Minden szellemi út lényege a Lét
Középpontjának, a Tudat Középpontjának, Önmagam Középpontjának a
megtalálása; eljutni oda, ahonnan elindultam, ahová Önmagamon keresztül
eljuthatok. Ezeknek a megvalósítási utaknak a legkülönfélébb formái
ismeretesek: vannak olyanok, amelyek az egyedüllét, a magány, a csend,
az elmélyülés tiszta formái között próbálják végigjárni ezt az utat,
vagy próbálnak eljutni oda – amit tulajdonképpen nem is lehet
eljutásnak nevezni, hiszen lényegi mozgás ebben a megvalósítási
processzusban nincs. Ugyanakkor vannak a cselekvési formáknak az útjai,
amelyek a cselekvés legmagasabb fokához, a tetthez kacsolódnak; a
tetthez, amelyben a megismerésnek éppolyan szerepe van, mint az
akciónak, a tevékenységnek – miként az autonóm, öntörvényű
megvalósítási formák bármelyikében. Tulajdonképpen a sprirituális utak
a legkülönfélébbek lehetnek: olyanok is elképzelhetők, amelyek a
közönséges, ezzel kapcsolatos felfogástól merőben eltérnek; az ezzel
kapcsolatos általános felfogás csak a nyugalomhoz, az elmélyült,
elmélyedő, befelé forduló, kontemplatív megvalósítási módozatokhoz köti
azt, ami az ember önmeghaladásával összefüggésbe hozható. Vannak
azonban más lehetőségek is; vannak olyanok is, amelyek a tettek
szintjén elmennek a legvégletesebb formákig: elmennek a harcig, a
küzdelemig, a megütközésig, a végső – a külső és belső értelemben
egyaránt megjelenő – határszituációkig, és ezen utak körében eminens
szerep illeti meg a lovagi utakat.
A lovagi út szellemi út. A lovagi út megvalósítási út –
önmegvalósítási út. A lovagi utat úgy lehet megfogalmazni, hogy egy
emberi alapkvalitást, a harciasságot heroizmussá ('hősiességgé')
transzmutálja. Az alkímiai szimbolizmus nyelvén azt lehet mondani, hogy
a harciasságot mint materia prima secundum quid-et átalakítja egy
materia ultima secundum quid-dé, vagyis a harciasságot heroicitássá,
heroizmussá, hősiességgé. Ez a lovagi út rövid, foglalatszerű lényege.
De a lovagi út benső természetét nem merítettük ki. A lovagi út a
harc jegyében áll. A harc közönségesen – s ilyen módon közismerten is –
voltaképpen nem tekinthető, nem lenne tekinthető szellemi útnak; a harc
közönségesen nem a spirituális megvalósítás útja. A harc közönségesen a
létörvénylésbeli létezői létnek egy további felkavarása, megbolygatása,
szétzilálása. Mit teszi a harcot olyan lehetőséggé, ami az ember, az
Alany-hordozó ember önmeghaladása jegyében áll? Először is nézzük meg,
hogy a harc mint olyan, milyen alaptermészeteket, alapformákat mutat. A
harc mindig a „sötétség” és a „fény” között dől el; a sötétség erői és
a fény erői között. A nemes ellenfél az, akiben a szellemi fény
uralkodó jelenlétben van; a nemtelen ellenség az, akiben a sötétség
erői dominálnak. Ám a harc csak a sötétség ellen irányulhat, a fény
pozíciójából, tehát az ellenfélben nem a szintén meglévő fény erőit
támadom meg, hanem a meglévő sötétség-erőket; a fény-erők mindig
szövetségesei annak, aki a szellemi úton valóban orientatív erőkkel
haladni képes; a fény erőinek offenzívája sohasem irányul a fény erői
ellen; tehát a lovag adott esetben a nemes ellenféllel is megütközik,
de a nemes ellenfélben a sötétséget keresi, feltételezve, hogy a nemes
ellenfél benne is a sötétséget fogja keresni. Jól tudjuk, hogy a
Templárius Lovagrend találkozott muszlim izmailita–szúfi lovagrendekkel
és köztük a legbensőségesebb barátság volt, tudván tudva azt, hogy a
következő napon megütköznek egymással, a halál lehetőségei fognak
megnyílni, az ellenfelek könyörtelen ellenfelek lesznek, de azt is
tudták, hogy ez mi ellen irányul; a találkozás a fény–fény között a
barátság, és a megütközés az, hogy egymásban a domináns fény hátterében
lévő sötétséget megtalálják, és hogy ez ellen küzdjenek. Ez a lényege a
harcnak; mint ahogy voltaképpen a békének a lényege is ezzel függ
össze. Kétféle béke van: 'béke a fény győzelme után' (pax post
victoriam lucis) és a másik a lehetőség a 'béke a sötétség győzelme
után' (pax post victoriam tenebrarum), amely utóbbit spirituális
szempontból nem lehet elfogadni és ezért minden pacifizmus alapvetően
hibás, bűnös, rossz és eltévelyítő és a világ megrontásán működik. A
béke csak a fény erőinek győzelme utáni békét jelentheti és csak ez
elfogadható. A „béke mindenáron”, a „ne legyen több háború”, „ne legyen
több vérontás” gondolata, ilyen szentimentális kifejezések formájában,
adott esetben teljes mértékben a létörvénylésbeli, a létforgatagbeli
állapotok istenítéséhez kötődik; ezek samsárai szempontok. Az égi, az
isteni, a Nirvána-i szempontok teljesen másak: azokban a magasrendűség
helyreállítása az egyetlen alapvető szempont, a magasrendűé, s a
magasabb és még magasabb rendűé, nem pedig azon körülményeké, azon
járulékoké, amelyek a létörvénylésbeli állapotok változásai során
adódnak; ezek jelentéktelenek az előbbiekhez képest. Ha meghatározzuk,
hogy a lovagi út a harciasság átváltoztatása, átváltoztatási metodikája
hősiességgé, ha megállapítjuk azt, hogy milyen harcok lehetségesek és
milyen harcban milyen módon kell viszonyulni valamihez, akkor eközben
újra és újra ki kell térni arra, hogy ha az ellenség nemtelen ellenség
(tehát a sötétséget képviseli, a sötétség dominanciájának a
reprezentánsa), ilyenkor is csak a benne lévő sötétséget, s nem a
minimálisan, de meglévő fényerőket támadom. Csakis azt a valamit, ami a
lefelé irányulás, az alászállítás, a megrontás, a létállapotok
szétforgácsolása – ez az, ami a sötétség jegyében áll és amivel
semmiféle módon nem lehet szolidaritást vállalni. A lovagi utak ezt is
a legmesszebbmenőkig figyelembe vették és előtérbe helyezték minden
lehetséges alkalommal.
A lovagság historikuma köteteket igényelne. Annyit azonban ki kell
mondanunk, hogy a prehistoricitás óta vagy a prehistorikus állapotokon
belüli időktől fogva lovagiság mindig is volt. A „ló” ebben az esetben
nem egyszerűen az az állat, amit „lónak” nevezünk, hanem a hordozó, az
uralt hordozó – ennek volt a neve, s később ezt vonatkoztatták arra
(arra az állatra), amely a legtöbbször hordozó volt. De a szanszkrit
nyelvben, az ind–hindu hagyományban, a 'lovag' – asvin – hordozója
például a hamsa, a 'hattyú' – és gondoljunk itt a Lohengrin mondakörre
ezzel összefüggésben más oldalról. A 'hordozó' – ezt jelentette maga a
ló. Az indogermán nyelvekre gondolok most elsősorban, de ugyanez
valamilyen értelemben mindenütt megvolt, hiszen például az aztékoknak
is volt lovagrendjük: a Jaguár Lovagrend; és akármeddig mennénk vissza,
kellő gondossággal és kellő informatikai anyag birtokában ezt szinte
mindenütt ki lehetne mutatni, vagy legalábbis ott, ahol olyan ethnoszok
éltek, amelyek a szellemi-metafizikai tradíció képviseletére egyáltalán
alkalmasak voltak. A kínai tradíció által fenntartott kultúrában éppúgy
megvolt ez, mint ahogy megvolt – és bizonyos értelemben ma is megvan –
a japánoknál, ahol a 'harc útja', a bù-dó, vagy a 'lovagi-harcos útja',
a busi-dó eredetileg magas sprirituális rangot képviselt, a szellemi
megvalósítás egyik útja volt. Ugyanis a harcon keresztülhaladva, a
halállal való szembesülésen keresztülhaladva, a halált nagyságrendileg
és létrendileg meghaladó állapotokkal való kapcsolat lehetősége nyílik
meg a lovagi–harcosi úton. Ezt a japánok mindig tudták, és Európában is
tudták akkor, amikor a lovagi eszmény még eleven, élő, működő, s hatni
képes volt és általánosan meghatározó szerepet játszhatott. Egyenesen
azt lehet mondani, hogy a legmagasabb rendű spirituális megvalósítási
utak valamilyen módon mindig kapcsolódtak a lovagi utakhoz, akkor is,
ha ez a kapcsolódás nem is volt kifejezett és nem erre került a
hangsúly. Viszonylag későkori példa, hogy a katholikus egyházon, a
szerzetesrendeken belül a Ciszterci Rend egy kontemplatív megfelelője
volt a Templárius Lovagrendnek. Nem egyszer kontemplatív rendek paralel
jelentek meg lovagi utakkal; ezekben átjárhatóság volt egymásba és ezek
között kooperáció is megvalósult. Ha nem is közvetlenül, de valamilyen
paralelicitás alapján, a benső elmélyedés közvetlen formáit kijelölő
utak és az egyéb formák között mindig alapvető és mélyen organikus
kapcsolat állt fenn.
Általában a megismerést és a cselekvést élesen el szokták
különíteni; ennek az elkülönítésnek van egy bizonyos létjogosultsága.
René Guénon a metafizikai tradicionalitás egyik alapvetően meghatározó
személyisége azt mondta, hogy a cselekvés egy horizontális létsíkon,
tehát mindig az azonos létsíkon való módosításokat jelenti, szemben a
megismeréssel, amely egy szimbolikus vertikum mentén értelmezhető, s
amelyben nagyságrendi változások vannak. Ez sok tekintetben így van, de
amit nem vesz tekintetbe az említett – általunk egyébként oly
messzemenően tisztelt – személyiség, az a tett. A tettet pedig el kell
választani a puszta cselekvéstől; a tett olyan cselekvés, amelyben
mély, erős, magasról mélységekbe ható transzcendens megismerési –
gnosztikus – erők hatnak; a cselekvés gnosztikusan áthatott akkor, ha
tettről van szó. A tettben a megismerési elem feltétlen. Mint ahogy az
igazi megismerésben az akcionális elem rendkívül erős. Ezek között
igenis létrejöhet kontaktus, tehát nem minden cselekvési forma
horizontalitáshoz kötött, hanem a vertikumhoz is köthető cselekvés
formái is lehetségesek. Ezekben gnosztikus erő nyilvánul meg – ezek a
voltaképpeni tettekkel kapcsolatos megnyilvánulások.
A tett szellemi út. A tettek sorozata a szellemi utak lépcsőzetes
kibontakoztatásának felel meg. A szellemi út és a tettek útja nemhogy
nem áll ellentétben egymással, de a legszorosabban összefügg. Tudjuk,
hogy a lovagrendek érdeklődése a harc és harciasság heroizmussá
transzformálása mellett nagyon erősen gnosztikus orientáltságú volt. A
lovagrendek a gnosztikusan meghatározható princípiumok vonatkozásában
mindig a legmesszebbmenő érdeklődést, odafigyelést, a művelésig elmenő
kapcsolatba kerülést jelölték meg, ez egyenesen a céljaik közé
tartozott.
A nyugati világban az ókori lovagiság ilyen magas szintnek felelt
meg, hiszen maguknál a rómaiaknál a patríciusi méltóság második
fokozatát jelentette: felülről lefelé a senator után rögtön az eques, a
'lovag' következett. A senator egy uralkodói réteg tagját jelentette,
az eques pedig tulajdonképpen azt a réteget, ami a birodalmat
tevőlegesen is fenntartani, megőrizni, megvédeni, kiterjeszteni és
teljesebbé tenni volt képes. De a későbbiekben is voltak egészen mély
spirituális rendek: gondoljunk a Grál Lovagrendre; a legmélyebb, még
kereszténység előtti gyökerekből táplálkozó Grál-szellemiséget
fenntartó és hordozó Grál Rend – élén a Grál Királlyal, aki
egyszersmind annak az országnak, amely felett ez a rend uralkodott, a
legfőbb uralkodója volt – teljesen spirituális rend volt. Bár a világi
uralmat is kézben tartotta, lényege szerint a benső metafizikai erőkből
életben tartott szellemiséget reprezentálta a világban, megvalósítási
útként és a világba kisugárzó vallásként és kultúraként mindazon
területeken, amelyekkel érintkezésbe jutott.
Mindig voltak úgymond titkos lovagrendek. Az, hogy „titkos” azt
jelentette, hogy annyit tudtak róluk csak, hogy vannak; ennél többet
szinte semmit. A Grálnak egy későbbi változata éppen a
rózsakeresztesség volt, amely igen erőteljesen hordozta azt a
hagyományt, amely egyiptomi eredetű volt, de szintézist alkotott görög,
arab, germán, kelta, kabbalisztikus és egyéb formákkal – ez volt a
hermetika. A hermetika később újjáéledt mint úgynevezett későkori
hermetika vagy alkímiai hermetika. Ennek az egyik legfőbb
reprezentánsa, fenntartója, hordozója, képviselője az igazi
rózsakeresztesség volt. (Ma is vannak „rózsakeresztes” irányzatok, de
ezek mind hamisítványok, amelyek bitorolják ezt a nevet.) A
rózsakeresztesség a legerőteljesebben lovagi, ugyanakkor gnosztikus és
egyszersmind mágikus út volt – egyszerre. A heroikus lovagiság, a
gnósis és a mágia tökéletes egységet tudott adott esetben alkotni és
alkotott is – például az igazi rózsakeresztesség esetében.
A legszorosabb értelemben vett harcias lovagrendek virágkora a
XI–XII–XIII–XIV. század volt. Ezek a keresztes hadjáratokkal függtek
össze, amelyeknek az volt a lényege, hogy a kereszténység foglalja
vissza a Szentföldet, Jeruzsálemet, a körülötte fekvő földeket és a
Szentsírt mindenekelőtt. A keresztes hadjáratok célja tehát főleg a
Szentsír visszafoglalása volt, de természetesen zarándoklatok is
csatlakoztak hozzájuk és a keresztes hadak bár nem voltak mind lovagi
karakterűek, bennük a legnagyobb Feilitzsch Berthold volt, a magyar
jobboldal – mondhatjuk úgy, hogy félig titkos – spiritus rectora,
akinek egészen meghatározó szerepe volt a magyar jobboldaliság
erőteljes megszilárdításában és éltetésében. Mellesleg a porosz
Johannita Lovagrendnek volt egy tiszteletbeli commendatora is a két
világháború között: nagybányai Horthy Miklós, akit különben Feilitzsch
Berthold báró öltöztetett be commendatornak. A magyar közélet
háttérvonulatában a porosz Johannita Lovagrendnek szerepe volt, de a
Máltai Lovagrendnek is, elsősorban a rend úgynevezett világi
Szövetségén keresztül, amely nek József főherceg, királyi herceg,
tábornagy volt az elnöke. Ma Magyarországon az egykori Vitézi Rend
Vitézi Lovagrendként működik – limitált keretek között, de működik.
A máltai és porosz Johannita Lovagrend mellett még egy Johannita
Lovagrend van, amely ökumenikus természetű, tehát kereszténységre van
alapozva, de mindegy számukra, hogy katholikus, vagy protestáns, vagy
keleti orthodox, és általában nem elismert más lovagrendek által.
A Templárius Lovagrendet 1314-ben IV. (Szép) Feilitzsch Berthold
megsemmisítette: lefejezte, vezetőit megölette. (A Templárius
Lovagrendet is újraélesztették, ezek az újraélesztési kísérletek
azonban nem teljesen komolyak. Ahogyan nem teljesen komoly az egykori
magyarországi meglétére alapozva újjáélesztett Szent György Lovagrend;
bármennyire szimpatikus is lenne a Szent György-eszme – ennek a
komolysága is vitatható; Zsigmond király idejében, uralkodás körül és
még utána is egyébként két egymással nagyon is szoros rokonságban és
hasonlóságban megjelenő lovagrend volt, az egyik a Szent György
Lovagrend, a másik a Sárkányos Lovagrend, mind a kettő hasonló
orientáltsággal.) Néhány szót kellene szólni a Templárius Lovagrend
megsemmisítéséről. általában azt mondják, hogy a templáriusok vagyonát
akarták megszerezni: IV. (Szép) Fülöp, a pápa és Nogaret kancellár, de
– noha ezt is meg akarták szerezni – egyáltalán nem ez volt a fő és
meghatározó cél. A Templárius Lovagrendben volt egy a kereszténység
általános vonulatait meghaladó, felülmúló spirituális erőbeli jelenlét.
Valami többletre, beavatási, megvalósítási többletre törekedtek; ennek
jegyében egy olyan spirituális alakot állítottak a középpontba, amelyet
Baphometous-nak neveztek, s ez valószínűleg egy beavatási istenség
megnevezése: a „bap” gyökre alapozva mondom ezt (baptismos, baptisma és
a baphometous); ez az alak állt a középpontban. Erősen elmozdult
gnosztikus és mágikus orientációk irányába is a Rend, és valószínűleg
volt egy olyan célja, amely cél a pápa, a császár és a lovagrend
nagymesterének vagy egy nagymester feletti főnek egy személyben való
egyesítése volt: a császár legyen egyszerre pápa és a legfőbb
személyisége a lovagrendnek, és ez a valaki a Ghibellin-dinasztiából
kerüljön ki. A Ghibellin-dinasztia voltaképpen a Hohenstaufen-dinasztia
volt, amelyet Waiblingen nevű központi várukról, rontott arab
elnevezéssel, ghibellinnek neveztek. A velük szemben álló párt a Welf
volt, amit Guelf-nek is neveztek. A guelfek tehát a pápa császár
feletti korlátlan főségét ismerték el; azt mondták, hogy bármikor maga
a pápa lehetne a császár, de ha nem, akkor is felette áll, és ők teljes
mértékben ezt mint császárt ismerték el. A ghibellin-szempont pedig az
volt, hogy a császár magasabb rangú a pápánál, akár át is vehetné a
pápa funkcióját, de ha nem veszi át, akkor is magasabban áll. Ez
egyáltalán nem volt képtelenség, hiszen a császár viselte azt a címet,
hogy Vicarius Christi (Krisztus Helytartója) és a pápa csak azt, hogy
Vicarius Petri (Péter Helytartója); ez egy időben így volt, idővel
módosult. A lovagi tendenciák, de mindenekelőtt a Templárius Lovagrend
a legszorosabban kapcsolódott a Hohenstaufen-Ghibellin törekvésekhez,
annyira, hogy a középkor lovagi imperialitását döntő mértékben ez a
Ghibellin-szellemiség határozta meg, messzemenő összefüggésben a Teuton
Lovagrenddel és még inkább a Templárius Lovagrenddel, mindaddig amíg ez
utóbbi fennállt – utána az egész ghibellin-világ összeomlott, az utolsó
ghibellin trónkövetelőt lefejezték, ami azért is fájdalmas, mert a
Hohenstaufen-dinasztia Európa legmagasabb rendű dinasztiája volt.
A lovagi út benső természetét tanulmányozva nem mehetünk el szó
nélkül egy olyan fontos tényező mellett, ami voltaképpen nemhogy
fontos, hanem egyenesen a lényeghez a legszorosabban kapcsolódik: ez
pedig tulajdonképpen a lovagság, a harc, a heroicitás viszonya a
halállal. A lovag a harcban a győzelemre törekedett, de állandóan
szembesülve a halállal, állandóan elfogadva a halál kihívását,
szembefordult a halállal oly módon, hogy ne csak az ellenfelelet,
ellenséget győzze le, hanem tulajdonképpen legyőzze magát a halált is.
A lovag, ha elesett a harcban, ha valóban lovag módjára, önmagát
bizonyos értelemben hérosszá transzformálva halt meg, akkor ezt a
halált úgy nevezték, hogy mors triumphalis ('diadalmas halál'); ez azt
jelentette, hogy a halált egy transzcenzionális aktusként átélni,
magasabbra emelkedni; ideális esetben átélni a halálban a feltámadást
(resurrectio), sőt a metafizikai Felébredést is, vagyis a Nirvána-i
végcélt; ez volt a legmagasabb lehetőség, de mindenképpen úgy meghalni,
hogy halál az általános lét állapotainak a maximumait is meghaladó
módon következzék be; tehát a halálban ne egy lecsökkenés, egy a
kioltódás irányába végbemenő lecsökkenés menjen végbe, hanem egy
felemelkedés, egy felszárnyalás, lehetőleg feltámadás és mennybemenetel
és beteljesedés, amihez a halál átélésének, a halál határszituációjának
a végtelenségig intenzifikált, végtelenül tudatossá tett átélése adta
volna vagy adta meg a bázist. A lovag kereste a szembesülést a
halállal, hogy a határhelyzet feszültségében – egy olyan helyzet
feszültségében, amely a tudat kioltására irányul – a kioltásra irányuló
erőnek fölébe kerekedjék, és egy sokkal magasabb állapotot éljen meg,
mint amilyen állapot átélésére általánosan lehetősége lett volna.
A halállal való viszony meghatározó jelentőségű. Gondoljunk például
arra, hogy az indiánok, akiknél a lovagi szellemiségű harc centrális
jelentőségű volt, általában úgy indultak harcba, hogy abban győzni is
lehetett és el is lehetett esni, de mindig voltak olyanok, önkéntes
jelentkezés és különleges iniciatikus érintettségek után, akiknek
mindenképpen meg kellett halniuk: ezek voltak a „soha vissza nem
térők”; ők más tolldíszt viseltek és más jelvényeket, és mindenképpen
meghaltak az ütközetben. Ez a mindenképpen meghalás számukra beavatási
nagyságrendű, sőt a beavatás általános szintjeit meghaladó nagyságrendű
spirituális tett volt. Egy tett, amely ugyanakkor megismerés is
(gnósis), továbbá egy Auton-lényükre irányuló mágia is volt; a halált
olyan mértékben provokálni, hogy a felületen győzzön ugyan, de a
transzcenzionális internalitás, a bensőség, az embert, a személyiséget
meghaladó benső lét értelmében győzelem (mors triumphalis) legyen
mindenképpen. Ezeknek a különböző lovagi utaknál mindig volt egy
kitüntetett jelentősége.
Érdekességként említem, hogy Németországban a II. világháborúban
voltak tibetiek, magas rangú tibeti lámák, akiknek egy része
visszautazott Tibetbe, egy része pedig ott maradt az utolsó időkig;
Berlin védelmében létrehoztak egy különítményt A Halál önkéntesei
néven, akik rangjelzés nélküli tiszti SS-egyenruhában harcoltak és
estek el mindannyian; tehát ott mindenki meghalt közülük és ez volt a
cél.
A lovagi utaknál „A Halál önkéntesei” itt-ott mindig felbukkannak, s
ha ezeket a kérdéseket alaposabban feldolgoznák, nyilván sokkal több
dolog derülne ki az ezzel összefüggő rítusokról és kiválasztásról, amit
egyébként nagy mértékben titkosítottak, tehát ezeknek a feltárása
roppant nehéz. A halál utáni állapot milyensége a tradicionális
felfogás szerint óriási mértékben függ az élet egészétől, a végső
(terminális) időszaktól és a halál körüli (circummortalis)
pillanatoktól, a tudati, éberségi intenzitás vonatkozásában és
értelmében. Egyáltalán nem közömbös, hogy azok a szellemi–éberségi
erők, amelyek az élet egészében fennállnak milyenek, hiszen azok
meghatározzák a terminális időszakot, a terminális időszak meghatározza
a halál körüli pillanatokat és a halál körüli pillanatok milyensége
meghatározza a halál utáni lehetőségek milyenségét is. A
post-exsistentia, a halál utáni létezés lehetőségei, éberségbeli erők
megtartása összefüggésében nagyon nagy mértékben függenek azoktól az
erőktől, amely erők az élet egészét vagy még fokozottabban az élet
végét, a halál körüli pillanatok milyenségét meghatározzák. Minden
olyan ember, akinek bármiféle szellemi nyitottsága van, az erre
odafigyel; ha felhívják rá a figyelmét még inkább odafigyel. A lovagi
utaknál ennek a ténynek és ténykörülménynek a döntő jelentőségével
mindenki tisztában volt; azzal, hogy ez itt függ az élet egészétől, a
terminális időszaktól és a halál körüli pillanatoktól. Egy lovag
nemcsak élni akart, nemcsak az élet felfokozottabb voltát akarta, hanem
az életfelettiséget akarta mindenekelőtt, tehát az élet és a halál
felülmúlását akarta; az életet az életfelettiség jegyében az élet és a
halál után. A csökkenés nem áldozat. A szóhasználatok közönséges
rendjében, ha valaki ezért meg ezért meghal, azt mondjuk: „feláldozta
az életét” – valójában nem áldozott fel semmit. életet feláldozni csak
az életfelettiség jegyében lehet, hiszen az áldozat egy híd, a
transzcenzió hídjának a megalkotása, a világ általános létállapotaiból
a transzcendens – vagyis Önmagamban gyökerező és Önmagam legbenső
Alanyiságához kapcsolódó – állapotokhoz. Az élet „feláldozása”, ha nem
az életfelettiség értelmében történik, nem életfeláldozás, az csak
életkioltódás; áldozatot hozni csak egy magasabb rendűért lehet és
szabad, és másként nem is az. A csökkenés irányában létrehozott
műveletek nem áldozatok, hanem a szellemiség legdurvább megtagadási
formái közé tartoznak.
Minden embernek alapvető célja lehetne, ennek kellene lennie, hogy
akkor álljon a legmagasabb fokon, amikor meghal; ha 30 éves korában,
akkor 30 éves korában, ha 120 éves korában, akkor 120 éves korában;
akkor legyen a zeniten. Ezt közönségesen elérni is mérhetetlenül nehéz,
sőt tulajdonképpen úgy igazán nehéz, de a lovagi utak vonatkozásában
sem volt könnyű. Azonban a lovag közvetlenül erre koncentráltan élt,
hogy lehetőleg harc közben haljon meg, a győzelem, de mindenképpen a
benső győzelem pillanatában, hogy ekkor álljon a csúcson, amikor ez
bekövetkezik. Egy szellemi összeroskadottságból az életet és halált
igazán felülmúlni nem lehet; egy szellemi zenit-helyzet kell ahhoz,
hogy az élet és halál a halál pillanatában felülmúlttá váljék. A
lovagiság a harc és a harciasság heroizmussá transzmutálása
vonatkozásában, az adekvát harcban – ami a „sötétség” elleni harc,
nemcsak az ellenségben lévő sötétség, hanem, egyes szám első személyben
fogalmazva, a bennem lévő sötétség elleni, aminek csak egy kivetülése a
külső exsistensben megmutatkozó sötétség, – a benső sötétség ellen való
harcban végbemenő kiteljesedést jelölte meg célként. Az iszlámban
megkülönböztettek al-jihád al-asghart és al-jihád al-akbart. Az előbbi
a külvilágban folyó harc, háború, a 'kis szent háború', s Muhammad, a
Próféta felhívta a figyelmet arra, hogy a 'kis szent háború' után a
'nagy szent háború', az al-jihád al-akbar következik és ez a benső
világban lévő sötétség-erők elleni háború, s a 'kicsi', ami a világban,
kinn, az úgynevezett nagy távolságokban folyik, mégis kicsi, mert a
tudat jelenségeinek a világában zajlott le, míg ellenben a 'nagy szent
háború' a tudat formáló erőinek a világában, s ezért nagyobb.
A lovag minden síkon küzdött: nemcsak a világban az ellenséggel, a
nemes ellenféllel és nemtelen ellenséggel, nemcsak az ezek által
reprezentált fényerőkkel szemben megjelenő sötétséggel ütközött meg,
hanem minden okkult síkon és minden ennél magasabb, szupraokkult síkon
tulajdonképpen harcot folytatott. Azokkal az erőkkel folytatott harcot,
amely erők mintegy belőle leválva, de még nem teljesen leválva ellenébe
fordulnak, amelyek sötétség-erők és a redintegratív Egység
megvalósítását akadályozzák.
Abban a szemléletben, amit itt képviselek az az elsőrendű tételezés,
hogy minden Én-Önmagam vagyok, minden Auton. Ami nem Én-Önmagam vagyok,
vagyis heteron (más valami) az is Auton, csak fel nem ismert Auton; a
fel nem ismert Auton egyebek közt sötétség-erők formájában működik a
tudati létben. Nincs alapvető különbség külső és belső világ közt a
tudati létben; nekem ezekkel kell műveleteket végrehajtanom; a
műveletek a megközelítések egyik rendjében harci műveletek; a harci,
lovagi, heroicitást megcélzó utak ebben a szimbolikában ragadják meg a
heteron-erőkkel való viszonyt. Természetesen másként is fel lehet
fogni: fel lehet fogni egy pusztán felismerési útként,
processzus-összességként; sokféleképpen felfogható. Az egyik ilyen
felfogás a harc dimenziói között való felfogás. Nem a metodika magasabb
vagy alacsonyabb rendűségéről van szó, mert a verifikáció csakis az
eredményben mutatkozik meg. Lehetnek felismerési célzatú műveletek,
amelyek ugyanazt eredményezik, mint a harc szimbolizmusában megragadó,
meglátó utak; a végeredmény dönt. Ez is jogosult, feltétlenül jogosult,
sőt kitüntetetten, és kombináltan, hiszen különböző kombinációk is
lehetségesek a felismerő és a leküzdő műveletek egyesítése révén.
Az Auton–heteron vonatkozásban megjelenő metafizikai küzdelem útja a
lovagi út. Szembesülés a halállal, szembesülés a mással, Önmagam
viszonya Önmagamhoz, Önmagam viszonya az Abszolútumhoz – ezek vetődnek
fel; és nemcsak mint megismerési kiindulópont, hanem olyan, amellyel
önmagamat feszültségteljes viszonyba kell hoznom. Ezeknek a
feszültségeknek a meghaladása a lovagi út bizonyos etapjai; ezek
megjelenhetnek a külső küzdelemben, a külső küzdelem általánosságában,
a külső küzdelem konkrét harci cselekményeiben, hiszen az igazi harci
műveletek mindig beavatási karakterű műveletek voltak; megjelenhet a
lélek internális terében végbemenő szellemi és szellem ellen
megnyilvánuló erők síkján és megjelenhet ezen kívül még igen sok más
formában is.
A lovagi út szellemi út; önmeghaladási út. Ha nem „útban”
gondolkozunk, mondhatunk ehelyett aktust is: önmegvalósítási aktus,
szellemi aktus, metafizikai aktus. Minden megközelítés hasonlat, ily
módon ahelyett, hogy azt mondom „egy utat bejárni”, mondhatok
mindenféle mást is, s ezért nevetségesek azok a megközelítések, amelyek
azzal kínlódnak, hogy valójában útról van szó, vagy nem útról; amiről
szó van megfogalmazható „útként” is, megfogalmazható úgy is, hogy „nem
út”, nem használva ezt a megnevezést. Nagyon sok megközelítési mód van:
ezek mind párhuzamosan érvényesek lehetnek, s ezt azzal a szellemi
erővel próbálom kimondani, mely szellemi erőhöz az adekvát
korrespondencia ebben a vonatkozásban érvényesíthető. Kimondhatom
inadekvátan és erőtlenül is, de most nem erről van szó.
Egyrészt azt hangsúlyozom, hogy a lovagi út a legmagasabb rendű utak
egyike, tényleges út és a lovagiságnak szinte napjainkig ható érvénye
volt. Ez nem azt jelenti, hogy a jelen korban a lovagiságnak semmiféle
lehetősége nincs. A meglévő, ismert lovagrendek azonban sajnos nagyon
sokféle értelemben, formában, módon aláhanyatlottak, főképpen 1945
után. 1945ben a sötétség dominanciáját képviselő erők győztek a
világban, ezek az erők elárasztották az egész Földet, s ezen belül
alászállították a lovagi szellemiség értékrendjéhez kapcsolódó
valóságformátumokat, tehát egy általános és nagyon nagyfokú
aláhanyatlás állapítható meg, s ez mindegyik lovagrendnél külön
kimutatható. Főként karitatív tevékenységre korlátozódnak a jelenlegi
lovagrendek, ami önmagában értékelhető, de ez nem a lovagiság szorosabb
értelemben vett terrénuma; humanitárius segélycsomagokat bárki ki tud
osztani, ha ezeket meg tudja szerezni és továbbítani tudja, ez nem
különleges lovagi képesség. Ugyanakkor a jelenlegi korban a különleges
lovagi képesség már nem is az, hogy lovagi páncélban lóháton küzdelembe
indulni, hanem a sokkal szubtilisabb formában megjelenő „sárkányt”
felkeresni.
A lovagiságban a „sárkány”, a „vizek sárkánya” nagy szerepet játszik
(a távol-keleti szimbolikában volt egy „égi sárkány” és a „vizek
sárkánya”, a nyugatiban csak a „vizek sárkánya”, s ezért ez negatív
volt és a sötétséget reprezentálta, míg ellenben az „égi sárkány” egy
pozitív valóság); a „sötétség sárkányát” felkeresni, azzal megütközni
és azt legyőzni. Ez a jelen korban, ha nem is absztrakt, de szubtilis,
többnyire internális, de olykor externális formában is megjelenő erők
elleni küzdelmet jelenti. Ez a küzdelem ekvivalense az egykori sárkány
elleni küzdelemnek, viszont ez utóbbi is voltaképpen spirituális
szinten zajlott le, nem az volt és főképp nem merült ki egy
sárkányszerű állat legyőzésében. Különböző létsíkokon megjelenő
sárkány-erők – a sötétség erőit nevezzük így – ellen folyt a küzdelem;
ma másképp kell folynia a küzdelemnek
A lovagi mentalitás és attitűd érvénye nem szűnt meg. A megjelenési
valószínűsíthetőség gyakorisága szűnt meg, az csökkent le olyan
mértékben, hogy kevésbé lehet ilyesmiről beszélni, de egyáltalán nem
zárható ki. A lovagrendek még, a maradványszerűek is, valamit azért
képviselnek és fenntartanak, bár nagyon keveset; az, hogy egy
összejövetelen megjelennek és azután hazamennek és az eltompultságukat
élik tovább, ez nem egy szellemi rang, nem egy szellemi, lovagi élet. A
spirituális létrendnél fontosabb nincs. Senki nem mondhatja azt, hogy
az élete nem teszi lehetővé, hogy eszerint éljen; akkor meg kell
változtatnia az életét. Mindent ennek kell – szellemi értelemben
természetesen – alárendelnie. Olyasmi elfogadhatatlan, hogy „megtenném,
de nem teszem, mert nincs rá lehetőségem”, ebben az esetben meg kell
változtatni az életet. Ha olyan emberrel él valaki együtt, aki
akadályozza a szellemiségében, akkor el kell fordulnia attól; ha az
életformája, munkája, tevékenysége nem engedi meg, akkor meg kell
változtatnia és más tevékenységi területeket kell keresnie. Nem az
életnek, nem a samsárainak kell alárendelni a magasabbat, mert az egész
világ jelenlegi romlása éppen ebből következik: az alacsonyabb rendűnek
alárendelni a magasabb rendűt – ez az egész világ megromlásának legfőbb
oka. A magasabb rendűnek kell alárendelni az alacsonyabb rendűt, legyen
itt szó az élet bármilyen területéről, bármilyen összfüggéséről. A
lovagi út ennek a jegyében állt, miként minden igazi megvalósítási út:
a magasabb rendűnek alárendelni az alacsonyabb rendűt és elkerülni azt,
hogy egy pillanatra, az élet bármilyen szegmensében megtörténjék az,
hogy a magasabb rendű az alacsonyabb rendűnek lett alárendelve, amit
soha nem szabad egy pillanatra sem megengedni a legvégletesebb
kényszerítő körülmények között sem, és – megismételve – ha valaki azt
tapasztalja, hogy az élet ilyen, akkor azon sürgősen változtatnia kell.
Annak számára, akiben nincs felismerés, annak számára nem is szóltam
egy szót sem; de vitatható, hogy egy ilyesvalaki egyáltalán embernek
nevezhető; nem magasrendű embernek, egyáltalán embernek. Senki sem
mondhatja komolyan, hogy őt nem érdekli, hogy mi lesz a halála után;
aki azt mondja, hogy ez márpedig őt nem érdekli, semmi mást nem tett,
csak egy bizonyítványt állított ki arról, hogy ő semmit nem ért az
égvilágon semmiből. Nem ért semmit – ezt mondja ki; aki megesküszik rá,
hogy márpedig őt nem érdekli, az három pecsétet is tett rá és
okmánybélyeget. Ezt komolyan nem lehet mondani, egy komoly eszmélésnél
ez nem közömbös. és ha nem közömbös, akkor ez viszont benső
szembesítéseket kíván.
A lovagi út ebben a vonatkozásban nem tett engedményt, mint ahogy
egyetlen igazi megvalósítási út sem, soha. Annyira nem, hogy ez
tulajdonképpen nem is egy előrehaladott fokhoz kapcsolódott: ez
condicio sine qua non volt a kezdet kezdetén. Nem lehet elképzelni,
elgondolni egy olyan életet, amely önmagát esetleg valamilyen módon úgy
definiálja, hogy magasabb céljai vannak, esetleg vallásos irányultsága
van, az életfelettiség számára jelent valamit, ha az egész életvitel –
belső és külső értelemben – ennek ellentmond. Kényszerítő körülmények
vannak? Vannak. Változtatni kell rajtuk.
A lovagi út mint transzcenzionáló út soha nem tett engedményt. A
megvalósítási utak, az igazi Yóga, japán vonatkozásban az igazi Zen,
vagy Kínában az igazi taoizmus és a többi, soha nem tett engedményt.
Van aki saját életében viszi végbe ezeket a folyamatokat: az
alászállást, odáig menve, hogy mondjuk juvenális törekvéseit valami
magasabb rendű irányába később komolytalannak bélyegzi, és – szerinte –
„komoly dolog” – mondjuk – egy vállalkozást létrehozni; „komolytalan” a
létesülési örvény meghaladására törekedni, – ilyen beállítottságok és
beállítottságbeli változások jönnek létre, alakulnak ki az életében; ez
emberalattiság, ezt egy emberalatti lény pontosan így csinálja, azzal a
különbséggel, hogy bizonyos emberi kvalifikációkkal (beszéddel, fogalmi
gondolkozással, két lábon járással stb.) nem rendelkezik, de ugyanezt
csinálja; ez nem emberi létforma, ez emberalattiság.
Az igazi spirituális és megvalósítási út – ezen belül a lovagi út –
az élet minden középszerű kondicionalitásával erőteljesen és
radikálisan szembeszáll. Ezek a középszerű kondicionalitások
veszélyesebbek különben a legsötétebb kondicionalitásoknál is, mert
azokkal szemben bizonyos szembenállás lehetősége még felébred, a
középszerű kondicionalitásokkal szemben pedig általában nem; ez
utóbbiak tehát minden szellemi útnak a legalapvetőbb ellentétei. Ha a
lovagiságot önmagában átgondoljuk – hogy ez mit jelentett valamikor –
azon támpontok alapján, amelyeket ma elmondtam a harcról, a harc
minőségeiről, a határszituációk felkereséséről, a sötétség halálerőivel
való szembesülésről, a halál legyőzéséről, ha mindezeket a támpontokat
végiggondoljuk és ezek mentén akár hangulatilag is felkeltjük
önmagunkban, ami a lovagisághoz kapcsolódik, akkor e vonatkozásban egy
bizonyos továbblépés lehetőségével találkozunk.
László András
(A Szerző 1998. augusztus 1-én a szabolcsi Szűz Mária-monostorban tartott előadása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése