Történelmi tanulmány
Magyar Rezervátum 1997 (teljes írás)
A hamu tüzesedni kezd az elfojtott parázsban, a vulkán kráteréből
kitörni készül a lávazuhatag, amely egykor elpusztította Pompejit és
Herculanumot, Sodomát, Gomorhát.
A földkerekségnek van egy központi problémája, amelyről nem mer
beszélni senki. A keresztény világnak van egy tabuja, amely
érinthetetlen.
Van “szent-tehén komplexum”, amelyhez éppúgy nem szabad hozzányúlni,
mint India szent majmaihoz. Mindezt úgy hívják, zsidó kérdés.
Aki ma ezt említi, azt elsősorban bolondnak tekintik, a pszyhiáter
terrorizmus és sarlatánizmus, vagy az úgynevezett “igazságszolgáltatás”
hatáskörébe utalják. A fehér ember és az egész kultúr-világ ennek a
világterrorizmusnak igájába nyög, csak éppen nem akarja tudomásul venni,
hogy milyen sorsot szántak neki.
Mint előző oldalainkon már megírtuk: Hitler, Rosenberg téves úton
keresték a zsidó probléma nyitját, mikor faji alapra helyezték át a
kérdést és Mózes, Ezdrás, Nehémiás isteni kiválasztottságról szóló
elméletével szembe állították az árja-germán kiválasztottsági dogmát.
Negatív és – mint az eredmény mutatta – háborúvesztő, terméketlen,
negatív-judaizmus volt ez.
De barna ingben, horogkeresztes karszalaggal is ugyanazt hirdette,
mit Mózes, Ezdrás és Nehémiás 5000 évvel megelőzőleg faji, nacionalista
és nemzetek feletti alapon, mint a zsidó nép számára kiadott különleges
isteni parancsolatot.
A zsidó-kérdés kulcsa nem a faji, hanem a hatalmi alap. Milyen méretű
e világban egy 13-16 milliós nép politikai, gazdasági, szellemi
hatalma és milyen alapon jöhetett ez létre?
Ostobaság azt hinni és hirdetni, hogy a zsidó alacsonyabb rendű faj,
mint a germán, kelta, vagy magyar, indus, turáni. Ellenkezőleg! A
zsidó, a maga nézőpontja szerint magas intelligenciájú fajta, amely ma
már semmi esetre sem azonosítható az egykönyvű Talmud-zsidóval, a
koszos kis galiciánerrel.
A keresztény emberiség, sőt a zsidóság legnagyobb liberálisai és
szabadsághősei azonban világosan látták, hogy a Tan, a Talmud és a Thóra
a világtörténelem legnacionalistább, legsovénebb, leghatalomratörőbb
népét, a legkülönlegesebb népi képletet nevelték ki a zsidóból. Népet,
amely csak akkor tud létezni és élni, ha kezében tart minden
kulcspozíciót, minden hatalmat és léte, megmaradása érdekében minden
népet terrorizálni tud.
Talán nem érdektelen, hogy Herzl Tivadar a cionizmus apostola a
földkerekség legintelligensebb zsidóságából származott: a budapestiből.
De ugyancsak Magyarországon született egy másik, meghallgatatlan zsidó
próféta is, akinek nevét talán nagyon kevesen ismerik, Herzl Tivadar
tanainak száz százalékos ellentéte, dr. Fejér Lajos.
Dr. Fejér Lajos vérrel, szívvel, lélekkel zsidó volt. Azonban mikor
már Magyarország határain is tombolt a hitlerizmus, úgy, mint a nagy
zsidó próféták, akik hiába akarták népüket megváltani és megmenteni a
Jehova, vagy Hitler bosszúja elöl, hatalmas könyvet írt, amely talán
egyetlen tökéletes felismerése a zsidó-kérdésnek. Miután magyar nyelven
jelent meg és Európában már a második világháború előszelei fújtak, dr.
Fejér Lajos könyve idegen nyelveken nem jutott el a politikusok, az
államférfiak asztalára és természetesen meghallgatatlanul maradt még a
magyarországi zsidóság legmagasabb, legintellektuálisabb köreiben is.
Dr. Fejér Lajos, az európai zsidóság tragédiája közeledtén, valami
kísérteties felismerésre bukkant, amely nem volt tetszetős sem az
asszimilánsoknak, sem a cionistáknak és mégkevésbé hitleristáknak. Ez a
felismerés annyiból állott, hogy a hitleri és rosenbergi
nacionálszocializmus és a mózesi, vagy talmudi cionista zsidó nácizmus
között nincs semmiféle különbség. Adolf Hitler a fajvédo törvények
tekintetében szerény epigonja volt Mózesnek, a zsidó Führernek. A
hitlerizmus nem volt más, mint negatív júdaizmus. A marxizmus és a
kapitalizmus pedig ugyanígy egymás édestestvérei.
A marxizmus – írja a nagy zsidó tudós és publicista – tökéletes
parafrázisa a zsidó messianisztikus hitnek. Szellemi vigasztalás,
amelyet a gazdasági és politikai elnyomatásban lévő munkásosztály
részére rajzolt meg Marx, a tan apostola.
S folytatja tovább: “Minden zsidó eszmével foglalkozó cikk, akár pap,
akár profán zsidó írja, par excellence, politikai cikk. A zsidó eszme
nem vallási eszme, hanem a nemzeti, állami törvényközösség eszméje. A
zsidóság az egész világot átfogó irredenta mozgalom, amelynek szellemi
forrása a zsidó vallás, hivatásos agitátorai a Papok és médiuma a zsidó
népi anyag.
Juda Halevi szerint a népek sorában az isteni kiválasztottság folytán
olyan elsőbbséget élvez, amelyet meg nem oszthat és nem is oszt meg
más népekkel. Ez a felfogás jelentené – érvényesülésében a népek faji
alapon nyugvó hierarchiáját, amelynek élén a zsidóság állam, o képezné a
népek arisztokráciáját. Az így kialakuló világban olyan kasztrendszer
fejlődne ki (de nem hivatási, hanem faji alapon), ahol az emberek közt a
fokozati rendszer, mint az indusoknál, a nagy tömegnek lealjasításához
vezet: ahol már nem is jön emberszámba és az állat rendfokára
alásüllyedt pária”.
“Iróniája a sorsnak, amely a népek és fajok történetét igazgatja,
hogy a hitlerizmusban olyan faji politika nyer kíméletlen alkalmazást,
amely árjafaj elnevezés alatt a német fajra ugyanazt a kiválasztottsági
teóriát érvényesíti, – de egyedül és kizárólag a zsidósággal szemben! –
amit a zsidó vallás alkalmazna a zsidó faj javára, ha fejlődésének
irányában uralomhoz jutott volna. És alkalmazná a világ összes fajtáival
szemben!”
És olvasván egy zsidó próféta, az eichmanni KZ-ben elpusztult nagy
magyarországi zsidó bölcselő sorait[1], úgy érezzük, hogy ismét a Mene
Tekelt írják a Fehér Ház és a Kreml falára. Egyetlen faj
arisztokratizmusa, vagy plutokráciája fenyegeti az egész földkerekséget.
Egyetlen faj kiválasztottjai ülnek a New York Times, a Time a német 4
milliós Bild-Zeitung asztalainál, a televíziók, rádiók szerkesztői
szobáiban. Akarunk-e hát a “népek arisztokráciájának” nyomorult
elnyomottjai lenni? Akarjuk-e amit egy becsületes magyar zsidó, dr.
Fejér Lajos jósolt meg, hogy az állat foka alá süllyedt pária legyünk?
A zsidóság mindenkor is a terrorizmus népe volt. Josephus Flavius, a
szintén nagy és kiváló zsidó történelemtudós “A zsidó háborúról” szóló
könyvét kell elolvasnunk ahhoz, hogy meglássuk: a bolsevizmus nem marxi
és lenini találmány. Az ó-korban is volt, a mainál sokkal rosszabb
bolsevizmus – annyi csekélyke különbséggel -, hogy a GPU- és
Cseka-módszereket akkor még nem idegen népek, hanem saját fajtájuk,
saját népük vezetői ellen folytatták a mai “humanisták”.
Josephus Flavius zsidó volt. Százezres galilei hadsereget vezetett
két római cézár – Titus és Vespasianus vasfegyelmű légiói ellen.
Megverték, legyőzték. Ez még mit sem változtatott zsidó hazafiságán.
Flavius József, akkor kezdett lélekben is a rómaiak oldalára állani,
mikor látta, hogy a Templomot, amelynek nagyságáról, szépségéről senki
se adott nálánál szebb és jobb leírást, hirtelen megszállja a
csőcselék, a zsidó mob és Jeruzsálem fölött úrrá lesz egy olyan
terrorista, – ma úgy mondanánk – bolsevista uralom, amelynél szebbet,
véresebbet, kegyetlenebbet nem álmodhatott se Lenin, se Sztálin, se
Derzsinszkij.
A Titus és Vespasianus légiói által már-már megközelített Jeruzsálem
belállapotairól, az ókori bolsevizmusról így ad hírt az 1900 év előtti
hírnök:
“A zélóták és idumeusok (két zsidó néptörzs) a köznépet, mint valami
tisztátalan állatok csordáját úton, útfélen mészárolták. Az
összefogdosott előkelő embereket (nobiles) és a fiatalságot megkötözve
börtönbe csukták, arra számítva, hogy kivégeztetésük halogatásával
többeket párthívükül megnyerhetnek…”
Mik ezek, ha nem a szovjet-orosz bolsevizmus, az ÁVH, Cseka, GPU 1900 év előtti módszerei?
Mert Josephus Flavius folytatja:
“Kivégeztetésük előtt a legkegyetlenebb megkorbácsolást kellett
elszenvedniök; testük borítva volt sebeiktől, a veréstől és kínzástól,
és amikor már nem volt hely a testükön a kínzásokra, csak akkor
érdemesítették őket – a kardra… A népet pedig olyan félelem, rettegés
szállotta meg, hogy nyilvánosan megsiratni, avagy eltemetni senki se
merte a maga halottját.
Tizenkétezer nemes ember pusztult el így”.
A zélóták gyilkolási dühe – írja Flavius – főként bátor és jeles
férfiak ellen irányult, azt tartva, hogyha ezeket irigységből
kipusztítják, ezzel az erényektől való félelemtől is megszabadulnak.
Kivégezték tehát, sok mással együtt, Goriont egy származásra, mint
tekintélyre kiváló, a népuralomért lelkesülő szellemdús férfit, akinél
egyetlen zsidó sem szerette jobban – a szabadságot!”
A bolsevizmus lefelé szintező jellegzetessége ott lángolt már a római
légiók által ostromolt Jeruzsálemben is. “A nagy bűntényekre és a
kisebb vétségekre pedig egy és ugyanazon büntetés volt: tudniillik a –
halál, s ez elől csakis az menekült, aki alacsony származás, vagy
szegénységre nézve, a lehető legsilányabb ember volt”.
Egyenesen rémítő, ahogy Josephus Flavius leírja a zsidó terroristák
hatalmába tartott Jeruzsálem akkori állapotait: A zsidó terroristák
“ahol a házat bezárva látták, ez gyanújel volt előttük arra nézve, hogy
ott a bennlakók valamit esznek; nyomban bedöntve hát az ajtókat, és a
félig összerágott ételt az emberek torkából húzták ki, evégből
össze-vissza fojtogatva őket. Öreg embereket, akik nem engedték a maguk
falatját, megdögönyözték; nőket, akik markukban valamit rejtegettek,
megtépázták. Nem volt könyörület sem az ősz fej, sem a csecsemőkor
iránt, hanem a valamit rágcsáló gyereket földhöz vagdalták… A
tekintélyesebb és gazdag embereket maguk a zsarnokok elé kísérték s
egyrészüket aztán hamis vád alapján, állítólagos gonosz tervek miatt
végezték ki, másik részüket azért, mert a várost elárulni akarták a
rómaiaknak”. (Szovjet kirakat-perek!)
Vajon nem-e a Szovjetunió és a keleti államok bolsevizmusáról írta Josephus Flavius?:
“Az uralom fölött egymással mindkét részről villongásban voltak, a
gazságokban azonban egyetértettek… Nem bírom egyenkint felsorolni
gáztetteiket, s ezért röviden csak annyit mondok, hogy véleményem
szerint, soha egy más város sem szenvedett annyi mindenfélét és
emberemlékezet óta nemzet, nem volt még féktelenebb a
gonoszlelkűségben”. Nem egy útszéli antiszemitának, vagy “elvadult náci
gyilkosnak”, hanem a galilei hadak “héber főparancsnokának” félelmetes
ítélete ez saját nemzete fölött. Szinte a hátunk borzong tőle, hogy
idézzük Josephus Flavius könyvének egyik fejezetét, “arról az
asszonyról, aki éhségében megsütötte a fiát”.
A héber hadvezér, későbbi történetíró állításait azonban 1900 éven át
tényekként fogadta el a világ és a tárgyilagos történetírás. Ezek
szerint bizonyos Mária nevű asszony, akinek vagyona legnagyobb részét
elrabolták a zsarnokok, legyilkolta és megsütötte saját fiát. “Te
nyomorult kis gyermek, mondá – írja Josephus Flavius, – kinek
tartogassalak én háború, éhség, lázadás közepette? Ha a rómaiak között
fogsz is élni, rabszolgaság lesz az osztályrészed; az éhség pedig előbb
utolért, mint a rabszolgaság, ezeknél még a lázadók, még
rettenetesebbek. Légy tehát az én eledelem, légy a lázadóknak a bosszuló
szelleme és légy az emberi életnek egy meséje, ami még csak egyedül
hiányzik a zsidók szerencsétlenségéből.
Ezeket mondva megölte a fiát és miután megsütötte, a felét megette…
Ennek a szerencsétlen esetnek híre pedig hamar eljutott a rómaiakhoz
is; ezek közül némelyek nem hitték el, mások sajnálkozásuknak adtak
kifejezést, sokan meg most még jobban meggyűlölték ezt a nemzetet. A
cézár pedig azért Isten elott beszámolt magáról; mert o a zsidóknak
békét ajánlott fel s kijelentette nekik, hogy mindazok, amiket csak
elkövettek, feledve lesznek”.
A türelmes rómaiak számára is betelt végre a mérték. A cézár rohamra
vezényelte légióit, mikor a Templomot a felkelő bolsevisták
felgyújtották és Flavius szerint 1 600 000 zsidó pusztult el a rómaiak
ellen vívott háború idején. Titus cézár azonban tiszta lelkiismerettel
mondhatta:
“Ahányszor csak győztem, mindig békére szólítottalak fel benneteket,
mintha csak én lettem volna a legyőzött fél. Amidon a templomhoz értem
el, szántszándékkal figyelmen kívül hagytam a hadijogból kifolyó
jogaimat és kértelek benneteket, legyetek kímélettel a magatok
szentélyei iránt s óvjátok meg a Templomot. Ti visszautasítottátok
minden ajánlataimat és a templomot saját kezeitekkel gyújtottátok fel” –
fejezi be Flavius, aki ezután már csak a cézár római diadalmenetéről
ír.
A divus caesar, aki helyreállította a római birodalom békéjét, nem
sejthette, hogy amikor szétűzi és elhurcolja a zsidókat, 1900 évre
terjedő szerencsétlenséget szabadít a világra. Mert, csak oktalan
“antiszemita” mondhatja, hogy a zsidóság okvetlenül a békétlenség, a
héber Flavius szerint “féktelen gonoszlelkűség” népe.
Azonban, senki nem tagadhatja, hogy minden nép sorsát, jellemét,
magatartását, az új és újabb nemzedékek gondolkodásmódját a tradíció, a
nevelés határozzák meg. Mikor Titus cézár szétuzte a zsidókat, akkor a
terror és a terrorizmus népét szabadította a világra.
A tegnapi és a mai zsidók sem tagadhatják: e népet, nem a fajiság,
nem a vérség nevelték azzá, amivé lett, hanem a Tan, amely ott van a
szentkönyvekben lefektetve. Ott volt már akkor is, amidon Titus légiói
Jeruzsálem falai alatt állottak. Ott volt korábban is és a lerombolt
Templomban olvasták tudós papok és főpapok “Isten igéjét”, amely soha
nem is volt más, mint a zsidóság állami törvénye, amely a zsidót
azonosította Istennel. S ez a Tan, akárhogy is nézzük és a kereszténység
egyik része hiába vallja magáénak az Ó-szövetség (Tóra) tanait, a
minden népek elleni nacionalizmus, a népgyilkosság és népirtás
vallása!!!
Humanitásról, filantropiáról szóló üres szavak helyett elő kell venni
az Ó-szövetséget, a Tórát, a Talmudot, Sulhán Árukot, amelyek mind a
nemzsidó népek megvetését, a nemzsidó ember szabad kirablását hirdetik.
A nagy magyar, katolikus hebreológus, aki tökéletesen tudott héberül,
Huber Lipót kalocsai kanonok, minden úgynevezett antiszemitizmus
nélkül, a héber betűk fotokópiájával bizonyítja ezt a zsidó
terrorizmust. Idézi az Albó, Széfker ikkarim 1861 Lemberg-i kiadását,
amely szerint teste, lelke a bálványozónak (a nem zsidóknak) szabad,
mennyivel inkább vagyona (pénze), mert helyes megölni a bálványozót.
“Öljétek meg azt, akinek nincs vallása (a vallástalant)”. Így
figyelmeztet a Tóra a bálványozókra, nemzsidókra. És Mózes, a nagy
Führer, kiadja a Jehovától közvetlenül kapott parancsot: “Egyáltalán
senkit se hagyj életben”. (Ó-szövetség, Mózes, V. 20. 16.)
Senki sem tagadhatja, hogy a zsidóság híven megtartotta a nemzeti és vallási parancsokat.
Huston Stewart Chamberlain, “A XIX. évszázad alapjai” (Die Grundlagen
des neunzehnten Jahrhunderts) alapvető művében olvassuk, hogy a
szétűzetés után a zsidók Ciprus-szigetén olyan terrorista lázadást
rendeztek, az akkor már hanyatló római birodalom ellen, hogy annak 400
000 nem-zsidó, földközi-tengeri ember esett áldozatául. Említettük azt
is, hogy a régi, klasszikus Rómában Ciceró, a nagy történetíró, római
szenátor és a római hatalom egyik legkiemelkedőbb szellemisége, a
bíróság előtt csak halkan sugdosva mert a bírákhoz szólni, mert – mint
mondotta – a zsidók anyagilag tönkreteszik, ha őszintén beszél.
Miután a Kr. u. második évszázadban Ciprus-szigetén többségben voltak
és ott meg akartak alapítani egy új zsidó nemzeti államot egyetlen
napon legyilkoltak a sziget lakosságából 220 000-et és egyedül Cyrene
városában 240 000 nem-zsidót pusztítottak el. (Momsen: Römische
Geschichte V. 543. oldal.)
A terror és népgyilkosság népe Titus cézár jeruzsálemi győzelme után
szétáradt a világ minden részébe. A zsidóság egy jelentős része a mai
Spanyolországban kötött ki. A nyugati gót királyok – miért, miért nem? –
minden kedvezménnyel elárasztották a zsidó bevándorlókat. A hála az
volt, hogy – Chamberlain szerint – a spanyolok ellen tisztán üzleti
érdekből a nyugati gót királyság, a befogadó állam ellen, szövetségesül
hívták a mórokat.
A kalifák segítségével aztán, mint a feltétlen zsidóbarát Heman “Die
Weltstellung der Juden” (1882. 24. old.) írja, – összpontosítottak a
maguk kezében minden anyagi és szellemi hatalmat. A mór állam
elpusztult, ami azonban a zsidóknak mindegy volt. Az időközben felépült
spanyol államban ugyanúgy kezükbe vettek minden hatalmat, pénzt,
gazdagságot.
“Az ország gazdagsága teljesen az o kezeikben volt: a földbirtok az
uzsorások tevékenysége és a spanyol nemesség eladósodása következtében
mindinkább az o birtokukba került. Az államtitkároktól a
pénzügyminiszterig minden hivatal, minden adó- és pénzügy a zsidók
hatalma alatt állott. Egész Aragónia tulajdonképpen zsidó zálogban volt.
Hatalmukat főként kiváltságok megszerzésére használták fel. Például
adósság követelése esetén egyetlen zsidó esküje a kereszténnyel, arabbal
szemben, elég volt a bizonyításra, míg a keresztény esküje a zsidóval
szemben, egyáltalán nem volt érvényes. Hatalmukkal oly mértékben
visszaéltek, hogy végül is a nép felkelt ellenük”. (Antiszemitizmus? – A
szerző.)
Ugyanilyen hatalomátvételre készültek azonban Nagy Károly németrómai
birodalmában, amely kegyesen befogadta őket. Nagy Károly az
adóbehajtást, az államigazgatást csaknem átruházta a zsidókra. Mint
adóbérlők és az állami hivatalok vezetői ezek hamarosan a különféle
kiváltságokat szerezték meg a maguk számára. A zsidó bűnözot
mérsékeltebb büntetésre ítélték, mint a keresztényt, a vásár-napokat,
szombatról vasárnapra helyezték át.
Nagy Károly, aki a keresztény középkor legnagyobb politikai lángesze
volt, rendelkezett bizonyos célirányos gyengeséggel. “Engedményeket
tett az ügyes zsidó csalásnak és a zsidóság diplomáciájának”. (Maurice
Pinay: Verschwörung gegen die Kirche”. 463. oldal.)
“Ezekben az időkben – írja Graetz, a zsidóság neves történetírója – a zsidók voltak a világkereskedelem főképviselői”.
Az ugyancsak zsidó Kastein megállapítja, hogy a zsidó kereskedelem
már az évezredfordulón Franciaországtól Indiáig és Kínáig terjed és a
zsidó hitközségek az egész világon úgy működtek, mint kereskedelmi
ügynökségek. A zsidó Schedechias volt a császár bizalmi orvosa és a
zsidók az o segítségével jutottak be az udvarhoz.
“A zsidó taktika – írja Maurice Pinay – az volt, hogy hűen szolgálni a
császárt, hogy ekként a keresztény államban minden hatalmat a maguk
számára hódítsanak. Nagy Károly halála után fia Ludvig került a trónra,
aki még jobban áldozatául esett a zsidó hatalmi törekvéseknek”.
“Ha új, tetterős keresztény vezetők nem harcoltak volna a zsidó
bestia ellen, a római-germán szent birodalom már 11 évszázadnak előtte a
zsidó imperializmus áldozatává vált volna”. (Maurice Pinay:
Verschwörung gegen die Kirche 467. oldal.)
Ezt megelőzőleg azonban az egész világkereszténységet fenyegette az
arianizmus, amelynek vezetője a Líbiában született zsidó Arius volt, aki
a keresztény szentháromság tanával a régi zsidó dogmát, az egyetlen
zsidó istenség, a Jehova-tanát igyekezett a keresztény egyházakba
becsempészni, ötödik hadoszlopa útján. Hány és hány keresztény esett
áldozatául e terrorisztikusan terjesztett tannak. Hány és hány nem-zsidó
lett áldozatává a Julianus apostata által kötött ál-keresztény és
zsidó szövetségnek, amelynek során a császár megígérte a zsidóknak,
hogy saját költségén építteti újra Jeruzsálemet és a Templomot?
“A Julián császár kedvezéreitol elkapatott zsidók, a keresztények
iránti fanatikus gyűlöletükben Palesztina és Szíria különböző városaiban
vakmerően elpusztították a keresztény bazilikákat. Példájukat követték
az egyiptomi zsidók is” – írja Abrosius. (A. d. Theodosium ep 29. 18.)
Amidon N. Konstantin utóda Konstancius császár az áriánusokhoz
pártolt, Egyiptomban a pogányok és a zsidók karddal, botokkal rohanták
meg a (keresztény) népet a templomokban. Szerzeteseket lábbal tiportak
és így öltek meg. (Athanasius Encycl. ad episc. nr. 3. Közölve, Huber
Lipót által.)
Alexandriában – a legnagyobb zsidó diaspórában – 418-ban
felgyújtották a keresztények Szt. Alexander templomát; s mikor a
keresztények ennek megmentésére siettek, borzalmas vérfürdőt rendeztek a
keresztények között.
Amikor Phokas kelet-római császár uralma alatt a perzsa király
rátámadt a kelet-római birodalomra, a kereszténység ellenségeivel
rokonszenvező szíriai zsidók a szíriai Antiokiában “a város keresztény
lakosságának nagyrészét leöldösték és óriási máglyán elégették”.
(Nicephorus. Historia Eccles. XVIII. Cap. – Huber Lipót.)
Kr. u. 614-ben a perzsák elfoglalták Jeruzsálemet és ott rengeteg
keresztény foglyot ejtettek. “A zsidók pedig sáskaseregként özönlöttek a
perzsák táborába, és tőlük – kiki tehetsége szerint potom áron mintegy
90 000 keresztény foglyot vásároltak meg, akiket aztán kisebb-nagyobb
csoportokban kegyetlenül lemészároltak”.
A római birodalmon kívül például Perzsiában szintén hatalmas
méretekben folyt a zsidóterror. Kr. u. 343-ban Sapur perzsa király
uralkodásának 35 éve alatt 16 000 keresztény szenvedett vértanúságot.
Csak egyetlen napon 129 apácát végeztek ki a zsidók. (“Az akkor teljesen
zsidó uralom alatt állott Perzsiában, Sapur zsidói száz püspököt és
más egyháziakat végeztettek ki”.) (Huber Lipót: Zsidóság és
kereszténység 63. old.)
Arábiában a Kr. u. 522-ben hatalomra jutott zsidó király, kegyetlen
üldözést kezdett a keresztények ellen. Negraán városában a zsidó király
4000 keresztényt ölt meg.
“A vérengző zsarnok Hakim (Hakem egyiptomi kalifa 996-1021) a zsidók
biztatására (a mai Spanyolországban) több ezer keresztény templomot
pusztított el és a keresztények százezreit mészároltatta le. (Huber
Lipót: Zsidóság és kereszténység 71. old.)
A terror népe mindig is értett hozzá, hogy mohamedán, vagy keresztény
királyokat, államhatalmakat mint használjon fel, meghódított népek
elnyomására.
Kastiliában 1350-ben, mint 15 éves gyermek került a trónra “Kegyetlen
Péter”, aki a kastiai zsidóvezért Samuel Ha-Levi Abulafia-t nevezte ki
előbb pénzügyminiszterré, majd az ország első miniszterévé. “Sajnos a
történelem bizonyítja, írja Maurice Pinay, – ha a zsidók valamely
keresztény, vagy nem-keresztény országban a hatalmat kezükbe veszik,
akkor a gyilkosságnak és terrornak olyan hulláma indul meg, amelybett
patakokban folyik a keresztény és pogány vér”. A fiatal királyt zsidó
miniszterek és asztrológusok (a mai pszychiáterek megfeleloi!) vették
körül s mikor a nemesség és a király rokonsága fellázadt a korlátlan
zsidó terror ellen “Péter úgy érkezett Kastiliába, mint egy vérszomjas,
éhes farkas a juhnyájba. És előtte haladt a rémület, oldalán a Halál és
nyomán folytak a vérpatakok”.
A zsidók Kastiliában elérték “hatalmuk csúcspontját”. A pápa
kiátkozta Pétert és Kastilia keresztény alattvalóit feloldozta minden,
az államnak tett eskü alatti kötelezettségeik alól. Addig azonban, amíg
erre az intézkedésre sor került, ezrek és tízezrek estek áldozatául a
“keresztény” uralkodó lobogói alatt folytatott zsidó terrornak.
Ma már tulajdonképpen felesleges beszélni arról a zsidó terrorról,
amely elborította Spanyolországot. A spanyol államot és népet a végleges
leigázás veszélye fenyegette. Zsidók voltak a földbirtokosok, a király
miniszterei, a püspökök. Kialakult az ál-kereszténnyé vált zsidók
arculata, a marannóké, akik kifelé ugyan keresztények voltak, de befelé a
zsidó vallási szokásaikat, szertartásaikat követték s csupán egyetlen
céljuk volt: meghódítani a keresztény spanyol államot. Spanyolországban
már a nép, sőt az arisztokrácia felkelése fenyegette, mikor
Torquemada, az inkvizíció vezetője azt ajánlotta a királynak és
királynőnek, hogy szólítsa fel a zsidókat: vagy térjenek keresztény
hitre, vagy hagyják el az országot.
Az 1492. március 31-én kelt királyi parancs a spanyol és a
világtörténelemben kiemelkedő fordulópont. A terror népét kötelezték,
hogy négy hónapon belül vagy elhagyja az országot, vagy keresztény hitre
tér. Mikor a kiutasítási rendelet megjelent, Abarbanel a király zsidó
kincstartója a legelőkelőbb marannókkal megjelent a palotában, hogy 300
000 arany, abban az időben jelenlegi dollár milliárdokat jelentő
összeg felajánlásával, a rendelet visszavonására bírja. Minderről
tudomást szerzett Torquemada foinkvizítor, aki kezében feszülettel
megjelent az Alhambrában, s így szólt az ingatag királyi párhoz:
“Iskarióti Judás 30 ezüst pénzért árulta el ezt; felségtek 300 000
aranyért akarják elárulni” – és elhagyta a termet. Erre az uralkodó pár
állhatatos maradt.
1492. augusztus 2.-án 30 000 zsidó család, kb. 150 000 zsidó; mások
szerint 350.000, a király hajóin elhagyta Spanyolországot. Sokan
Navarrába, Olaszországba, a mai Hollandiába, Törökországba, a
Földközi-tenger kikötőibe vándoroltak és lassan felszivárogtak egészen
Budáig.
Portugáliában 4 év múlva, 1496-ban Manuel király szintén elűzte a
terror népét. A “népek arisztokráciája faji alapon” azonban ment és
vándorolt tovább, szerte a világon. Jeruzsálem? Egyiptom, Perzsia, Róma,
Spanyolország, Portugália, Oroszország? Mindenütt ott maradt nyomukban
az országpusztulás. Ott maradtak a kifosztott népek nyomorban. S ott
maradt az, amit a magyarországi származású zsidó próféta, dr. Fejér
Lajos, a művelt, okos és éppezért az eichmanni KZ-ben elpusztult, modern
zsidó látott meg: “A zsidó faj vonása ma is, hogy véleményét, sőt
világnézetét, ráerőszakolja (helyesen mondva: ráterrorizálja) a
világra”.
A kultúra nem egy nép, vagy egy faj monopóliuma. A keresztény népek
egyike sem tekintheti magát a többivel szemben “kiválasztottnak”, vagy
hivatottabbnak a kultúra ápolásában. Csak éppen a zsidó faj, amely a
keresztény népek kultúrájának ápolásában részt nem vett és több, mint
kétezer évet kizárólag vallástudományának fejlesztésében töltött –
Talmudját és kabaláját művelte – őrizett meg olyan faji önhittséget,
amely az egyes zsidóban állandóan ébren tartja azt a faji suggestiót,
hogy o is a többi népeknél különb szellemi képességek birtokában van” –
írja Fejér Lajos (Zsidóság: 315. oldal).
“A népek faji alapon nyugvó arisztokráciája” akkor érte el a
világtörténelem során soha nem élvezett hatalmát, mikor a hitleri
birodalmat amerikai, angol, orosz fegyverek legyőzték.
Az új, a “demokratikus” Nyugat-Németország az amerikai átnevelők,
zsidó terroristák, OSS és CIA-zsidók uralma alatt elvesztette minden
képességét az önállóságra. Ha a világtörténelem során van nemzeti
szerencsétlenség, az a német tragédia. E népnek eltörték a gerincét:
nürnbergi-perrel, hazugsággal, terrorral, hamis igazságszolgáltatással,
Morgenthautervel, licenzírozott újságok félrevezetésével, minden
erkölcs, vallás, nemzeti érzés gyalázatos destrukciójával.
Nyugat-Németországban csak 30 000 zsidó él, de épp itt bizonyosul be,
hogy a “népek arisztokráciájának”, legyen az csak harmincezer fonyi,
nagyobb hatalma lehet, mint magának az ötvenkét milliós nemzetnek és
kormányának.
A zsidó hatalomnak Nyugat-Németország fölött tényleges alapja: 1. a
nagy Adenauer tévedése, amely abból indult ki, hogy az Izraelnek
nyújtott, egyszer, s mindenkorra szóló 3 és félmilliárd DM-es
“jóvátétellel” megnyerheti a világ-zsidóság szimpátiáját és Amerika,
valamint a világ-zsidóságától hátbiztosítást kaphat, a bolsevista
veszedelemmel szemben. (Élete utolsó időszakában mondta, a Der Spiegel
című nagy magazinnak adott intervjújában: “Vigyázzunk! A
világ-zsidóságnak nagy hatalma van!”
Mintha csak Ciceró mondotta volna a legfelsőbb római törvényszék
előtt.) 2. Az adenaueri megalkuvásnak következménye nem az volt, amit a
bölcs kancellár várt; a demokratikus Németország becsületének,
világtekintélyének helyreállítása, hanem a Nyugat-Németország ellen
megindított és a végtelenségig fokozott zsidó gyűlölet-propaganda
Tel-Avivtól New Yorkig és végestelen végig, a földkerekségen. Az Izrael
javára megkötött 3 és félmilliárd márkás “jóvátétellel” Adenauernak nem
sikerült nemzetét kiszabadítani a zsidó terrorizmus nyomása alól.
Ellenkezőleg! Jöttek az újabb és újabb cionista követelések, zsarolások!
Mikor Eichmann Adolfot közönséges emberrablás és a világ “humanista”
közvéleményének hallgatása mellett elrabolták Buenos Airesbol, J. C.
Burg, a mélységesen kiábrándult és okos zsidó író a “Zsidóság sorsa
hóhérok és csalók között” című könyve szerint, Adenauer New Yorkban
“véletlenül” találkozott az éppen ott tartózkodó Ben Gurionnal, akinek
500 millió DM-rol szóló csekket adott át, azzal a kéréssel, hogy az
Izraeli bíróság előtt ne azonosítsák a mai nyugatnémet államot a hitleri
Harmadik Birodalommal. Ben Gurion “a nagy barát” zsebre tette a
csekket, ami azonban nem akadályozta a világ-zsidóságot abban, hogy ne
folytassa a Nyugat-Németország elleni megvadult gyűlöletpropagandát.
Az eredmény szörnyű és világ-veszélyes, mert a terror előbb-utóbb
csődbe kergeti a nyugatnémet államot. Jönni fog a munkanélküliség és
annak segítségével a szovjet-bolsevista hatalom özönlik be majd a
Rajnáig és a francia, olasz kommunisták millióinak segítségével, egészen
a spanyol határig.
A megfélemlített és a demokratikus rendért minden zsarolással
kétségbeesett versenyt futó Nyugat-Németország eddig 35 milliárd DM-et
fizetett ki a zsidók “egyéni kártalanítására”. A Wiedergutmachung
összege el fogja érni az ötven, esetleg százmilliárd DM-et is. Ha ehhez
hozzávesszük, hogy szerte a világon egész ügyvédkolchozok alakultak
hamis tanúk verbuválására, a kártalanítások hamis eskü alatti
nyilatkozatokkal való igazolására, ha tudjuk, hogy a német
Wiedergutmachung hivatalok számtalan tisztviselőjét kellett
megvesztegetettség miatt elítélni és ha ehhez hozzávesszük, hogy a
többiek – épp ezért? – állandó megfélemlítettségben élnek, akkor
nyugodtan elmondhatjuk, hogy Nyugat-Németország ma a kétmilliós Izrael
gyarmata lett.
Európa területén különféle terrorista-szervezetek épülnek fel. Ilyen
például a ludwigsburgi “náci bűnöket üldöző hatóság”, amely egy vörös
múltú zsidó, Bauer legfőbb államügyész hatalma alatt áll. Ilyen a
Wiesenthal Simeon által vezetett bécsi zsidó dokumentációs központ,
amely szoros együttműködésben van a ludwigsburgi, de egyben a moszkvai
szovjet-hatóságokkal.
Ezek működésének “fényében” lehet meglátni, hogy a fehér emberiség a
német nemzeti szocialista hatalom legyőzése után a világterrorizmus
uralma alá jutott. Közel negyedszázaddal a “náci bűnök” elkövetése után a
ludwigsburgi nyugatnémet államügyészség, szoros egyetértésben az
izraeli titkosszolgálattal, náci “háborús bűnöst” keres. Óriási
költségekkel nyomoznak Martin Borman, Mengele, az auschwitzi orvos
felkutatására.
Auschwitzi kirakat-perek folynak, amelyek során a földkerekség
legtöbb államából hatalmas költségekkel hajtják fel a tanúkat, akiknek
legnagyobb része – dr. Latenser védoügyvéd szerint, – hamis tanú. A
nyilvánvaló hamis tanút nem esketi meg a bíróság, nehogy egy zsidónak
baja essék. A hamis tanú mehet és futhat, miután a német munkás adójából
felvette a 9000 márkás tanúdíjat. És a hamis tanúk miatt hányan, de
hányan választják az ártatlanul elítélt kisnácik közül a börtönben az
önkéntes halált, mint az egyetlen kivezető utat a XX.-ik század igazi győztesei és igazi bűnöseinek terrorja elől való menekvést.
Ennek a Szovjetnél is rosszabb, hangtalanul gyilkoló terrorizmusnak
legkiválóbb fegyvere, az amerikai zsidók által felépített nyugatnémet
“demokratikus” sajtó, amelynek megteremtésére a megszállás idején az
amerikai-angol zsidó sajtótisztek, a Hans Habek, a Henry Ormondok, a
gyűlölet tűzköréből máig sem szabadult emigránsok adták a lizenceket és a
sok milliós alaptőkét. A “demokratikus” Nyugat-Németország sajtó cárja
ma Axel Springer, aki négymilliós Bild-Zeitungjával, a monopolizált
sajtókonszernjével a közönyös német munkástömeg közvélemény-csináló
atyaistene.
A német intelligenciának szánt, kétségtelenül magas nívójú Der
Spiegelt, a nyugatnémet sajtódestrukció magazinját Rudolf Augstein
szerkeszti, aki halovány náci múltja ellenére Challoner angol
sajtó-őrnagy és két zsidó emigráns kezéből kapta a megbízatást a német
lélek, a német ifjúság “felvilágisítására” mivel szerencsésebb a helyzet
a többi jelentős nyugatnémet lapoknál, ahol a múltjukat titkoló
karrierista egykori náci újságírók versengenek zsidó kollégáikkal a
nemzeti és szellemi, immár az erkölcsi értékek rombolásában, hajdani
bajtársaik kegyetlen üldözésében. Azonban akármilyen mértékben
süllyednek erkölcsileg a zsidó-világterror szolgálatában, akármilyen
lelkesen szolgálják is ki a cionizmust és akármilyen hévvel magyarázzák,
hogy a német újra-egyesítés érdekében meg kell alkudni a
világ-zsidóság hatalmával, a világszerte folyó Németország elleni
külföldi, gyűlölet-hadjárat nem enyhül egy árnyalatnyival sem.
Nem is fog enyhülni soha, mert itt nemcsak a Thóra és Talmudból
ismert ötezer éves bosszú folyik, hanem ennél is sokkal több. Mert
minden eichmanni emberrablás, auschwitzi, treblinkai és sobibori
kirakat-per mögött ott áll az igazi nagy cél és az ó-szövetségi ígéret
beváltása utáni világhajsza: adjatok és fizessetek még több
Wiedergutmachungot!
A sokak által megcsodált Nyugat-Németország és a neo-demokrácia a
satellit-szellem, a régi Landsknecht-mentalitás Amerikánál is tipikusabb
megtestesítője. Ha újabb és újabb jóvátételek kizsarolása céljából a
zsidók merényletet akarnak elkövetni Ben Gurion nagy barátja, Konrad
Adenauer ellen, ha aljas rágalmakkal, a zsidó-gyilkosság gyanújával
“kilövik” a kormányból prof. Oberlündert, a menekültek nagy,
szudéta-német patrónusát, ha moszkvai, budapesti, prágai segítséggel és
egy Wiesenthal-szeru galiciáner be akarja bizonyítani, hogy Lübke
nyugatnémet köztársasági elnök “koncentrációs lágereket épített” a
hitleri idők alatt; akkor o ellene indul meg hajsza, nemcsak a
kommunista államokban, hanem a moszkvai és – természetesen – new yorki
lapokban.
A világterror irányítói már beleszólnak abba is, hogy ki legyen a
német kancellár, mint ez George Kiesinger megválasztása után történt,
aki “náci múltja” miatt elsőszámú megzsarolható alanya lett a
cionista-kommunista világterrornak. A világterroristák ma már ott
tartanak, hogy elo akarják írni az ötvenkét milliós német népnek, ki
legyen a következő köztársasági elnök. A new yorki “Aufbau” című német
nyelvű cionista újság már odáig megy a terrorizmusban, hogy egyenesen
Hamburg zsidó főpolgármesterét, dr. Herbert Weichmannt ajánlja, sot
követeli Nyugat-Németország jövendő köztársasági elnökének, mert ezzel a
választással “a német nép bebizonyítaná, hogy úrrá lett a hitleri múlt
fölött”.
Különös német végzet, hogy ezt a népet azért gyűlölték Nyugaton, mert
Goetheket, Beethoveneket, Clausewitz-méretű nagy katonákat adott a
világnak, ma pedig azért vetik meg, – mint ezt több angol, francia,
szovjet-orosz, sőt kínai politikus megállapítja, mert saját fészkébe
piszkít, önmagát gyalázza, kisebbíti, a zsidó világterror hatása alatt.
És a világzsidóság kajánul nevet a német politikusok, államügyészek,
bíróságok megdöbbentő szolgalelkűségén, mellyel meghajlik a “népek
arisztokráciája előtt” és szüntelenül, csak az Ó-szövetségi parancstól
reszket: “Mert a nép és az ország, amely néked nem szolgáland elvész és a
népek mindenestül elpusztulnak. És szopod a népek tejét és királyok
emlőjét szopod!” – jósolta a már idézett Ézsaiás.
Nyugat-Németország leigázása, erkölcsi és politikai felbomlasztása
nem német és legkevésbé nemzetiszocialista, hanem európai és
világ-tragédia, a XX. század legsötétebb fejezete, mert az 1945. május
9.-én támasztott erkölcsi, politikai űrön keresztül mint a tüzes
láva-folyam árad be a bosszú, a terror, a szovjetbefolyás.
A zsidó világhatalom, amelynek – nagyobbrészt hamis eskü alatti
nyilatkozatokra és hamis izraeli, lengyelországi tanúk vallomására 35
milliárd márkát fizettek ki a nyugatnémetek – olyan terrort gyakorol,
amelyhez hasonló nincs se Vörös Kínában, se a Szovjetunióban. S ez a
terror – a világhódítók hideg terrorja rosszabb, mint a gépfegyveres,
vagy a hajdani tungid-terror. Az csak a testet tudja megölni. Ez azonban
a lelket, az erkölcsi magatartás tisztességét öli ki Goethe, Schiller,
Beethoven, Nietsche, a feltalálók, orvostudósok egykori nagy
nemzetéből.
Adenauertol kezdve, Ludwig Erhardt és Kiesinger kancellárokig a
nyugatnémet nép mindig úgy szerette magát a világ elott csillogtatni,
mint a nagy német nép egyedüli és kizárólagossági joggal felruházott
képviseletét, arról azonban kevesen tudtak, hogy a német Bundestag, a
bonni parlament, a szövetségi német kormány, a szövetségi államok
kormányai, az igazságszolgáltatás szervei, a rendőri hatóságok legtöbbje
az izraeli és new yorki parancskiadási központ alantas végrehajtó
hatóságaivá váltak.
A világ-zsidóság ma már úgyszólván minden német ügybe beleüti az
orrát és terrorisztikusan parancsolni akar a 18 milliós világkisebbség
nevében az 52 milliós népnek. Nahum Goldmann, a World Jewis Congress
legfobb terroristája “radikális változásokat” követel a nyugatnémet
iskolák demokratikus tantervében, a világzsidóság javára. Ugyancsak a
World Jewish Congress az egész világon hecceket rendez
Nyugat-Németország ellen, mert a hesseni Landtagba bevonult néhány
National Demokratische Partei által választott képviselő. Beleszólnak
abba, hogy ki kaphatja meg a Deutsche Stiftung nagydíját. S ha
véletlenül egy olyan nagy szellemi ember kapja meg, mint Armin Mohler, a
konzervatív, elfogultságoktól mentes német író, akkor rögtön rásütik a
bélyeget, hogy “antiszemita”.
Az újságok, az idegen talpnyalásra berendezett államügyészek és
politikailag megfélemlített bírák, ülnek az államügyészi és bírói magas
pulpitusokon és ítélkeznek nem a németség, hanem a világzsidóság
nevében. Ma már nemcsak Shakespeare Velencei kalmárját törölték a német
színházak műsoráról, hanem már ott tartanak, hogy ha egy bremeni
kávés-cég osztogatja a kávét hon szerető német vásárlóknak, akkor arra
kényszerítik, hogy a reklámot vonja vissza, mert abban egyetlen egyszer
előfordul a “zsidó” szó.
Ma már a keresztény egyházak legkitűnőbbjei sem védettek a sorozatos,
és pimaszkodó zsidó támadástól. Köln érseke Frings kardinális, csak
annyit kérdezett egy hozzá belopakodott Nussbaum nevu amerikai
rabbinustól: Biztos-e Ön abban, hogy hatmillió zsidó pusztult el a
hitleri koncentrációs táborokban?”
Huszonnégy óra múltán Frings kölni kardinális a zsidó világsajtónak
olyan pergotüzébe került, hogy kénytelen volt dementálni, visszavonulni,
magyarázkodni és végül is részt venni a zsidó-keresztény testvériség
hetén. Még ennél is megdöbbentobb a világ-zsidóság akciója az
oberammergaui passió-játékok ellen. Az európai nagy pestis elmúlása után
fogadalmi ajándékként felajánlották az oberammergauiak, hogy 10
évenként eloadják a Krisztus szenvedéseirol szóló passiójátékokat.
Négyszáz éven keresztül játszották egyszerű hegyi parasztok, falusi
lányok, asszonyok a hét órás eloadást betölto passiót. Pontosan úgy,
ahogy az, az Új-szövetségben írva van. Nem tettek hozzá egy szót sem és
nem vettek el egyet sem az apostolok megnyilatkozásaiból. Amikor aztán a
cionisták meghirdették a világbojkottot az oberammergaui játékok
ellen, a városi tanács felfogadta Hans Schwaighofer rendezot, aki
átírta a több száz éves szöveg egyes jeleneteit, hogy abból
kiküszöbölje “az antiszemita megjegyzéseket”. Mert amit az Új-szövetség
ír, ami kétezer éven át érvényes volt a kereszténység számára, íme
antiszemitizmus lett. Schwaighofer a játékban szereplo zsidókat és
keresztényeket “allegorikus figurákkal” helyettesítette. Mi más ez,
mint a világuralom terrorja alatt.
Az osi cél újra itt látható: dechristianizálni az egyházat, úgymint
az arianusok, a marannusok, vagy a szabadkomívesek akarták. Összekavarni
az eszméket, meghamisítani a Bibliát is, hogy aztán a Vatikánban egy
napon majd ne a Miatyánkot imádkozzák, hanem a Kol-nidré imádkozása
elott, mint a világ minden zsinagógájában ma is, felhangozzék a Sátán
egyházának szörnyu átkozódása:
“Háborúval sújtsa (Isten) a kutahait (a kereszténységet) és
fejedelmét (értsd Szamaélt az ördögök fejét, aki a rabbinizmus szerint
kormányozza a kereszténységet). Takarja (a kereszténységet) felho hat
hónapon át, hogy fekély csapásával kínoztassék. Verje meg himlovel és
büntesse haraggal és dühvel. Mert az Örökkévalónak vérontása leszen
(Boszrában=Rómában, a kereszténység országaiban). Rendezd ezt (a
vérontást) Boszrában; buktasd meg a királyt (=a pápát) a Te dühödben és
akkor ébreszd majd üdvöd szeretteidnek (a zsidóknak). Te örökkévaló nem
fogod megtagadni irgalmasságodat.
(Huber Lipót: Zsidóság és kereszténység 455. oldal.)
A kereszténység kétezer éves történelmérol két nézet uralkodik. Az
egyik – amit egy nagy magyar szellemi ember, dr. Vágó Pál hirdet, hogy a
Thórában zseniálisan levezetett zsidó világhódítás csakis a
kereszténységet teperte le. Ennek pedig történelmi oka, az a világosan
bizonyítható tény lenne, hogy Krisztus apostolai egyszeruen nem értették
meg mesterüket.
Ezek lelkében a mózési hit oly mély nyomokat hagyott, hogy az új
vallást el sem tudták képzelni a Thóra nélkül. Ez kiderül azokból a
vitákból, amelyek az Evangéliumnak “Az apostolok cselekedetei” halálát
követo 15.-ik évben tartott zsinatukon még arról vitatkoztak, hogy
szabad-e körülmetéletlen embert megkeresztelni, ill. bevenni a
keresztény közösségbe? Nem tudták megérteni, hogy a Megváltó univerzális
erkölcstana a zsidó törzsi elzárkózó erkölcstannal
összeegyeztethetetlen. Nem értették meg, hogy Krisztus tanítása
egyenesen a zsidó istenkiválasztottság tana ellen irányult, amelynek
megdöntése logikusan a zsidó közösség felbomlásához vezetett volna. Ha
az apostolok következetesen ezen az úton maradnak és diadalra viszik
Krisztus antijudaista erkölcstanát, csakis ebben az esetben
teljesíthették volna azt a küldetést, amellyel a Megváltó emlékének
tartoztak, mert csakis ebben az esetben válthatta volna meg Krisztus a
világot a sátán zsinagógájától.
A létet fenyegeto e végveszéllyel a synhedrion tisztában is volt,
amikor a fopap azzal az indoklással mondta ki a halálos ítéletet, hogy
jobb, ha egy ember hal meg, mintsem, hogy egy nép pusztuljon el. Ezzel
szemben az apostolok azzal, hogy az új vallás történelmi alapjául
megtartották a mózesi hitet – amelyet az o jogutóduk a keresztény Egyház
a Biblia ó-szövetségi részével együtt szentté avatott – és egy
önmagának ellentmondó ideológiával szerencsétlenítették meg híveiket,
nem adtak többet annál, mint amit egy szakadár zsidó szekta adhatott;
egy olyan ideológiát, amely gyakorlati megvalósításában minden
tekintetben kedvezett a zsidó hatalmi törekvéseknek. A zsidók – mert
hiszen az apostolok, ha vérségileg nem is, de világnézetükben ezek
voltak – meghagyták izraeli használatra a harcos politikai messiást, a
keresztényeknek pedig egy jámbor Krisztust adtak, aki azt tanítja,
hogyha jobb képeden pofon ütnek, tartsd oda a balt is, ha hétszer
bocsátottál meg hiába, bocsáss meg hetvenhétszer, ne törodj a földi
javak gyujtésével – bízd ezt a zsidókra – viseld türelemmel
szolgaságodat, mert mindezért a túlvilágon boségesen jutalmaztatol.
Amennyire ez igaz, ugyanannyiban igaznak látszik a másik vélemény is,
amely szerint a keresztény egyház kétezer éve nem állott másból, mint a
zsidó beszivárgás és terrorizmus, antiszociális gondolat elleni
elkeseredett harcból. Ezt a harcot árulta el XXIII. János és VI. Pál
pápa, nem nagyon dicsoséges uralma alatt, a Vatikán. A zsidó világterror
behatolt az ökumenikus világ-zsinatra és megvalósította az ariánusok
és marannusok nagy álmát: az antijudaista keresztény-szellem
leigázását.
Hitlert legyoztük! mondták a második világháború diadalmasai. – Most
következik Jézus Krisztus! És a vatikáni zsinat aláírta a kereszténység
halálos ítéletét. Legalizálta önmaga fölött is, a zsidó világterrort!
(Hídfő Könyvtár, 1967. november)
MAGYAR REZERVÁTUM