Napjainkban három végzetes erő
munkálkodik mindenki szeme láttára és tudtával: a kapitalizmus, a
globalizmus és a cionizmus. A rendszer kétségtelen zsenialitását
bizonyítja azonban, hogy részben palástolni tudja a kártékonyságukat.
Ezek hárman, akárcsak a mozgatóik, szorosan együttműködnek, elvi szinten
legalábbis mindenképpen, még ha személyes vagy hatalmi okokból adott
esetben diszkrepancia is támadhat közöttük. Klasszikus példája ennek a
nyugati demokráciák hagyományos két párti váltógazdálkodása, amelynek
keretében a (teljes joggal) baleknak tartott választópolgár valójában
hamis alternatívákkal szembesül, hiszen az egyik oldal kutya, a másik
eb, és a választási cirkusz csak arra szolgál, hogy nevet adjon a
zabigyereknek, össznépi áldást szervezve a rendszer momentán leginkább
piacképes és legjobban eladható képviselőinek.
Távol
az amennyire zajos, ugyanannyira efemer és felszínes népi
megmozdulásoktól, a világ eseményeit valójában a kozmopolita oligarchia
szervezetei és hálózatai – mindenekelőtt a Trilaterális Bizottság, a
Bilderberg-csoport, a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR), a Skull & Bones,
a B’nai B’rith – irányítják a háttérből, kézben tartva a gazdaság, a
fegyveres erők és a kultúra kulcspozícióit. A világgazdaságot egyrészt
egyetlen pénz uralja, az amerikai dollár, még ha egyre nehezebben is
sikerül megőriznie prímszerepét a nyersanyagok, különösen az
energiahordozók piacán, másrészt két – jelenleg még
megkérdőjelezhetetlen – pénzügyi központ az intézményesített spekuláció
fészkeiként: a londoni City és a New York-i Wall Street. Katonai téren
az amerikai hadsereg testesíti meg a szupremáciát, a NATO feudális
struktúrájával és vazallusaival. A világ katonai költségvetésének
csaknem fele fölött diszponálva lehetővé válik számára a beszédes Teljes
Spektrumú Uralom (Full Spectrum Dominance) névvel illetett
doktrínájának megvalósítása.
Ami
a szellemi, de hasonlóképpen rettenetes aktívákat illeti, az előbb
említett okkult hálózatok birtokolják a kulturális és ideológiai
monopóliumot is, és az angolszász „lágy hatalom” (soft power) erősebb,
mint valaha. Ma egyáltalán nincs komoly konkurenciája Hollywoodnak és
notórius cionisták kezében lévő média-konglomerátumainak, mint a Disney,
a News Corporation vagy a Time Warner, amelyek naphosszat a „másság”, a
homoszexualitás, a bevándorlás, a fajkeveredés, a tolerancia dicséretét
reklámozó kasszasikerekkel és szappanoperákkal bombázzák a
közvéleményt.
Ez
a kulturális háború olyannyira sikeres, hogy még ha holnap át is
kerülne a hatalom központja Ázsiába, egyáltalán nem kell kulturális
sokkra, kulturális „honvágyra” számítani, és az elitek továbbra is
otthon érezhetik magukat. Japánban, Dél-Koreában, sőt a kínai
megapoliszokban gyakorlatilag ugyanaz a mentalitás uralkodik, mint
Nyugaton, és néha még rosszabb (elég csak Jacky Chan filmjeire utalni).
A
kapitalizmus alapelve a lehető legegyszerűbb, és kétségtelenül ebből
meríti erejét, hiszen a tőke, vagyis a vagyon korlátlan felhalmozásáról
szól. Miközben ennek érdekében a gazdasági liberalizmust és a piaci
deregulációt prédikálja, érdekes módon megállapítható, hogy ez mindig
oligopólusok, trösztök és kartellek kialakulásához vezet, amelyek
kisajátítják az anyagi javak oroszlánrészét, Pareto híres „80-20”
törvényének megfelelően, amely szerint a gazdagság nagy részét egy
kisebbség birtokolja. Ugyanezt a tényt Marx részletesen boncolgatja a
Tőkében, és számos liberális szerző is elismeri.
Történelmileg
a kapitalizmus az angolszász protestantizmusban gyökerezik. Szemben a
katolicizmussal és a krisztusi karitász eszméjével, a protestantizmus
megpróbálja összeegyeztetni a kereszténységet a személyes
vagyonosodással, egyébként teljes ellentmondásban Krisztus szavaival.
Ennek a kapitalizmusnak több fázisa és formája volt, de – csak a két
végpontjánál maradva – a nemzeti jellegű ipari kapitalizmustól, amely
még kapcsolatban állt a valósággal, mára eljutott a multinacionálisnak
mondott, valójában azonban nemzetek fölötti finánckapitalizmusig, amely
az értéktöbblet kisajátításán túl földrajzilag és mennyiségileg eddig
még sohasem látott szinten gyakorolja az uzsorát és űzi a spekulációt,
olyannyira, hogy elszakadt a való világtól.
Nem tévesztendő össze a
globalizációval, amely a technikai fejlődéshez kapcsolódó természetes
jelenség, a globalizmus mint ideológia elveti a nemzetet, különböző
okokból akadálynak tekintve azt az emberi lények kibontakozásához. Ebben
az értelemben tehát a globalizmus a nemzeti lét és eszme ellentéte és
ellensége, és többé-kevésbé nyíltan arra törekszik, hogy meggyöngítse,
majd egy világkormány felállításával megszüntesse a nemzeteket.
Lényegében azonban a globalizmus célja egy új embertípus, egy
uniformizált és csereszabatos egyedekből álló, gyökerek, nemek, fajok,
hagyományok, identitások nélküli emberiség kitenyésztése a globális
emberfarmon, egyfajta negatív eugenizmus keretében. Az erejét mutatja,
hogy mára tökéletesen sikerült beszivárognia mind a jobb-, mind a
baloldali gondolatirányzatokba, az ultraliberalizmus lévén a jobboldali,
az alterglobalizmus pedig a baloldali pandanja.
Akárcsak
a kapitalizmus, a globalizmus is az angol protestantizmussal vesz
lendületet, ha némileg más okokból is. A XVII. században teret nyer az
angol arisztokrácia körében az az eszme, hogy a „kiválasztott nép”
spirituális megtestesítője az angol nép. Ez erősen emlékeztet a
judaizmusra, és nyilván a Biblia mértéktelen „élvezetének” az
eredményeként vert gyökeret az angolszász kollektív pszichében,
magyarázatul szolgálva az angolszász világ és a zsidóság jelenlegi
affinitására. Viktória királynő korszakának tengeri szupremáciájából, a
szociáldarwinista tanokból és főleg persze a Szentírás átértelmezéséből
erőt merítve az angol-amerikai elitek a Brit Birodalom – Common Wealth
(Közös Jólét) néven összefogott – volt gyarmatai után a többi nemzetre
is sikeresen rátukmálták ezt az elvet, amely előbb a Nemzetek Ligája,
majd a Népszövetség, végül pedig az Egyesült Nemzetek Szövetsége
formájában öltött testet.
A
modern cionizmus nem egy palesztinai zsidó állam létrehozásának a
vágya, mivel ez már megtörtént, és nem is a galut (a világon
szétszóródott zsidók) Izrael földjén való összegyűjtésének az igénye,
mert részben ez is megvalósult. Ma a cionizmus Izrael Állam
örökkévalóságának a szándékát, valamint területe növelésének és
befolyása megerősítésének az akaratát jelenti. Ritkán említik a
médiában, hogy a modern cionizmus végeredményben egy olyan zsidó népről
álmodik, amely az emberiség középpontja lenne, mivel (önmaga által)
„kiválasztott népként” az (állítólagos) isteni terv hordozója, a
Szentföldön összegyűlve, Jeruzsálemmel mint fővárossal és egyben a világ
fővárosával, amely majd helyet ad Salamon harmadik templomának.
A
cionizmust két fő irányzat táplálja. Az ateista irányzat egy stratégiai
vízióra épül, és az élettérrel kapcsolatos okok miatt ma palesztin
földeket követel, holnap pedig a szomszédos országok (Libanon, Szíria,
Jordánia, Irak, Szaúd-Arábia, Egyiptom) földjeire fog igényt tartani.
Ebben a régióban, ahol a vízkészletek végesek és értékesek, Libanon, a
Golan-fennsík és a Jordán folyó fölötti ellenőrzés megszerzése
életbevágó Izrael jövője szempontjából. Arról nem is beszélve, hogy
minél nagyobb területet rabol el arab szomszédjaitól, annál nagyobb
mértékben csökkenti erejüket és az általuk képviselt potenciális
fenyegetést. A másik irányzat, amely vallásos és messianisztikus
természetű, jogként, sőt kötelességként követeli Erec Jiszrael biblikus
földjeinek gyarmatosítását, és így a zsidóságra háruló „isteni terv”
beteljesítését.
Maga
a cionizmus a XX. század hajnalán született, nem sokkal az első
világháború kitörése előtt, és propagandistáinak már kezdettől fogva
sikerült befolyásolniuk az európai és mindenekelőtt az angol diplomáciát
ügyük érdekében. A cionisták rendkívül hatékony intellektuális arzenált
vetettek be hálózataikon keresztül, és áldozati nyavalygásukat nagyban
elősegítette a holokauszt epizódja, amelyre szüntelenül emlékeztetik is a
nyugati országokat. Hogy legitimálják követelésüket Palesztina
földjére, előszeretettel hivatkoznak a Tórára, mint (szerintük) szent
tulajdonszerzési aktusra, és a soára, mint a világ (szerintük) örök
adósságára velük szemben, így zárva rövidre minden ellentmondási vagy
alkudozási kísérletet.
Tudvalévő
ugyanakkor, hogy a Neturei Karta mozgalmat képviselő ultra-ortodox
rabbik eretnekségnek és az isteni parancsolatok megsértésének tartják a
cionizmust. Számukra egyedül a Messiás eljövetele adhat jelet Izrael
Államának ismételt létrehozására, és a zsidóság Szentföldön történő
összegyűjtésére. Szerintük abban, ami több mint egy évszázada folyik,
nincs semmi isteni, az pusztán emberi tevékenység eredménye, minden
lehetséges manipulációval, korrupcióval és bűnnel, így tehát a
cionizmust sátáni jelenségnek tekintik. Egyébként a hagyományos
keresztény felfogásban a zsidó népet örökké tartó bolyongásra
kárhoztatta Isten, mert Jézusban nem ismerte fel a megváltóját. Az
Izrael legfanatikusabb támogatóinak számító skizofrén tudatú keresztény
cionista szekták éppen ezt a „malőrt” akarják orvosolni, igaz, igencsak
sajátos módon, ti. a zsidók megtérítésével, tehát vallási-kulturális
sajátosságuk megszüntetésével. (Erre az esetre érvényes a fohász, hogy
„a barátaimtól ments meg, Isten, az ellenségeimmel magam is elbánok”.)
Ez
a három gyászos erő tehát együttműködik, és kölcsönösen erősíti
egymást, mindazonáltal közülük csak az egyik képes még valamennyire
pozitív képzetet kelteni a közvéleményben. Nyilvánvalóan a
globalizmusról van szó. Az oligarchia már nem tudja eladni a
kapitalizmus „jótéteményeit”, és még kevésbé a cionizmusét, amely
sohasem volt ennyire nyíltan érdekelt a közel-keleti helyzet élezésében,
mint manapság, a Netanjahu-kormány regnálása idején. Ezért a következő
években a globalizmus lesz a kapitalizmus és a cionizmus trójai falova.
Annál is inkább, mert ezekben a zavaros időkben a médiumok mindenáron
azt akarják majd elhitetni az emberekkel, hogy problémáikra éppen a
globalizmus jelent megoldást. Joggal feltételezhető tehát, hogy a
globalizmussal összefüggő tétek fogják meghatározni a következő évek,
évtizedek eseményeit. Korántsem véletlenül került fel nemrég az
atlantista elitek napirendjére az EU és az USA közötti
szabadkereskedelmi megállapodás, vagyis lényegében a transzatlanti piac
ötlete. Ez a szakasz, amelyet valószínűleg 2015-ben fognak hivatalossá
tenni, nagy lépést jelent a világkormány létrehozása felé. Arra lehet
számítani, hogy a nyugati vezetők mindent elkövetnek majd a dollár és az
euro megmentése érdekében, bármilyen következményei is legyenek az
egyre tarthatatlanabb megszorító intézkedéseknek alávetett népekre
nézve.
Miután
ez a nagy gazdasági egység megvalósult, a háttérben munkálkodó két
okkult erő, a kapitalizmus és a cionizmus ismét nyíltan parádézhat, és
tovább fog erősödni a globalizált finánctőke szorítása, olyan
területekre is behatolva, amelyek jelenleg még tabunak számítanak
számára. Így például a társadalom- és nyugdíjbiztosítás jelenlegi
rendszere előbb-utóbb már csak megfakult emlék marad. Izrael is egyre
nyíltabban fog a szomszédjai területére kacsingatni, és valószínűleg az
olyan országok, mint Libanon, Irak és Egyiptom, „dzsihádista
terroristák” destabilizációs törekvéseinek célpontjaivá válnak.
Előreláthatólag
2020 fordulópontnak ígérkezik a jelenlegi világhatalmi konstellációban.
Ha a gazdasági és pénzügyi rendszer addigra nem is omlik össze, az
amerikai, orosz és kínai fegyveres erők modernizációs folyamata
mindenképpen befejeződik. Ugyanakkor választási periódus ideje lesz az
úgynevezett nyugati demokráciákban, nevezetesen az Egyesült Államokban,
ahol a konzervatív elnök hajlamos lehet majd külső konfliktus alibijével
biztosítani az újraválasztását (ahogyan azt George W. Bush is tette).
Ebben az esetben viszont valószínűnek tűnik, hogy modernizált
haderejével Oroszország és Kína is beavatkozik, a harmadik világháború
kitörésének kockázatával. Bármennyire borzalmasan hangzik, csakis egy
újabb kataklizma és minden eddiginél nagyobb pusztítás árán lehet esélye
a jelenlegi egypólusú világrend összeomlásának, a cionista és
globalista kapitalizmus hanyatlásának, vagyis a történelem
újrakezdésének – talán a nulláról kiindulva.
MD 2013. VII. 10-17.