Az antiszemitizmus Venezuelában
2009.
január 30-án Caracas egyik peremvárosában tizenöt felfegyverzett férfi
betört az ottani zsinagógába és törni-zúzni kezdett, majd antiszemita
feliratokat hagytak maguk után, s távoztak. Az esemény egyáltalán nem
elszigetelt, s nem is példanélküli. Az utóbbi négy évben Venezuelában
magasra csapott az állam által irányított antiszemitizmus heve, amit
Hugo Chávez elnök 2005. karácsonyi nyilatkozata is tükröz: „A világ
elég nagy mindenki számára, egyes kisebbségek, ugyanazok
leszármazottai, akik megfeszítették Krisztust, s akik elűzték innen
Bolivart, s a maguk módján szintén megfeszítették, mégis
kiterjesztették az ellenőrzésüket a világ gazdagsága fölé" - emlékeztet
a Boston Review-ban megjelent írásában Claudio Lomnitz és Rafael Sánchez.
2004
végén a rendőrség megrohamozta a Hebraicát, a zsidó társadalmi,
oktatási és sportközpontot, ahol állítólag fegyvereket és
robbanóanyagot kerestek. Semmit sem találtak. De nem is az volt a cél,
hogy találjanak: a támadás egybe esett Chávez teheráni hivatalos
látogatásával. Az egyik venezuelai zsidó szervezet emberjogi
részlegének igazgatója szerint az elnök meg akarta mutatni Iránnak:
„Így bánok én a zsidóimmal."
Tavaly október és december között a chávezista média agresszívabbá vált. A legjelentősebb chávezista online újság, az Aporrea
136 zsidóellenes cikket közölt, 2009-ben pedig a havi átlag elérte a
45-öt. 2008. december 28. és 2009. január 27. között, Izrael gázai
offenzívája idején napi átlagban öt ilyen jellegű írás látott
napvilágot.
Nyilvánvalóan nem csupán Izrael kritikájáról, hanem
valódi antiszemitizmusról van szó, amit a klasszikus antiszemita témák,
tónus és érzelmek is tagadhatatlanná tesznek. Ezt már a 2006-os
libanoni háború idején is érzékelni lehetett az újságokban és a
televízióban. 2007-ben, a diáktüntetések idején azt hangoztatták, hogy
a megmozdulásokat a tehetős Cohen család pénzeli. 2009 januárjában az
egyik újságcikk azt írta, hogy a venezuelai zsidó lakosságot el kellene
„izolálni" feltételezett szövetségeseivel, az ellenzékkel együtt.
Ugyancsak felszólítottak Izrael Állam eltörlésére, az imperialista
mesterkedések megállítására Afganisztánban, Kongóban és másutt. A
kifejezésmód a modern antiszemitizmus jegyeit hordozza magán („a
cionista zsidók többet törődnek a pénztárcájukkal, mint bármi mással,
beleértve Istent"). Követelték, hogy az utcákon a zsidók éltessék
Palesztinát és ítéljék el Izraelt.
Chávez állt annak az
erőfeszítésnek a középpontjában, amely Izraelt Hitlerrel, a zsidó
összeesküvést pedig a venezuelai ellenzékkel igyekezett azonosítani.
2006 augusztusában kínai látogatásán a következőket mondta: „Izrael
sokat bírálja Hitlert. Ahogy mi is. Ő azonban ugyanolyan dolgokat tesz,
mint Hitler, talán még rosszabbakat is a fél világ ellen." Idén
januárban az örökös elnökségéről döntő népszavazás kampányában
összemosta a zsidókat, az Egyesült Államokat („a birodalmat") és az
ellenzéket. A retorika a zsidó figuráját azonosítja a chávizmus belső
és külső ellenségével. Chávez lehet, hogy nem szereti az utóbbi években
20%-kal gyarapodó 12 ezer fős venezuelai zsidó közösséget, ő azonban az
antiszemita retorikájával az egész ellenzéket nemzetellenesnek állítja
be.
Az antiszemitizmus közel áll a chávizmus intellektuális
szívéhez, ami a legjobban Norberto Ceresole argentin ultranacionalista
és holokauszttagadó írásaiban ragadható meg. A 2003-ban elhunyt
Ceresole közeli kapcsolatokat ápolt a latin-amerikai nacionalista és
populista katonai körökkel, főleg Luis Velasco Alvarado perui elnökkel,
akinek tanácsadója is volt. Ceresole 1994-ben tűnt fel Venezuelában
Chávez környezetében, de egy év múlva a titkosszolgálat kiutasította az
országból, amiért propagandistaként részt vett Chávez 1992-es megbukott
puccskísérletében. Amikor Chávez 1999-ben hatalomra került, ismét
megjelent. Azóta Ceresole eszméi Chávez minden politikai lépésében
tetten érhetők.
Ceresole szerint Chávez és a nép között közvetlen
kapcsolat van, a fasizmus pedig nem azonos a chávizmussal, mert az
utóbbiban nincs domináns pártstruktúra. Viszont nem érvényesül a
hatalmi ágak szétválasztásának elve. Chávez szemében minden vele
szembeni politika idegen és gyalázatos, amelyet ki kell vetni a nemzet
testéből. A zsidó figurája kapóra jött neki ebben a vonatkozásban,
hiszen ahogy Ceresole kifejti, „a zsidók kizárólag összeesküvő
közösségként cselekszenek".
Ezek után nem meglepő, hogy a
zsinagóga elleni támadást Chávez úgy értékelte, hogy azt az ellenzék
hajtotta végre a rezsim ellen. Merthogy csak nekik származott belőle
előnyük. Ebbe tökéletesen beleillik az is, hogy Chávez szerint a
Bush-kormány szervezte a szeptember 11-i támadást annak érdekében, hogy
az iszlámistákra terelhesse a gyanút és igazolhassa Irak invázióját.
Mindettől
függetlenül a chávizmus ideológiája egyáltalán nem koherens. Gyakori
drámai gesztusai ráirányítják a médiafigyelmet, ami a fasiszta
stratégiára emlékeztet. Chávez „Venezuela Übü királya", hiszen
állandóan változtatja a játékszabályokat, hogy dezorientálja az
ellenzéket. A chávezista évtized egyértelműen aláaknázta a venezuelai
demokratikus intézményrendszert, amint arra a Human Rights Watch a
jelentéseiben többször is rámutatott.
A chávizmusban az elnök és
a nép között fizikai kapcsolat van, őket „szeretet köti össze". Ahogy a
népszavazási kampány egyik jelszava megfogalmazta: „A szeretetet
szeretettel kell visszafizetni", ami arra utal, hogy Chávez nép iránti
szeretete kölcsönös kötelezettség. A nép „kéz a kézben", „szeretetben"
egyesülve küzd a „gyűlölt" ellenség ellen, akik közé Ceresole a
zsidókat is odasorolta.
Chávez nemcsak befolyásosnak és
manipulatívnak írja le a zsidókat, hanem az összeesküvés mestereinek
is: azzal a klasszikus fordulattal él, amit a Dreyfus-ügytől a nácikig
használtak. Eszerint a hatalmas és kizsákmányoló zsidó egyúttal gyenge
és megvetésre méltó. Chávez az ellenzékét „hitványnak" titulálja. A két
csoport összemosása már csak egy lépés. Ehhez járul még a rezsim
homofóbiája is, az ellenzéket gyakran hozzák összefüggésbe a
homoszexuálisokkal. Sőt Chávez nem ritkán „nagy darab ganéjnak" nevezi
az egész ellenzékét. Amikor 2007-ben leszavazták az örökös elnökségét,
„ganéjgyőzelemről" beszélt. Miközben Chávez az egész ellenzékét
igyekszik az imperializmus által támogatott belső oligarchiára
korlátozni, ellenfeleinek száma nő: a szakszervezetek, a diákmozgalmak,
az egyház, a civil társadalmi szervezetek.
A caracasi zsinagóga
meggyalázása felzúdulást keltett a hazai és a külföldi sajtóban
egyaránt. Ahogy a kritika egyre élesebb lett, Chávez pozíciója úgy vált
egyre tarthatatlanabbá. Előre menekült, s utasította a miniszterét,
hogy találja meg a bűnösöket, amit az egy héten belül meg is tett. A
bűnösöket elítélték, Chávez pedig kihirdethette, hogy a
vallásszabadságot Venezuelában továbbra is tiszteletben tartják.
Csakhogy az antiszemitizmus itt nem vallási intoleranciát jelent. A
rezsim a zsidókat az alávalóság inkarnációjaként használja fel, az
ellenzék szinonimájaként. Ez utóbbi a valódi célpont. Akárhonnan is
kapták a zsinagógagyalázók a parancsokat, a rezsim felelőssége
tagadhatatlan.
A chávezi antiszemitizmus végső soron a rezsim
gyengeségének szimptómája. A kormánynak igazából sosem sikerült az
államapparátust teljes egészében az akarata alá kényszeríteni. A
„bolivari forradalom" bizonyos demokratikus folyamatok között fejlődött
ki, ahol a fogyasztók, a szakszervezetek, a bürokrácia, a közösségi
szervezetek és a tulajdonosok jogait tiszteletben kell tartani. A
klasszikus lenini elmélet szerint a régi struktúrák és a felemelkedő
forradalmi intézmények egy rövid átmeneti időszakban együtt léteznek.
Chávez Venezuelájában ezzel szemben ez a kettősség helyi jellegzetesség
lett, csökkentve az állam felelősségre vonhatóságát. Félkatonai
csoportok, drogmaffiák, bűnözői szervezetek, halálbrigádok és a
korrupció burjánzanak. Ez a duális struktúra adja Chávez politikájának
hátterét. Az ellenzék és az elégedetlenség állandó fenyegetést jelent
az elnökségére. Ilyen körülmények között a politikai feszültség
egyetlen ügyre, egyetlen ellenséges közösségre való leszűkítése valóban
hasznos lehet. A történelem azonban azt mutatja, hogy az ilyen fajta
ideológiák inkább a diktatúrával, semmint a demokráciával állnak
rokonságban. Ha a rezsim a populizmusra, a katonai uniformisra, a
homofóbiára és az antiszemitizmusra támaszkodik, kezdhet nyugtalankodni.
http://bostonreview.net/BR34.