2008. április 28., hétfő

Régi válságok – új konfrontációk

Joschka Fischer a Közel-Keletről
Die Zeit
A világ konfliktusokkal leginkább terhes régiója hagyományosan a Közel-Kelet. A térség erőviszonyai azonban változóban vannak, nem utolsósorban az iraki háború és Irán erősödése következményeként. Erről fejtette ki nézeteit a Die Zeit hasábjain Joschka Fischer volt német külügyminiszter.
Az Arab-félsziget kivételével a közel-keleti térség politikája - Jemen és Libanon kivételével - a forradalmi arab nacionalizmus befolyása alatt állt, a hatalmat nacionalista katonai kormányzatok tartották a kezükben. A térség konfliktusainak gyújtópontjában hosszú időn át a palesztin-izraeli válság állt. Mára jelentős változások történtek: „régi" és „új", statikus és dinamikus közel-keleti országokról szokás beszélni. Ami változatlan, az a konfliktusok nagy száma, súlyossága és részben kiszámíthatatlansága.
A fő válsággócok Irak, Izrael, Palesztina és Libanon, ám az iraki háború nyomán a hatalmi politika gravitációs centruma eltolódni látszik a palesztin-izraeli konfliktustól a Perzsa-öböl térségére. Egyre élesebben rajzolódnak ki az Irán, Szaúd-Arábia és az USA közti konfrontáció körvonalai, mögöttük a regionális hegemónia megszerzésére irányuló törekvésekkel.
Az Egyesült Államok Irak ellen indított hadműveletei szétverték a korábbi státus quót anélkül, hogy bármilyen alternatívát kínálnának, s ennek következtében négy stratégiailag is igen jelenetős változás indult meg a térségben.
Először: Irán hegemóniára törekszik a térségben.
Másodszor: a demokratizálásra irányuló törekvések nyomán a síita többség erősödött meg, tovább erősítve az ugyancsak síita Irán pozícióit. Mellesleg az amerikai beavatkozás nyomán aktuálpolitikai kérdésekben fellángolt a síiták és szunniták sok évszázados ellenségeskedése.
Harmadszor: Szaúd-Arábia Irán felemelkedésében egzisztenciális fenyegetést lát, hiszen az Arab-félsziget észak-keleti részét túlnyomórészt síiták lakják, akik 1932, Szaúd-Arábia létrejötte előtt az iraki Bászra és Kerbala követői voltak.
Negyedszer: amennyiben Irán valóban atomfegyver birtokába jut, a közel-keleti erőviszonyok alapvetően átrendeződnének. Végső soron a hegemónia megtartásáért vívott harc az egész térség központi konfliktusává nőheti ki magát. Ebben Irán célja, hogy regionális, sőt talán globális iszlám erőközponttá nője ki magát.
Irak problémája, hogy sikerül-e megtartani területi egységét az etnikai-vallási (kurd-arab és szunnita-síita) konfrontáció közepette. Irak széthullása alighanem még ellenőrizhetetlenebb viszonyokat teremtene, megkezdődne a régió „balkanizálódása". A közel-keleti térség határai ugyanis jórészt az első világháború után alakultak ki, az egész régiónak alapvetően új dimenziót adott a hatalmas kőolaj- és földgázkincs. A „balkanizálódás" jelen esetben a határok átrajzolását is jelentené, ami az államiság további eróziója mellett a nem-állami szereplők megerősödését vonná maga után. E tényezők sorába tartoznak a terrorszervezetek, élükön az al-Kaida. Már most kibontakozóban van a közel-keleti térségben egy összeesküvés-elmélet, miszerint az amerikai konzervatív erők és Izrael célja az arab országok felszabdalása, amihez Irak esetében nagyhatalmi arrogancia és nagy fokú inkompetencia is társul. Mindazonáltal egy ilyen jelegű folyamat nem Izrael, hanem Irán befolyását erősítené döntő mértékben.
A közel-keleti változások történelmi gyökerűek. A hagyományos arab nacionalizmusra támaszkodó rezsimek nem tudják megoldani a sürgető gazdasági, politikai és kulturális modernizálás kérdéseit. Az arab nacionalizmus helyét felváltja a politikai iszlám. Ennek eklatáns példája hogy a Gáza övezetben a nacionalista Fatah mozgalmat már teljesen kiszorította az iszlamista Hamász.
A tendenciát erősítik az USA iraki intervenciójának következményei: a demokrácia exportálására tett kísérlet látványos kudarca objektíve a politikai iszlámot erősíti, mely belátható időn belül a Közel-Kelet meghatározó ereje lehet.
Ezzel párhuzamosan a Perzsa-öböl melletti államokban gazdasági modernizálás kezdődött, az arab világ jelentős részei folyamatosan integrálódnak a globalizálódó világrendszerbe.
Mindebből a részben egymásnak is ellentmondó folyamatokból - Joschka Fischer elemzése szerint - három kérdés adódik. Melyik folyamat lesz a gyorsabb, a gazdasági modernizáció avagy a politikai iszlamizálódás és radikalizálódás? Sikerül-e Törökországban összekapcsolni a politikai iszlamizálódást a gazdasági-társadalmi modernizálással, demokratizálással? Végül Az iráni hegemóniatörekvések katonai konfrontációhoz vezetnek, vagy megoldhatók békés politikai eszközökkel?
A közel-keleti változások dinamikája kedvezhet a konfliktusok korlátozására, békés megoldására törekvő tendenciáknak, de oka lehet számos jelenlegi konfliktus eszkalálódásának is, és akkor a Közel-Kelet a mainál is sokkal veszélyesebb régióvá válhat.
A kérdéskör fontosságát jelzi, hogy április elején Rijádban amerikai, szaúdi és európai szakértők részvételével nemzetközi eszmecserét rendeztek erről a problémáról. A tulajdonképpeni nagy kérdés már nem az, hogy Amerika megnyerheti-e az iraki háborút. Régen elvesztette ugyanis, s ebben a tanácskozás résztvevői egyet is értettek. Szaúdi szemszögből és a Perzsa-öböl menti többi állam szempontjából a legfontosabb, hogy a perzsa állam  a nyertese lehet-e a „Tigris és az Eufrátesz mentén indított amerikai neokonzervatív kísérletnek". Ha igen, ez  döntően befolyásolja a szaúdi királyság sorsát.
A szaúdi félelmek nem alaptalanok, egy iráni hegemónia a térségben alapvetően változtatná meg a hatalmi egyensúlyt, magában hordozva egy átfogó konfrontáció veszélyét is. Szaúd-Arábia jelenleg a térség de facto arab-szunnita vezető hatalma, de e pozíciójának megtartásához mindig is szüksége volt az amerikai védernyőre. Az olajárak emelkedése csak erősíti Rijád pozícióját.
Joschka Fischer az erőviszonyok alakulásával kapcsolatban két pontot emel ki. Az első Irán fenyegető hegemóniára törekvése a Perzsa-öböl térségben, amit csak erősít, hogy az USA előbb vagy utóbb ki fog vonulni Irakból. Ez az a pont egyébként, ahol feltűnően egybeesnek Izrael és Szaúd-Arábia érdekei, csakhogy a palesztin-izraeli konfliktus folyamatos jelenléte és megoldhatatlansága eleve lehetetlenné tesz egy izraeli-szaúdi közös fellépést Iránnal szemben. A Nyugat és Irán konfliktusának békés megoldása csakis akkor képzelhető el, ha az USA és Európa valamilyen formában tudomásul veszi az iráni hegemóniát a Perzsa-öböl térségében, ami viszont Szaúd Arábia számára elfogadhatatlan.
A második, hogy a szaúdi nézetek az iraki háború jelenlegi állásával összefüggésben meredeken eltérnek az amerikaiakétól. Egyetlen ponton, az erőszak mérséklődésének okait tekintve van egyetértés köztük, jelesül abban, hogy ennek hátterében az ún. „Sunni Awakening", a „szunniták ébredése" áll, melynek hatására a szunnita ellenállás elszakadt az al-Kaidától és az amerikai haderő oldalára állt.
A Maliki miniszterelnök vezette iraki kormány, illetve az őt támogató síita parlamenti párt, a Legfelső Iszlám Tanács (SICRI) és a többi kisebb síita párt megítélésében azonban összeegyeztethetetlenek a különbségek a szaúdi ás az amerikai álláspont között.
A bagdadi kormány és a SICRI vezette pártszövetség szaúdi szemszögből teljes egészében Teherántól függ, tevékenysége Irán erősítését szolgálja, Irán közvetlen érdeke pedig Irak gyengítése minimalizálandó egy esetleges újabb iraki támadás valószínűségét, és tartósan növelendő a perzsa befolyást Irakban. Ezt a tendenciát erősítik az Irak további belső felosztására irányuló lépések, például a tartományok összevonásáról és az olajból származó pénzek felosztásáról szóló legújabb törvények.
Szaúd-Arábia nem hajlandó elfogadni a pillanatnyi iraki status quót, mivel az az iráni hegemóniatörekvéseket erősíti. Az USA politikája - véleménye szerint - rövidlátó módon és a mielőbbi sikerek reményében kész akár a hosszú távú iráni törekvések támogatására is.

http://www.zeit.de/online/2008/18/fischer-montagskolumne