Szidi Ifni, ahol mindenki hibázott
Tel Quel
Tel Quel
A valaha Párizsban megjelenő lap, a posztrstrukturalista Tel Quel 1982-ben megszűnt. Örökét egy marokkói gárda vette át, így ma ott jelenik meg egy Tel Quel nevű magazin, francia nyelven és tényfeltáró elkötelezettséggel. Legutóbbi számában Ahmed R. Benchemsi
ír egy Szidi Ifni nevű kis tengerparti településen lezajlott
eseményről, melyben – mint cseppben a tenger – tükröződik az egész
Maghreb, sőt talán mondhatni: a globalizációnak csak az árnyoldalát
ismerő harmadik világ összes problémája.
Benchemsi mindenekelőtt ismerteti a tényeket: május 30-án a település
nyolc utcaseprői állást hirdetett meg; ezekre összesen 972 jelentkező
akadt, akik a hirdetményben szereplő időpontban egyszerre jelentek meg
a városi előljáróságon. Minthogy az irodai alkalmazottak nem tudták
kezelni a tömeget, perceken belül verekedés alakult ki, ami
gyakorlatilag az egész városközpontra kiterjedt. A rendzavarásba
bekapcsolódók szétverték a közintézményeket, a kikötő java része is egy
órán belül lángokban állt, sőt még egy köztisztviselőt is megtámadtak,
rágyújtván kocsiját. A helyzet ekkor már azzal fenyegetett, hogy
kigyullad a helyi gézállomás is, ami beláthatatlan következményekkel
járt volna.
Az eseményekbe csak ekkor avatkoztak be a hatóságok. Az egyre nagyobb
számban érkező rendőrök az első időszakban hagyományos eszközökkel
próbálták megfékezni a tömeget, amikor pedig ez nem sikerült, durvább
oszlató eszközökhöz folyamodtak. Ám ez sem volt elég, a rendőri
beavatkozás – írja a lap – mintha tovább tüzelte volna az embereket,
akik ekkorra kiegészültek a külvárosokból is odasereglő
munkanélküliekkel. Ezt egy erőteljes, koncentrált ellentámadás követte,
mely során a rendőrök immáron házaikig kergették a demonstrálókat,
betörtek a lakásokba, szétvertek mindent, komolyan bántalmazva azokat a
családtagokat is, akik korábban egyáltalán nem mentek ki az utcára.
Az eredmény: 69 sebesült; közülük 34 tüntető, 35 pedig rendőr.
Ugyan ezzel a Szidi Ifni-i incidens egyelőre lezárult, de az utcai harcok időszakában valaki értesítette az al-Dzsazíra
televíziót, mely feltételeteket készített az eseményekről, és egy
„hitelt érdemlő” forrásra hivatkozva már hat „civil” halálos áldozatról
tudósított. A hírt azonnal átvette az országos és a helyi sajtó, újabb
zavargások törtek ki, illetve – a televíziós közvetítés sugallatára – a
tiltakozás az egész arab világban visszhangra talált.
A központi hatóságok igen határozottan reagáltak; informális
csatornákon felszólították – egyébként eredményesen – a marokkói írott
sajtót, hogy helyesbítse a halottakról szóló, minden alapot nélkülöző
beszámolót, de az al-Dzsazíra
közel sem volt ennyire készséges, és kitartott álláspontja mellett. Ezt
követően a csatorna marokkói irodájának igazgatóját, Hasszán Rasidit,
gyorsított eljárással egy éves börtönbüntetésre ítélték, hamis, illetve
rémhírek terjesztése címén.
Az elemzés megállapítja: mindez egy mindennapos eset a harmadik
világban, ahol a munkanélküliség az okozója mindennek, de ahol azért
mindenkinek megvan a maga bűne és hibája, hogy az élet ennyire
elviselhetetlen. A tüntetők, a maguk részéről elkövettek minden hibát,
amivel hatékonyan maguk ellen hangolták a hatóságokat. A hatóságok
elkövettek minden szakmai hibát, amikor nem a tárgyalásos, hanem a
parttalan beavatkozás eszközéhez nyúltak. És az al-Dzsazíra
sem maradt bűntelen, felkapva egy szenzációhajhász – ráadásul valótlan
– hírt, tovább tüzelve a nemtelen indulatokat. De a legnagyobb hibát –
állapítja meg az elemzés – a köztisztviselői kar, azaz az állam követte
el, amikor mások hibáira azzal reagált, hogy megpróbálta elhallgattatni
a sajtót, korlátozva a szólásszabadság jogát.
http://www.telquel-online.com/