Létrejött
egy lényegét tekintve napjainkig változatlanul működő társadalmi réteg,
a kollaboránsok rétege, amely saját haszna és a hatalmi posztok fejében
mindig is biztosította a külföldi érdekek érvényesülését a nemzeti
érdekek ellenében. Függetlenül attól, kiket kell kiszolgálnia, hisz ez a
világpolitika hullámmozgásainak megfelelően mindig is változott. A
magyar társadalom tagjainak jelentős része még ma sem tekinti jelentős
problémának a termőföld-tulajdonlás kérdését. A földhöz való
ragaszkodást valamiféle ósdi, régvolt érzelmi megnyilvánulásnak tartja.
Nem véletlen, hogy amikor végre lehetőség nyílt rá, hogy a helyben lakó
falusiak visszaszerezzék őseik földjét, sokan még a jogosultságot
biztosító kárpótlási jegyeket sem vették fel. Illetve ha fel is vették,
igyekeztek azokon minél hamarabb túladni, akár fillérekért is.
A kollaboránsok haszna
Hosszú,
legalább fél évezredre visszamenő története van annak, hogy ez nálunk –
ellentétben más európai országokkal – így alakult. A korai
magyar közösségekben ugyanis a föld, amin élünk, gazdálkodunk, ami a
hazánk és otthonunk, s ami befogadja testünket, szakrális értéket
képviselt, az ország szuverenitását megtestesítő Szent Korona tulajdona
volt. A föld felett közvetlenül pedig az uralkodó rendelkezett, aki a
koronát viselte. A föld aktuális birtokosai a földért cserébe
kötelezettségeket vállaltak magukra. Kötelesek voltak fegyverrel is
megvédeni a földet és a föld népét. A köznép pedig adókat fizetett, hogy
a szuverenitás legfőbb bástyája, az állam működni tudjon.
A
már korán birtokosokra és elszegényedőkre tagolt társadalmat Werbőczy
István törvényei osztották ketté végképp a 16. században. Megfosztva a
föld népét maradék szabadságától. A korai európai
kapitalizálódás fuvallataként a birtokosok ugyanis felfedezték a földben
a hasznot termelő tőkét, a szegényebb rétegekben pedig a tőke hozadékát
növelő ingyenes munkaerőt. Ennek a helyzetnek az állandósításához volt
szükség új törvényekre, a tömegek alávetésére. A társadalom efféle végzetes megosztottsága vezetett az ország önrendelkezésének elvesztéséhez, hosszú évszázadokra.
Gyorsan kialakult egy olyan társadalmi réteg, amely boldogulásának
zálogát nem a szuverenitás megőrzésében, illetve visszaszerzésében,
hanem az idegen betolakodókkal való haszonelvű együttműködésben, azaz a
kollaborációban látta. A mindenkori külföldi betolakodók mindig
is igyekeztek megerősíteni e réteget, s a helyi hatalomba segíteni.
Létrejött egy lényegét tekintve napjainkig változatlanul működő
társadalmi réteg, a kollaboránsok rétege, amely saját haszna és a
hatalmi posztok fejében mindig is biztosította a külföldi érdekek
érvényesülését a nemzeti érdekek ellenében. Függetlenül attól, kiket
kell kiszolgálnia, hisz ez a világpolitika hullámmozgásainak megfelelően
mindig is változott. Amikor az ország felszabadult a török hódoltság
alól, a hódítás előtti birtokosai csak részben tudták visszaszerezni
régi földjeiket, mert azokon megjelentek már az idegen hadiszállítók,
akiket az új hatalom rögvest a privilegizált tulajdonosi osztályba
iktatott, és bevont a hatalomgyakorlásba is. Az 1848-as törvényekkel –
bár adtak szabadságjogokat az alávetetteknek –, nem járt vagyon.
Ugyanakkor viszont megszűnt a föld szakrális jellege, s az adásvételek
és hitelfedezetek tárgya lehetett. Az sem véletlen, hogy ez a törvény
volt az egyetlen, amelyet a szabadságharc után az önkényuralom ugyanúgy
változatlanul hagyott, mint az 1867-es kiegyezés. Évszázadok teltek el
úgy, hogy az egyik oldalon kevés számú, hatalmas területekkel
rendelkező, növekvő arányban idegen tulajdonosok, a másikon pedig a
nincstelenek, vagy azok a törpebirtokosok álltak, akik olyan kis földdel
rendelkeztek, amelyből megélni nem tudtak.
Évszázadok
során több próbálkozás ellenére sem történt érdemi változás a
birtokelosztásban. A veszélyt, amelyet a termőföldhöz való érzelmi
kötődésben fedezett fel a második világháború után a kommunista hatalom,
erőszakos kollektivizálással akarta megszüntetni. Csak ezen az úton
tudta a frissen földhöz juttatott rétegeket szövetkezetekbe
kényszeríteni.
Elmaradt reprivatizáció
Ma
visszatekintve, joggal állítható, hogy a rendszerváltozáskor mód lett
volna az évszázados paraszti földvágy kielégítésére, de mindenben az „öt
évszázados gyakorlat”, vagyis a vidéki tömegek földtől történő további
elidegenítése folytatódott. Ha valamiben, akkor legalább a földügyben
létrejöhetett volna a természetben történő reprivatizálás. Saját
példámmal bizonyíthatom, hogy a felmenők birtokait nyilvántartó kartonok
rendelkezésre álltak, épek, sértetlenek voltak. Az én esetemben 1932-es
bejegyzési dátummal. A föld azonban a spekulációnak leginkább kitett
instrumentumok, azaz a kárpótlási jegyek s olyan juttatási papírok révén
került új tulajdonosokhoz, amelyeket „vatta szövetkezeti-alkalmazotti
papíroknak” neveztünk. Azok jártak jól, akik idejében és főként olcsón
le tudtak csapni a „piacon” ezekre a papírokra. Baj volt, hogy a
tulajdon szentségét hirdető új rendszer már indulásakor megtagadta a
reprivatizációt, nem csak az ipari és más tulajdonok területén, a
földtulajdon terén is. Ezek után már végképp nem véletlen, hogy a
kommunizmus negyven éve alatt együtt felhalmozott társadalmi vagyon
lebontásakor sem járt a közembernek semmi. Eltérően más, térségbeli
országoktól, ahol nemcsak ingyenes vagyonjuttatás történt, hanem olcsó
hitelek is jártak ezzel. Több mint nyilvánvaló, hogy – a korábbi
történelmi példákhoz hűen – a hazai kollaboráns réteg irányításával ment
végbe a tulajdoni rendezés a rendszerváltozás után.
Ezzel
magyarázható, hogy a rendszerváltozás előtt folytatott nyilvános
egyeztető tárgyalásokról hiányzott a tulajdoni kérdések ügye. A titkos
alkuk viszont megköttettek. Negyedszázad kellett ahhoz, hogy ki lehessen
értékelni a tapasztalatokat. A kollaboránsok által vezérelt átalakítás
„eredménye” évtizedes gazdasági pangás lett, ami azzal járt, hogy a
jövedelmek rendszerváltás előtti szintre süllyedtek, a társadalom humán
szövete pusztulásnak indult, aggasztó vált a népességfogyás, krónikusan
rossz egészségi állapot kezdte jellemezni a társadalom tagjait. Mondani
sem kell, mindennek az ellenkezőjét várták a magyarok a
rendszerváltozástól. Évszázados, és kiváltképpen az utóbbi fél évszázad
keserű tapasztalatai kellettek ahhoz, hogy a földtörvény úgy sikerüljön,
amilyen lett. Olyan egyébként, mint más, épeszű európai országokban,
ami elvileg lehetővé teszi minden olyan európai polgárnak a föld
megszerzését, aki ezt a földet magáénak vallja annak hagyományaival
együtt, s aki e földből él, verejtékezve dolgozik e rögökön, tehát
ezáltal tisztességes magyar polgárrá is válik. Az évszázados,
kollaboránsok által segített spekulációt azonban kizárja. (Nem csak a
törökök kiűzése, de 1849 után is több, a szabadságharc ellen küzdő
hadvezér jutott nálunk földhöz. Ismert Haynau és Puchner generális
birtokszerzése.)
A
földtörvény a huszonnegyedik óra utolsó fertályában született ahhoz,
hogy lábunkat a világban és hazánkban megvessük. Ez az érzelmi
vonatozásokon túl nagyon is gyakorlatias kérdés. Csak hazai
tulajdonú földön van esélyünk arra, hogy a vidéket ismét talpra
állítsuk, annak természetes létalapját a mezőgazdaságot és a ráépülő
élelmiszeripart újraépítsük, a hozzá tartozó, hajdan százezrekre menő
munkahellyel. Ez egyben új külpiacaink bővítésének is és a hazai közönség egészséges élelmiszerrel történő ellátásának is záloga.
Ötszáz évnyi tapasztalat
A
föld alatti javakhoz is csak így juthatunk. A rendszerváltozás utáni
klientúra bagóért adta át építőanyag- (homok, kavics) és más
bányatermékek lelőhelyeit bányateleknek, vagy koncesszióba
külföldieknek, ahonnan most drága pénzért vásárolhatunk. Szólni kell a
földben rejlő hatalmas édesvízkészletekről, mert az egészséges víz
komoly világpiaci árucikk lett. Nem mindegy, hogy hazai vagy külföldi
cégek húznak abból hasznot. Hasonló a helyzet ott, ahol hő- és
gyógyvizeket fedeztek fel. Nyilvánvaló, hogy lakásokat és ipari üzemeket
is csak a földre lehet építeni.
A
földkérdést és –tulajdonlást a mai és várható világgazdasági helyzet is
új, nekünk kedvező megvilágításba helyezi. A világ iparosodó vagy már
iparosodott államai törekszenek a saját lakosságuk élelmezéséhez
szükséges termőterületeket birokba venni. Nem Kína az egyetlen hatalom,
amely milliós nagyságrendben bérel termőföldet afrikai országokban és
másutt. Az ukrán „EU-integráció” mögött is ott ez a szempont.
Kontinensünkön Ukrajnában található a legnagyobb összefüggő kiterjedésű,
magas termelékenységű termőföld. No, de az európai szemléletmód szerint
a termőföld egyszerű tőkejószág, tehát adásvétel tárgya. Egy
lerongyolódott országban pedig olcsón lehet majd földet is venni. Nálunk
is volt már megdöbbentő mélyen a föld ára, amikor még százezer forintba
sem került egy hektár. Az ukránok gazdaságának EU-konformmá tételéhez
hiányzik legalább 50-100 milliárd euró. Helyette megkapják az IMF-et, és
tollba mondott szándékleveleket kell majd írniuk. Lehet, hogy a jó
termőföldjüket is szabadon áruba kell bocsátaniuk, és cégeknek is
lehetővé kell tenniük a tulajdonlást…
Legalább
fél évezrednyi keserű tapasztalatunk, valamint a közeljövő várható
világgazdasági történései mind arra figyelmeztetnek bennünket, hogy
vigyázzunk a földünkre, mert az túlélésünk legfontosabb záloga. Az a
hazánk, amit szeretni, védeni nem csak elemi kötelességünk, létérdekünk
is.
Boros Imre - MHO
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése