2008. augusztus 14., csütörtök

A hidegháború hamis analógia!

Daniel Vernet az orosz hatalmi politikáról
Daniel Vernet, neves külpolitikai elemző, a párizsi Le Monde egyik igazgatója, a nemzetközi politikai rovat vezetője hamisnak tartja a hidegháborús párhuzamot a grúziai és hasonló jellegű konfliktusok esetében.
A hidegháború visszatérésének kísértetével Vlagyimir Putyin példálózott a müncheni biztonsági konferencián 2007 februárjában, és azóta valahányszor kiéleződik a nemzetközi feszültség, előkerül ez kép. A grúziai háború ismét alkalmat nyújt erre, holott a berlini fal 1989-ben bekövetkezett leomlásával, a vasfüggöny megszűnésével 1990-ben és a Szovjetunió 1991-ben történt felbomlásával azt lehetett hinni, hogy örökre eltűnt.
Persze a hasonlat csábító. Látszólag ismét két tábor jött létre, az egyik oldalon Moszkva, a másik oldalon pedig ha nem is a Nyugat, de egyik zászlóvivője, egy kis ország, amely csatlakozni szeretne az euro-atlanti közösséghez.
Valójában azonban a kaukázusi háború visszalépés ugyan, de nem a hidegháború idejébe, hanem az azt megelőző korokba. A hidegháborúban két egymástól ideológiai, politikai és katonai síkon elválasztott tábor állt globálisan szemben egymással, de fő elve a „containment”, a visszatartás volt.
George Kennan amerikai diplomata jellemezte e szóval 1947-ben Washington szovjetpolitikáját. Annak nem az volt a fő célja, hogy a szovjeteket kiűzze új közép-európai hódításaikból, hanem az, hogy meggátolja további zsákmányszerzésüket. Ezt mutatta, hogy a szovjet tankok leverhették az 1953-as kelet-berlini, az 1956-os budapesti és az 1968-as prágai felkeléseket, miközben a Nyugat beérte felháborodott tiltakozásokkal, s még a berlini fal felhúzását is eltűrte, noha az megsértette a második világháború utáni egyezményeket. A status quót a félelem egyensúlya támasztotta alá, mint arról az 1962-es kubai válság tanúskodott, amely a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat az atomkonfliktus peremére sodorta.
A kölcsönös elrettentés azonban nem akadályozta meg egyik felet sem abban, hogy szövetségesei révén mérje össze erejét, gazdasági, területi vagy más téren próbálja meg a maga javára módosítani a nemzetközi stratégiai egyensúlyt. A Szovjetunió először 1979-es afganisztáni inváziójával sértette meg ezt a szabályt, de még ekkor sem közvetlenül a nyugati érdekszférába hatolt be. Afganisztán többé-kevésbé semleges ütközőövezet volt a szovjet Közép-Ázsia és a szubkontinens többi része között. A nyugati megfigyelők akkor mégis úgy értékelték, hogy a Szovjetunió átlépett egy határvonalat.
A hidegháború korszaka véget ért, amikor a Szovjetunió utolsó elnöke, Mihail Gorbacsov lemondott arról, hogy az erő alkalmazásával tartsa meg a közép- és kelet-európai országokat a szovjet birodalomban és a szövetséges köztársaságokat a Szovjetunióban. 1991-ben a három balti állam, Grúzia, Ukrajna és a többi elszakadó egykori szovjet köztársaság kikiálthatta függetlenségét. A baltiaknak sikerült csatlakozniuk a NATO-hoz és az EU-hoz, igaz, egy olyan időben, amikor Oroszország még nagyon gyenge volt. Most Grúzia fizeti meg a Szovjetuniónak az 1990-es években történt felbomlását. Putyin, aki a Szovjetunió megszűnését „a 20. század legnagyobb katasztrófájának” tekinti, most a nyugatiakat, és főleg az amerikaiakat a hidegháborúhoz való visszatéréssel vádolja, de e feltételezett veszéllyel szemben a hidegháborút megelőző idők eszközeit alkalmazza.
A múlt század végén már nem az erőegyensúly és a status quo megőrzése volt a két tömb kapcsolatainak alapja, hanem az ágyúnaszád-diplomácia, amelyet egy kis szomszéddal szemben azért alkalmaztak, hogy alávesse magát egy erősebb szomszéd akaratának – írja Daniel Vernet. Az elemző szerint bármennyire meggondolatlan is volt Szaakasvili grúz elnök, tény marad, hogy Oroszország katonai beavatkozást hajtott végre egy független országban azért, hogy a maga érdekében befolyásolon egy demokratikusan megválasztott hatalmat – márpedig ezt a politikát imperializmusnak nevezik. Miután ez nem hangzik jól, a hidegháború emlegetése az orosz célokat szolgálja.
A Kaukázusban azonban most nem a két tábor – Oroszország és az egyébként igencsak megosztott Nyugat – közötti egyensúly a tét, hanem a népeknek az a joga, hogy akkor is rendelkezhessenek a sorsuk felett, ha balszerencséjükre éppen egy hatalmas ország szomszédai – zárja gondolatmenetét Daniel Vernet.

http://www.lemonde.fr/cgi-bin/ACHATS/acheter.cgi?offre=ARCHIVES&type_item=ART_ARCH_30J&objet_id=1046997&clef=ARC-TRK-D_01

Évezredek pusztulása

Aprópénzért széthordják Irak műkincseit
The New York Review of Books
A The New York Review of Books szerkesztője, Hugh Eakin, aki korábban az illegálisan szerzett és az országból kicsempészett olasz műkincsek útját próbálta nyomon követni, ezúttal a háború dúlta Irak kulturális örökségét ért károkat igyekszik feltárni számos régészeti tanulmány és újságcikk, valamint az iraki tisztviselőkkel folytatott beszélgetései alapján.
Abdul-Amir Hamdani, a dél-iraki Dzí Kár tartomány régészeti igazgatója már néhány héttel az amerikai invázió kezdete után, 2003 májusában a tekintélyes vallási vezetőhöz, Alí Szisztání nagy ajatollahhoz fordult, hogy segítségével véget vessen a régészeti lelőhelyek fosztogatásának. Az időszámítás előtti 3. évezredben e tartomány területén épültek Sumer legnagyobb városai - Ur, Lagas, Girszu, Larsza és Umma -, de az Eufrátesz medrének változása és Szaddám Huszein nagyszabású lecsapolási programja miatt földje mára nagyrészt terméketlenné vált, lakói elszegényedtek. A baaszista rendszer bukásakor ezek a falusiak - gyakran fegyveres milíciák támogatásával - a földből kiásott tárgyakat tették pénzzé, és ma már Fadzsr város a régiségek egyik legnagyobb feketepiaca.
Az ajatollah Hamdani kérésére állásfoglalást, fetvát bocsátott ki, amelyben leszögezte, hogy az engedély nélküli feltárás törvénybe ütközik, akár az iszlámhoz, akár korábbi időszakhoz köthetők a leletek, ezért a talált tárgyakat át kell adni Bagdad vagy a tartományi főváros, Násziríja múzeumának. Hamdani figyelmeztet, hogy a hajdani Mezopotámia területén található sumer, akkád, babilóniai és asszír emlékek, az ékírásos agyagtáblák, a féldrágakövekből készült, díszes vésetű pecséthengerek széthordásával az egész emberiség kulturális öröksége semmisülhet meg. Ezek a tárgyak a föld alá süllyedt városokban több viharos évszázadot is átvészeltek Kürosz időszámítás előtti 6. századi érkezésétől az 1258-as tatárjárásig, 2003 óta azonban több fontos régészeti lelőhely szenvedett jóvátehetetlen károkat. A University of Chicago Orientalisztikai Intézetének vészharangokat kongató, a bagdadi Nemzeti Múzeum kifosztásának ötödik évfordulóján, április 10-én nyílt kiállítása és kapcsolódó kiadványa rámutat, hogy ezt a dúlást nem lehet a brit-amerikai koalíciós csapatok nyakába varrni.
Hugh Eakin felveti a kérdést, vajon miért nem tud a világ a pusztításról. A szervezett régiség-kitermelés (amely néhol a helyi gazdaság 80 százalékát teszi ki) gyakran az első Öböl-háború óta folyamatosan erősödő törzsi vezetők, sejkek irányításával zajlik, akik mindent megtesznek, hogy ténykedésükre ne derüljön fény: Hamdanit koholt vádakkal három hónapra bebörtönözték, egy újságírópárost pedig úgy próbáltak elriasztani, hogy túszként napokig fogva tartották őket. A lelőhelyek pusztulása miatt hol az al-Káida iraki csoportját, hol a kincsvadász katonákat okolták. Csakhogy a műtárgyak nem bukkantak fel a piacon. A rejtélynek a British Museum közel-keleti gyűjteményének kurátora, John Curtis próbált a végére járni idén júniusban, amikor a Bászrában állomásozó brit erők segítségével több régész társaságában bejárhatott nyolc lelőhelyet. Beszámolójukból kiderül, hogy a pusztítás nem mindenütt azonos mértékű: néhol épp a helybéliek vetettek gátat a fosztogatásnak. A régészcsoport egyik tagja, Elizabeth Stone az invázió előtt, felderítési céllal készült műholdas felvételekkel bizonyította, hogy az első nagy fosztogatási hullám megelőzte a koalíciós erők érkezését, és nagyrészt arra a területre korlátozódott, ahol a legélénkebb a „régiségkereskedés", majd Bagdad végigdúlása után felgyorsult, szervezetettebbé vált - ekkor semmisült meg számos nagy lelőhely, köztük az iszini és az ummai. A képekből az is kiderült, hogy a fosztogatók többnyire az akkád időszak (i. e. 2335-2100) pecséthengerei, az óbabiloni kor (i. e. 2000-1600) ékírásos táblái és a perzsa-hellén hatást mutató (az i. e. 538 - i. sz. 637 időszakból származó) üvegtárgyak és pénzérmék után kutattak.
A régészek egybehangzó véleménye, hogy a pusztítás főként Dzí Kár és a szomszédos tartományok egyes törzseihez köthető. Az első Öböl-háborúig az állam elnyomta a törzsi rendszert, de az 1990-es évek ENSZ-embargójával ez a hierarchia újra erősödni kezdett, és a törzsfők a 2003 óta kialakult hatalmi vákuumban vezető szerephez jutottak. A régiségek „rablógazdálkodása" csakis a sejkek támogatásával válhatott bűncselekményből törvényes jövedelemtermelő tevékenységgé. (A helyiek egyetlen pecséthengerért - amely a nemzetközi piacon akár milliókat is érhet - annyi pénzt kaphattak, amennyi egy iraki köztisztviselő havi fizetésének a fele.) Ez abból fakadhat, hogy Szaddám Huszein diktatúrájában kiemelt helyet kapott a régészeti örökség: az állami örökségvédelmi hivatal bőséges keretből gazdálkodott, az iraki régészek az ország különböző lelőhelyein nyugati szakemberekkel dolgoztak együtt, virágzott a múzeumi intézményrendszer, és illegális feltárás gyakorlatilag nem létezett, mert halálbüntetéssel sújtották. Magnus T. Bernhardsson történész az 1920-as évek brit fennhatóságához köti a mezopotámiai történelem jelentőssé válását: a britek megosztották a leleteket az éppen formálódó iraki állammal, és az iszlám előtti múlt egy olyan arab nacionalista ideológia alapjául szolgált, amely az erőszakkal elfojtott belső viszályokkal szemben látszategységet teremtett. A növekvő olajbevételből bőven jutott a sumer és babilóniai lelőhelyek gondozására, amelyeket a helybéliek is nagy becsben tartottak.
Az első Öböl-háború idején a déli síiták (és az északi kurdok) számos állami múzeumot megtámadtak és kifosztottak, mert ezeket a rezsim jelképének tekintették. Szaddám azzal is büntette a lecsapolással már tönkretett mezőgazdaságú déli területeket, hogy megszűnt a lelőhelyek állami támogatása (egyben védelme is). Az elszegényedett gazdák ekkor a föld alól próbálták előteremteni a megélhetésüket. Egy idén megjelent tanulmánygyűjteményből az is kiderül, hogy az ENSZ-szankciók szintén a helyieknek kedveztek: a Dél-Irakban bevezetett repülési tilalom miatt az állam többé nem tudta ellenőrizni ezt a területet. Ezrével jelentek meg az iraki műtárgyak az európai és amerikai aukciós házak kínálatában. Az iraki állam épp a 2003-as inváziót megelőző években próbálta helyreállítani a lelőhelyeket: az ENSZ „olajért élelmiszert" programja segítségével a helybélieket képezték és felvették az ásatásokra, hogy megfékezzék az illegális feltárást. De amint 2002 végén megkezdődött a háborús készülődés, a mentőásatások megszűntek, és az immár képzett fosztogatók folytathatták a föld kirablását - ráadásul a lövészárkok kialakításakor a honi hadsereg sem kímélte, ami az útjába került.
Az invázió kezdetén az amerikai sajtó arról tudósított, hogy a rendszer összeomlását követő zűrzavart kihasználva az irakiak kifosztják, amit csak érnek. Joanne Farchakh Bajjaly libanoni régész, az említett tanulmánygyűjtemény egyik szerkesztője azonban figyelmeztet, hogy amikor 2003 májusában több lelőhelyet felkeresett, a helyi törzsekben nagyon is szervezetten folyt a műtárgyak kitermelése és kicsempészése, miközben a régészeket nem engedték az ásatások közelébe. Az állami intézményeket főként fiatal síiták, Muktada asz-Szadr követői támadták (felgyújtották a Nemzeti Könyvtárat is), vagyis a pusztítás a vallási vezetők jóváhagyásával történt: a fosztogatók megtarthatták a rablott (az iszlámhoz nem köthető) javakat, ha azok ötödét átadták a helyi szadrista hivatalnak vagy fegyvert vásároltak, mecsetet építettek az eladásukból származó pénzből. Ezért döntött a régészeti igazgató Hamdani úgy, hogy Szisztání nagy ajatollahtól kér segítséget. Az ajatollah fetváját néhányan megfogadták, Hamdaninak akadtak helyi informátorai, így a délen állomásozó olasz erők segítségével több tucat orvrégészt letartóztattak és több száz műtárgyat megmentettek. Az olaszok azonban 2006-ban kivonultak, és sokáig azt sem sikerült felderíteni, hová kerül a kicsempészett leletek többsége.
A háború kezdete óta sok iraki menekült Jordániába, ők is számtalan olyan műtárgyat (vagy hamisítványt) vittek át a határon, amelyek értékét nem ismerték. Jordánia és Szíria igyekszik visszajuttatni Irakba a kicsempészett tárgyakat, ezért feltehető, hogy a csempészet fő útvonala inkább Irán, a Perzsa-öböl menti államok és Izrael felé vezet, ahol néha évekre „elraktározzák" a tárgyakat. A 2003-as invázió óta az Iránból Nedzsefbe, Kerbelába és más síita szent helyekre utazó zarándokok is közreműködnek a csempészésben. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok igyekezett visszaszorítani az iraki műtárgyak forgalmát az aukciós házakban és a világhálón egyaránt. Régészek, kulturális örökségvédelmi szakértők és nem kormányzati szervezetek is arra figyelmeztetnek egy szintén friss cikkválogatásban, hogy örökre elveszhet Irak múltja, ha a szövetséges erők nem gondoskodnak a lelőhelyek védelméről, sőt, kiveszik a részüket a pusztításból azzal, hogy a korábban védett helyeket szó szerint porrá zúzzák járműveikkel. De az új iraki kormány sem tesz eleget a kulturális javak megmentéséért: az állami örökségvédelmi hivatal megsínylette a belső hatalmi harcokat, mert beolvasztották a turizmust felügyelő minisztériumba, amelyet a parlament szadrista frakciója irányít. Ez még annyit sem törődik a lelőhelyekkel, hogy feltankolná a magánadományozóktól és az UNESCO-tól kapott autókat, amelyekkel folyamatosan járőrözhetnének a szóban forgó területen.
Bizakodásra csak az adhat okot, hogy mára mintha alábbhagyott volna a régiség-rablógazdálkodás, mert telítődött a feketepiac, ezért csökken az iraki műtárgyak értéke. David Damrosch Gilgames-eposzról szóló könyvéből megtudhatjuk, hogy az ősi hősköltemény Gilgames királyt városvédőként, a sumer örökség oltalmazójaként ábrázolja, aki „a rejtett írást fölkutatta ... emlékek rönkjét emelé ki a hajdankor özönvizéből" és „úti kalandját időtálló táblákra véste" (Rákos Sándor fordítása). 2003-ban megfeledkeztek erről a példáról, ezért nem tudhatjuk ma, hány „rejtett írás" veszhetett oda - összegzi Eakin az utóbbi időkben megjelent véleményeket.
http://www.nybooks.com/articles/21671