1998. december 9., szerda

San Martino 98.12.8

(San Martino 98.12.8)
Áldjuk az Atyát!
Gyermekeim, az igazság ideje, Isten ideje
elközelgőben van.
Szeplőtelen Szívemen áthaladva, a Szentlélek a Szeretet
Új Pünkösdjeként fog kiáradni az emberiségre.
Erre a nagy áthaladásra minden ember,
megbánva minden bűnét, őrködve készüljön fel.
Drága gyermekeim, ti bizalommal fogadtatok,
nem tettétek gúny tárgyává meghívásomat,
hanem kicsivé, alázatossá váltatok.

1998. november 2., hétfő

San Martino 98.11.1

(San Martino 98.11.1)
Együtt áldjuk az Atyát!
Gyermekeim, erre az órára és
erre a napra szólnak mostani szavaim:
azok számára, akiknek szándékában áll,
hogy Művemet szolgálják;
arra szolgálnak, hogy megszentelődjetek;
az egyszerű lelkek számára,
akik nyitottak a Szeretet óhajaira;
a lélekben szegények számára,
akik úgy érzik, minden kegyelemre
szükségük van;
alázatos lelkek számára, akik mindig készek
arra, hogy leszálljanak a saját és mások
lelkének mélységeibe;
a bensőséges lelkek számára, akik
minden felületességet elutasítanak, minden
engedékenységet önmagukkal és a világgal;
azon lelkek számára, akik elkötelezték magukat
a hit és az életszentség útján, hogy a legnagyobb
dicsőséget adják meg Istennek,
és a legvalódibb segítséget a felebarátnak;
azok számára, akik családként élik meg
Művemhez tartozásukat:
ezek számára szólnak szavaim a dicsőségnek e napján.
Én bátorítalak titeket, drága gyermekeim,
hogy a nehézségek közepette is folytassátok,
hogy az én Művem kiemelkedjék és
a figyelem középpontjába kerüljön ebben a
gonoszság mocsarává vált világban.
Mindazok, akik hallgatnak rám,
eljutnak az életszentségre. Megáldalak titeket!

1998. augusztus 5., szerda

László András: A lovagi út

Minden szellemi út lényege a Lét Középpontjának, a Tudat Középpontjának, Önmagam Középpontjának a megtalálása; eljutni oda, ahonnan elindultam, ahová Önmagamon keresztül eljuthatok. Ezeknek a megvalósítási utaknak a legkülönfélébb formái ismeretesek: vannak olyanok, amelyek az egyedüllét, a magány, a csend, az elmélyülés tiszta formái között próbálják végigjárni ezt az utat, vagy próbálnak eljutni oda – amit tulajdonképpen nem is lehet eljutásnak nevezni, hiszen lényegi mozgás ebben a megvalósítási processzusban nincs. Ugyanakkor vannak a cselekvési formáknak az útjai, amelyek a cselekvés legmagasabb fokához, a tetthez kacsolódnak; a tetthez, amelyben a megismerésnek éppolyan szerepe van, mint az akciónak, a tevékenységnek – miként az autonóm, öntörvényű megvalósítási formák bármelyikében. Tulajdonképpen a sprirituális utak a legkülönfélébbek lehetnek: olyanok is elképzelhetők, amelyek a közönséges, ezzel kapcsolatos felfogástól merőben eltérnek; az ezzel kapcsolatos általános felfogás csak a nyugalomhoz, az elmélyült, elmélyedő, befelé forduló, kontemplatív megvalósítási módozatokhoz köti azt, ami az ember önmeghaladásával összefüggésbe hozható. Vannak azonban más lehetőségek is; vannak olyanok is, amelyek a tettek szintjén elmennek a legvégletesebb formákig: elmennek a harcig, a küzdelemig, a megütközésig, a végső – a külső és belső értelemben egyaránt megjelenő – határszituációkig, és ezen utak körében eminens szerep illeti meg a lovagi utakat.
A lovagi út szellemi út. A lovagi út megvalósítási út – önmegvalósítási út. A lovagi utat úgy lehet megfogalmazni, hogy egy emberi alapkvalitást, a harciasságot heroizmussá ('hősiességgé') transzmutálja. Az alkímiai szimbolizmus nyelvén azt lehet mondani, hogy a harciasságot mint materia prima secundum quid-et átalakítja egy materia ultima secundum quid-dé, vagyis a harciasságot heroicitássá, heroizmussá, hősiességgé. Ez a lovagi út rövid, foglalatszerű lényege.
De a lovagi út benső természetét nem merítettük ki. A lovagi út a harc jegyében áll. A harc közönségesen – s ilyen módon közismerten is – voltaképpen nem tekinthető, nem lenne tekinthető szellemi útnak; a harc közönségesen nem a spirituális megvalósítás útja. A harc közönségesen a létörvénylésbeli létezői létnek egy további felkavarása, megbolygatása, szétzilálása. Mit teszi a harcot olyan lehetőséggé, ami az ember, az Alany-hordozó ember önmeghaladása jegyében áll? Először is nézzük meg, hogy a harc mint olyan, milyen alaptermészeteket, alapformákat mutat. A harc mindig a „sötétség” és a „fény” között dől el; a sötétség erői és a fény erői között. A nemes ellenfél az, akiben a szellemi fény uralkodó jelenlétben van; a nemtelen ellenség az, akiben a sötétség erői dominálnak. Ám a harc csak a sötétség ellen irányulhat, a fény pozíciójából, tehát az ellenfélben nem a szintén meglévő fény erőit támadom meg, hanem a meglévő sötétség-erőket; a fény-erők mindig szövetségesei annak, aki a szellemi úton valóban orientatív erőkkel haladni képes; a fény erőinek offenzívája sohasem irányul a fény erői ellen; tehát a lovag adott esetben a nemes ellenféllel is megütközik, de a nemes ellenfélben a sötétséget keresi, feltételezve, hogy a nemes ellenfél benne is a sötétséget fogja keresni. Jól tudjuk, hogy a Templárius Lovagrend találkozott muszlim izmailita–szúfi lovagrendekkel és köztük a legbensőségesebb barátság volt, tudván tudva azt, hogy a következő napon megütköznek egymással, a halál lehetőségei fognak megnyílni, az ellenfelek könyörtelen ellenfelek lesznek, de azt is tudták, hogy ez mi ellen irányul; a találkozás a fény–fény között a barátság, és a megütközés az, hogy egymásban a domináns fény hátterében lévő sötétséget megtalálják, és hogy ez ellen küzdjenek. Ez a lényege a harcnak; mint ahogy voltaképpen a békének a lényege is ezzel függ össze. Kétféle béke van: 'béke a fény győzelme után' (pax post victoriam lucis) és a másik a lehetőség a 'béke a sötétség győzelme után' (pax post victoriam tenebrarum), amely utóbbit spirituális szempontból nem lehet elfogadni és ezért minden pacifizmus alapvetően hibás, bűnös, rossz és eltévelyítő és a világ megrontásán működik. A béke csak a fény erőinek győzelme utáni békét jelentheti és csak ez elfogadható. A „béke mindenáron”, a „ne legyen több háború”, „ne legyen több vérontás” gondolata, ilyen szentimentális kifejezések formájában, adott esetben teljes mértékben a létörvénylésbeli, a létforgatagbeli állapotok istenítéséhez kötődik; ezek samsárai szempontok. Az égi, az isteni, a Nirvána-i szempontok teljesen másak: azokban a magasrendűség helyreállítása az egyetlen alapvető szempont, a magasrendűé, s a magasabb és még magasabb rendűé, nem pedig azon körülményeké, azon járulékoké, amelyek a létörvénylésbeli állapotok változásai során adódnak; ezek jelentéktelenek az előbbiekhez képest. Ha meghatározzuk, hogy a lovagi út a harciasság átváltoztatása, átváltoztatási metodikája hősiességgé, ha megállapítjuk azt, hogy milyen harcok lehetségesek és milyen harcban milyen módon kell viszonyulni valamihez, akkor eközben újra és újra ki kell térni arra, hogy ha az ellenség nemtelen ellenség (tehát a sötétséget képviseli, a sötétség dominanciájának a reprezentánsa), ilyenkor is csak a benne lévő sötétséget, s nem a minimálisan, de meglévő fényerőket támadom. Csakis azt a valamit, ami a lefelé irányulás, az alászállítás, a megrontás, a létállapotok szétforgácsolása – ez az, ami a sötétség jegyében áll és amivel semmiféle módon nem lehet szolidaritást vállalni. A lovagi utak ezt is a legmesszebbmenőkig figyelembe vették és előtérbe helyezték minden lehetséges alkalommal.
A lovagság historikuma köteteket igényelne. Annyit azonban ki kell mondanunk, hogy a prehistoricitás óta vagy a prehistorikus állapotokon belüli időktől fogva lovagiság mindig is volt. A „ló” ebben az esetben nem egyszerűen az az állat, amit „lónak” nevezünk, hanem a hordozó, az uralt hordozó – ennek volt a neve, s később ezt vonatkoztatták arra (arra az állatra), amely a legtöbbször hordozó volt. De a szanszkrit nyelvben, az ind–hindu hagyományban, a 'lovag' – asvin – hordozója például a hamsa, a 'hattyú' – és gondoljunk itt a Lohengrin mondakörre ezzel összefüggésben más oldalról. A 'hordozó' – ezt jelentette maga a ló. Az indogermán nyelvekre gondolok most elsősorban, de ugyanez valamilyen értelemben mindenütt megvolt, hiszen például az aztékoknak is volt lovagrendjük: a Jaguár Lovagrend; és akármeddig mennénk vissza, kellő gondossággal és kellő informatikai anyag birtokában ezt szinte mindenütt ki lehetne mutatni, vagy legalábbis ott, ahol olyan ethnoszok éltek, amelyek a szellemi-metafizikai tradíció képviseletére egyáltalán alkalmasak voltak. A kínai tradíció által fenntartott kultúrában éppúgy megvolt ez, mint ahogy megvolt – és bizonyos értelemben ma is megvan – a japánoknál, ahol a 'harc útja', a bù-dó, vagy a 'lovagi-harcos útja', a busi-dó eredetileg magas sprirituális rangot képviselt, a szellemi megvalósítás egyik útja volt. Ugyanis a harcon keresztülhaladva, a halállal való szembesülésen keresztülhaladva, a halált nagyságrendileg és létrendileg meghaladó állapotokkal való kapcsolat lehetősége nyílik meg a lovagi–harcosi úton. Ezt a japánok mindig tudták, és Európában is tudták akkor, amikor a lovagi eszmény még eleven, élő, működő, s hatni képes volt és általánosan meghatározó szerepet játszhatott. Egyenesen azt lehet mondani, hogy a legmagasabb rendű spirituális megvalósítási utak valamilyen módon mindig kapcsolódtak a lovagi utakhoz, akkor is, ha ez a kapcsolódás nem is volt kifejezett és nem erre került a hangsúly. Viszonylag későkori példa, hogy a katholikus egyházon, a szerzetesrendeken belül a Ciszterci Rend egy kontemplatív megfelelője volt a Templárius Lovagrendnek. Nem egyszer kontemplatív rendek paralel jelentek meg lovagi utakkal; ezekben átjárhatóság volt egymásba és ezek között kooperáció is megvalósult. Ha nem is közvetlenül, de valamilyen paralelicitás alapján, a benső elmélyedés közvetlen formáit kijelölő utak és az egyéb formák között mindig alapvető és mélyen organikus kapcsolat állt fenn.
Általában a megismerést és a cselekvést élesen el szokták különíteni; ennek az elkülönítésnek van egy bizonyos létjogosultsága. René Guénon a metafizikai tradicionalitás egyik alapvetően meghatározó személyisége azt mondta, hogy a cselekvés egy horizontális létsíkon, tehát mindig az azonos létsíkon való módosításokat jelenti, szemben a megismeréssel, amely egy szimbolikus vertikum mentén értelmezhető, s amelyben nagyságrendi változások vannak. Ez sok tekintetben így van, de amit nem vesz tekintetbe az említett – általunk egyébként oly messzemenően tisztelt – személyiség, az a tett. A tettet pedig el kell választani a puszta cselekvéstől; a tett olyan cselekvés, amelyben mély, erős, magasról mélységekbe ható transzcendens megismerési – gnosztikus – erők hatnak; a cselekvés gnosztikusan áthatott akkor, ha tettről van szó. A tettben a megismerési elem feltétlen. Mint ahogy az igazi megismerésben az akcionális elem rendkívül erős. Ezek között igenis létrejöhet kontaktus, tehát nem minden cselekvési forma horizontalitáshoz kötött, hanem a vertikumhoz is köthető cselekvés formái is lehetségesek. Ezekben gnosztikus erő nyilvánul meg – ezek a voltaképpeni tettekkel kapcsolatos megnyilvánulások.
A tett szellemi út. A tettek sorozata a szellemi utak lépcsőzetes kibontakoztatásának felel meg. A szellemi út és a tettek útja nemhogy nem áll ellentétben egymással, de a legszorosabban összefügg. Tudjuk, hogy a lovagrendek érdeklődése a harc és harciasság heroizmussá transzformálása mellett nagyon erősen gnosztikus orientáltságú volt. A lovagrendek a gnosztikusan meghatározható princípiumok vonatkozásában mindig a legmesszebbmenő érdeklődést, odafigyelést, a művelésig elmenő kapcsolatba kerülést jelölték meg, ez egyenesen a céljaik közé tartozott.
A nyugati világban az ókori lovagiság ilyen magas szintnek felelt meg, hiszen maguknál a rómaiaknál a patríciusi méltóság második fokozatát jelentette: felülről lefelé a senator után rögtön az eques, a 'lovag' következett. A senator egy uralkodói réteg tagját jelentette, az eques pedig tulajdonképpen azt a réteget, ami a birodalmat tevőlegesen is fenntartani, megőrizni, megvédeni, kiterjeszteni és teljesebbé tenni volt képes. De a későbbiekben is voltak egészen mély spirituális rendek: gondoljunk a Grál Lovagrendre; a legmélyebb, még kereszténység előtti gyökerekből táplálkozó Grál-szellemiséget fenntartó és hordozó Grál Rend – élén a Grál Királlyal, aki egyszersmind annak az országnak, amely felett ez a rend uralkodott, a legfőbb uralkodója volt – teljesen spirituális rend volt. Bár a világi uralmat is kézben tartotta, lényege szerint a benső metafizikai erőkből életben tartott szellemiséget reprezentálta a világban, megvalósítási útként és a világba kisugárzó vallásként és kultúraként mindazon területeken, amelyekkel érintkezésbe jutott.
Mindig voltak úgymond titkos lovagrendek. Az, hogy „titkos” azt jelentette, hogy annyit tudtak róluk csak, hogy vannak; ennél többet szinte semmit. A Grálnak egy későbbi változata éppen a rózsakeresztesség volt, amely igen erőteljesen hordozta azt a hagyományt, amely egyiptomi eredetű volt, de szintézist alkotott görög, arab, germán, kelta, kabbalisztikus és egyéb formákkal – ez volt a hermetika. A hermetika később újjáéledt mint úgynevezett későkori hermetika vagy alkímiai hermetika. Ennek az egyik legfőbb reprezentánsa, fenntartója, hordozója, képviselője az igazi rózsakeresztesség volt. (Ma is vannak „rózsakeresztes” irányzatok, de ezek mind hamisítványok, amelyek bitorolják ezt a nevet.) A rózsakeresztesség a legerőteljesebben lovagi, ugyanakkor gnosztikus és egyszersmind mágikus út volt – egyszerre. A heroikus lovagiság, a gnósis és a mágia tökéletes egységet tudott adott esetben alkotni és alkotott is – például az igazi rózsakeresztesség esetében.
A legszorosabb értelemben vett harcias lovagrendek virágkora a XI–XII–XIII–XIV. század volt. Ezek a keresztes hadjáratokkal függtek össze, amelyeknek az volt a lényege, hogy a kereszténység foglalja vissza a Szentföldet, Jeruzsálemet, a körülötte fekvő földeket és a Szentsírt mindenekelőtt. A keresztes hadjáratok célja tehát főleg a Szentsír visszafoglalása volt, de természetesen zarándoklatok is csatlakoztak hozzájuk és a keresztes hadak bár nem voltak mind lovagi karakterűek, bennük a legnagyobb Feilitzsch Berthold volt, a magyar jobboldal – mondhatjuk úgy, hogy félig titkos – spiritus rectora, akinek egészen meghatározó szerepe volt a magyar jobboldaliság erőteljes megszilárdításában és éltetésében. Mellesleg a porosz Johannita Lovagrendnek volt egy tiszteletbeli commendatora is a két világháború között: nagybányai Horthy Miklós, akit különben Feilitzsch Berthold báró öltöztetett be commendatornak. A magyar közélet háttérvonulatában a porosz Johannita Lovagrendnek szerepe volt, de a Máltai Lovagrendnek is, elsősorban a rend úgynevezett világi Szövetségén keresztül, amely nek József főherceg, királyi herceg, tábornagy volt az elnöke. Ma Magyarországon az egykori Vitézi Rend Vitézi Lovagrendként működik – limitált keretek között, de működik.
A máltai és porosz Johannita Lovagrend mellett még egy Johannita Lovagrend van, amely ökumenikus természetű, tehát kereszténységre van alapozva, de mindegy számukra, hogy katholikus, vagy protestáns, vagy keleti orthodox, és általában nem elismert más lovagrendek által.
A Templárius Lovagrendet 1314-ben IV. (Szép) Feilitzsch Berthold megsemmisítette: lefejezte, vezetőit megölette. (A Templárius Lovagrendet is újraélesztették, ezek az újraélesztési kísérletek azonban nem teljesen komolyak. Ahogyan nem teljesen komoly az egykori magyarországi meglétére alapozva újjáélesztett Szent György Lovagrend; bármennyire szimpatikus is lenne a Szent György-eszme – ennek a komolysága is vitatható; Zsigmond király idejében, uralkodás körül és még utána is egyébként két egymással nagyon is szoros rokonságban és hasonlóságban megjelenő lovagrend volt, az egyik a Szent György Lovagrend, a másik a Sárkányos Lovagrend, mind a kettő hasonló orientáltsággal.) Néhány szót kellene szólni a Templárius Lovagrend megsemmisítéséről. általában azt mondják, hogy a templáriusok vagyonát akarták megszerezni: IV. (Szép) Fülöp, a pápa és Nogaret kancellár, de – noha ezt is meg akarták szerezni – egyáltalán nem ez volt a fő és meghatározó cél. A Templárius Lovagrendben volt egy a kereszténység általános vonulatait meghaladó, felülmúló spirituális erőbeli jelenlét. Valami többletre, beavatási, megvalósítási többletre törekedtek; ennek jegyében egy olyan spirituális alakot állítottak a középpontba, amelyet Baphometous-nak neveztek, s ez valószínűleg egy beavatási istenség megnevezése: a „bap” gyökre alapozva mondom ezt (baptismos, baptisma és a baphometous); ez az alak állt a középpontban. Erősen elmozdult gnosztikus és mágikus orientációk irányába is a Rend, és valószínűleg volt egy olyan célja, amely cél a pápa, a császár és a lovagrend nagymesterének vagy egy nagymester feletti főnek egy személyben való egyesítése volt: a császár legyen egyszerre pápa és a legfőbb személyisége a lovagrendnek, és ez a valaki a Ghibellin-dinasztiából kerüljön ki. A Ghibellin-dinasztia voltaképpen a Hohenstaufen-dinasztia volt, amelyet Waiblingen nevű központi várukról, rontott arab elnevezéssel, ghibellinnek neveztek. A velük szemben álló párt a Welf volt, amit Guelf-nek is neveztek. A guelfek tehát a pápa császár feletti korlátlan főségét ismerték el; azt mondták, hogy bármikor maga a pápa lehetne a császár, de ha nem, akkor is felette áll, és ők teljes mértékben ezt mint császárt ismerték el. A ghibellin-szempont pedig az volt, hogy a császár magasabb rangú a pápánál, akár át is vehetné a pápa funkcióját, de ha nem veszi át, akkor is magasabban áll. Ez egyáltalán nem volt képtelenség, hiszen a császár viselte azt a címet, hogy Vicarius Christi (Krisztus Helytartója) és a pápa csak azt, hogy Vicarius Petri (Péter Helytartója); ez egy időben így volt, idővel módosult. A lovagi tendenciák, de mindenekelőtt a Templárius Lovagrend a legszorosabban kapcsolódott a Hohenstaufen-Ghibellin törekvésekhez, annyira, hogy a középkor lovagi imperialitását döntő mértékben ez a Ghibellin-szellemiség határozta meg, messzemenő összefüggésben a Teuton Lovagrenddel és még inkább a Templárius Lovagrenddel, mindaddig amíg ez utóbbi fennállt – utána az egész ghibellin-világ összeomlott, az utolsó ghibellin trónkövetelőt lefejezték, ami azért is fájdalmas, mert a Hohenstaufen-dinasztia Európa legmagasabb rendű dinasztiája volt.
A lovagi út benső természetét tanulmányozva nem mehetünk el szó nélkül egy olyan fontos tényező mellett, ami voltaképpen nemhogy fontos, hanem egyenesen a lényeghez a legszorosabban kapcsolódik: ez pedig tulajdonképpen a lovagság, a harc, a heroicitás viszonya a halállal. A lovag a harcban a győzelemre törekedett, de állandóan szembesülve a halállal, állandóan elfogadva a halál kihívását, szembefordult a halállal oly módon, hogy ne csak az ellenfelelet, ellenséget győzze le, hanem tulajdonképpen legyőzze magát a halált is. A lovag, ha elesett a harcban, ha valóban lovag módjára, önmagát bizonyos értelemben hérosszá transzformálva halt meg, akkor ezt a halált úgy nevezték, hogy mors triumphalis ('diadalmas halál'); ez azt jelentette, hogy a halált egy transzcenzionális aktusként átélni, magasabbra emelkedni; ideális esetben átélni a halálban a feltámadást (resurrectio), sőt a metafizikai Felébredést is, vagyis a Nirvána-i végcélt; ez volt a legmagasabb lehetőség, de mindenképpen úgy meghalni, hogy halál az általános lét állapotainak a maximumait is meghaladó módon következzék be; tehát a halálban ne egy lecsökkenés, egy a kioltódás irányába végbemenő lecsökkenés menjen végbe, hanem egy felemelkedés, egy felszárnyalás, lehetőleg feltámadás és mennybemenetel és beteljesedés, amihez a halál átélésének, a halál határszituációjának a végtelenségig intenzifikált, végtelenül tudatossá tett átélése adta volna vagy adta meg a bázist. A lovag kereste a szembesülést a halállal, hogy a határhelyzet feszültségében – egy olyan helyzet feszültségében, amely a tudat kioltására irányul – a kioltásra irányuló erőnek fölébe kerekedjék, és egy sokkal magasabb állapotot éljen meg, mint amilyen állapot átélésére általánosan lehetősége lett volna.
A halállal való viszony meghatározó jelentőségű. Gondoljunk például arra, hogy az indiánok, akiknél a lovagi szellemiségű harc centrális jelentőségű volt, általában úgy indultak harcba, hogy abban győzni is lehetett és el is lehetett esni, de mindig voltak olyanok, önkéntes jelentkezés és különleges iniciatikus érintettségek után, akiknek mindenképpen meg kellett halniuk: ezek voltak a „soha vissza nem térők”; ők más tolldíszt viseltek és más jelvényeket, és mindenképpen meghaltak az ütközetben. Ez a mindenképpen meghalás számukra beavatási nagyságrendű, sőt a beavatás általános szintjeit meghaladó nagyságrendű spirituális tett volt. Egy tett, amely ugyanakkor megismerés is (gnósis), továbbá egy Auton-lényükre irányuló mágia is volt; a halált olyan mértékben provokálni, hogy a felületen győzzön ugyan, de a transzcenzionális internalitás, a bensőség, az embert, a személyiséget meghaladó benső lét értelmében győzelem (mors triumphalis) legyen mindenképpen. Ezeknek a különböző lovagi utaknál mindig volt egy kitüntetett jelentősége.
Érdekességként említem, hogy Németországban a II. világháborúban voltak tibetiek, magas rangú tibeti lámák, akiknek egy része visszautazott Tibetbe, egy része pedig ott maradt az utolsó időkig; Berlin védelmében létrehoztak egy különítményt A Halál önkéntesei néven, akik rangjelzés nélküli tiszti SS-egyenruhában harcoltak és estek el mindannyian; tehát ott mindenki meghalt közülük és ez volt a cél.
A lovagi utaknál „A Halál önkéntesei” itt-ott mindig felbukkannak, s ha ezeket a kérdéseket alaposabban feldolgoznák, nyilván sokkal több dolog derülne ki az ezzel összefüggő rítusokról és kiválasztásról, amit egyébként nagy mértékben titkosítottak, tehát ezeknek a feltárása roppant nehéz. A halál utáni állapot milyensége a tradicionális felfogás szerint óriási mértékben függ az élet egészétől, a végső (terminális) időszaktól és a halál körüli (circummortalis) pillanatoktól, a tudati, éberségi intenzitás vonatkozásában és értelmében. Egyáltalán nem közömbös, hogy azok a szellemi–éberségi erők, amelyek az élet egészében fennállnak milyenek, hiszen azok meghatározzák a terminális időszakot, a terminális időszak meghatározza a halál körüli pillanatokat és a halál körüli pillanatok milyensége meghatározza a halál utáni lehetőségek milyenségét is. A post-exsistentia, a halál utáni létezés lehetőségei, éberségbeli erők megtartása összefüggésében nagyon nagy mértékben függenek azoktól az erőktől, amely erők az élet egészét vagy még fokozottabban az élet végét, a halál körüli pillanatok milyenségét meghatározzák. Minden olyan ember, akinek bármiféle szellemi nyitottsága van, az erre odafigyel; ha felhívják rá a figyelmét még inkább odafigyel. A lovagi utaknál ennek a ténynek és ténykörülménynek a döntő jelentőségével mindenki tisztában volt; azzal, hogy ez itt függ az élet egészétől, a terminális időszaktól és a halál körüli pillanatoktól. Egy lovag nemcsak élni akart, nemcsak az élet felfokozottabb voltát akarta, hanem az életfelettiséget akarta mindenekelőtt, tehát az élet és a halál felülmúlását akarta; az életet az életfelettiség jegyében az élet és a halál után. A csökkenés nem áldozat. A szóhasználatok közönséges rendjében, ha valaki ezért meg ezért meghal, azt mondjuk: „feláldozta az életét” – valójában nem áldozott fel semmit. életet feláldozni csak az életfelettiség jegyében lehet, hiszen az áldozat egy híd, a transzcenzió hídjának a megalkotása, a világ általános létállapotaiból a transzcendens – vagyis Önmagamban gyökerező és Önmagam legbenső Alanyiságához kapcsolódó – állapotokhoz. Az élet „feláldozása”, ha nem az életfelettiség értelmében történik, nem életfeláldozás, az csak életkioltódás; áldozatot hozni csak egy magasabb rendűért lehet és szabad, és másként nem is az. A csökkenés irányában létrehozott műveletek nem áldozatok, hanem a szellemiség legdurvább megtagadási formái közé tartoznak.
Minden embernek alapvető célja lehetne, ennek kellene lennie, hogy akkor álljon a legmagasabb fokon, amikor meghal; ha 30 éves korában, akkor 30 éves korában, ha 120 éves korában, akkor 120 éves korában; akkor legyen a zeniten. Ezt közönségesen elérni is mérhetetlenül nehéz, sőt tulajdonképpen úgy igazán nehéz, de a lovagi utak vonatkozásában sem volt könnyű. Azonban a lovag közvetlenül erre koncentráltan élt, hogy lehetőleg harc közben haljon meg, a győzelem, de mindenképpen a benső győzelem pillanatában, hogy ekkor álljon a csúcson, amikor ez bekövetkezik. Egy szellemi összeroskadottságból az életet és halált igazán felülmúlni nem lehet; egy szellemi zenit-helyzet kell ahhoz, hogy az élet és halál a halál pillanatában felülmúlttá váljék. A lovagiság a harc és a harciasság heroizmussá transzmutálása vonatkozásában, az adekvát harcban – ami a „sötétség” elleni harc, nemcsak az ellenségben lévő sötétség, hanem, egyes szám első személyben fogalmazva, a bennem lévő sötétség elleni, aminek csak egy kivetülése a külső exsistensben megmutatkozó sötétség, – a benső sötétség ellen való harcban végbemenő kiteljesedést jelölte meg célként. Az iszlámban megkülönböztettek al-jihád al-asghart és al-jihád al-akbart. Az előbbi a külvilágban folyó harc, háború, a 'kis szent háború', s Muhammad, a Próféta felhívta a figyelmet arra, hogy a 'kis szent háború' után a 'nagy szent háború', az al-jihád al-akbar következik és ez a benső világban lévő sötétség-erők elleni háború, s a 'kicsi', ami a világban, kinn, az úgynevezett nagy távolságokban folyik, mégis kicsi, mert a tudat jelenségeinek a világában zajlott le, míg ellenben a 'nagy szent háború' a tudat formáló erőinek a világában, s ezért nagyobb.
A lovag minden síkon küzdött: nemcsak a világban az ellenséggel, a nemes ellenféllel és nemtelen ellenséggel, nemcsak az ezek által reprezentált fényerőkkel szemben megjelenő sötétséggel ütközött meg, hanem minden okkult síkon és minden ennél magasabb, szupraokkult síkon tulajdonképpen harcot folytatott. Azokkal az erőkkel folytatott harcot, amely erők mintegy belőle leválva, de még nem teljesen leválva ellenébe fordulnak, amelyek sötétség-erők és a redintegratív Egység megvalósítását akadályozzák.
Abban a szemléletben, amit itt képviselek az az elsőrendű tételezés, hogy minden Én-Önmagam vagyok, minden Auton. Ami nem Én-Önmagam vagyok, vagyis heteron (más valami) az is Auton, csak fel nem ismert Auton; a fel nem ismert Auton egyebek közt sötétség-erők formájában működik a tudati létben. Nincs alapvető különbség külső és belső világ közt a tudati létben; nekem ezekkel kell műveleteket végrehajtanom; a műveletek a megközelítések egyik rendjében harci műveletek; a harci, lovagi, heroicitást megcélzó utak ebben a szimbolikában ragadják meg a heteron-erőkkel való viszonyt. Természetesen másként is fel lehet fogni: fel lehet fogni egy pusztán felismerési útként, processzus-összességként; sokféleképpen felfogható. Az egyik ilyen felfogás a harc dimenziói között való felfogás. Nem a metodika magasabb vagy alacsonyabb rendűségéről van szó, mert a verifikáció csakis az eredményben mutatkozik meg. Lehetnek felismerési célzatú műveletek, amelyek ugyanazt eredményezik, mint a harc szimbolizmusában megragadó, meglátó utak; a végeredmény dönt. Ez is jogosult, feltétlenül jogosult, sőt kitüntetetten, és kombináltan, hiszen különböző kombinációk is lehetségesek a felismerő és a leküzdő műveletek egyesítése révén.
Az Auton–heteron vonatkozásban megjelenő metafizikai küzdelem útja a lovagi út. Szembesülés a halállal, szembesülés a mással, Önmagam viszonya Önmagamhoz, Önmagam viszonya az Abszolútumhoz – ezek vetődnek fel; és nemcsak mint megismerési kiindulópont, hanem olyan, amellyel önmagamat feszültségteljes viszonyba kell hoznom. Ezeknek a feszültségeknek a meghaladása a lovagi út bizonyos etapjai; ezek megjelenhetnek a külső küzdelemben, a külső küzdelem általánosságában, a külső küzdelem konkrét harci cselekményeiben, hiszen az igazi harci műveletek mindig beavatási karakterű műveletek voltak; megjelenhet a lélek internális terében végbemenő szellemi és szellem ellen megnyilvánuló erők síkján és megjelenhet ezen kívül még igen sok más formában is.
A lovagi út szellemi út; önmeghaladási út. Ha nem „útban” gondolkozunk, mondhatunk ehelyett aktust is: önmegvalósítási aktus, szellemi aktus, metafizikai aktus. Minden megközelítés hasonlat, ily módon ahelyett, hogy azt mondom „egy utat bejárni”, mondhatok mindenféle mást is, s ezért nevetségesek azok a megközelítések, amelyek azzal kínlódnak, hogy valójában útról van szó, vagy nem útról; amiről szó van megfogalmazható „útként” is, megfogalmazható úgy is, hogy „nem út”, nem használva ezt a megnevezést. Nagyon sok megközelítési mód van: ezek mind párhuzamosan érvényesek lehetnek, s ezt azzal a szellemi erővel próbálom kimondani, mely szellemi erőhöz az adekvát korrespondencia ebben a vonatkozásban érvényesíthető. Kimondhatom inadekvátan és erőtlenül is, de most nem erről van szó.
Egyrészt azt hangsúlyozom, hogy a lovagi út a legmagasabb rendű utak egyike, tényleges út és a lovagiságnak szinte napjainkig ható érvénye volt. Ez nem azt jelenti, hogy a jelen korban a lovagiságnak semmiféle lehetősége nincs. A meglévő, ismert lovagrendek azonban sajnos nagyon sokféle értelemben, formában, módon aláhanyatlottak, főképpen 1945 után. 1945ben a sötétség dominanciáját képviselő erők győztek a világban, ezek az erők elárasztották az egész Földet, s ezen belül alászállították a lovagi szellemiség értékrendjéhez kapcsolódó valóságformátumokat, tehát egy általános és nagyon nagyfokú aláhanyatlás állapítható meg, s ez mindegyik lovagrendnél külön kimutatható. Főként karitatív tevékenységre korlátozódnak a jelenlegi lovagrendek, ami önmagában értékelhető, de ez nem a lovagiság szorosabb értelemben vett terrénuma; humanitárius segélycsomagokat bárki ki tud osztani, ha ezeket meg tudja szerezni és továbbítani tudja, ez nem különleges lovagi képesség. Ugyanakkor a jelenlegi korban a különleges lovagi képesség már nem is az, hogy lovagi páncélban lóháton küzdelembe indulni, hanem a sokkal szubtilisabb formában megjelenő „sárkányt” felkeresni.
A lovagiságban a „sárkány”, a „vizek sárkánya” nagy szerepet játszik (a távol-keleti szimbolikában volt egy „égi sárkány” és a „vizek sárkánya”, a nyugatiban csak a „vizek sárkánya”, s ezért ez negatív volt és a sötétséget reprezentálta, míg ellenben az „égi sárkány” egy pozitív valóság); a „sötétség sárkányát” felkeresni, azzal megütközni és azt legyőzni. Ez a jelen korban, ha nem is absztrakt, de szubtilis, többnyire internális, de olykor externális formában is megjelenő erők elleni küzdelmet jelenti. Ez a küzdelem ekvivalense az egykori sárkány elleni küzdelemnek, viszont ez utóbbi is voltaképpen spirituális szinten zajlott le, nem az volt és főképp nem merült ki egy sárkányszerű állat legyőzésében. Különböző létsíkokon megjelenő sárkány-erők – a sötétség erőit nevezzük így – ellen folyt a küzdelem; ma másképp kell folynia a küzdelemnek
A lovagi mentalitás és attitűd érvénye nem szűnt meg. A megjelenési valószínűsíthetőség gyakorisága szűnt meg, az csökkent le olyan mértékben, hogy kevésbé lehet ilyesmiről beszélni, de egyáltalán nem zárható ki. A lovagrendek még, a maradványszerűek is, valamit azért képviselnek és fenntartanak, bár nagyon keveset; az, hogy egy összejövetelen megjelennek és azután hazamennek és az eltompultságukat élik tovább, ez nem egy szellemi rang, nem egy szellemi, lovagi élet. A spirituális létrendnél fontosabb nincs. Senki nem mondhatja azt, hogy az élete nem teszi lehetővé, hogy eszerint éljen; akkor meg kell változtatnia az életét. Mindent ennek kell – szellemi értelemben természetesen – alárendelnie. Olyasmi elfogadhatatlan, hogy „megtenném, de nem teszem, mert nincs rá lehetőségem”, ebben az esetben meg kell változtatni az életet. Ha olyan emberrel él valaki együtt, aki akadályozza a szellemiségében, akkor el kell fordulnia attól; ha az életformája, munkája, tevékenysége nem engedi meg, akkor meg kell változtatnia és más tevékenységi területeket kell keresnie. Nem az életnek, nem a samsárainak kell alárendelni a magasabbat, mert az egész világ jelenlegi romlása éppen ebből következik: az alacsonyabb rendűnek alárendelni a magasabb rendűt – ez az egész világ megromlásának legfőbb oka. A magasabb rendűnek kell alárendelni az alacsonyabb rendűt, legyen itt szó az élet bármilyen területéről, bármilyen összfüggéséről. A lovagi út ennek a jegyében állt, miként minden igazi megvalósítási út: a magasabb rendűnek alárendelni az alacsonyabb rendűt és elkerülni azt, hogy egy pillanatra, az élet bármilyen szegmensében megtörténjék az, hogy a magasabb rendű az alacsonyabb rendűnek lett alárendelve, amit soha nem szabad egy pillanatra sem megengedni a legvégletesebb kényszerítő körülmények között sem, és – megismételve – ha valaki azt tapasztalja, hogy az élet ilyen, akkor azon sürgősen változtatnia kell. Annak számára, akiben nincs felismerés, annak számára nem is szóltam egy szót sem; de vitatható, hogy egy ilyesvalaki egyáltalán embernek nevezhető; nem magasrendű embernek, egyáltalán embernek. Senki sem mondhatja komolyan, hogy őt nem érdekli, hogy mi lesz a halála után; aki azt mondja, hogy ez márpedig őt nem érdekli, semmi mást nem tett, csak egy bizonyítványt állított ki arról, hogy ő semmit nem ért az égvilágon semmiből. Nem ért semmit – ezt mondja ki; aki megesküszik rá, hogy márpedig őt nem érdekli, az három pecsétet is tett rá és okmánybélyeget. Ezt komolyan nem lehet mondani, egy komoly eszmélésnél ez nem közömbös. és ha nem közömbös, akkor ez viszont benső szembesítéseket kíván.
A lovagi út ebben a vonatkozásban nem tett engedményt, mint ahogy egyetlen igazi megvalósítási út sem, soha. Annyira nem, hogy ez tulajdonképpen nem is egy előrehaladott fokhoz kapcsolódott: ez condicio sine qua non volt a kezdet kezdetén. Nem lehet elképzelni, elgondolni egy olyan életet, amely önmagát esetleg valamilyen módon úgy definiálja, hogy magasabb céljai vannak, esetleg vallásos irányultsága van, az életfelettiség számára jelent valamit, ha az egész életvitel – belső és külső értelemben – ennek ellentmond. Kényszerítő körülmények vannak? Vannak. Változtatni kell rajtuk.
A lovagi út mint transzcenzionáló út soha nem tett engedményt. A megvalósítási utak, az igazi Yóga, japán vonatkozásban az igazi Zen, vagy Kínában az igazi taoizmus és a többi, soha nem tett engedményt. Van aki saját életében viszi végbe ezeket a folyamatokat: az alászállást, odáig menve, hogy mondjuk juvenális törekvéseit valami magasabb rendű irányába később komolytalannak bélyegzi, és – szerinte – „komoly dolog” – mondjuk – egy vállalkozást létrehozni; „komolytalan” a létesülési örvény meghaladására törekedni, – ilyen beállítottságok és beállítottságbeli változások jönnek létre, alakulnak ki az életében; ez emberalattiság, ezt egy emberalatti lény pontosan így csinálja, azzal a különbséggel, hogy bizonyos emberi kvalifikációkkal (beszéddel, fogalmi gondolkozással, két lábon járással stb.) nem rendelkezik, de ugyanezt csinálja; ez nem emberi létforma, ez emberalattiság.
Az igazi spirituális és megvalósítási út – ezen belül a lovagi út – az élet minden középszerű kondicionalitásával erőteljesen és radikálisan szembeszáll. Ezek a középszerű kondicionalitások veszélyesebbek különben a legsötétebb kondicionalitásoknál is, mert azokkal szemben bizonyos szembenállás lehetősége még felébred, a középszerű kondicionalitásokkal szemben pedig általában nem; ez utóbbiak tehát minden szellemi útnak a legalapvetőbb ellentétei. Ha a lovagiságot önmagában átgondoljuk – hogy ez mit jelentett valamikor – azon támpontok alapján, amelyeket ma elmondtam a harcról, a harc minőségeiről, a határszituációk felkereséséről, a sötétség halálerőivel való szembesülésről, a halál legyőzéséről, ha mindezeket a támpontokat végiggondoljuk és ezek mentén akár hangulatilag is felkeltjük önmagunkban, ami a lovagisághoz kapcsolódik, akkor e vonatkozásban egy bizonyos továbblépés lehetőségével találkozunk.

László András 
(A Szerző 1998. augusztus 1-én a szabolcsi Szűz Mária-monostorban tartott előadása)

1998. május 31., vasárnap

Észak-Írország (Katolikus) Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army, IRA)

Az Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army, IRA) az 1916-ban a sziget feletti brit uralom ellen Patrick Pearse vezetésével kirobbant ír nemzeti felkelés (Húsvéti Felkelés, Easter Rising) következményeként, 1917-ben, az Eamon de Valera által irányított Sinn Féin párt katonai szárnyaként, három titkos szervezet egyesüléséből – az Ír Köztársasági Testvériségből (Irish Republican Brotherhood), az Ír Önkéntesekből (Irish Volunteers) és az Ír Polgári Hadseregből (Irish Citizen Army) – jött létre. Az 1921-es fegyverszünet a szigetet két részre osztotta, 26 déli megyéből előbb Ír Szabadállam, majd 1949-ben Ír Köztársaság lett, azonban 6 északi protestáns megye Ulster néven Nagy-Britannia része maradt. Ezzel kezdetét vette az íreknek a sziget egyesítéséért folytatott és azóta is tartó harca. Az IRA szállóigévé vált jelszava Szabadságot először, utána békét (?Freedom first then peace). E jelszó jegyében telt el az utóbbi pár évtized is. 1969. augusztus 12-én Derry katolikus többségű Bogside kerületében a protestáns Orániai Rend (Orange Apprentice Boys) megtartotta hagyományos felvonulását Orániai Vilmos (William of Orange, 1650-1702) katolikusok felett aratott 1689-es győzelme emlékére. A véres összecsapásoknak (Bogside-i Csata, Battle of the Bogside) csak a brit katonaság bevetése vetett véget. Az ír polgárháború legvéresebb összecsapása az 1972. január 30-ai Véres Vasárnap (Bloody Sunday) volt, amikor is a brit katonaság tüzet nyitott egy londonderry-i, az IRA aktivisták internálása ellen tiltakozó polgárjogi felvonulásra, és megölt tizenhárom fegyvertelen katolikus tüntetőt. A válasz sem váratott magára sokáig. Az IRA mint a katolikus kisebbség védelmezője 1972. július 21-én, a Véres Pénteken (Bloody Friday) 26 bombát robbantott Belfastban, megölve ezzel 9, megsebesítve pedig 130 embert. Az IRA leghíresebb akcióját 1979. augusztus 27-én követte el, amikor is egy ír bomba megölte az éppen a szabadságát a county sligo-i kastélyában töltő Lord Mountbatten of Burma herceget, a királynő unokatestvérét, és az unokáját, Nicholas-t. 1981. május 5-én, 66 nap éhezés után meghalt az időközben, április 9-én parlamenti képviselőnek megválasztott Bobby Sands, egyike annak a tíz, letartóztatott és a Maze Börtönben fogvatartott IRA-tagnak, akik éhségsztrájkba kezdtek és halálukig éheztek azért, hogy politikai fogolynak (Prisoner of War) ismerjék el őket. 1984. október 12-én az IRA merényletet kísérelt meg Margaret Thatcher miniszterelnök ellen, a Grand Hotelben, a Konzervatív Párt ott megrendezett konferenciája idején. Két ember meghalt, harminc megsebesült, de a miniszterelnök épp bőrrel megúszta a támadást. 1991. február 7-én az IRA a Downing Streeten robbantott, akkor, amikor a kormány, John Major miniszterelnök vezetésével éppen ülésezett, de szerencsére senki sem sérült meg. Még 1969-ben, a Bogside-i Csata hatására az IRA kettévált: a kiegyezést kereső marxista Hivatalos IRA-ra (Official IRA, OIRA), illetve a tárgyalásokat elutasító nacionalista Provizórikus IRA-ra (Provisional IRA, the Provos, PIRA). Az OIRA 1972-ben fegyverszünetet kötött és abbahagyta a harcot, ezért ma leegyszerűsítve a megkülönböztető jelzőjét az 1916-os Provizórikus Kormányról elnevező PIRA-t nevezik IRA-nak. A PIRA esernyőszervezete az 1905-ben alapított, 1974 óta legálisan működő, az észak-ír parlamentben jelen lévő, a kettészakadáskor a nevét szintén a Provizórikus előtaggal ellátó, majd azt az egyszerűség kedvéért később elhagyó Mi Magunk (We Ourselves, Sinn Féin, SF), melynek vezetője, Gerry Adams az unionisták szerint korábban magas is terrorista volt. A PIRA-tól meg kell különböztetni az 1994-ben, a PIRA által 1994. augusztus 31-én megkötött fegyverszünettel (amely a John Major angol és Albert Reynolds ír miniszterelnök által 1993. december 15-én aláírt Downing Street-i Nyilatkozaton (Downing Street Declaration) alapult) szembeni tiltakozásként létrejött, nálánál jóval gyengébb Folytonos IRA-t (Continuity IRA, CIRA) vagy más – általuk egyébként elutasított és nem használt – néven Ír Nemzeti Köztársasági Hadsereget (Irish National Republican Army, INRA), amelynek esernyőszervezete a Sinn Féin-ből 1986-ban kiszakadt Köztársasági Sinn Féin (Republican Sinn Féin, RSF), vezetője Ruairi O�Bradaigh, illetve az 1998-ban szintén a PIRA-ból kivált, legveszélyesebbnek tartott erőszakos Valódi IRA-t (Real IRA, Óglaigh na hÉireann, RIRA), amely szembehelyezkedett a PIRA által 1998. április 10-én megkötött fegyverszünettel (Belfasti, más néven Nagypénteki Megállapodás, Belfast Agreement, Good Friday Agreement) és a fegyveres harc folytatására szólított fel. A RIRA esernyőszervezete az 1997-ben létrejött 32 Grófság Szuverenitása Mozgalom (32-County Sovereignty Movement), amely magát politikai nyomásgyakorló csoportként definiálja, vezetője pedig Michael Mickey McKevitt. A többi észak-ír katolikus terrorszervezet közül kiemelendő még a marxista OIRA-ból annak legbaloldalibb szárnyaként 1974-ben kivált, a PIRA által 1998-ban kötött fegyverszünetet szintén elutasító, a többi nacionalista ír szervezettől eltérően azonban marxista és antikapitalista Ír Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (Irish National Liberation Army, INLA), amelynek az esernyőszervezete az Ír Köztársasági Szocialista Párt (Irish Republican Socialist Party, IRSP).

Észak-Írország (Protestáns) Ulsteri Védelmi Szövetség (Ulster Defense Association, UDA)

Az Ulsteri Védelmi Szövetséget (Ulster Defense Association, UDA) mint kezdetben legális szervezetet (legalábbis az 1992-es betiltásáig) az IRA ellenében, az unionista közösség megvédése érdekében 1971-ben egy fanatikus protestáns lelkész, Ian Paisley alapította (egykori jelmondta: ?jog az erőszak előtt – law before violence), esernyőszerevezetként olyan fanatikus militáns szervezeteknek, mint például az Ulsteri Szabadságharcosok (Ulster Freedom Fighters, UFF), amelyet sokan ma is az UDA végrehajtó csoportjaként tartanak számon. Ennek bizonyítékául szolgálhat talán az is, hogy az UDA tagság nagy részét UFF tagok képezik. Az UFF esernyőszervezete az Ulsteri Demokrata Párt (Ulster Democratic Party, UDP), vezetője a többször letartóztatott Johnny Mad Dog Adair. Az UFF mellett ilyen szélsőséges militáns szervezetnek tartják még többek között az 1912-ben az ír önállósodási törekvésekkel, az önkormányzati szabadsággal (Önkormányzat, Home Rule) szemben alapított, 1966-ban pedig az IRA tagok likvidálására azonos néven újraélesztett Ulsteri Önkéntes Erőt (Ulster Volunteer Force, UVF), amely egyesek szerint az UDA legnagyobb riválisának számít , másik szerint viszont csupán az UDA egyik végrehajtó ágaként funkcionál. Az UVF katonái részt vettek mind az első, mind a második világháborúban, mint a brit hadsereg 36. Unionista Hadosztálya (36th Ulster Division). 1996-ban az UVF néhány tagja Billy Wright vezetésével kiszakadt a szervezetből és megalakította a Lojalista Önkéntes Erőt (Lovalist Volunteer Force, LVF), amely 2002-ben az UFF-hez csatlakozott. Az UVF-et gyakran azonosítják egy másik protestáns terrorszervezettel, az 1998-ban létrejött Vörös Kéz Egységgel (Red Hand Commando, RHC), amelyről, hogy valójában kik is alkotják, és hogy melyik szervezet áll mögötte, nagyon keveset tudunk. Az UVF esernyőszervezete a mérsékelt (például az 1998-as Nagypénteki Megállapodással� egyetértő) parlamenti Progresszív Unionista Párt (Progressive Unioinist Party, PUP), amelynek vezetője Hugh Smyth, illetve a nála sokkal ismertebb szóvivő, David Ervine. Az UDA-t a katolikus vádak szerint megalakulásától kezdődően támogatta, segítette a brit katonaság, illetve rendőrség, és így az UDA az ő tevékeny közreműködésükkel tudta évtizedeken keresztül terrorizálni a katolikus kisebbséget.9 Az UDA-nak mint a legjelentősebb protestáns szervezetnek a vezetői időről-időre titkos találkozókat szerveznek az IRA vezetőkkel, egy esetleges tűzszünet kidolgozása érdekében. Az UDA esernyőszervezete az észak-ír parlamentben helyet foglaló radikális Demokratikus Unionista Párt (Democratic Unionist Party, DUP).

1998. április 22., szerda

Kecskés Gábor: Keresztesek


Sötét víznek lágy tükrében
Hold mártózik elmentében.
Pirul a nap, majd' elkésett
Elmúlt az éj, nem pihenhet.

Sóhajt a tölgy, jó, hogy jöttél
Lenn a völgyben cseng az acél.
Nemes szív, ifjú fejjel
Fegyvert próbál vaskesztyűvel.

Sok jó vitéz, s ellen mindnek
Lovat ülve ölre mennek
Láncingeken fehér köpeny,
Rajta kereszt, ajkon: Isten!

Kitűnnek e öltözettel,
Nem is azzal, inkább tettel.
Szándékukban nincs gyűlölet
Szemük csillog, szívük nevet.

Felvették a szent kenetet
Szándékuk csak egy lehetett.
Elégítsék ISTEN vágyát,
Óvják gyengét, védjék árvát.

S ki az ellen mutasd magad
Vigyázz! Ne hogy ISTEN-t tagadd.
Nevezd urad, ki nevében
Törtél honba, tettre készen.

Fekete ló, fekete mén.
Sötét jel a kereszt helyén.
Tekintetük tompa fénnyel
Birkózik a nap tüzével.

Fehér lovag szíve dobban,
Tekintetben villám robban.
Áldást osztja két karjával,
Gyürkőzik a rút sarjaival.

Egyet levág, kettő terem,
Ontja őket sötét verem.
ISTEN nyitja Menny kapuját
Hazavárja fáradt fiát.

Rút harcos is otthonra lel
Tiszta halál égbe emel.
Egy-egy van még talpig vasban,
Kardot emel vérmocsokban.

Utolsó kard, nagy a teher,
Világ bukik, bárki is nyer.
Fegyvertelen már a sötét
Könyörögve ordít békét.

ISTEN fia, szelíd bárány
Térdre omlik, kardját nyújtván
Apja kérte adja éltét
Teremthet így tiszta békét.

Ördögfajzat nem bölcs állat,
Fejét veszi hős fiának.
Megnyílik a föld, a pokol
Gonoszság most tűzzel lakol.

Erős angyal száll a légbe
Harcos szívet visz az égbe.
ISTEN tiszta szent fényében
Ragyog fia új éltében.
1998. április

1998. április 20., hétfő

Németország Vörös Hadsereg Frakció (Red Army Faction, Rote Armee Fraktion, RAF)

A Vörös Hadsereg Frakció (Red Army Faction, Rote Armee Fraktion, RAF), vagy más néven, két vezetőjéről, Andreas Baaderről és Ulrike Meinhofról elnevezve Baader-Meinhof Csoport (Baader-Meinhof Gang, Baader-Meinhof Gruppe), egy 1968-ban alapított, a radikális baloldali diákmozgalmakból kinőtt nyugat-német terrorcsoport volt, amely a kelet-német titkosszolgálatok (Állambiztonsági Szolgálat, State Security Service, Staatssicherheitsdienst, Stasi) anyagi és a palesztin terrorszervezetek fegyveres támogatását is élvezte. Ennek révén például 1970 nyarán Jordániában, a Fatah kiképzőtáborában, a szervezet körülbelül 20 tagja katonai kiképzésben is részesült. A Magyar Virtuális Enciklopédia szerint ?Neomarxista meggyőződésű tagjai a fejlett ipari országokban változatlannak látott kizsákmányolás miatt feljogosítva érezték magukat a fegyveres ellenállásra. Elképzelésük szerint az általuk gyakorolt terror előhívta volna az állami szervek túlzott reakcióját, aminek egyenes következménye lett volna a forradalmi helyzet kialakulása.�20 Egyes vélemények szerint a RAF megalakulásának közvetlen előzménye az imperializmus jelképének tekintett iráni sahnak, Mohammad Reza Pahlavinak az 1967-es nyugat-berlini látogatása volt, amely a lakosság baloldali felében heves ellenérzést és tüntetéseket váltott ki. 1967. június 2-án, egy ilyen tüntetésen a rendőrség agyonlőtt egy Benno Ohnesorg nevű diákot. Innentől, mint az imperializmus elleni fegyveres harc gondolatának kialakulásának döntő motívumától datálják az RAF, illetőleg két másik nyugat-német marxista terrorszervezet, a Június 2-a Mozgalom (June 2nd Movement, Bewegung 2. Juni) és a Forradalmi Sejtek (Revolutionary Cells, Revolutionare Zelle, RZ) létrejöttét. 1968. április 11-én egy jobboldali fanatikus fejbe lőtte Rudi Dutschkét, a baloldali diákvezetőt. A merénylőnél a baloldali diákmozgalmak elleni hisztériakeltéséről ismert konzervatív Axel Springer kiadó Bild című újságjának egyik példányát találták meg, amely Állítsuk meg most Dutschkét főcímmel jelent meg. Ettől kezdve a kiadó vált a baloldali terrorszervezetek akcióinak egyik célpontjává. A csoport a működését 1968. április 2-án, hűen antikapitalista szemléletéhez, két frankfurti áruházlánc felgyújtásával kezdte meg. Ezért az akcióért a szervezet két vezetőjét, Andreas Baadert és Gudrun Ensslint az őket komolyan nem vevő hatóságok három éves börtönbüntetésre ítélték. A Konkret magazin egyik ismert baloldali újságírója, Ulrike Meinhof meglátogatta őket a börtönben, akit sikerült meggyőzniük nézeteik helyességéről. Az RAF a később ismertté vált formájában 1970. május 14-én tűnt fel a színen, amikor is egy fegyveres kommandója immár a közben csatlakozott Ulrike Meinhof vezetésével kiszabadította a foglyokat a börtönből. 1972 mozgalmas volt az RAF életében, a szervezet az év májusában számtalan merényletet követett el szerte az országban. Az RAF 11-én Frankfurtban a Németországban állomásozó 5. Amerikai Hadosztály ellen, a vietnami háború elleni tiltakozásként, 12-én az augsburgi rendőrkapitányság ellen, egy RAF tag lelövésének megtorlásául, 15-én egy karlsruhei bíró ellen a letartóztatott RAF tagokkal szembeni rossz bánásmód okán, 19-én a hamburgi Springer-épület ellen, a kiadó RAF ellenes propagandája miatt és végül 24-én Heidelbergben az amerikai csapatok európai főhadiszállása ellen hajtott végre bombatámadást. Ekkor már rendőrség sem maradhatott tétlen, hajszát indított a terroristák ellen, és a szervezet vezetőit 1972. június 1. és 15. között egytől-egyig letartóztatták. Ezzel a szervezet működésének első szakasza véget ért és egészen 1975-ig semmilyen fegyveres akció nem történt. A hatóságok azt gondolták, hogy az RAF-et ezzel sikerült véglegesen felszámolniuk, holott a szervezet koránt sem volt inaktív. Nem számoltak ugyanis a terroristák második generációjával. Amíg a fogvatartottak az elszeparálásuk elleni tiltakozásként éhségsztrájkba kezdtek a börtönökben, addig az ismételten működésbe lépett új terrorista generáció 1975. február 27-én elrabolta Peter Lorenz-et, a konzervatív párt, a CDU berlini főpolgármester-jelöltjét, akit végül is sikerült a Június 2-a Mozgalom hat bebörtönzött aktivistájával kicserélni. Az RAF 1975. április 25-én elfoglalta a stockholmi német nagykövetséget, társaik szabadon engedését követelve. A kancellár, Helmudt Schmidt nem volt hajlandó tárgyalni velük, ezért a terroristák két túszt megöltek. Amikor a svéd kommandósok megrohamozták az épületet, a túszejtők felrobbantották az épületet. 1975. május 21-én megkezdődött Baader, Ensslin, Meinhof és Raspe pere, a tárgyalásnak helyet adó stuttgarti elővárosról elnevezett Stammheimi Per (Stammheim Trial, Stammheim Prozess). 1976. május 9-én holtan találták cellájában Ulrike Meinhofot. Az RAF nem hitte el az öngyilkossági teóriát és véres akciókba kezdett. A per ideje alatt több merénylet is történt és ezek megkoronázásaként 1977. április 7-én a terroristák Karlsruhéban lelőtték az egy éhségsztrájkoló (Holger Meins) és egy, a stockholmi akció után orvosi segítségben nem részesült RAF tag (Siegfried Hausner) haláláért felelősnek tartott Siegfried Buback szövetségi államügyészt is. A per ennek ellenére zavartalanul folytatódott, és nem sokkal azután, 1977. április 28-án a bíróság a szervezet vezetőit több (4) emberen elkövetett emberölés, 34 emberölési kísérlet és terrorszervezetben való részvétel vádja miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. 1977 őszéből a második világháború utáni német történelem legvéresebb, legnagyobb leszámolásokkal tarkított időszaka vált. Ez volt a Német Ősz (German Autumn, Der Deutsche Herbst), a gazdasági és a politikai élet kulcsszereplőinek likvidálásának az ideje. Ennek során július 30-án Oberurselben elrabolták, majd megölték Jürgen Pontót, a Dresdner Bank elnökét, szeptember 5-én Kölnben pedig Hans Martin Schleyert, a Német Gyáriparosok Szövetségének az elnökét, Németország két fő kapitalistáját, feltehetően abból a célból, hogy őket a fogságban lévő RAF vezetőkre cseréljék ki. Az idő alatt, amíg a szabadon engedésük érdekében zajló tárgyalások folytak, október 13-án palesztin terroristák hasonló megfontolásokból eltérítették a Lufthansa Palma de Mallorcából Frankfurtba tartó gépét, és bebörtönzött német társaik, illetve a Népi Front Palesztina Felszabadításáért (Popular Front for the Liberation of Palestine, PFLP) nevű terrorszervezet két Törökországban fogva tartott tagjának a szabadon bocsátását követelték. A foglyokat 18-án, Szomália fővárosában, Mogadishuban a német különleges antiterrorista egység, az izraeli sportolóknak az 1972-es müncheni olimpián történt meggyilkolását követően megalakított Kilencedik Határvédelmi Csoport (Border Guard Group Nine, Grenzschutzgruppe Neun, GSG 9 ) szabadította ki, megölve az összes arab terroristát. A RAF ennek megtorlásául végezte ki a korábban elrabolt Hans Martin Schleyert, a testet pedig a francia határ közelében, egyszerűen egy kocsi csomagtartójában hagyta. Ezt követően, 1977 és 1981 között az RAF csak egyetlen-egy támadást hajtott végre. Azon túl, hogy 1979. június 25-én merényletet kíséreltek meg a NATO egyébként sértetlenül maradt európai főparancsnoka, Alexander Haig amerikai tábornok ellen, ezeket az éveket a látszólagos nyugalom jellemezte. Ahogy múlt az idő, egyre-másra haltak meg, többnyire öngyilkosság következtében az RAF fogságban lévő alapítói, és kívülről úgy tűnt, a szervezet teljes vezetősége fokozatosan kipusztul. Ekkor lépett a színre a harmadik generáció, amely 1982. májusában közleményt adott ki Gerilla, Ellenálló és Antiimperialista Front (Guerrilla, Resistance, and Anti-Imperialist Front, Guerilla, Widerstand und Antiimperialistische Front) címen, amit később egyszerűen csak Májusi Papírként (May Paper, Mai Papier) emlegettek. Ebben egyrészt bírálták a korábbi generációk szerintük hibás módszereit és elhibázott lépéseit, másrészt pedig vázolták saját új ideológiai és stratégiai elképzeléseiket, éspedig a más szervezetekkel való együttműködés és szövetség megkötésének, az egyes külön harcoló szervezetek tevékenységének az RAF irányvonalához történő igazításának, a közös és összehangolt akciók végrehajtásának, illetve a globális szabadságharc részét képező nyugat-európai antiimperialista front megalkotásának a szükségességét az imperializmus ellen folytatott harc sikeres megvívása érdekében.22 Ezután pár évvel, 1985. január 15-én az RAF és a francia Action Directe A nyugat-európai forradalom egységéért címmel (For the Unity of Revolutionaries in Western Europe, Für die Einheit der Revolutionäre in Westeuropa, Pour l’Unite des Revolutionaires en Europe de l’Ouest) Párizsban egy közös közleményt adott ki, amelyben az egységes fellépés fontosságát hangsúlyozva szövetséget kötöttek és háborút hirdetettek a NATO ellen. Az e közleményben megfogalmazott közvetlen cél ugyancsak a Nyugat-Európai Antiimperialista Front (West European Anti-Imperialist Font, Antiimperialistische Front in Westeuropa, Front de le Guérilla Ouest-Européenne) létrehozása volt.23 Azonban a kommunizmus bukása, a Szovjetunió felbomlása és különösen a Német Demokratikus Köztársaság megszűnése súlyos csapást jelentett a baloldali terrorszervezetek számára, amelyek sorra felbomlottak, és közülük a kilencvenes évek elejére már csak az RAF maradt meg hírmondónak, amely azonban korántsem tétlenkedett. 1989. november 30-án Bad Homburgban meggyilkolták Alfred Herrhausent, a Deutche Bank elnökét, 1991. április 1-én Düsseldorf-Oberkasselben pedig Detlev Karsten Rohweddert, a kelet-német privatizációért felelős Treuhandanstalt nevű állami szerv vezetőjét. A szervezet az első merényletet figyelmeztetésnek szánta az IMF és a Világbank számára, az utóbbival pedig a kelet-német nép ellenállását kívánta kifejezni a kapitalista szerkezetváltással szemben. Az RAF az utolsó merényletét 1993. március 27-én követte el, amikor is felrobbantotta a Weiterstadt börtönt. Az RAF végét a német állam egyik kémének, Klaus Steinmetz-nek a beépülése jelentette a mozgalom vezetésébe. A rendőrségnek 1993. június 27-én Bad Kleinen vasútállomásának éttermében az ő segítségével sikerült elfognia az RAF prominensei közül Brigit Hogefeldet és lelőnie Wolfgang Grams-ot. Ezzel a szervezet működése gyakorlatilag véget is ért. Az RAF történetének végét mégis inkább 1998. április 20-ára tehetjük, azon a napon ugyanis eljuttattak egy üzenetet a Reuters hírügynökséghez, amelyben bejelentették, hogy támogatás hiányában 28 éve tartó harcukat véglegesen befejezik.