"...Vanderbes
szerint a regények, a bűnügyi és kémtörténetek, a zombi-mesék, amelyek
egyre nagyobb számban fogynak, ősi, pleisztocén-kori igényeinknek
felelnek meg: témájuk ugyanis a túlélés és a nemi kapcsolat..."
A
mások elbeszéléséből az ember létfontosságú tapasztalatokat merít. A
tapasztalatnak pedig mind a túlélésben, mint az utódok nemzésében döntő
szerepe van. Akik tehát annyi tízezer év után ma benépesítik a Földet, a
mese gyermekei.
„Csak
a legjobban megírt és a legjobban előadott mesék segítenek hozzá, hogy
utódok hosszú sorát hagyjuk magunk után. De azok hozzásegítenek” – írja
az Atlantic Magazine-ban egy fiatal írónő, Jennifer Vanderbes.
A
szerző úgy negyvenötezer évvel ezelőttről indítja gondolatmenetét, a
pleisztocén korból. Két embercsoportot hasonlít össze: az egyik tagjai
között van egy ügyes mesélő, a másikéi között nincs. És azt állítja,
hogy az utóbbiak leszármazottai nemhogy ma nem élnek, hanem a holocén, a
„jelenkor” kezdetét sem érték meg.
Azóta
nagyjából húszezer generáció követte egymást, márpedig a természetes
szelekció tudományában alaptétel, hogy az a variáns, amely egyetlen
százalékkal több utódot hagy hátra a többinél, négyezer nemzedék múltán a
népesség 99,9 százalékát fogja adni. Már csak az a kérdés, vajon az
elbeszélő képesség fokozza-e az utódnemzés esélyét.
Az
embert egyebek között az különbözteti meg a többi élőlénytől, hogy
képes a közvetlenül érzékelt tényektől elvonatkoztatni. Ennek
legegyszerűbb változata az, hogy el tudja képzelni, mi lesz, ha elfogy a
tej, és mit kell tennie ez ellen, de ez a képesség mutatkozik meg abban
is, hogy beleéli magát Tolsztoj Háború és békéjébe. Dennis Dutton
filozófus megfogalmazása szerint a más emberek igaz vagy képzelt
történeteivel való ismerkedés „alacsony költségű és kockázatú
tapasztalatpótlék”, gyarapítja tudáskészletünket és segít
alkalmazkodnunk a szokatlan új helyzetekhez. Vanderbes megjegyzi, hogy
tükörneuron-kísérletek bizonysága szerint az agy szinte azonos pályákon
dolgozza fel a megélt és az olvasott tapasztalatot. A tapasztalat pedig
nyilvánvalóan nagy előny a túlélési versenyben. Az elbeszélés ezen fölül
más emberek gondolataiba is beavatja a közönséget, márpedig ez nagy
hasznára van az empátiának és az öntudatnak, vagyis az ember
kapcsolatteremtési képességének. Segít barátságokat kötni, átlátni a
kétszínű embereken, az udvarlásról már nem is szólva. Pontosabban nagyon
is szólva, hiszen az utódnemzés szempontjából döntő előny, ha valaki e
téren jobban boldogul másoknál. Maga a mesélő pedig, már ha jó mesélő,
nyilvánvalóan további előnyt élvez a potenciális barátok és szülőtársak
körében.
Vanderbes
szerint a regények, a bűnügyi és kémtörténetek, a zombi-mesék, amelyek
egyre nagyobb számban fogynak, ősi, pleisztocén-kori igényeinknek
felelnek meg: témájuk ugyanis a túlélés és a nemi kapcsolat.
Az
átlagos amerikai ébren töltött idejének egyötödét tölti a televízió
előtt. A filmeket, a könyveket és az újságokat is hozzászámítva azt
mondhatjuk, hogy idejének egynegyedét képzelt világban tölti. Ezzel
korábban elképzelhetetlen lehetőségek nyílnak meg előttünk: a mese révén
egyre kevesebb közvetlen, fáradságos és fájdalmas személyes tapasztalat
árán egyre több tudáshoz juthatunk. Csak az a dolgunk, hogy a lehető
legjobb meséket válasszuk ki. „Ha sikerül, akkor utódaink megérhetik a
következő jégkorszakot.”
(metazin)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése