Buenos Aires 1955. december 28-tól 1956. január 3-ig
Kedves Elemér!
Tudom,
hogy mennyire várod már a három leveledre a választ. Hidd el,
legnagyobb örömmel írtam volna már az első leveled után, de az ügy
annyira kényes, hogy minden szót meg kell fontolni, amit ebben a
dologban kimondok vagy leírok. Az itteni magyar követség első titkára
már kétszer látogatott meg lakásomon a hazatérésemmel kapcsolatos
kérdések megbeszélése miatt. Ezeknek a megbeszéléseknek az anyagát,
tudtommal, az otthoni illetékesek már ismerik. Gallai titkár úr második
látogatása alkalmával, ami kb. két héttel ezelőtt volt, -(a fehér
borítékban lévő leveledet is ekkor adta át nekem)-, elmondta, hogy
közölte kormányával az előző megbeszélésünkkor elhangzott aggodalmaimat
és nemleges válaszomat. Újólag igyekezett meggyőzni. Válaszom újra
nemleges volt.
Abból,
amit itt majd leírok, látni fogod, hogy mik azok az aggályok, amelyek
miatt nem tudom elhatározni magam (egyelőre) a hazatérésre. Hidd el,
kedves Elemérkém, hogy nagyon nehéz nekem, a már tizenegy éve
felgyülemlett vágyódásomat legyőzni. De vannak realitások is. És ezek a
döntőek. A világ forrás állapotában van. Senki sem láthat tisztán. Az
én megítélésem szerint, -ami természetesen nem csalhatatlan-, sok
veszélynek tenném ki családomat, ha most hirtelen, engedve a mérhetetlen
honvágyamnak, hazarohannék. Te, Elemérkém, nagyon szépen elképzelted
és leírtad mindazt, amit meggyőződésem szerint hiszel is. Te belülről
látod a dolgokat, én kívülről. Ki tudja, hogy ez a kétféle "látás"
helyes-e?
Bizonytalan
a tied is és lehetséges, hogy helytelen az enyém is. A hitem igen
gyenge lábon áll. És ehhez a gyenge hitemhez meg is van minden okom.
Én, a magyar nép ellenségeként, a bűnösök listájára kerültem ádáz és
becstelen film-szerepléseim miatt. Mezítlábas korom óta bennem élő
szociális érzékemmel, oda merészeltem állni a társadalmi mélységekben
maradt paraszt és munkásosztály, vagyis a fajtám mellé. Művészetemmel,
izzó felkiáltójeleket akartam mutatni... és (ki hitte volna?) - a nép
ellensége lettem... A Harmincadik, az Első, a Doktor Kovács István,
Bors István, András, Szerető fia Péter, stb... stb. Ezek miatt kaptam a
nagy "kitüntetést", a megbélyegző címet: Páger Antal "Népellenes".
Hogy már az akkori kormányzatokban többeknek nem tetszettek ezek a
"kényes", sőt "forradalmi" törekvések; azzal, Te tudod legjobban, nem
sokat törődtem.
Emlékezzél
csak az akkori makói polgármesteri vacsorára és a másnapi hirtelen
elhatározásból történt fellépésemre, mikor a mezítlábasokról tartottam,
mi tagadás, eléggé forradalmi színű előadást. Persze, akkor más
ideológiák dúltak. Sokan voltak mellette, de nem kevesen ellene is. Egy
bizonyos: akikért annyiszor felöltöttem magamra a munkás és
napszámosparaszt gúnyáját, azok őszintén lelkesedtek munkámért, és azok
sohasem helyeztek volna a "bűnösök" listájára. Tizenegy esztendeje,
hogy ezt a rám rakott "púpot" viselem.Már nagyon megszoktam. Talán
kicsit meg is szerettem... hiszen az enyém...hozzám tartozik. Most
aztán jön a nagy fordulat? Megbocsájtás! Amnesztia!! A "púp" le lesz
operálva! A "púp" meg lesz bocsájtva! Itt van, kedves Elemér, a nagy
bökkenő. Azt írod leveleidben, hogy nekem nem kellett volna menekülnöm,
hogy nem volt rá semmi ok, hogy elhagyjam az országot. Kedves Elemér,
úgy látszik, hogy a te emlékezetedből is kitörölt néhány motívumot az
elmúlt tizenegy esztendő. Gondolj csak vissza egy kicsit és rá fogsz
jönni, hogy mi történt volna velem, ha ott maradok és a mendemondákkal
felheccelt zsidók kezére kerülök!!?? Mert hiszen ők voltak talán az
egyedüli ellenségeim. És azóta is azok. Ők rakták rám a "púpot",
őmiattuk nem teszek itt kint sem egyetlen lépést sem a színpad és film
felé, mert ők a hatalmasok, mert az történik, amit ők akarnak. Ne
gondolja senki sem, hogy ennyi idő alatt nem tudtam volna megvetni a
lábamat a művészetemben, itt, ahol a színjátszás sokkal mögötte jár a
miénknek. Nem tettem ezirányban semmit, mert meddő harcra én már nem
vállalkozom. Sokszor megtörtént, hogy egy-egy újság vagy képes revista
munkatárs interjúra jött hozzám. így született meg például két évvel
ezelőtt a "Dunapart Buenos-Airesben" című cikk, másfél oldalas
terjedelemben.
Másnap
az itt megjelenő Hatikva című magyar nyelvű cionista lapban nagy
támadás és rágalmak halmaza jelent meg ellenem. Képben, hatalmas
tömegsírt mutattak és a teljes oldalon megjelenő cikk elején egy, az
Őrségváltásból való képem, az a jelenet, amikor a munkásokat
visszatartom, hogy a gépeket összetörjék. A kép alá ezt írták: "Páger
Antal a zsidók legyilkolására szólítja fel a munkásokat". Azt hiszem,
hogy ide nem kell sok magyarázat. A tömegsírt ábárázoló kép alá pedig ez
a felirat került: "Az eredmény". Na? Most aztán próbálj valamit is
tenni. Meddő! Mivel az itteni színi és filmvilág, mint mindenütt a
világon tökéletesen át van szőve a zsidósággal, hozzám hasonló meg se
próbáljon oda közel menni. És mindez a hazug és aljas rágalmaknak a
következménye, amit otthonról röpítettek állandóan a tájékozatlan, a
nyomtatott betűben hívők felé. Az igazságot azt hiszem nem szükséges itt
leírnom, hiszen Te, aki annyira beleláttál a legmélyebbre ásott
érzéseimbe is, pontosan tudod* hogy milyen emberségesen gondolkodtam és
vélekedtem a zsidókat ért dolgokról Talán arról is tudsz, hogy a
környezetünkben; élő zsidó barátainkon is segítettem. Persze ez az
akkori helyzetben csak nagy titokban mehetett. Hagy Juliska az időben
többet ült Jaross belügyminiszter előszobájában, mint otthon. Hogy Zágon
András doktorról, aki két kislányunkat segítette a világra, a
megbélyegző sárga csillagot mi szedtük le. Amikor a rágalmak özönét
szórták reánk, miért nem állt ki egy is ezek közül a zsidók közül?
Azért, kedves Elemér, mert ők ilyenek, ők nem állanak ki. Ne érts félre,
én nem vagyok antiszemita. Sőt semmiféle izmusista sem. De ezek azok a
realitások, amelyeket nagyon is számba kell venni, akkor is, ha
ittmaradnék, akkor is, ha egyszer mégis hazamennék.
Ismerem
jól az otthoni színivilág összetételét. Nem merném hinni, hogy
lelkendezve fogadnák a hazatérésemet. Leveleid megírásánál ezeket a
tényezőket nemigen vizsgálgattad. Gondolkozz talán ezeken is. Nem a
kommunizmustól kell nekem félnem, hanem a felheccelt zsidóságtól. Tudom,
hogy Te abban a kis körben, amelyben élsz, mindent elkövetsz, hogy az
igazságra fényt deríts, de ez semmi. Talán Makón sikerülhet, de
országos viszonylatban nem jelent sokat. Azt írod, hogy véleményed
szerint itt a tehetségemet megillető módon nem tudok érvényesülni.
Ehhez én csak azt fűzhetem hozzá, hogy ugyanezen okok miatt az otthoni
érvényesülésben sem tudok hinni.
Csak
úgy mellékesen idevetem még: Négy év előtt történt. Uruguayban
voltunk vendégjátékon. Montevideoban. Az egyik előadás után,
vasdorongokkal felszerelt zsidó fiatalemberek csoportja lincselésre
készült. Eltévesztették az autót és két kolleganőm, Vaszary Piri és
Eszenyi Olga kocsiját követték és támadták meg. A két hölgy megmenekült,
mert közben odaérkeztek a védelmünkre összeállt magyarok. Véres
verekedés, rendőrség, egy leszakított fülű zsidó fiatalember és egy
betört orr lett az eredmény. A dologról csak másnap értesültem. Ez is az
ellenem írott rágalmaknak az eredménye. Nem csodálkoztam, de meg sem
ütköztem nagyon, mert mit várhat mást az ember. Az idén Caracasban
(Venezuelában) voltunk. Az ottani magyar zsidók feljelentettek a
hatóságoknál, mint gyilkosokat. Természetesen megbuktak nagyon, mert
miután ennyire felhívták a vezérek figyelmét ránk, azok informálódtak
egyéb úton, és a legnagyobb becsben tartottak minket. Sőt a megnyitó
előadás előtt (Gárdonyi: Bor), a kultuszállamtitkáruk tartott beszédet
és méltatást a mi nagy művészetünkről. Bár nem kértem, a venezuelai
titkosrendőrség főnöke, akit személyesen nem is ismertem, detektívet
rendelt ki a lakásunkra és a színházhoz védelmünkre. Amint ezekből a
dolgokból látod, a rágalmazások eredménye mindenütt jelentkezik. De azt
is láthatod, hogy az itteni kormányzatok meg is tudnak védeni.
Természetesen sok józanul gondolkodó zsidóval is összejöttünk, akik
mélységesen elítélik ezeket a dolgokat. Olyan azonban még egy sem akadt,
aki tollat vett volna a kezébe és valamelyik lapban egy tiltakozást
vagy ilyesféle igazságot fedő cikkecskét jelentetett volna meg. Csak
azzal kívánták kifejezni ellenvéleményüket, hogy eljöttek a színházba.
Ilyen lehetett vagy ötven. Ezeket csak azért írom itt le, hogy lássál
világosabban. Ezeket a dolgokat természetesen mind elmondtam a nálam
járt megbízottnak is. Tehát a végeredmény ez: A zsidók tettek a bűnösök
listájára és ők sohasem lennének hajlandók elismerni, hogy rágalmaik a
szerkesztőségi szobákban születtek és (amint jól értesült helyről, még
ausztriai tartózkodásom idején hallottam), valósággal versenyt
rendeztek, hogy ki tud jobbat kitalálni Páger ellen. Olvastam én
mindent. Hogy tehenészetem volt Bajorban zsidó vagyonból. Hogy Alfa
Rómeó kocsimon pendlizek Sweitz és Ausztria között és zsidóktól rabolt
ékszerekkel seftelek. Hogy Rózsahegyi Kálmánt kizavartam a Nemzeti
Színházból, hogy ugyanannak a színháznak az erkélyéről ordítottam, hogy
zsidó ide többé be nem teszi a lábát... (Mellesleg megjegyzem, hogy én
valóban sohasem tettem be a lábamat a Nemzetibe és ma sem tudom, hogy
van-e erkélye nemzetünk eme dicső színházának). Na és hol volt már
akkortájt az Alfa! Buick kocsimat éppen akkor rabolta el tőlem a
badgasteini C.I.C. főnöke, egy délceg amerikai kapitány. így ám, kedves
Elemér, még sok minden mást is írtak, amiket eddig még senki sem mert
megcáfolni. Pedig milyen egyszerű és emberséges cselekedet lett volna.
Most,
hogy megbolygattam ezt a tizenegy esztendőt, szinte mozaikokban
ugrálnak előttem a képek... Bemutatok közülük egyet, mert igen
tanulságos. Színhely: egy óceánjáró bárja. ("Julio Cesare"). Útban
voltunk "haza" felé Santos és Montevideo között. Én a bárpultnál ültem
egy whisky mellett. Fekete szemüveg volt rajtam, mint legtöbbször.
Mellettem egy fiatal hölgy, attól jobbra egy negyvenesnek látszó férfi.
Magyarul beszéltek. Nem volt nagy kunszt kitalálni, hogy zsidók voltak.
(Ez egy évvel a fentebb leírt montevideoi kaland után történt.) Ezen
az úton a gyerekek is velünk voltak, ugyanis amíg mi a színházzal
voltunk (Sao-Pauloban) elfoglalva, ők a világ egyik legszebb
tengerpartján, a Santos melletti Guarujában üdültek egy gazdag
családnál, akiknek ott gyönyörű villájuk van. Tehát.... amint ott ülök a
bárban, a kis Juliska belibben és mellémtelepszik. Egy narancsszörpöt
kér és az ő szokott kedves modorában elkezd csevegni velem. A nő
felfigyel rá és mosolyogva hallgatja. Meg kell jegyeznem, hogy a kis
Juliska valóban annyira vonzó és kedves, hogy szinte mindenki
felfigyel, ha valahol megjelenik. Akkor is, valami ellenállhatatlan
humorral tett megjegyzést a nyugtalan tengerre és a whiskyzőkre... A nő
elkacagta magát, és kedvesen megsimogatta a kislány fejét. "Magyar
kislány vagy?" -, kérdezte.
-"Igen".
-Hová utazol?
-Buenos-Airesbe.
-"Igen".
-Hová utazol?
-Buenos-Airesbe.
Nem
akartam, hogy a gyerek tovább beszélgessen, azt mondtam neki, hogy
igya meg a narancsát és menjen le a mamijához a kabinba, aki a kis
Judittal volt. Mikor lement, a nő velem kezdett beszélgetést:
-Szintén magyar?
-Miután a kislány édesapja vagyok, igen.
-Szintén magyar?
-Miután a kislány édesapja vagyok, igen.
A
következőkben kiderült, hogy a férfi a bátyja, aki Rio de Janeiroig
eléje utazott, mert ő most Izraelből jön a Montevideoban élő rokonaihoz
véglegesen. Gondoltam, hogy miután ilyen alkalmam van rá, megkérdezek
egyetmást, ha már úgysem ismertek fel, ki vagyok. Kérdeztem, miért
hagyta el Izraelt, és általában erről az új országról. Rettenetesen
ócsárolta. Hogy,.. az arabok miatt sem lehet nyugtuk... hogy, .. ott
keményen kell dolgozni... egyáltalán amiket Izraelről mondott, annak
nemigen örültek volna Izrael vezetői. Szó mi szó... hogy most mennyire
boldog, hogy Uruguayban fog élni... stb. Kérdeztem még arról, hogy
milyen a dolga az ott lévő magyar zsidóknak és, hogy vannak-e ott a régi
filmesek közül. Valahogy úgy irányítottam a beszélgetést, hogy végülis
Pásztor Bélára tereltem a szót.
Ugyanis
néhány héttel előbb ez a Pásztor Béla írt onnan egy utálatos, hazug
förmedvényt ellenem a már említett "Hatikva" számára. Ennek a Pásztor
Bélának, mondanom se kell, soha nem ártottam, de soha nem is kerültem
össze vele annak idején, mint munkatárs. Elmondta, hogy ott van és
éppen elutazása előtti időben tartott előadást a filmről valami
klubban. Ez az úr engem csak annyiban érdekelt, mert a 45-ös év elején,
úgy tudom, az ő sugallatára írta valamelyik lapban Balassa János azt a
felejthetetlen cikket, amelyben engem akasztófával fenyegetett meg.
Balassa kollegámnak, aki.... bár zsidó és házamnak többször szívesen
látott vendége volt, az adott okot a vérszomjra, hogy Szálasi
felkeresett az öltözőmben és gratulált nekem. Ez igaz is volt. Akkor
láttam először. Másodszor és utoljára pedig akkor, amikor Pornóapátiból
felrendeltek a királyi várba, ahol előadást tartott hungarizmusból.
Akkor vele lefotografáltak a híradó részére. Amint később, ausztriai
tartózkodásom alatt hallottam, ezek a felvételek igen nagy szerepet
játszottak az ellenem felsorakoztatott kitalácíók között. Hallottam,
hogy az újból elővett felvételek mellé, vagy alá ilyen feliratok
kerültek az ostrom utáni időkben, hogy: a nyilas Págert kitünteti
Szálasi... stb. Pedig az igazság az volt, hogy mialatt a filmfelvevők
forogtak, Szálasi megköszönte, hogy eljöttem és említést tett az annak
idején öltözőmben tett látogatása alkalmából mennyire tiltakoztam és
elhárítottam a közös képen való szereplést. És hogy most filmre kerülök
vele, zavar-e engem. Mondhattam-e mást, mint hogy nem zavar. Azt
mindenki tudta, hogy soha a pártjának még a közelébe sem jártam. Azt is,
hogy augusztus huszadikán elhagytam Budapestet és Pornóapátiban voltam
egészen a kővetkező év húsvét szerdájáig. Akkor léptem át a határt,
amikor az oroszok már a szomszéd falvakban voltak. A nyilas uralom alatt
csak ezen a novemberi várbeli beszéden voltam fenn és másnap reggel
végleg elhagytam szép otthonunkat.
Aztán
később olvastam róla, hogy miként dúlták fel... hogy a falakat is
bontogatták a "rabolt zsidó kincsek" keresése miatt. Igazad van abban,
hogy tévedésből menekültem el. De ez a tévedés nem az én tévedésem
volt, hanem azok tévedése, akik miatt menekültem. - Na de kissé
elkanyarodtam a hajó bárjától... A megafon megszólalt és bemondta, hogy
a montevideoi utasok jelentkezzenek a komisszáriátuson. Nem akartam
őket feltartani, felálltam, hogy távozzam. Ők is felálltak és á kezüket
nyújtották. Mikor a nő is kezelt velem, levettem a szemüvegemet, és
ezt mondtam: Nem akarom, hogy utóbb tudják meg, hogy kivel beszéltek,
én Páger Antal vagyok... A nő hirtelen hátra ugrott, a szemei tele
lettek könnyel... dadogva, szemeit rám meresztve csak ennyit mondott:
".... a... mű....vész....úr?..." -" Igen, én vagyok és nem hiszem, hogy
kezet fogott volna velem, ha tudja,... kivel fog kezet."!? -"Igaza
van, művész úr, nem fogtam volna kezet". Aztán megeredt belőle a szó.
Közben a könnyei folytak, mialatt elmondta, mennyi mindent bolygat fel
benne ez a váratlanul jött találkozás...hogy a legkedvesebb művésze
voltam, mennyi darab... mennyi film... és most így kell megismernie.
És
hogy ne haragudjak, hogy azt mondta, hogy nem fogott volna velem
kezet, de annyi mindent olvasott rólam... Kedves Elemérkém, ez a
történet csak egy kis, példa akar lenni. Nem akarlak én itt most unalmas
regényrészletekkel untatni, de szeretném veled megértetni, hogy milyen
áthidalhatatlan ellentétet szült az a sok nyomtatott rágalom, amit
évek óta rám szórtak. A védekezés pedig undok lenne. Nem is védekezem.
Ha véletlenül ilyenekkel összehoz a sors, akkor keményen odamondom, nem
szépítgetek. Ezekkel a Montevideoba utazókkal sikerült megértetnem,
hogy mennyire vitte őket a mesterségesen szított rágalomhadjárat.
Megkértem a nőt, hogy mondjon egy pár történetet, amit rólam olvasott.
Mondott!!
Gyerekjáték
volt mindazt megcáfolnom. Természetesen, a legemberibb hangon folyt le
a hátralevő beszélgetés. A férfi kijelentette, hogy a montevideoi
támadást ő már akkor is elítélte és hogy ő soha nem azonosította magát
azokkal, akik ezt a minősíthetetlen hadjáratot ellenünk vezették. A
képtelenség tetejeként megemlítem még, hogy a montevideoi magyar nyelvű
rádióadásban (állítólag) bemondták, hogy én zsidóbőrből csináltattam
lámpaernyőt. Szép mi?? Miért kellett volna nekem ernyős lámpa? És
honnét szereztem volna be hozzá zsidóbőrt? Tudtommal, építészem, aki
otthonomat berendezte, elég jól megcsináltatta az én lámpáimat. Hacsak ő
nem használt fel titokban ilyesmit. Nem valószínű. Egy biztos: az árát
az én bőrömből húzta le. Ezt csak rossz viccnek szántam, mert ezt
komolyan venni ökörség lenne. Sajnos, a primitíveknél még az ilyen is
valószínűvé válik, hiszen "voltak, akik látták"... Amikor a hajón
végleg elváltam a montevieoiaktól, kezüket nyújtották. A férfi, szinte
teátrálisan mondta a húgának: "Irén, most egy igaz emberrel fogtunk
kezet." Sajnos az összes zsidósággal nem tudok összetalálkozni egy
hajóbárban, mondottam én. Így végződött ez a találkozás. Meggyőződésem
szerint, szó eshetett erről a találkozásról a köreikben, mert azóta már
enyhültek a rágalmak.
Most
aztán, Elemérkém, állítsuk fel a tételt. Mondjuk én hajlandó lennék
hazamenni. A hivatalos részről szépen fogadnának, - mondjuk, megadnának
mindent, ami a művésznek kijár. Mondjuk, nagy sikereket érnék el.
Tudom, a közönségnek is tetszene, hogy újra láthat színpadon és filmen.
De vájjon azoknak, akik egy életre gyűlölnek, tetszene-e. Ezen ne is
gondolkozz sokat. Nem tetszene. De nem is tetszhetne.
Néhány
hónap kellene csak és vádakat koholnának ki ellenem. Tárgyi
bizonyítékok megszerzésétől sem riadnának vissza. Vájjon tudnék-e ez
ellen védekezni? Nem hiszem. Milyen hitele lehet egy amnesztiásnak? Ki
hisz egy olyan embernek, egy kommunista államban, akiről köztudomású,
hogy soha sem volt kommunista? Tudom jól, hogy a népi vonal, amelyen
állottam, nem jár elvileg nagyon messze a kommunizmustól. De én soha sem
voltam kommunista. Igaz, hogy más izmusista sem. A pártok nem
érdekeltek, de igenis érdekelt a fajtám, akik, közül a karrier kiemelt.
Ez volt az egyetlen politikám, hogy kemény vonásokkal megmutassam a
lenthagyottakat, akik közül való vagyok. Hogy a kisemmizettek lássák
bennem, és alakításaimban, hogy Ők is valakik, hogy Ővelük is, Őbennük
is lehet hősöket állítani a magyar színpadra és filmre. Ez volt az én
"nagyravágyásom". Mert azt te is tudhattad rólam, hogy a nagy
fenejómódomban is a kis örömök embere maradtam, - hogy a körém kiépült
pompából talán az új cipőfűzőmnek örültem legjobban, mert amikor
megkötöttem a cipőmben, akkor a makói kis mezítlábas fiú jutott az
eszembe. Ez volt az én titkos mértékem... ez ébresztette fel bennem azt a
lelkiismeretet, ami a népi vonalon való szerepléseimre elindított. Nem
én éltem a pártokból, a pártok igyekeztek az én e téren elért
sikereimet kihasználni, és sajtójukban mellém állni, amikor a rágalmak
kezdődtek. Ki állna oda tiltakozni, hogy : ...engem ne védjetek...
engem ne dicsérjetek..." , amikor a másik tábor sajtójában csak
akasztófa fenyegetéseket közöltek már rólam. Kényesebben ember még nem
került "két malomkő" közé, mint én akkoriban. Pedig hányan tudták
akkor, hogy mi az igazság velem kapcsolatban. De mit számított egy jobb
és baloldal közé szorult színész?!
(...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése