A Vörös Hadsereg Frakció (Red Army Faction, Rote Armee Fraktion, RAF),
vagy más néven, két vezetőjéről, Andreas Baaderről és Ulrike Meinhofról
elnevezve Baader-Meinhof Csoport (Baader-Meinhof Gang, Baader-Meinhof
Gruppe), egy 1968-ban alapított, a radikális baloldali diákmozgalmakból
kinőtt nyugat-német terrorcsoport volt, amely a kelet-német
titkosszolgálatok (Állambiztonsági Szolgálat, State Security Service,
Staatssicherheitsdienst, Stasi) anyagi és a palesztin terrorszervezetek
fegyveres támogatását is élvezte. Ennek révén például 1970 nyarán
Jordániában, a Fatah kiképzőtáborában, a szervezet körülbelül 20 tagja
katonai kiképzésben is részesült. A Magyar Virtuális Enciklopédia
szerint ?Neomarxista meggyőződésű tagjai a fejlett ipari országokban
változatlannak látott kizsákmányolás miatt feljogosítva érezték magukat a
fegyveres ellenállásra. Elképzelésük szerint az általuk gyakorolt
terror előhívta volna az állami szervek túlzott reakcióját, aminek
egyenes következménye lett volna a forradalmi helyzet kialakulása.�20
Egyes vélemények szerint a RAF megalakulásának közvetlen előzménye az
imperializmus jelképének tekintett iráni sahnak, Mohammad Reza
Pahlavinak az 1967-es nyugat-berlini látogatása volt, amely a lakosság
baloldali felében heves ellenérzést és tüntetéseket váltott ki. 1967.
június 2-án, egy ilyen tüntetésen a rendőrség agyonlőtt egy Benno
Ohnesorg nevű diákot. Innentől, mint az imperializmus elleni fegyveres
harc gondolatának kialakulásának döntő motívumától datálják az RAF,
illetőleg két másik nyugat-német marxista terrorszervezet, a Június 2-a
Mozgalom (June 2nd Movement, Bewegung 2. Juni) és a Forradalmi Sejtek
(Revolutionary Cells, Revolutionare Zelle, RZ) létrejöttét. 1968.
április 11-én egy jobboldali fanatikus fejbe lőtte Rudi Dutschkét, a
baloldali diákvezetőt. A merénylőnél a baloldali diákmozgalmak elleni
hisztériakeltéséről ismert konzervatív Axel Springer kiadó Bild című
újságjának egyik példányát találták meg, amely Állítsuk meg most
Dutschkét főcímmel jelent meg. Ettől kezdve a kiadó vált a baloldali
terrorszervezetek akcióinak egyik célpontjává. A csoport a működését
1968. április 2-án, hűen antikapitalista szemléletéhez, két frankfurti
áruházlánc felgyújtásával kezdte meg. Ezért az akcióért a szervezet két
vezetőjét, Andreas Baadert és Gudrun Ensslint az őket komolyan nem vevő
hatóságok három éves börtönbüntetésre ítélték. A Konkret magazin egyik
ismert baloldali újságírója, Ulrike Meinhof meglátogatta őket a
börtönben, akit sikerült meggyőzniük nézeteik helyességéről. Az RAF a
később ismertté vált formájában 1970. május 14-én tűnt fel a színen,
amikor is egy fegyveres kommandója immár a közben csatlakozott Ulrike
Meinhof vezetésével kiszabadította a foglyokat a börtönből. 1972
mozgalmas volt az RAF életében, a szervezet az év májusában számtalan
merényletet követett el szerte az országban. Az RAF 11-én Frankfurtban a
Németországban állomásozó 5. Amerikai Hadosztály ellen, a vietnami
háború elleni tiltakozásként, 12-én az augsburgi rendőrkapitányság
ellen, egy RAF tag lelövésének megtorlásául, 15-én egy karlsruhei bíró
ellen a letartóztatott RAF tagokkal szembeni rossz bánásmód okán, 19-én a
hamburgi Springer-épület ellen, a kiadó RAF ellenes propagandája miatt
és végül 24-én Heidelbergben az amerikai csapatok európai főhadiszállása
ellen hajtott végre bombatámadást. Ekkor már rendőrség sem maradhatott
tétlen, hajszát indított a terroristák ellen, és a szervezet vezetőit
1972. június 1. és 15. között egytől-egyig letartóztatták. Ezzel a
szervezet működésének első szakasza véget ért és egészen 1975-ig
semmilyen fegyveres akció nem történt. A hatóságok azt gondolták, hogy
az RAF-et ezzel sikerült véglegesen felszámolniuk, holott a szervezet
koránt sem volt inaktív. Nem számoltak ugyanis a terroristák második
generációjával. Amíg a fogvatartottak az elszeparálásuk elleni
tiltakozásként éhségsztrájkba kezdtek a börtönökben, addig az ismételten
működésbe lépett új terrorista generáció 1975. február 27-én elrabolta
Peter Lorenz-et, a konzervatív párt, a CDU berlini
főpolgármester-jelöltjét, akit végül is sikerült a Június 2-a Mozgalom
hat bebörtönzött aktivistájával kicserélni. Az RAF 1975. április 25-én
elfoglalta a stockholmi német nagykövetséget, társaik szabadon engedését
követelve. A kancellár, Helmudt Schmidt nem volt hajlandó tárgyalni
velük, ezért a terroristák két túszt megöltek. Amikor a svéd kommandósok
megrohamozták az épületet, a túszejtők felrobbantották az épületet.
1975. május 21-én megkezdődött Baader, Ensslin, Meinhof és Raspe pere, a
tárgyalásnak helyet adó stuttgarti elővárosról elnevezett Stammheimi
Per (Stammheim Trial, Stammheim Prozess). 1976. május 9-én holtan
találták cellájában Ulrike Meinhofot. Az RAF nem hitte el az
öngyilkossági teóriát és véres akciókba kezdett. A per ideje alatt több
merénylet is történt és ezek megkoronázásaként 1977. április 7-én a
terroristák Karlsruhéban lelőtték az egy éhségsztrájkoló (Holger Meins)
és egy, a stockholmi akció után orvosi segítségben nem részesült RAF tag
(Siegfried Hausner) haláláért felelősnek tartott Siegfried Buback
szövetségi államügyészt is. A per ennek ellenére zavartalanul
folytatódott, és nem sokkal azután, 1977. április 28-án a bíróság a
szervezet vezetőit több (4) emberen elkövetett emberölés, 34 emberölési
kísérlet és terrorszervezetben való részvétel vádja miatt
életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. 1977 őszéből a második
világháború utáni német történelem legvéresebb, legnagyobb
leszámolásokkal tarkított időszaka vált. Ez volt a Német Ősz (German
Autumn, Der Deutsche Herbst), a gazdasági és a politikai élet
kulcsszereplőinek likvidálásának az ideje. Ennek során július 30-án
Oberurselben elrabolták, majd megölték Jürgen Pontót, a Dresdner Bank
elnökét, szeptember 5-én Kölnben pedig Hans Martin Schleyert, a Német
Gyáriparosok Szövetségének az elnökét, Németország két fő
kapitalistáját, feltehetően abból a célból, hogy őket a fogságban lévő
RAF vezetőkre cseréljék ki. Az idő alatt, amíg a szabadon engedésük
érdekében zajló tárgyalások folytak, október 13-án palesztin terroristák
hasonló megfontolásokból eltérítették a Lufthansa Palma de Mallorcából
Frankfurtba tartó gépét, és bebörtönzött német társaik, illetve a Népi
Front Palesztina Felszabadításáért (Popular Front for the Liberation of
Palestine, PFLP) nevű terrorszervezet két Törökországban fogva tartott
tagjának a szabadon bocsátását követelték. A foglyokat 18-án, Szomália
fővárosában, Mogadishuban a német különleges antiterrorista egység, az
izraeli sportolóknak az 1972-es müncheni olimpián történt meggyilkolását
követően megalakított Kilencedik Határvédelmi Csoport (Border Guard
Group Nine, Grenzschutzgruppe Neun, GSG 9 ) szabadította ki, megölve az
összes arab terroristát. A RAF ennek megtorlásául végezte ki a korábban
elrabolt Hans Martin Schleyert, a testet pedig a francia határ
közelében, egyszerűen egy kocsi csomagtartójában hagyta. Ezt követően,
1977 és 1981 között az RAF csak egyetlen-egy támadást hajtott végre.
Azon túl, hogy 1979. június 25-én merényletet kíséreltek meg a NATO
egyébként sértetlenül maradt európai főparancsnoka, Alexander Haig
amerikai tábornok ellen, ezeket az éveket a látszólagos nyugalom
jellemezte. Ahogy múlt az idő, egyre-másra haltak meg, többnyire
öngyilkosság következtében az RAF fogságban lévő alapítói, és kívülről
úgy tűnt, a szervezet teljes vezetősége fokozatosan kipusztul. Ekkor
lépett a színre a harmadik generáció, amely 1982. májusában közleményt
adott ki Gerilla, Ellenálló és Antiimperialista Front (Guerrilla,
Resistance, and Anti-Imperialist Front, Guerilla, Widerstand und
Antiimperialistische Front) címen, amit később egyszerűen csak Májusi
Papírként (May Paper, Mai Papier) emlegettek. Ebben egyrészt bírálták a
korábbi generációk szerintük hibás módszereit és elhibázott lépéseit,
másrészt pedig vázolták saját új ideológiai és stratégiai
elképzeléseiket, éspedig a más szervezetekkel való együttműködés és
szövetség megkötésének, az egyes külön harcoló szervezetek
tevékenységének az RAF irányvonalához történő igazításának, a közös és
összehangolt akciók végrehajtásának, illetve a globális szabadságharc
részét képező nyugat-európai antiimperialista front megalkotásának a
szükségességét az imperializmus ellen folytatott harc sikeres megvívása
érdekében.22 Ezután pár évvel,
1985. január 15-én az RAF és a francia Action Directe A nyugat-európai
forradalom egységéért címmel (For the Unity of Revolutionaries in
Western Europe, Für die Einheit der Revolutionäre in Westeuropa, Pour
l’Unite des Revolutionaires en Europe de l’Ouest) Párizsban egy közös
közleményt adott ki, amelyben az egységes fellépés fontosságát
hangsúlyozva szövetséget kötöttek és háborút hirdetettek a NATO ellen.
Az e közleményben megfogalmazott közvetlen cél ugyancsak a
Nyugat-Európai Antiimperialista Front (West European Anti-Imperialist
Font, Antiimperialistische Front in Westeuropa, Front de le Guérilla
Ouest-Européenne) létrehozása volt.23
Azonban a kommunizmus bukása, a Szovjetunió felbomlása és különösen a
Német Demokratikus Köztársaság megszűnése súlyos csapást jelentett a
baloldali terrorszervezetek számára, amelyek sorra felbomlottak, és
közülük a kilencvenes évek elejére már csak az RAF maradt meg
hírmondónak, amely azonban korántsem tétlenkedett. 1989. november 30-án
Bad Homburgban meggyilkolták Alfred Herrhausent, a Deutche Bank elnökét,
1991. április 1-én Düsseldorf-Oberkasselben pedig Detlev Karsten
Rohweddert, a kelet-német privatizációért felelős Treuhandanstalt nevű
állami szerv vezetőjét. A szervezet az első merényletet
figyelmeztetésnek szánta az IMF és a Világbank számára, az utóbbival
pedig a kelet-német nép ellenállását kívánta kifejezni a kapitalista
szerkezetváltással szemben. Az RAF az utolsó merényletét 1993. március
27-én követte el, amikor is felrobbantotta a Weiterstadt börtönt. Az RAF
végét a német állam egyik kémének, Klaus Steinmetz-nek a beépülése
jelentette a mozgalom vezetésébe. A rendőrségnek 1993. június 27-én Bad
Kleinen vasútállomásának éttermében az ő segítségével sikerült elfognia
az RAF prominensei közül Brigit Hogefeldet és lelőnie Wolfgang Grams-ot.
Ezzel a szervezet működése gyakorlatilag véget is ért. Az RAF
történetének végét mégis inkább 1998. április 20-ára tehetjük, azon a
napon ugyanis eljuttattak egy üzenetet a Reuters hírügynökséghez,
amelyben bejelentették, hogy támogatás hiányában 28 éve tartó harcukat
véglegesen befejezik.
