Joschka Fischer a Közel-Keletről
Die Zeit
Die Zeit
A világ konfliktusokkal leginkább terhes régiója hagyományosan a
Közel-Kelet. A térség erőviszonyai azonban változóban vannak, nem
utolsósorban az iraki háború és Irán erősödése következményeként. Erről
fejtette ki nézeteit a Die Zeit hasábjain Joschka Fischer volt német külügyminiszter.
Az Arab-félsziget kivételével a közel-keleti térség politikája - Jemen
és Libanon kivételével - a forradalmi arab nacionalizmus befolyása
alatt állt, a hatalmat nacionalista katonai kormányzatok tartották a
kezükben. A térség konfliktusainak gyújtópontjában hosszú időn át a
palesztin-izraeli válság állt. Mára jelentős változások történtek:
„régi" és „új", statikus és dinamikus közel-keleti országokról szokás
beszélni. Ami változatlan, az a konfliktusok nagy száma, súlyossága és
részben kiszámíthatatlansága.
A fő válsággócok Irak, Izrael, Palesztina és Libanon, ám az iraki
háború nyomán a hatalmi politika gravitációs centruma eltolódni látszik
a palesztin-izraeli konfliktustól a Perzsa-öböl térségére. Egyre
élesebben rajzolódnak ki az Irán, Szaúd-Arábia és az USA közti
konfrontáció körvonalai, mögöttük a regionális hegemónia megszerzésére
irányuló törekvésekkel.
Az Egyesült Államok Irak ellen indított hadműveletei szétverték a
korábbi státus quót anélkül, hogy bármilyen alternatívát kínálnának, s
ennek következtében négy stratégiailag is igen jelenetős változás
indult meg a térségben.
Először: Irán hegemóniára törekszik a térségben.
Másodszor: a demokratizálásra irányuló törekvések nyomán a síita
többség erősödött meg, tovább erősítve az ugyancsak síita Irán
pozícióit. Mellesleg az amerikai beavatkozás nyomán aktuálpolitikai
kérdésekben fellángolt a síiták és szunniták sok évszázados
ellenségeskedése.
Harmadszor: Szaúd-Arábia Irán felemelkedésében egzisztenciális
fenyegetést lát, hiszen az Arab-félsziget észak-keleti részét
túlnyomórészt síiták lakják, akik 1932, Szaúd-Arábia létrejötte előtt
az iraki Bászra és Kerbala követői voltak.
Negyedszer: amennyiben Irán valóban atomfegyver birtokába jut, a
közel-keleti erőviszonyok alapvetően átrendeződnének. Végső soron a
hegemónia megtartásáért vívott harc az egész térség központi
konfliktusává nőheti ki magát. Ebben Irán célja, hogy regionális, sőt
talán globális iszlám erőközponttá nője ki magát.
Irak problémája, hogy sikerül-e megtartani területi egységét az
etnikai-vallási (kurd-arab és szunnita-síita) konfrontáció közepette.
Irak széthullása alighanem még ellenőrizhetetlenebb viszonyokat
teremtene, megkezdődne a régió „balkanizálódása". A közel-keleti térség
határai ugyanis jórészt az első világháború után alakultak ki, az egész
régiónak alapvetően új dimenziót adott a hatalmas kőolaj- és
földgázkincs. A „balkanizálódás" jelen esetben a határok átrajzolását
is jelentené, ami az államiság további eróziója mellett a nem-állami
szereplők megerősödését vonná maga után. E tényezők sorába tartoznak a
terrorszervezetek, élükön az al-Kaida. Már most kibontakozóban van a
közel-keleti térségben egy összeesküvés-elmélet, miszerint az amerikai
konzervatív erők és Izrael célja az arab országok felszabdalása, amihez
Irak esetében nagyhatalmi arrogancia és nagy fokú inkompetencia is
társul. Mindazonáltal egy ilyen jelegű folyamat nem Izrael, hanem Irán
befolyását erősítené döntő mértékben.
A közel-keleti változások történelmi gyökerűek. A hagyományos arab
nacionalizmusra támaszkodó rezsimek nem tudják megoldani a sürgető
gazdasági, politikai és kulturális modernizálás kérdéseit. Az arab
nacionalizmus helyét felváltja a politikai iszlám. Ennek eklatáns
példája hogy a Gáza övezetben a nacionalista Fatah mozgalmat már
teljesen kiszorította az iszlamista Hamász.
A tendenciát erősítik az USA iraki intervenciójának következményei: a
demokrácia exportálására tett kísérlet látványos kudarca objektíve a
politikai iszlámot erősíti, mely belátható időn belül a Közel-Kelet
meghatározó ereje lehet.
Ezzel párhuzamosan a Perzsa-öböl melletti államokban gazdasági
modernizálás kezdődött, az arab világ jelentős részei folyamatosan
integrálódnak a globalizálódó világrendszerbe.
Mindebből a részben egymásnak is ellentmondó folyamatokból - Joschka
Fischer elemzése szerint - három kérdés adódik. Melyik folyamat lesz a
gyorsabb, a gazdasági modernizáció avagy a politikai iszlamizálódás és
radikalizálódás? Sikerül-e Törökországban összekapcsolni a politikai
iszlamizálódást a gazdasági-társadalmi modernizálással,
demokratizálással? Végül Az iráni hegemóniatörekvések katonai
konfrontációhoz vezetnek, vagy megoldhatók békés politikai eszközökkel?
A közel-keleti változások dinamikája kedvezhet a konfliktusok
korlátozására, békés megoldására törekvő tendenciáknak, de oka lehet
számos jelenlegi konfliktus eszkalálódásának is, és akkor a Közel-Kelet
a mainál is sokkal veszélyesebb régióvá válhat.
A kérdéskör fontosságát jelzi, hogy április elején Rijádban amerikai,
szaúdi és európai szakértők részvételével nemzetközi eszmecserét
rendeztek erről a problémáról. A tulajdonképpeni nagy kérdés már nem
az, hogy Amerika megnyerheti-e az iraki háborút. Régen elvesztette
ugyanis, s ebben a tanácskozás résztvevői egyet is értettek. Szaúdi
szemszögből és a Perzsa-öböl menti többi állam szempontjából a
legfontosabb, hogy a perzsa állam a nyertese lehet-e a „Tigris és az
Eufrátesz mentén indított amerikai neokonzervatív kísérletnek". Ha
igen, ez döntően befolyásolja a szaúdi királyság sorsát.
A szaúdi félelmek nem alaptalanok, egy iráni hegemónia a térségben
alapvetően változtatná meg a hatalmi egyensúlyt, magában hordozva egy
átfogó konfrontáció veszélyét is. Szaúd-Arábia jelenleg a térség de
facto arab-szunnita vezető hatalma, de e pozíciójának megtartásához
mindig is szüksége volt az amerikai védernyőre. Az olajárak emelkedése
csak erősíti Rijád pozícióját.
Joschka Fischer az erőviszonyok alakulásával kapcsolatban két pontot
emel ki. Az első Irán fenyegető hegemóniára törekvése a Perzsa-öböl
térségben, amit csak erősít, hogy az USA előbb vagy utóbb ki fog
vonulni Irakból. Ez az a pont egyébként, ahol feltűnően egybeesnek
Izrael és Szaúd-Arábia érdekei, csakhogy a palesztin-izraeli konfliktus
folyamatos jelenléte és megoldhatatlansága eleve lehetetlenné tesz egy
izraeli-szaúdi közös fellépést Iránnal szemben. A Nyugat és Irán
konfliktusának békés megoldása csakis akkor képzelhető el, ha az USA és
Európa valamilyen formában tudomásul veszi az iráni hegemóniát a
Perzsa-öböl térségében, ami viszont Szaúd Arábia számára
elfogadhatatlan.
A második, hogy a szaúdi nézetek az iraki háború jelenlegi állásával
összefüggésben meredeken eltérnek az amerikaiakétól. Egyetlen ponton,
az erőszak mérséklődésének okait tekintve van egyetértés köztük,
jelesül abban, hogy ennek hátterében az ún. „Sunni Awakening", a
„szunniták ébredése" áll, melynek hatására a szunnita ellenállás
elszakadt az al-Kaidától és az amerikai haderő oldalára állt.
A Maliki miniszterelnök vezette iraki kormány, illetve az őt támogató
síita parlamenti párt, a Legfelső Iszlám Tanács (SICRI) és a többi
kisebb síita párt megítélésében azonban összeegyeztethetetlenek a
különbségek a szaúdi ás az amerikai álláspont között.
A bagdadi kormány és a SICRI vezette pártszövetség szaúdi szemszögből
teljes egészében Teherántól függ, tevékenysége Irán erősítését
szolgálja, Irán közvetlen érdeke pedig Irak gyengítése minimalizálandó
egy esetleges újabb iraki támadás valószínűségét, és tartósan növelendő
a perzsa befolyást Irakban. Ezt a tendenciát erősítik az Irak további
belső felosztására irányuló lépések, például a tartományok
összevonásáról és az olajból származó pénzek felosztásáról szóló
legújabb törvények.
Szaúd-Arábia nem hajlandó elfogadni a pillanatnyi iraki status quót,
mivel az az iráni hegemóniatörekvéseket erősíti. Az USA politikája -
véleménye szerint - rövidlátó módon és a mielőbbi sikerek reményében
kész akár a hosszú távú iráni törekvések támogatására is.
http://www.zeit.de/online/