Az európai integráció két évtizedének mérlege
A vasfüggöny leomlásának és a hidegháborús szembenállás befejeződésének huszadik évfordulója alkalmából Thomas Risse és Gregor Walter-Drop, a Frei Unversität Berlin politológusai a Der Spiegelben
megjelent esszéjükben mérleget vonnak az európai integráció két
évtizedéről. Az egyenleg vegyes képet mutat: a kontinens stabilitása
nőtt, de az európai államok továbbra sem képesek a világpolitikai
nagyhatalommá váláshoz szükséges összhang megteremtésére. A következő
évek legfontosabb feladata az integráció legitimitásának erősítése lesz.
„Az
1989-es demokratikus forradalmak döntő változást hoztak Európa és a
világ történelmében. Az évforduló alkalmat kínál az elmúlt két évtized
fejleményeinek értékelésére. Hol tartott Európa húsz évvel ezelőtt? Mit
sikerült megvalósítanunk 1989 óta, és mivel maradtunk adósok? Milyen
szerepet vállalhat Európa a világpolitika nagy kérdéseinek
megoldásában?" - teszik fel a kérdést a két német politológus.
Az
1989 utáni éveket az eufória jellemezte. A berlini fal leomlása idején
úgy tűnt, hogy a demokrácia, az emberi jogok és a jólét globális
terjedésének semmi sem szabhat gátat.
Ami a legfontosabb
európai célokat illeti, tulajdonképpen sikerült valóra váltani a
határtalanul optimista reményeket. „A történelem során először végre
béke honol Európában. A kontinens országai megszabadultak a nukleáris
fegyverektől. Mára már az 1990-es években véres etnikai-nacionalista
háborúk tépázta Nyugat-Balkán is stabilnak mondható. A korábban
kommunista európai államokat liberális demokratikus intézmények és
piacgazdaság jellemzi. A rendszerváltás súlyos társadalmi és kulturális
konfliktusok nélkül ment végbe."
Az európai integráció
sikertörténetének egyik kulcsa a NATO keleti bővítése volt. A volt
szocialista országok integrálódtak a hatvan éves euroatlanti
szervezetbe, és a nyugati biztonságpolitikai integráció nagy mértékben
hozzájárult a térség stabilitásához. A NATO-tagállamok az elmúlt
években többször bizonyították, hogy képesek az egységes fellépésre -
utalnak a szerzők a transzatlanti szervezet által kezdeményezett
humanitárius intervenciók és a afganisztáni háború kapcsán kialakult
konszenzusra.
Az európai integráció is sikeresnek mondható. A
kibővített és folyamatosan egységesedő Európai Unió 27 tagállammal is
működőképes. De az EU-integráció összességében már korántsem olyan
ellentmondásmentes, mint a NATO kibővítése.
A monetáris unió
létrehozása után alig tíz évvel az euró a dollár után a világ második
legfontosabb fizetőeszközévé vált. Az unión belüli határok eltörlése
szintén erősítette az egységes európai piacot. Az Unió azonban továbbra
is megosztott - figyelmeztet Risse és Walter-Drop. A Kelet és a Nyugat
közötti szakadék a leginkább szembetűnő: a volt szocialista országokban
továbbra is nagy a szegénység. Bár a NATO- és az EU-tagság fokozta a
stabilitást, a kelet-európai államokban továbbra is jelen van a
bizonytalanság: gyakoriak a kormányválságok és a politikai elit
előszeretettel folytat populista retorikát. Bár a rendszerváltásban
történelmi szerepet vállalt, a kelet-európai civil társadalom gyenge és
fejletlen.
Az elmúlt években pedig mintha felerősödne az EU-val
szembeni általános szkepticizmus is. 1992-ben hajszál híján múlott
csak, hogy a francia népszavazáson többségbe kerültek az euró
bevezetését támogatók. Az európai alkotmány 2005-ös francia és holland
elutasítása, majd a Lisszaboni Szerződés ír leszavazása intő jelek:
arra utalnak, hogy az Unió tagjai nem állnak ki egységesen a további
integráció mellett. A legitimációs válság pedig a szélsőjobb- és
szélsőbaloldal malmára hajtja a vizet.
A gazdasági válság
kirobbanása óta kiéleződtek a kontinens ellentétei. Nem sikerült
egységes válságkezelő programot elfogadni, és az EU tagjai folyamatosan
vitatkoznak a követendő irányelvekről. A helyzet komolyságát mutatja,
hogy a korábban az integráció motorjának számító Németország ellenzi
leghevesebben az államcsőd által fenyegetett uniós országok kisegítését.
A
két német politológus szerint az elmúlt húsz év legnagyobb adóssága az
egységes külpolitika kialakítása. Az EU nem csak a távoli - az 1994-es
ruandai és a most is a most is zajló darfúri - népirtásokat nézi
tétlenül, de a közvetlen szomszédságában zajló emberiség elleni
bűncselekményeket is - utalnak a szerzők a kilencvenes évek jugoszláv
háborúira. Az Európai Unió az emberi jogi normákat rögzítő nemzetközi
megállapodások élharcosa, oroszlánrészt vállalt a Nemzetközi
Büntetőbíróság felállításában is. Az elkötelezettség azonban elsősorban
csak a szavak szintén jelenik meg: az európai államok a gyakorlatban
nem képesek határozottan fellépni az emberi jogok védelmében. Risse és
Walter-Drop szerint a jelenség hátterében is az EU legitimációs válsága
áll: a külpolitikával kapcsolatban nincsenek összeurópai viták, így
pedig nem várható, hogy a tagállamok és polgáraik vállalják az emberi
jogok érvényre juttatásával járó áldozatokat.
„A hidegháború
utáni időszak lezárult. Európának szembe kell néznie a jövő
kihívásaival. A legfontosabb feladat, hogy az Európai Unió elnyerje
saját polgárai bizalmát. Az elbukott népszavazások kevésbé
veszélyeztetik Európát, mint a növekvő EU-ellenesség és az elitek
elzárkózása az emberek kritikáitól. Az európai integráció híveinek
mindenekelőtt másokat is meg kellene győznie céljaikról."http://www.spiegel.de/