben biztos vagyok. Hogy a jelenben nincs Magyarországon minőségi irodalom, az számos kérdést felvet, én pedig nem akarok rájuk válaszolni. Nem is vagyok illetékes az ügyben, nem foglalkozom könyvkiadással, bár szívesen dolgoznék egy kiadó szerkesztőjeként. Az igény teljesen elsilányult, mondhatnánk nyugodt szívvel. Elkurvultak az olvasók… Persze, ez könnyű ítélet lenne, elismerem, én pedig nem szándékozom pálcát törni egyetlen olvasó felett sem; távol álljon tőlem bármiféle becsmérlő magatartás, csupán megállapítom, hogy a dekadens mozgás az irodalomban rendkívül szembeötlő.

Jó hónappal ezelőtt a könyvtárban jártam, Kunderától vettem ki a Halhatatlanság című regényt, éppen Kundera-korszakomat éltem. Kérdeztem a könyvtáros nőtől, viszik-e Kundera műveit. Egyszerű választ kaptam: hová gondolok, a szépirodalmi, „komoly” polcok felé csak véletlenül vetődnek el az emberek, ha mégis valaki ott keresne valamit, az már eseményszámba megy. Mit olvasnak akkor az emberek? Megint egyszerű a válasz: krimiket.

Elsősorban én krimi írónak tekintem magamat, bár manapság már nem különböztetem meg magamat semmilyen szinten, csupán író vagyok. Semmi bajom a bűnügyi történetekkel, sőt szeretem őket, imádom a fondorlatos ügyeket, számos kedvenc íróm van a műfajban. Nekem az a botrányos, hogy mindenki tömi magába a jobbnál jobb krimiket, miközben nem értenek belőle egy kukkot sem. Ítélet nélkül mondom ezt, a könyvtáros nő szavai erősítik meg mondandómat, ugyanis azt mondta nekem, hogy az emberek könnyen emészthető műveket olvasnak, amit a buszon, metrón lehet lapozgatni, átfutni; ne kelljen elmélkedni a sorokon, a bekezdéseket ne kelljen megrágni, és még lehetne sorolni… Kundera, valószínűleg, erősen nehéz irodalom lehet. Pedig egyáltalán nem az, ez a cseh író könnyen emészthető, olvasmányos, és bizony, van mély mondanivaló a műveiben, a Halhatatlanság nekem máris egyik nagy kedvencem, alig egy hét alatt elolvastam.

Manapság, mondjuk, jó pár éve, a vámpíros könyvek hasítanak a könyvpiacon. Azért mondom, hogy hasítanak, mert az ilyen könyveket nem lehet elég rosszul megírni, hogy ne adják ki őket. Valaki beleír a regényébe két-három vámpírt, egy vérfarkast, némi szerelemmel megbolondítja az egészet, és a kiadó máris lenyomat belőle húszezer példányt, kezdésnek. Aztán újabb húszezret, vagy negyvenet, attól függ, mennyire veszik ezeket a tákolt vackokat. Mert azok. Szarok, szó szerint, elnézést a vulgáris szóhasználatért. Amolyan semmi-regények, máz, giccs, értelmetlen zagyvaság, misztikum, valóságtól való menekülés. Mi kell a mai embernek? Ne gondolkodjon, még véletlenül se, öntse csak magába a rengeteg butító őrültséget, nézzen tévét, olvasson hazug napilapokat, amelyeket huszadrangú újságírók firkálnak. Ez ma a divat, az emberek olvassák őket, de ma már régen nem figyel senki a stílusra, a szóhasználatra, szóismétlésről nem is beszélve. Egy újságíró jó száz évvel ezelőtt kitűnő tollával tűnt ki, meg lehetett mondani, hogy egy cikket ki írta, ma azonban csak egy halom gőzölgő trágya van a puszta, letarolt föld kellős közepén.

Azt is mondhatnám, hogy értéktelenné vált az irodalom. Ezen meg lehet hökkeni, fel lehet háborodni, de ez tény, akármelyik oldalról nézzük is. A mai irodalom, legyen az külföldi vagy hazai, tulajdonképpen a semmiről szól, másod- vagy harmadrangú szövegek összessége, hatalmas példányszámban kiadva, terjesztve. Ma a buta irodalom korában élünk, amikor a szerelem mellett megjelentek a misztikus alakok, a mesebeli varázslók, a szörnyetegek, különböző sárkányok, mágusok, csak ki kell választani a kötetek közül a leginkább tetszőt, és máris el lehet merülni a mesevilágban. Szép és jó dolog, hogy ezek a művek igyekeznek kiragadni az embereket a hétköznapok sivatagából, vagy inkább hómezejéről; nekem különös módon tetszik, ha valaki szórakoztatni akar. A baj ott van, hogy az egész egy fényes mázba burkolt nagy Semmi, tartalma a nulla felé kacsingat. Hellyel-közzel még találkozni igényes szövegekkel, szépen megkomponált sorokkal, lehet olvasni még valóban szemet gyönyörködtető szövegeket, csakhogy nem egyszer fel lehet fedezni a tartalmi ürességet, a kongó teret, amelyet az író dőre módon nem töltött ki.

Ma van nekünk egy Esterházy Péterünk, itt Magyarországon alkot, nemrég töltötte be 64. életévét. Nem egy kezdő író, mondhatjuk nyugodt szívvel. Nem is egy szövegét olvastam, regényeibe is belenézegettem, mondhatom, valamelyest ismerem munkásságát. Hónapokon keresztül foglalkoztam a „művészetével”; azért tettem ezt a szót zárójelbe, mert, szerintem, a férfiúnak semmi köze a művészethez. Írja a sorokat, gondosan, tollal vonalas füzetbe, ez eddig rendben is van; alkotja a vaskos köteteket, de az egész nem ér annyit sem, mint a lap, amire nyomják a betűit. Ő tipikusan olyan író a szememben, aki úgy, ahogy szépen ír, mondjuk, hogy igényesek a sorai, aztán nagy légüres tér marad az alkotás közepében…

Hogy azért mesteri módon megcáfoljam magamat, azt is le kell írnom, hogy némely mondata Esterházynak felettébb borzalmas, mintha fogalma sem lenne a magyar nyelv helyes használatáról. Mondják, hogy ő posztmodern író… Nagyszerű! Akkor magával a posztmodern stílussal van a baj, mert undorítóan zsigeri az egész, értelmét keresni meddő próbálkozás. Azt is mondják, hogy a posztmodern játszik a nyelvvel, ami nekem felettébb tetszetős lenne, ha az nem törné át agresszíven a jó ízlés határait, ha nem sülne ki a végén a nyelvgyalázás zavaros tekintete. Fogalmam sincs, manapság ki olvas Esterházytól bármit is, én már nem olvasok.

Nálunk különösen virágzik a mindenféle nyakatekert, elvont, túlzóan elvont irodalom, és maga a művészet számos elvont irányzata. Ezzel nincs semmi probléma, a művészet rendkívül széles spektrumon mocorog, bárki elfér a spalettán, a festőtől az írón keresztül a színészig. Mindenfelé találkozhatunk művészekkel, illetve olyanokkal, akik annak tartják magukat, és ez marhára nem mindegy. Ma már egy rendetlen szobára is azt lehet mondani, hogy ez modern művészet. Végső soron van benne igazság, mert a modern művészet valóban így néz ki, széthányt gondolatok mozaikszerű koszfoltjai, szennyes a padlón, összefirkált falak, és így tovább… Valahogy olyan érzésem van, hogy egy feje tetejére állt társadalom margóján élek, ahol a fő helyeken csupa üres ember páváskodik ostobán, és ez számít igazán értéknek, holott értéktelensége túlságosan szembetűnő.

Az irodalom, amely egy nemzet lelkiismerete kellene, hogy legyen, ma üres giccsek parádéja, szépen fénylő mázzal bevont borzlyuk. Bűzlik, igazán ennyit érzek…

Másik nagy irodalmi alakunk a jelenkorban: Nádas Péter. Természetesen az Európában uralkodó balliberális szemléletnek köszönhetően ez az író az egekben szárnyal, műveit folyamatosan kiadják különböző országokban, főleg Németországban nagyon kedvelt író. Örüljünk sikerének, amondó volnék… A bökkenő ott van, hogy olvastam néhány Nádas-művet, és egyáltalán nem vagyok lenyűgözve. Valamivel jobban ír, mint Esterházy, szépen ívelt mondatai még rendben is volnának, de aztán nincs az egészben semmi. Műveiből ki lehet érezni a megfelelési kényszert, az elvárások kiszolgálását; Nádas nem olyan szövegeket ír, amilyeneket szeretne, hanem amilyeneket megfizetnek, kiadnak. Felkapott alkotó, kétségtelen, de ha nem lenne egy nagy apparátus mögötte, bizton állíthatom, a kutya nem olvasná könyveit. Valahol a modern és a posztmodern stílus határvidékén lavíroz. A modernből eljutván a posztmodernig annyi történt, hogy a dekadencia szembeötlőbb lett, az értéktelenség aranyszínű csillogást kapott. Számomra különösen visszataszítóak ezek a művek, éppen azért, mert ahelyett, hogy az ember felfelé fejlődne, az irodalom erőteljesen hanyatlik, vagy inkább visszafelé fejlődik. Elindult a művészet fejlődése valahonnan, aztán egy ponton megrekedt, mélyrepülésbe kezdett, és elindult visszafelé. Pontosan meghatározni, hogy hol keletkezett a törés, majd a visszafordulás, meglehetősen nehéz vállalkozás lenne, annyi biztos, hogy több évtizeddel ezelőtt bekövetkezett ez az anomália.

Mennyit ér ma az irodalom?

Igen fogós kérdés… Valószínűleg sokat érhet, főleg azoknak az íróknak az esetében, akiket ténylegesen olvasnak, mert a kiadók bármit kiadnak, ha a költségeit megtérítik; ez akkor is igaz, ha a világ legborzalmasabb művéről beszélünk. Ma teljesen mindegy, ki miről ír, mindegy az is, hogy szépen műveli-e a magyar nyelvet, vagy iskolás fogalmazásokat ad közre, ha van pénz, van kiadás, ha nincs pénz, akkor nincs semmi: se közlés, se reklám… Úgy tűnik, semmit nem számít a tehetség, vagy ha számít is, az még egyáltalán nem minden. A könyvírás, majd a kiadás üzletté vált, mocskos, lélektelen üzletté, és ennek számos ember megissza a levét, főleg olyan írók, akik valószínűleg remekül írnának remekműveket. A kiadók főleg a gazdasági válságra hivatkoznak, tudniillik a mai gazdasági helyzetben igen kockázatos dolog belevágni egy elsőkönyves író kiadásába, reklámozásába, futtatásába, mert nem biztosított, hogy a kiadó legalább visszakapja azt a pénzt, amit belefektetett a példányokba. Hol van már az aki mer, az nyer gondolatmenet? A biztonságra törekszik mindenki, még véletlenül se veszítsen némi pénzt…

Az üzlet megöli a művészetet! Ezt nem ártana néhány embernek az agyába vésni, hogy akkor is tudja, amikor valamiféle előrelépésre szánja el magát; értem ezalatt a kiadókat, vagy a mecénásokat, ha még vannak ilyen embertípusok… Nekem nincs néhányszázezer forintom, éppen ezért nem egy lehetőségtől estem már el, nem jelentek meg műveim, függetlenül attól, hogy jó művekről beszélünk. A minőség nem egyenlő az eladhatósággal, ahogy fentebb említettem, az emberek ma alig olvasnak minőségi irodalmat.

A szépirodalomban monopolhelyzetben vannak a különböző sarlatánok, az irodalmi analfabéták. Elnézést kérek mindenkitől, akit esetleg sért ez a gondolatmenet, én határozottan így látom a dolgokat. Vannak emberek, akiket erőteljesen nyomnak hátulról mindenféle emberek, vagy éppen maga a hatalom; nem számít, hogy írni sem tudnak, vagy, ha tudnak is, csak olyan harmadrendű módon; azok meg, akiket nem nyom senki és semmi, elvesznek a süllyesztőben, hiába tudnak úgy írni, mint a jó száz évvel ezelőtt alkotó íróink, vagy még jobban. A magyar irodalom haldoklik, de lehet, hogy már meg is halt. A múltjából kíván megélni, ezért nyúlnak rengetegen vissza Móriczhoz vagy Krúdyhoz, ezért számít még mindig hatalmas költőnek Petőfi Sándor, Arany János; lehetne sorolni reggelig. (Félreértés ne essék, ezek a művészek mind hatalmas emberek voltak!)

Egyetlen ember sem él meg a múltjából, a jelen számít, és a jelenben semmi sincsen. A jelenkor magyar irodalma egy gazokkal telehintett ugar. Parlagfű és mindenféle gyom virágzik, egy megművelt négyzetcentiméter sincs, csak a nagy semmi látható, érezhető. Hogyan élhetne meg az irodalmunk a jelen alkotóiból? Egy Kertész Imre csapnivaló író, gyűlöli Magyarországot és a magyarokat, mégis Nobel-díjas… Örülnünk kéne neki, mondja Esterházy… Örüljünk neki, csak kérjük Kertésztől, hogy semmi módon ne nevezze magát magyarnak, és Esterházy se kardoskodjon azért, hogy Kertész a magyar irodalom nagyja legyen… Felejteni tudni kell!

Számos íróoldalon olvastam remekműveket, a szó legszorosabb értelmében. Mégis, az ott publikáló emberek neveivel nem lehet találkozni a könyvesboltok polcain, nem lehet kézbe venni tőlük egyetlen kötetet sem. Valószínűleg az ő művészetük nem olyan értékes, mint Nádas Péteré, példának okáért… Nem szabad elfelejteni, hogy egy olyan ország, ahol egy Esterházy vagy egy Nádas számít az irodalom csúcsának, ott hatalmas problémák vannak, és ezeket minél hamarabb orvosolni kell. Egyszerűen muszáj megreformálni az irodalmunkat ahhoz, hogy néhány évtized múlva felnézhessünk egy-egy igaz alkotóra. Kiszórni a szemetet, felkarolni a tehetségeket – másképp nem megy. Rengeteg fiatal tekereg ebben az országban, akik rendelkeznek közlési vággyal, akik gyönyörűen képesek átadni az életben fellelhető képeket, mégsem ismerheti meg őket a széles olvasóközönség.

Így állunk ma. Van értéke a magyar irodalomnak?

Úgy látszik, hogy ami manapság emberi értékekkel bír, az teljesen értéktelenné van silányítva. Mintha kommersz érzelmeket lebegtetnék szappanbuborékokba zárva, mintegy önámításként felcicomázunk amúgy is túlzóan giccses dolgokat, és értékeket aggatunk rájuk, amelyek azonban nem érnek semmit. Az irodalomban mindig jelen volt a szerelem, az emberek egymáshoz való kötődése; számos írófejedelem megénekelte már a szerelem fennkölt érzéseit, a pillantások csodálatosságát, a vérbő szeretkezéseket. Mi maradt mindebből mára? Lealacsonyított kapcsolatok, szeretők, akiknek lélekromboló munkája fel lett magasztalva az égig; az egykoron csodaként emlegetett testvéri szeretet margóra került… Az ember kétségbeesésében nem tud mihez kapaszkodni, a küzdelem fogalma alávaló gyilkossággá fajult; ha az ember lelkiismeretére hallgat, nevetés lesz a jutalma, vagy maró gúny… Hol van az igazság? És miért próbálnak az ember torkán letuszkolni valóságnak nevezett hamis képeket?

A globalizáció világában, a kapitalizmus dőre értékei megölik a művészetet, éppen azért, mert üzletként fog fel mindent; ma már nem lehet értékes olyasvalami, amivel nem lehet pénzt keresni. Én hiszem, hogy az irodalom elbutítását tudatosan idézték elő, és ezt a folyamatot a mai napig fenntartják. Egyszerűen nem lehet más magyarázata a dolgoknak, csak a szándékos, rosszindulattól, akár irigységtől vezérelt bomlasztás. A magyar irodalom fenségét nem kell senkinek bemutatni, egykor hihetetlenül nagy alkotók éltek a Kárpát-medencében, akik olyan minőségi szinten írtak, hogy a világirodalom nagy klasszikusai mesterüknek fogadhatták volna őket. Ma ebből nincs semmi, egyszerűen nem jutnak szóhoz az olyan emberek, akiknek valódi témáik vannak.

Én irodalmárnak szoktam magam nevezni, amely sokrétűbb, mint egy író. Mert az író megírja a maga kis műveit: regényeket, novellákat ad ki a keze alól, viszont az irodalmár foglalkozik irodalomtörténettel, magával az irodalommal elméleti szinten, esszéket ír, amelyben kifejti véleményét számos témában; igen szép feladatkör. Egy irodalmárt minden érdekel, ami csak az alkotást egybeköti a kiadással, a művek terjesztésével, az emberekkel, s míg egy író szívesen felkapaszkodik elefántcsonttornyába, addig az irodalmár az utcán fekszik a hajléktalanok között. Természetesen nem kell rangsorolni, hogy melyik a szebb és jobb hivatás, melyik ember az értékesebb, mert erről teljességgel felesleges beszélni. Íróként, gondolkodó íróként figyelek, meghallgatok mindent és mindenkit, aztán abból alkotok egy képet, leírom, aztán vagy tetszik valakinek, vagy nem.

Bizonyos értelemben hálátlan dolog ma írónak lenni, az irodalommal foglalkozni alkotóként. Hiába nem vár el az ember semmit a munkásságáért, ha valakinek elvárásai vannak ebben a művészeti ágban, az nem író, hanem megélhetési firkász, mégis hálátlan hivatásnak tartom. Sokan a közízlés kiszolgálását tűzik zászlajukra, a fentebb említett eladhatóság miatt, abbéli vágya hajtja az ilyen embereket, hogy olvassák, és akár fordítsák le öt-tíz-tizenöt, vagy még több nyelvre a műveit. Úgy veszem észre, nagyon sokan írnak manapság, férfiak és nők, a nagyon fiataloktól kezdve az idős nyugdíjasig. Emlékeikről írnak, fiatalságukról, szerelemről, nyári élményekről, gyermekeikről, aztán akadnak olyan alkotók is, akik fiktív történeteket fabrikálnak, mindenféle lényeket varázsolnak a lapokra, vagy éppen a galaxisok közötti utazásokról adnak közre krónikákat. Nem egy olyan „amatőr” írótól olvastam már, akik nagyszerűen írnak, mondataik simulékonyan, szépen hömpölyögnek, érthetően kifejezésre jutnak a gondolatok, természetesen nem lehet a műveiket megtalálni a könyvespolcokon.

A közízlés kiszolgálásával azért van probléma bőven. Egyrészt ott van az a dilemma, hogy az ember aprópénzre váltja a tehetségét, eladja művészetét kommersz történetek írásával, másrészt a közízlés folyamatosan változik, akár máról holnapra fordulhat nagyot a Sors kereke, és aki ünnepelt író volt tegnap, mára már avítt, kirekesztett alakká válhat. Naprakésznek kell lenni az irodalmi útvesztőkben, figyelni állandóan különböző regények, novellák stílusait, hogy olyan szövegeket tudjon közreadni, amelyek híven követik az emberek ízlését.

Soha nem kutattam, éppen ki mit olvas. Egyáltalán nem szeretem a ma divatos vámpíros-szerelmes könyveket, nem is olvastam egyet sem, a híres Alkonyatba belelapoztam, hamar le is tettem. Az úgynevezett tudományos-fantasztikus műveket sem szeretem, számomra unalmasak a bolygóközi utazások, a sok űrhajóval vívott csaták, meg a lézerfegyverek. Egy-két érdekes regényt találtam már a témában, például Stanislaw Lem Solaris című regénye nagyon tetszett, vagy Asimov Alapítvány-történetei. A kalandregényeket, a tudományos-fantasztikus történeteket, valamint a krimiket egyesítő ponyvairodalom megnevezése számomra érthetetlen, ugyanakkor igen megbélyegzőnek tartom, függetlenül attól, hogy bármelyik stílusban lehet pocsék műveket olvasni. A minőségi krimi messze túlmutat a ponyva keretein, nézzük csak Chandlert, vagy Simenont, netán Agatha Christie-t. Még Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes esetei is kinőttek a ponyva megbélyegző kisszerűségéből. De a fentebb említett Lem Solarisa sem egy egyszerű kis sci-fi, hanem komoly irodalmi értékekkel bíró regény, amelyet érdemes többször is elolvasni.

Akárhogyan is nézzük, az úgynevezett szépirodalom, a minőségi irodalom jelenleg nem igazán képezi nagy érdeklődés tárgyát, az emberek időhiányra hivatkoznak leginkább, vagy a fáradtságra. Kundera, Hrabal, de akár egy Móricz ma már nem mozgatja meg annyira az embereket, noha Móricz kötelező olvasmány általános iskolában; hála a Jóistennek, hogy így van. Az embereknek nincs idejük, ebben is lehet valami, olykor tíz-tizenkét órát dolgozik valaki, nem az lesz az első, amikor hazaér, hogy könyvet vesz a kezébe, bár én így élek közel tíz éve. Munka után mindig találok időt az olvasásra. Krúdy Gyula nagyszerű műveit ma ki veszi kézbe? Egy Szindbád ma már nem igazán téma, nem mozgatja meg az embereket… Megemlíthetnénk a nagy nemzedék íróit, Móricztól Kosztolányiig, mindenkit felölelve; ezek az írók hiába számítanak klasszikusoknak, az emberek hamarabb nyúlnak az úgynevezett ponyvához…

A világirodalom számos nagyszerű alkotót termelt ki magából, nekem azonban a magyar irodalom a csúcs a mai napig. Egy John Updike fantasztikus prózája lenyűgöz, letarol, de Móricz naturalizmusa erőteljesebbnek tűnik nekem. A francia irodalom is adott az emberiségnek néhány kivételesen nagy írót, mégis a magyarokat jobbnak érzem egy cseppet. A lineáris pályán haladó időt szemlélve aztán lassacskán fordult a dolog, ma már külföldön jobb írókat találni, mint Hazánkban, bár az egész világirodalom egy illatos fertőhöz hasonlatos.

Valóban jó a kérdés: mit ér ma az irodalom?

Van egyáltalán értéke? A jelenkor furcsán nyakatekert, meggyötört világában felcserélődött kismillió szerep; szó szerint így van, hogy ami valamikor rossz volt, most jó, és ami valamikor nagyon jó volt, az ma rossznak van titulálva. Néha nehéz eligazodni az emberek között, éppen az elgépesített agyak miatt. Szépen mindenki teszi a dolgát, jobb esetben figyel a környezetére valaki, bár ezek a jobb esetek alig-alig fedezhetők fel, a gépiesített marhák világában élünk… Ki ül le esténként, akár csak fél órát olvasni? Merem állítani: kevesen. Ki ül le egy teljes órát olvasni? Még kevesebben… És akkor lehet továbbmenni, bontogatni, fejtegetni a szálakat: miket olvasnak a még olvasó emberek, mely írók a népszerűek ma, és így tovább… Érdekelne, hogy vannak-e erre szakosodott emberek, akik utánajárnak annak, hogy az olvasók miket szeretnek olvasni.

Szinte kiáltok esténként kifelé a fejemből a nagyvilág felé, hogy romboljátok le ezt a giccses porfelhőt, amely kavarog, forog, viszi a koszt, de semmi mást nem ad, mint sunyi döghalált. Porból készítjük mesterkélt ételeinket, az egykor atyáskodó, tanító írókat felváltották a kommersz alakok, akik íróknak nevezik magukat, és különböző lobbiknak köszönhetően abnormális magasságig jutnak. Jönnek olyan emberek, akik kiadnak egy-két könyvet, és ünnepelt emberekké emeli őket a média; rádiókban, tévékben szerepelnek, csillognak, mosolyognak, fogsoraikat villogtatják, miközben saját munkájukat, munkásságukat gyalázzák meg. Egy író igazán sosem élhet sztáréletet, még akkor sem, ha vonzó a csillogás. Az egész giccsparádé, a felcicomázott alakok pukedlizése hányingert keltő látvány. Az író elhagyja íróasztalát, hogy a csillogás segítségével felékítse mosolyát, interjút ad, majd bohóckodik a tévében egy sort, s közben mindenféle hangzatosnak tűnő mondatot közöl, amelyen aztán hetekig, hónapokig, olykor évekig rágódik néhány szerencsétlen, hogy mekkora gondolatot közölt az író.

Sokszor gondolkodtam a kérdésen. Nem is szívesen adnék interjút, sem rádióban, sem tévében, talán még egy újságnak igen, de ez sem biztos. Az író egy dolgozószobai lény, aki keveset beszél, viszont sokat ír, éppen magánya teremti meg uradalmának bőséges kincseit. Ha egy író kilép ebből a szobából, az íróasztal megnyugtató bűvköréből, kisebbfajta árulást követ el művészete ellen, s átlép a beszélő szerepbe, holott az inkább a színészek mestersége. Író írjon, színész beszéljen, énekes énekeljen. Az íróasztalt körülölelő csendben megszülető regények, novellák, az intuíció finom zsilipkamráján átfolyó gondolatok adják egy író igazi értékét; valódi értékét csak és kizárólag művei minőségéből lehet lemérni, és nem megjelenésén, vagy éppen interjúban kiköpött féligazságok, olcsó bölcsességek eregetésén.

Minden változik, mégpedig folyamatosan. Akár napról napra változnak emberek is, rohanó világunk nem ismer megállást, ha esetleg valaki megállna, az felér egy halállal, néha ezt is hallom… Ma már nem érték az úgynevezett lassúság, a kényelem, hogy az ember kényelmesen, a maga ideje alatt megalkosson valamit, például egy regényt. Egy regénynél nem számít, hogy mennyi idő alatt készül el: meglehet írni egy kiadós regényt néhány hónap alatt, de akár lehet rajta ülni tíz évig is. Nem számít az időtartam… Ma, az elüzletiesedett világban, határidőre készülnek a regények, van egy kijelölt intervallum, és a kész kéziratot szállítani kell. Ilyen ez a lélektelen, brutálisan dőre világ. A művészi kibontakozás, a pihenés, a kényelem, a művészi szabadság ma már nem kivitelezhető, ha valaki kicsit is lemarad, máris kimarad a parádénak nevezett röfögésből. Gyorsaság és giccs, úgy járnak együtt, mint a sziámi ikrek. Mindent gyorsan, azonnal állítsunk elő, nem számít semmi, legyen kész, aztán már értékesíteni is lehet…

Vannak regények, amelyek éppen azáltal válnak nagyszerűvé, hogy egyes esetekben évekig érlelték a gondolatokat, éveken keresztül faragták a sorokat, csiszolgatták a szavakat, olykor oldalakat átírtak, míg végül a világ elé lehetett tárni egy olyan alkotást, amelynek valódi értékei vannak. A túlságosan gyorsan összetákolt regények üresek, nincs tartalmuk, az egész súlytalan. Felékített gondolatokkal megrakott művek egész sorát gyártják ma futószalagon számos országban, nézzük csak a jelenkor amerikai irodalmát, ahonnan éppen a vámpíros gyalázatok indultak, vagy a különböző limonádé művecskék, amelyek szépen vannak megírva, más értékük nincs is. Az igazán nagy írók, akik még tudtak valamit alkotni, mára vagy olyan öregek, hogy alig írnak, vagy már meg is haltak.

Furcsa dolog ez a mai irodalommal, hogy ami szépség és minőség, az egyáltalán nem kell, vagy csak egy szűk rétegnek, amelyik valami ódivatú sznobizmusból szépirodalmat olvas. Veszik a könyveket, hogyne vennék, ma divatba jöttek a különböző önismereti könyvek, az ezoterikus irodalom már egy jó ideje hasít a piacon. Nincs is ezzel semmi baj. Csupán megjegyezném, hogy ebben a műfajban is akad nem egy kókler, aki felülvén a hullámokra, pénzszerzés céljából kiad a keze közül néhány kötetet, és közben ő maga küzd önismereti problémákkal, szorongásokkal, számos dőreséggel. A hiteltelenség a mai kor egyik leginkább szembeötlő tulajdonsága. Szépen mosolygó emberkék parádéznak a tévében, vaskos bölcsességeket lopnak levitézlett íróktól, aztán azokat csavargatják erre-arra, hogy aztán sajátjukként adják közre. Abszolút hiteltelen az egész, és ez igaz a művek nagy részére is.

Gondolataim egészen egyszerűek az irodalom kérdéskörben. Alapvetően egyszerűen figyelem, vizsgálom az eseményeket, valamennyire még a kortárs irodalmat is szemmel tartom, bár a hányinger kerülget egy-egy mű olvasása közben. A hiteltelenség viaskodik a giccsel, a gyorsaság karöltve jár a súlytalan, kommersz művekkel, és az üzlet kapzsisága köti mindezeket csokorba, hogy valami értéket kisajtoljon az irodalomból. Kevés sikerrel teszik… Mert bár pénzt keresnek vele, akár milliókat is hozhat a konyhára egy-egy összetákolt regény, értéket nem nagyon lehet bennük találni, meddő próbálkozás…

Van egyáltalán értéke az irodalomnak?

Én hiszem, hogy van. Nagyon szeretnék is hinni benne, hogy a minőségi irodalom még fontos az embereknek, és hogyha ma még nem sikerült visszatalálniuk a mélyen szántó művekhez, idővel visszatérnek az emberek. Hiszem, másképp nem lehet alkotni, ha egy író nem hisz a tudásában, akkor a fene megette az egészet, abba kell hagyni a gépelést, csakhogy egy igazi író sosem tudja abbahagyni az írást. A halál képes csak kivenni a tollat a kézből… Fontosak lennének a valóban minőségi alkotók, és az őket felölelő apparátus, értem ezalatt a kiadókat, és az afféle menedzser embereket, akik átlátják ezt a hatalmas szövevényt. Mivel nem csak kenyéren és vízen él az ember, szükség van minőségi szépirodalomra – ez biztos!

http://mkh.valosag.net/index.php/temakoeroek/mveszetek/sz-kovacs-peter/3142-mit-er-ma-az-irodalom

Érdekszférák zenéje - Janukovics esete az EU biankó csekkjével

Emlékeznek még, hogy kerültünk az Európai Unióba? Nem? Hát úgy, hogy a hülye magyar - a szavazófülkék népe - beszavazta"Az 2003. április 12-én Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozása ügyében megtartott országos népszavazás eredményes volt, és az érvényesen szavazó választó polgárok 83,76%-a támogatta a belépést." magát.

Ez azonban nem ment csak úgy ukmukfukk. Előbb az EU csatlakozási tárgyalásokra "érdemesített" 6 tagjelöltet, majd 1998. április 26-án csatlakozási tárgyalásokat kezdett ezzel a hat országgal: Ciprussal, Csehországgal, Észtországgal, Lengyelországgal, Magyarországgal és Szlovéniával. A magyar érdekeket a III/III-as Martonyi János külügyminiszter képviselte (...). Magyarország 2000 nyaráig valamennyi csatlakozási fejezetet megnyitotta, beleértve a legkényesebb pénzügyi kérdéseket is. Az Európai Tanács 2001. júniusi göteborgi ülése mondta ki először, hogy a kellőképpen felkészült tagjelöltek 2002 végéig befejezhetik a csatlakozási tárgyalásokat, fél évvel később, a laekeni csúcson pedig meg is nevezték ezen országokat; a birka nyírásra kész, a birka jöhet jeligére.

Ezt követte a fenti 2003-as népszavazás. A csatlakozási szerződést Athénban írták alá 2003. április 16-án, mindössze 4 nappal a magyar népszavazás után, a következő államokkal Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia. Az ország kiárúsítása így mintegy 5 évig tartott.

Az ember ezek után azt hinné, hogy a csatlakozásnak jogilag szabályozott feltételei vannak. És tényleg! Az Európai Közösséget létrehozó alapszerződés, ill. az azt módosító, 2007 december 13-án aláírt, Lisszaboni Szerződés sok - sok passzust tartalmaz erre nézve. Az ember azt is hinné, hogy az elűzött Janukovics valami ilyesféle szerződés aláírását tagadta meg, a 2013 novemberi vilniusi csúcsértekezleten és emiatt tört ki a parasztgyalázat. De nem! Vilniusban nem erről volt szó, csupán egy "társulási (?) és szabadkereskedelmi (?) megállapodásról". De mit tartalmaz ez a megállapodás? Legalább az Oroszország Hangja, vagy az Oroszvilág (kivonatosan) közzétehette volna.

Az ott történtekről így számol be egy internetes portál. "Ukrajna elzárkózott attól, hogy aláírja a társulási megállapodást és a szabadkereskedelmi egyezményt az EU-val, viszont a csúcstalálkozó zárónyilatkozatában rögzítették: Kijev és Brüsszel továbbra is elkötelezett a társulási szerződés megkötése mellett. Mikola Azarov ukrán miniszterelnök az EP elnökéhez írt levelében jelezte, hogy a visszalépés indoka az orosz nyomásgyakorlás és az ukrán kereskedelmi forgalom veszteségei. Viktor Janukovics ukrán elnök tegnapi vilniusi sajtótájékoztatóján kijelentette: Ukrajna gazdasági és pénzügyi támogatást vár az Európai Uniótól, mielőtt aláírná vele a tervezett társulási szerződést. Újraindítanák az együttműködést a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal, valamint EU-s segítségre számítanak az ukrán gázvezetékek modernizálásában, és elvárják a bizonyos ukrán exporttermékeket sújtó kereske delmi korlátozások feloldását. José Manuel Barroso 'elutasította' (!) Ukrajna és Oroszország korábbi felvetését, miszerint rendezzenek háromoldalú tárgyalásokat Kijev, Moszkva és Brüsszel között az EU és Ukrajna közeledéséről. 'Szilárdan' (!) kijelentette: 'kétoldalú' (!) megállapodásba nincs beleszólása, főleg nincs vétójoga egy harmadik félnek. ... Körülbebül így bántak/beszéltek Trianonban a magyar küldöttséggel... Mindazonáltal Janukovics azt hihette, makacs ságának nem lesznek komolyabb következményei, mivel "a társulási megállapodás aláírását Ukrajnával a jövő év elején Brüsszelben tartandó EU–Ukrajna csúcstalálkozóra halasztották."

Ám mit lépett erre ZsidóAmerika és a zsidócsahos Ájrópa?

Napok alatt "átrendezték" Kijev főterét a Majdant. ZsidóAmerika "erős embere" a manifeszt elmebeteg, másszóval totál hülye, McCain neokohn szenátor azonnal ott termett, a közepén és onnan biztatta, hergelte a terroristákat. Egy korábbi írásomban morfondíroztam azon, mi lehet az oka, hogy e terrorakció élére megint a zsidók ugrottak, mint az 1917-es dicsőséges esztendőben. A magya rázatot lásd ott.

Az "ukrajnai incidens" minden eddiginél erősebb megvilágítást ad egy ténynek: Európának, az Európai Uniónak voltaképp nincs jogrendje. Nem is lehet, hisz Európán ZsidóAmerika uralkodik, amelynek nincs jogrendje, soha nem is volt.

Ennek egyáltalán nem mond ellent Brüsszel "jogalkotási dühe" amelyet egy friss példával személtetek.

"A BIZOTTSÁG 396/2014/EU VÉGREHAJTÁSI RENDELETE (2014. április 16.) a 2014. június 1-jétől2014. augusztus 31-ig tartó alidőszakban történő fokhagyma-behozatalra vonatkozó engedélyek kibocsátásáról."

Ha egy kíváncsi, elszánt, vagy ráérő olvasó kinyitja a rendeletet, először kellemesen csalódik, a szöveg rövid. Ám ha beleolvas rájön, hogy a szöveg kb. kétharmadát más végrehajtási rendeletekre történő hivatkozások töltik ki. Így a rendelet megértéséhez és alkalmazásához további rendeletek tucatjainak szövegében kell turkálni. Erre talán azok a brüsszeli barmok sem képesek, akik ezeket a keresztrejtvényeket fabrikálják. Lám hová jutott a liberális alapelv az "árúk szabad áramlásáról" ...

Még emlékszem a 2003-as népszavazás kapcsán az EU csatlakozási szerződés körüli cirkuszra. A csatlakozási szerződést 2003.04.16-án Athénban írta alá D-209-es kódszámú ügynök, SZT-tiszt Medgyessy Ferenc elvtárs. De (bocs) mi a faszt írt alá? Én is írtam annakidején a dologról, de nem találom... A lényeg azonban rekonstruálható a [zs-origo] egykori közleményéből Azt írja ... "A Külügyminisztérium elkészítette és a hivatalos weblapján megjelen tette az EU-csatlakozási szerződés 'nyersfordítását'. A hivatalos dokumentum is elkészül a népszavazás előtt. ... A több mint 5 ezer oldalas (!) dokumen tum harmadik része, a mellékletek a leghosszabb. Ez áll lényegében több ezer oldalból, és témánként végigveszi a szerződés konkrét elemeit. Minden, a csatlakozási tárgyalásokon megkötött egyezséget ebben a dokumentumban sorolnak fel. ... Az érdeklődők számára azonban nehezen hámozható ki érdemi információ a szerződés szövegből, mert nagyon sok hivatkozást tartamaz, tehát 'ismerni', vagy 'közben olvasni' kell a jelenlegi EU-s jogszabályokat is. ... A szerződés szövege kinyomtatva, ha a lapokat egymásra tesszük, 1 méter 40 centi magas oszlop." Mekkora oszlopot képeznek azok az EU-s jogszabályok, amelyeket 'ismerni', vagy 'közben olvasni' kellett volna a tökhülye szavazónak, hogy eldönthesse, belép e? Avagy mennyit olvasott ezekből a D-209-es, mielőtt aláírt? Egyébként ma már a 'nyersfordítás' se található az Interneten. Annak meg semmi nyoma, hogy a 'hivatalos' fordítást valaha elkészítették és közzétették volna. És ha mégis, a hülye népszavazó, mikor (?), hol - hogyan férhetett hozzá, az "anyagokhoz", hogy eldönt hesse belépjen e, vagy se. [A jánkmajtisi Mari néni, meg a Külügyminisztérium Honlapja...]

* * *

Arról sem szól a fáma, hogy Ukrajnában bárkit is "megnépszavaztattak" volna arról, mit szól a "társulási megállapodáshoz és a szabadkereskedelmi egyezményhez", amit Vilniusban az elnök orra alá toltak, hogy nosza írja alá ízibe. Milyen tárgyalási felhatalmazással utazott Janukovics Vilniusba, azt ki adta és mi volt benne? Csupa érdekfeszítő kérdés, amelyekre máig sincs válasz.Persze a zsidó és keresztény erkölcs rég túltette magát az ilyen apróságokon. Mi pl. még ma is, sőt egyre inkább, azt az "államalapítást" ünnepeljük, amelyet jó Géza feje delmünk készített elő azzal, hogy Quedlinburgban 973-ban folytatott "csatlakozási tárgyaláson", amikoris azországot eladta I. Ottó a német császárnak, hogy fia Vajk király és szent lehessen.Azóta van, hogy az idegen szép, a haza eladása (hazaárulás) pedig magasztos cselekedet.A kijevi zsidópuccs azonban nem úgy sikerül, ahogy a sion bölcsei elképzelték, eletervezték és kivitelezték. Ukrajnában ugyanis most "zajlik" a népszavazás, amelyre Janukovics vilniusi utazása előtt nem került sor. Mit bizonyitanak e népszavazás eddigi eseményei?
A puccsista/terrorista zsidó bandának nincs igazi tömegtámogatása még Nyugat Ukrajnában sem. Ami pedig Kelet Ukrajnát illeti, a kirajzolódó ábra nagyjából a következő.

Ukrajnában szó sincs polgárháborúról! A zsidó junta háborút (!) indított Kelet Ukrajnában, úgymond a "terrorizmus" ellen. Ezt és ennek követ kezmé nyeit jól ismerjük. "Terrorellenes" háború indult Palesztinában, Irakban, Afganisztánban, Líbiában, Szíriában, stb. a terrorista, vagy terrorizmust támo gató rezsimek, ill. diktátorok megdöntésére. Utóbb ugyan mindenütt kiderült a háborus ok (casus belli) hiánya. Viszont a "terrorista" országok lakos ságának milliói pusztultak el, vagy kényszerültek elmenekülni szülőföldjükről. Mindenütt lerombolták a mezőgazdasági, ill. ipari infrastruktúrát. Sziszte matikusan megsemmisítették e népek ősi kultúrájának tárgyi emlékeit.

Tulajdonképp ezt tartalmazzák a New World Order irányelvei, amelyeket egy olyan "terrorista" támadás alapján hirdettek meg, amelyet a CIA szervezett és kivitelezett (9/11 - WTC. tornyok lerombolása).

Nomármost az "ukrán nép" mineddből nem kér. De milyen ukrán "nép", hisz van ukrán-ukrán, az orosz-ukrán, a tatár-ukrán, stb. Figyelemre méltó, hogy ezek a vegyes népelemek, hogy viselkednek a zsidó offenzívával szemben. Az egykori Habsburg Monarchia "testvérnépei" ma is őszintén útálják egymást (osztrákos, csehek, szlovákok, románok, magyarok). Pedig a Monarchia közel sem nyomta el olyan kegyetlenül az uralma alatt élő népeket, mint a cárok és Sztálin Oroszországa az oroszokat, ukránokat és a tatárokat.

És mégis!

Ezek a népek visszavágynak egy olyan nép, illetve államközösségbe amelyet: erős kézzel irányítanak,- amely egyértelmü jogokat alkot és garantál,- amely az állam polgárát embernek tekinti; ekként uralkodik rajta és gondoskodik (!) róla, azaz munkát és kenyeret ad - mindenkinek. Ezen elvárásoknak a III. Birodalom felelt meg egészében. A vörös cár birodalma csak részben, de az emberek ma arra emlékeznek Sztálin rémuralmával kapcsolatban, amit Churchill így fejezett ki: "Oroszországot faekével vette át, és atombombával hagyta az utókorra." Ez persze a botnak csak a két vége. A kettő közé esik a gigászi ipari potenciál létrehozása és többmillió szakmunkás, mérnök, tudós kiképzése ennek az infrastruktúrának a működtetésére, fenntartására, fejlesztésére, stb.

És hogy "népszavaz" manapság az "ukránság"? Hát ez elég világos! Az ukrán-ukránok a határozott zsidóparancsok ellenére sem vállalják Káin szere pét. Az orosz-ukránok, meg a tatár-ukránok sem óhajtanak Ábelt alakítani ebben az ócska zsidó szindarabban. Ezért van, hogy egy orosz (vagy ukrán) nyanya megállítja a támadó ukrán tankot. A tankra kitüzik az orosz lobogót, katonák meg csatlakoznak az ukrajnában zajló nemzeti forradalomhoz. Ez valami teljesen új jelenség. Ezek a gójok már nem a Talmud ban, ill. a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvében ábrázolt jámbor, buta gójok. Nem ölik egymást zsidóparancsra. Hallatlan!

* * *

Máshol esik szó arról, hogyan rohasztották le - majd szét - a Szovjetuniót. [Ez a hadüvelet nem Gorbacsov peresztrojkájával kezdődött, hanem a XX. Pártkongresszussal. Itt Sztálin legundorítóbb hóhéra, majd egyik gyilkosa Hruscsov döngölte bele a szarba a nagy vezért és egész (!) életmüvét. Egy szemét goj. Micsoda győzelem volt ez a nem likvidált és nem deportált "orosz" zsidóknak és a világzsi dóságnak! Mindezt azzal az ideológiával is megtámogatták, hogy az állam nem jó gazda. Ez a hülye ség már a III. Birodalom példáján is megbukott. Nem volt igaz a sztálini Szovjetunió vonatkozásában sem. Meg azután jött a kínai példa. Kína fenntartotta a Mao-kultuszon alapuló parancsuralmi rendsze rét. Szétverte a Tien An Men téren hőzöngő "bársonyos forradalmárokat". Ehhez csak ki kellett kozme tikázni kissé a Mao kultuszt. Mao sokkalta kegyetlenenebb és "kártékonyabb" diktátor volt mint Hitler, vagy Sztálin, külön - külön vagy együttvéve. Mégis mi a Kína mai nagyhatalmi státusa Mao életművére támaszkodik? Esetleg kevesen tud ják, hogy Maonak nem a nehézipar volt a fixa ideája, mint Sztálin nak, hanem az: mit fog majd zabálni egymilliárd kínai. Persze a rizsre gondolt elsősorban. Csakhogy azt meg is kellett termelni. Nos, nem szaporítom a szót. Mao "rabszolgahadsere ge" építette fel, ill. ujjá Kína gátjait és öntözőrendsze reit. Erre több munkaórát fordítottak (!), mint a császárok összesen Kína négyezeréves történelme során. A Kínai Nagy Fal felépítésére fordított munka órák száma pedig nagyságrenddel marad el ettől.

Kínának meg kellett oldani a népesedés kérdését is. Megoldotta... Kevésbé antihumánusan mint Hitler? Nem!

Most, a XXI. század elején, Eurázsiában egyetlen kontinentális hatalom van, amely egy nagy nép és egy népközösség humanitárius problémáinak megoldására hajlandó és képes is, Oroszország!

Nem véletlen, hogy a halál civilizációja, a zsidókapitalista Nyugat, őrjöngve veti magát Oroszországra. A kényszerítés minden fegyverét bevetik ellene. Ezek gyüjtőneve "szankciók". Járjuk kissé körül e fogalom tartalmát és történetét.

Szankciók alatt elsősorban politikai és gazdasági szankciókat értenek, úgy azonban hogy sikeres alkalmazásukat végső soron mindíg a fegyverek garantálják: a szárazföldi, vizfelszini, vizalatti, légi és a világürbe telepített csapásmérő erők. Ezek jelképe az amerikai repülőgép hordozó, amely úgyszólván mindenfajta csapásmérésre képes.

Ilyesfajta hajók parádéztak a Fekete tengeren a 2008-as grúz válság idején is. Poti kikötőjében pedig gyerektápszert (...) szállító amerikai hadihajók vetettek horgonyt. "Az Egyesült Államok tbiliszi nagy követségének szóvivője jelentette be a két amerikai hadihajó várható Potiba érkezését. A hajók a grúz kormány kérésére szállítanak humanitárius segélyt a város lakosságának. Az amerikai hadihajók odaérkezése tovább növelheti a feszültséget Oroszország és az Egyesült Államok között, hiszen orosz és amerikai erők így közvetlenül farkasszemet nézhetnek egymással a grúz fekete-tengeri kikötőváros ban". Oroszország egy darabig "farkasszemezett", majd odabaszott (bocs!) Grúziának és garantálta a "szakadár" Dél Oszétia állami státusát. Láttunk tehát már karón varjút. Amerika most is el fog takarodni. Ukrajna is kap majd valamilyen státust, de semmiképpen se' olyat, amely mellett Kelet Ukrajna a kijevi zsidó rezsim "tartománya" maradhat. Turcsinov se játszhatja Edward király szerepét a egy kelet ukrajnai tartomány látogatás formájában.

Mit is jelent a "gazdasági szankció"? Semmiképp sem humanitárius segélyt. Tömören szólva egy ország, egy nép létfeltételeitől való megfosztását jelenti. Erről egy akkora könyvet lehetne írni, mint az EU alapszerződés, ezért csak egy példán keresztül szemléltetem a dolgot: az Irak elleni USA embargóval. [Az embargó (a spanyol embargo szóból, ez pedig az embargar „megakadályozni, megállítani, feltartóztatni” igéből, amelynek végső forrása a népi latin imbarricare elbarikádozni a behajózás, elindulás tilalmát jelenti, átvitt értelemben valamilyen tervezett cselekedet megkezdésének a tiltását. Ilyen cselekedet lehet egy hír közlése, áruk, jellemző módon fegyverek és stratégiai cikkek szállítása, főleg nem baráti országba vagy rendeltetési helyre. A teljes gazdasági embargó alatt álló országok akár totális önellátásra, autarkiára is kényszerülhetnek.]
Ez az embargó olyan jól sikerült, hogy táplálék és gyógyszerhiány miatt ötszázezer (!) iraki kisgyermek vált ZsidóAmerika közvetlen áldozatává. Ezt a tényt természetesn kommentálták amerikai részről is. Hogyan? Most magamat idézem. "1996. május 12-é volt, Madeleine Albright, az Egyesült Államok akkori ENSZ-nagykövete a CBS televízióban azt magyarázta Lesley Stahl-nak, hogy az amerikai szankciók miatt elpusztult 500 000 iraki gyermek halála morálisan igazolha tó, mert a cél Szaddam térdre kényszerítése volt. 'Véleményünk szerint az ár megérte'. Pontosan ezt mondta, de szavairól az amerikai sajtó szinte alig számolt be, ám azokat az arab világban mindenütt vészharangzúgásszerűen lehetett hallani. Ezt követően Albright külügyminiszter (!) lett. A szadista zsidó szuka pontosan fejez te ki Zsidó-Amerika ars poetica-ját. De hát Oroszország nem Irak, nem is Grúzia? Mire spekulálnak ezek a marhák? Felfoghatatlan!

Annál inkább felfoghatatlan, mert mostanra bontakozik ki a BRIC országok offenzívája a dollár ellen Oroszország és Kína vezetésével. Tudván, hogy a háborúhoz három dolog: pénz, pénz és pénz kell, nem sejtem ZsidóAmerika honnan akarja előteremteni az a tömérdek pénzt, ami beteljesíthetné Orosz ország sanyarú sorsát.

Egy Svédországban barátom hívta fel a figyelmemet ZsidóAmerika szorongatott pénzügyi helyzetére. Az ajánlott cikk frontképe a gyűrött amerikai dol lár. Szomorú látvány így is. De hogy fog kinézni, ha az oroszok és a kínaiak kitörlik vele a seggüket (bocs!)?

Amerika belegebedt már a New World Order égisze alatt viselt iraki, afganisztáni, stb. háborúkba is. Csalárd államadóssága százdolláro sokból kötegelve már jóval magasabb "tornyot" képez, mint az általa felrobbantott WTC tornyok magassága volt.

Ez a "pokoli torony" bármikor összedőlhet, ugyanolyan sebesen mint a WTC tornyok. És ha összedől, mit temet maga alá?

Hát mindazt, amit ma a "Nyugat" mint fogalom, mint eszmerendszer, mint társadalmi és gazdasági rendszer jelent. Végül fejezzük be a nagy nyugat szakértő Oswald Spengler próféciáival, amelyek a "Nyugat Alkonya" c. könyvében olvashatók. A könyv 1918 április 20-án jelent meg néhány hónappal a Központi Hatalmak összeom lása előtt.

[Ekkor senki sem gondolt arra, hogy az amerikai hadsereg zászlói alatt zsidó hódítók lépnek Európa földjére és megváltoztatják annak egész arculatát. A hülye Wilson elnököt körülvevő zsidó "szakértők" dolgozták ki a trianoni békediktátum passzusait és hasogatták szét a történelmi Magyarországot.]

Ekkor a Nyugatot a Vadnyugatról Európára törő nyugati horda jelentette. Velük kapcsolatban alkonyt emlegetni nagy marhaságnak látszott.

És mégis! Miket látott a vátesz?

"A gyakorlati kommunizmus az osztályharccal, ezzel a régóta elavult és hamissá vált frázissal egyetemben nem más, mint a nagytőke egyik megbízha tó szolgája, s a nagytőke alkalmasint igénybe is veszi szolgálatait." [II. Köt. 725 old.] Ez tökéletesen egybeesik ez előtti cikkem mottójával, amely a cionizmus alapítója Theodor Herzl meghatározását idézi.. "Ha süllyedünk, a forradalmi proletáriátus élcsapatává válunk, ha emelkedünk, velünk emelkedik a 'pénztárca' szörnyû hatalma." Ilyet azonban Spengler sohasem írt volna le, hisz róla köztudott volt, hogy elveti a faji felsőbbrendüség eszméjét és az antiszemitizmust is. Ennek fényében lesznek különösen értékesek alábbi próféciái.

Ilyeneket ír. "Az éhség rút, közönséges érzéseket ébreszt: szorongást, félelmet ... a kultúra magasabb formavilága hirtelen össze roskad és kezdetét veszi az elállatiasodott ember puszta élethalálharca." [675 old.] Hogy van ez, hisz még ezután taláélták fel a kapitalista "jóléti társadalmakat"? Dehát hol van mára a tavalyi hó? Az elállatiasodás viszont napjaink valóságává vált. Mire készül ma Zsidó-Amerika, ha nem a "Fiscal Cliff" (pénzügyi szakadék) áldozataira, a megélhetési alapjuktól megfosztott tömegekre, ezek lázadására? Nekik készülnek a FEMA koncentrációs és megsemmisítő táborai. Egy olyan gulag-rendszer, amely láttán Sztálin is elcsodálkozna.

Kijelenti "A pénz titáni rohamot intéz a szellem hatalma ellen" [725 old.] De nem győzhet, mert "a pénzt a vér legyőzheti, megsemmi sítheti." [726 old.] És végül a poén. "A cezerizmus felemelkedése töri meg a pénz diktatúráját és annak politikai fegyverét a demokráciát. A kard győz a pénz felett." [726 old.]

Hát' szerintem épp itt tartunk. Oroszországon a sor!

Sz. Gy.