Aprópénzért széthordják Irak műkincseit
The New York Review of Books
A The New York Review of Books szerkesztője, Hugh Eakin,
aki korábban az illegálisan szerzett és az országból kicsempészett
olasz műkincsek útját próbálta nyomon követni, ezúttal a háború dúlta
Irak kulturális örökségét ért károkat igyekszik feltárni számos
régészeti tanulmány és újságcikk, valamint az iraki tisztviselőkkel
folytatott beszélgetései alapján.
Abdul-Amir Hamdani, a dél-iraki Dzí Kár tartomány régészeti igazgatója
már néhány héttel az amerikai invázió kezdete után, 2003 májusában a
tekintélyes vallási vezetőhöz, Alí Szisztání nagy ajatollahhoz fordult,
hogy segítségével véget vessen a régészeti lelőhelyek fosztogatásának.
Az időszámítás előtti 3. évezredben e tartomány területén épültek Sumer
legnagyobb városai - Ur, Lagas, Girszu, Larsza és Umma -, de az
Eufrátesz medrének változása és Szaddám Huszein nagyszabású lecsapolási
programja miatt földje mára nagyrészt terméketlenné vált, lakói
elszegényedtek. A baaszista rendszer bukásakor ezek a falusiak -
gyakran fegyveres milíciák támogatásával - a földből kiásott tárgyakat
tették pénzzé, és ma már Fadzsr város a régiségek egyik legnagyobb
feketepiaca.
Az ajatollah Hamdani kérésére állásfoglalást, fetvát bocsátott ki,
amelyben leszögezte, hogy az engedély nélküli feltárás törvénybe
ütközik, akár az iszlámhoz, akár korábbi időszakhoz köthetők a leletek,
ezért a talált tárgyakat át kell adni Bagdad vagy a tartományi főváros,
Násziríja múzeumának. Hamdani figyelmeztet, hogy a hajdani Mezopotámia
területén található sumer, akkád, babilóniai és asszír emlékek, az
ékírásos agyagtáblák, a féldrágakövekből készült, díszes vésetű
pecséthengerek széthordásával az egész emberiség kulturális öröksége
semmisülhet meg. Ezek a tárgyak a föld alá süllyedt városokban több
viharos évszázadot is átvészeltek Kürosz időszámítás előtti 6. századi
érkezésétől az 1258-as tatárjárásig, 2003 óta azonban több fontos
régészeti lelőhely szenvedett jóvátehetetlen károkat. A University of
Chicago Orientalisztikai Intézetének vészharangokat kongató, a bagdadi
Nemzeti Múzeum kifosztásának ötödik évfordulóján, április 10-én nyílt
kiállítása és kapcsolódó
kiadványa rámutat, hogy ezt a dúlást nem lehet a brit-amerikai koalíciós csapatok nyakába varrni.
Hugh Eakin felveti a kérdést, vajon miért nem tud a világ a
pusztításról. A szervezett régiség-kitermelés (amely néhol a helyi
gazdaság 80 százalékát teszi ki) gyakran az első Öböl-háború óta
folyamatosan erősödő törzsi vezetők, sejkek irányításával zajlik, akik
mindent megtesznek, hogy ténykedésükre ne derüljön fény: Hamdanit
koholt vádakkal három hónapra bebörtönözték, egy
újságírópárost
pedig úgy próbáltak elriasztani, hogy túszként napokig fogva tartották
őket. A lelőhelyek pusztulása miatt hol az al-Káida iraki csoportját,
hol a kincsvadász katonákat okolták. Csakhogy a műtárgyak nem bukkantak
fel a piacon. A rejtélynek a British Museum közel-keleti gyűjteményének
kurátora, John Curtis próbált a végére járni idén júniusban, amikor a
Bászrában állomásozó brit erők segítségével több régész társaságában
bejárhatott nyolc lelőhelyet.
Beszámolójukból
kiderül, hogy a pusztítás nem mindenütt azonos mértékű: néhol épp a
helybéliek vetettek gátat a fosztogatásnak. A régészcsoport egyik
tagja, Elizabeth Stone az invázió előtt, felderítési céllal készült
műholdas felvételekkel bizonyította, hogy az első nagy fosztogatási
hullám megelőzte a koalíciós erők érkezését, és nagyrészt arra a
területre korlátozódott, ahol a legélénkebb a „régiségkereskedés", majd
Bagdad végigdúlása után felgyorsult, szervezetettebbé vált - ekkor
semmisült meg számos nagy lelőhely, köztük az iszini és az ummai. A
képekből az is kiderült, hogy a fosztogatók többnyire az akkád időszak
(i. e. 2335-2100) pecséthengerei, az óbabiloni kor (i. e. 2000-1600)
ékírásos táblái és a perzsa-hellén hatást mutató (az i. e. 538 - i. sz.
637 időszakból származó) üvegtárgyak és pénzérmék után kutattak.
A régészek egybehangzó véleménye, hogy a pusztítás főként Dzí Kár és a
szomszédos tartományok egyes törzseihez köthető. Az első Öböl-háborúig
az állam elnyomta a törzsi rendszert, de az 1990-es évek
ENSZ-embargójával ez a hierarchia újra erősödni kezdett, és a törzsfők
a 2003 óta kialakult hatalmi vákuumban vezető szerephez jutottak. A
régiségek „rablógazdálkodása" csakis a sejkek támogatásával válhatott
bűncselekményből törvényes jövedelemtermelő tevékenységgé. (A helyiek
egyetlen pecséthengerért - amely a nemzetközi piacon akár milliókat is
érhet - annyi pénzt kaphattak, amennyi egy iraki köztisztviselő havi
fizetésének a fele.) Ez abból fakadhat, hogy Szaddám Huszein
diktatúrájában kiemelt helyet kapott a régészeti örökség: az állami
örökségvédelmi hivatal bőséges keretből gazdálkodott, az iraki régészek
az ország különböző lelőhelyein nyugati szakemberekkel dolgoztak
együtt, virágzott a múzeumi intézményrendszer, és illegális feltárás
gyakorlatilag nem létezett, mert halálbüntetéssel sújtották.
Magnus T. Bernhardsson
történész az 1920-as évek brit fennhatóságához köti a mezopotámiai
történelem jelentőssé válását: a britek megosztották a leleteket az
éppen formálódó iraki állammal, és az iszlám előtti múlt egy olyan arab
nacionalista ideológia alapjául szolgált, amely az erőszakkal elfojtott
belső viszályokkal szemben látszategységet teremtett. A növekvő
olajbevételből bőven jutott a sumer és babilóniai lelőhelyek
gondozására, amelyeket a helybéliek is nagy becsben tartottak.
Az első Öböl-háború idején a déli síiták (és az északi kurdok) számos
állami múzeumot megtámadtak és kifosztottak, mert ezeket a rezsim
jelképének tekintették. Szaddám azzal is büntette a lecsapolással már
tönkretett mezőgazdaságú déli területeket, hogy megszűnt a lelőhelyek
állami támogatása (egyben védelme is). Az elszegényedett gazdák ekkor a
föld alól próbálták előteremteni a megélhetésüket. Egy idén megjelent
tanulmánygyűjteményből
az is kiderül, hogy az ENSZ-szankciók szintén a helyieknek kedveztek: a
Dél-Irakban bevezetett repülési tilalom miatt az állam többé nem tudta
ellenőrizni ezt a területet. Ezrével jelentek meg az iraki műtárgyak az
európai és amerikai aukciós házak kínálatában. Az iraki állam épp a
2003-as inváziót megelőző években próbálta helyreállítani a
lelőhelyeket: az ENSZ „olajért élelmiszert" programja segítségével a
helybélieket képezték és felvették az ásatásokra, hogy megfékezzék az
illegális feltárást. De amint 2002 végén megkezdődött a háborús
készülődés, a mentőásatások megszűntek, és az immár képzett fosztogatók
folytathatták a föld kirablását - ráadásul a lövészárkok kialakításakor
a honi hadsereg sem kímélte, ami az útjába került.
Az invázió kezdetén az amerikai sajtó arról tudósított, hogy a rendszer
összeomlását követő zűrzavart kihasználva az irakiak kifosztják, amit
csak érnek. Joanne Farchakh Bajjaly libanoni régész, az említett
tanulmánygyűjtemény egyik szerkesztője azonban figyelmeztet, hogy
amikor 2003 májusában több lelőhelyet felkeresett, a helyi törzsekben
nagyon is szervezetten folyt a műtárgyak kitermelése és kicsempészése,
miközben a régészeket nem engedték az ásatások közelébe. Az állami
intézményeket főként fiatal síiták, Muktada asz-Szadr követői támadták
(felgyújtották a Nemzeti Könyvtárat is), vagyis a pusztítás a vallási
vezetők jóváhagyásával történt: a fosztogatók megtarthatták a rablott
(az iszlámhoz nem köthető) javakat, ha azok ötödét átadták a helyi
szadrista hivatalnak vagy fegyvert vásároltak, mecsetet építettek az
eladásukból származó pénzből. Ezért döntött a régészeti igazgató
Hamdani úgy, hogy Szisztání nagy ajatollahtól kér segítséget. Az
ajatollah fetváját néhányan megfogadták, Hamdaninak akadtak helyi
informátorai, így a délen állomásozó olasz erők segítségével több tucat
orvrégészt letartóztattak és több száz műtárgyat megmentettek. Az
olaszok azonban 2006-ban kivonultak, és sokáig azt sem sikerült
felderíteni, hová kerül a kicsempészett leletek többsége.
A háború kezdete óta sok iraki menekült Jordániába, ők is számtalan
olyan műtárgyat (vagy hamisítványt) vittek át a határon, amelyek
értékét nem ismerték. Jordánia és Szíria igyekszik visszajuttatni
Irakba a kicsempészett tárgyakat, ezért feltehető, hogy a csempészet fő
útvonala inkább Irán, a Perzsa-öböl menti államok és Izrael felé vezet,
ahol néha évekre „elraktározzák" a tárgyakat. A 2003-as invázió óta az
Iránból Nedzsefbe, Kerbelába és más síita szent helyekre utazó
zarándokok is közreműködnek a csempészésben. Nagy-Britannia és az
Egyesült Államok igyekezett visszaszorítani az iraki műtárgyak
forgalmát az aukciós házakban és a világhálón egyaránt. Régészek,
kulturális örökségvédelmi szakértők és nem kormányzati szervezetek is
arra figyelmeztetnek egy szintén friss
cikkválogatásban,
hogy örökre elveszhet Irak múltja, ha a szövetséges erők nem
gondoskodnak a lelőhelyek védelméről, sőt, kiveszik a részüket a
pusztításból azzal, hogy a korábban védett helyeket szó szerint porrá
zúzzák járműveikkel. De az új iraki kormány sem tesz eleget a
kulturális javak megmentéséért: az állami örökségvédelmi hivatal
megsínylette a belső hatalmi harcokat, mert beolvasztották a turizmust
felügyelő minisztériumba, amelyet a parlament szadrista frakciója
irányít. Ez még annyit sem törődik a lelőhelyekkel, hogy feltankolná a
magánadományozóktól és az UNESCO-tól kapott autókat, amelyekkel
folyamatosan járőrözhetnének a szóban forgó területen.
Bizakodásra csak az adhat okot, hogy mára mintha alábbhagyott volna a
régiség-rablógazdálkodás, mert telítődött a feketepiac, ezért csökken
az iraki műtárgyak értéke. David Damrosch Gilgames-eposzról szóló
könyvéből
megtudhatjuk, hogy az ősi hősköltemény Gilgames királyt városvédőként,
a sumer örökség oltalmazójaként ábrázolja, aki „a rejtett írást
fölkutatta ... emlékek rönkjét emelé ki a hajdankor özönvizéből" és
„úti kalandját időtálló táblákra véste" (Rákos Sándor fordítása).
2003-ban megfeledkeztek erről a példáról, ezért nem tudhatjuk ma, hány
„rejtett írás" veszhetett oda - összegzi Eakin az utóbbi időkben
megjelent véleményeket.
http://www.nybooks.com/articles/21671