Hitler nem volt antiszemita, a Holokausztot sem írhatjuk a rovására - ezzel és a náci Németországról alkotott véleményével
David Irving sok ellenséget szerzett magának.
Johann Hari felkereste a semmit nem bánó apologétát, s interjúját a londoni
Independentben tette közzé. A terjedelmes riportot teljes terjedelemben közöljük.
„Maga
Hitler jelölt ki az életrajzírójának" - mondja David Irving. A Führer,
az ember, akit gyermekkora óta csodál - állítja - számított rá, sőt
Hitler megjövendölte, hogy ő lesz az, aki majd tisztára mossa a nevét
és végül feltárja az Igazságot, amelyet a világ eddig vonakodott
elfogadni. Irving akkor fedezte fel ezt a próféciát, amikor Adolf
Hitler életrajzát írta, de csak ma mer előhozakodni vele. - „A közepébe
találtam, amikor felkutattam Hitler még élő orvosait - mondja -, és
kiderítettem, hogy Erwin Giesing kezelte Hitlert az 1944-es
bombamerénylet után." Irving az 1970-es években Aachenben bukkant
Giesing nyomára, és azt állítja, hogy amikor felhívta, az orvos
kijelentette: „Már vártam."
Egy 400 oldalas paksamétát kapott az
orvostól, amint annak rendelőjébe ért. - Giesing azt mondta, hogy ez a
naplója (amelyet a Hitlerrel töltött időben írt). „Ez az, amiért ide
jött", közölte az orvos. - Megkérdeztem tőle miért, miért én? Miért nem
Jacobsonnak, Hilbergnek vagy más jeles történésznek adta? Giesing azt
mondta, hogy a választ a 385. oldalon találom. - Irving gyorsan
odalapoz. - 1944 augusztusa, Hitlert kezeli (felszúrja a dobhártyáját),
és azt mondja: „Führerem, tudja, hogy ugyanez a középfül-betegség
kínozta a császárt is?" Hitler válaszol: „Igen, de honnan tudja?"
Giesing elmondta, hogy a Kaiser életrajzában olvasta, amelyet az angol
J. D. Chamier írt. Erre Hitler megjegyezte: „Egy nap jön majd egy
angol, aki megírja az én életrajzom. De nem lehet a mai angolok közül
való. Ők nem tárgyilagosak. Csakis a következő angol nemzedékből jöhet
valaki, aki jól ismeri az összes német archívumot."
Irving
megdicsőülve dől hátra. - Amikor felhívtam az orvost, és azt mondta,
már várt, mintha a Megváltó érkezett volna meg. Bekövetkezett, amire
évek óta számított. - Persze hogy utálja a többi történész, hisz ők nem
feleltek meg. Egy pillanatig némán meredek rá. Tisztázzuk: valóban azt
hiszi, hogy Hitler választotta a biográfusának? - Igen. Igen, és nem
kell miatta szégyenkeznem. Hitler tudta. Ő maga mondta, hogy ötven évig
nem írják meg róla az igazat.
Rájövök, hogy itt bizony nem korképről, hanem inkább kórképről van szó.
Hogy
történhetett ez? Hogyan válhatott a háború sújtotta, nácik bombázta
Essexben apátlanul maradt okos fiú az utolsó olyan emberré, akit Adolf
Hitler elbűvöl? Hogyan juthatott az angol jobboldal valaha ünnepelt
történésze odáig, hogy Ausztriában bebörtönözzék a nemzetiszocialista
párt felélesztését tiltó törvények értelmében? Hogyan hiheti egy
fogyatékos lány apja, hogy a nyomorékok elszánt gyilkosa az ő szellemi
vezetője? Hogyan végződhetett ez az egész így, ezzel?
I. Öröklött nagyotmondás
David
Irving nagy berkshire-i udvarháza ajtajához sántikál, és várakozva áll
egy karácsonyfa mellett. Felkaptatok a kocsiúton azon tűnődve, hogyan
engedheti meg magának ezt az, aki most jutott a tönk szélére. Szigorúan
végigmér. A konyhájába baktatunk, közben magyarázza, miért mozog ilyen
nehezen. - Ha négyszáz napot tölt börtönben, lekvár lesz az izmaiból.
Naponta egyszer sétálhattunk egy ennél kisebb helyen - körbemutat a
konyhában -, hetven ember, ahogy az óra jár. Az én koromban (70) nem
tér vissza az izmokba az erő. Úgy szoktam felmászni az emeletre, mint
egy csótány.
Nekilát kávét főzni, akadozik a csevegés. Azt mondja,
két nappal a szabadulása után elesett a Swiss Cottage metróállomáson. -
Odajött hozzám egy nő, és megkérdezte: „Mi történt magával?" Azt
válaszoltam: „Hát, csak annyi, hogy most húztam le négyszáz napot a
börtönben." Erre sietve távozott. - Míg a víz felforr, körbekalauzol.
Több hektár egybefüggő, lankás park, benne teniszpályák, szökőkutak.
Egyedül lakik itt. Korábbi kedvese (ő az „ágyasának" nevezi), Bente
Hogh szakított vele, amikor lecsukták, ezért most egyedül él. Tizenéves
lányuk, Jessica néha meglátogatja. Miközben büszkén mutogatja kies
kertjét, magyarázza, hogy régebben az év egyik felét Floridában
töltötte, de „hajmeresztő", hogy manapság mit művelnek a
bevándorlókkal. Figyelmeztetően fölemeli az ujját: - Ha Floridába megy,
ne vigyen nőt! Csapadékos állam, és az asszony folyton nyaggatja
emiatt, mert biztos az is a maga hibája.
Letelepszünk a kertre néző
nappaliban, a fotós kattogtatni kezd. Megjegyzi, hogy jól mutat Irving
fehér kávéscsészéje a zöld háttérben, erre házigazdánk rávágja: - Még
szép, hisz árja csésze.
A kandallópárkányról apja, John fényképe
mered ránk. - Alig-alig volt velünk - mondja Irving. - A családban azt
rebesgették, hogy hanyatt-homlok elmenekült, amikor megtudta, hogy
anyám ikreket vár (engem és a fivérem). 1938-ban. Hébe-hóba többször is
megpróbáltak kibékülni. Akkoriban nem volt szokás válni. Visszajött
Walesből, ahol lakott, és úgy rémlik, három-négy napot töltött velünk,
aztán megint megunta a kötöttséget és odébbállt. Emlékszem két-három
napra, amikor boldogan mentem a brentwoodi iskolába, hogy csak úgy
mellékesen elújságoljam: este elcsevegek apámmal. De aztán újra elment.
Valamikor az 1950-es években visszajött nagyjából egy hétre. Megint
próbálkozott, megint hiába.
Apját csak annak utolsó életévében,
1964-ben ismerte meg. John elmondta, hogy harcolt a jütlandi csatában,
ezért Irving rávette a kiadóját, hogy szerződjön apjával egy könyv
megírására, amely az évforduló alkalmából jelent volna meg. Anyja
figyelmeztette, hogy hiába reménykedik, megint csalódnia kell: a könyv
sosem készül el. Ezért Irving elment Walesbe az apjáért, és
beköltöztette londoni lakásába. - Az asztalhoz ültettem, letettem elé
egy régi magnót, és mondtam neki, hogy diktáljon, én majd legépelem.
Együtt fejeztük be a könyvet.
Ma már gyanítja, hogy apja kiszínezte
a valóságot. Azt mesélte, hogy harcolt a háborúban, a tengerészet
Edinburgh cirkálóján szolgált, majd hadirokkantként leszerelték. Irving
azonban kételkedik: - Idővel, mikor megismertem apám, szöget ütött a
fejembe, hogy talán nem is volt igaz. A húgom rengeteget kutakodott,
végül ezt mondta: „Tudod, David, sok minden, amit apu mesélt, nem
egészen igaz." Mindig volt valami története számunkra, ezeket
mesterkélt, gunyoros walesi tájszólással mesélte. - Hozzáteszi: a
tengerészek az efféle nagyokat mondó, tódító emberre mondják, hogy
„fényezi magát" (swinging the lantern).
- Hasonlít az apjára, David?
- Persze, mindenki azt mondja, hogy vannak közös vonásaink. Sőt, az
első feleségem, Pilar nagyon jóban volt anyámmal, és egyszer azt mondta
neki, hogy hajszálra olyan vagyok, mint apám. Tudom, mit művelt az
öreg. - Ezt hogy érti? - Úgy fest, mindketten soviniszták vagyunk.
Nekem is elég határozott véleményem van a nőkről. Nagyon hasznosak, de
jó, ha tudják, hol a helyük. - Az apja is így vélte? - Az hétszentség.
Amikor meghalt, kaptam a bátyjától egy hosszadalmas levelet, amelyikben
elmondta mindennek apámat.
David magára maradt anyjával és
testvéreivel egy essexi faluban, Ongarban. Anyjuk egyedül nevelte fel
őket, a Radio Timesnak készített rajzokkal keresett pénzt. Megkérdezem,
mit mondott nekik az anyjuk, miért nem tér haza az apjuk. - Sosem
veszem komolyan, amit a nők mondanak az urukról. Hallottam, hogy nem
átallotta bepanaszolni apámat az admiralitásnál, az nem tett jót a
karrierjének. - Azért elismeri, hogy anyja „kifogástalanul nevelte"
négy gyerekét, mind bejutottak a brentwoodi magániskolába. A háború
mégis nyomot hagyott a gyermekkorán. Így emlékszik: - Durcás az ember,
ha nincsenek játékai. Mi seprűnyéllel, fából készült dolgokkal
játszottunk. John bátyámnak volt egy Hornby-vonata... csakis azért
akartam fiúgyereket, hogy végül én is hozzájussak egy ilyen vonathoz.
Adolf Hitler itt jelenik meg először David Irving elbeszélésében.
II. Az az alak
-
Azt mondogatták, „az az alak" tehet róla, hogy nincs játékom - mondja,
közben kortyint árja csészéjéből. - Csak így nevezték: „az az alak"
(That Man). Tele voltak az újságok masírozó nácikkal: Mr. Hitler
repedezett csizmában, kefebajusszal, meg a sánta Dr. Göbbels és a vén,
pohos Göring az érdemérmeivel. Én meg elgondolkodtam: miattuk nincsenek
játékaim? - Felhorkan. - Nagyon korán megjött az eszem. Ha a szüleim
mondtak valamit, bólogattam, „igen, anyu", de közben az motoszkált a
fejemben, hogy a fele sem igaz. Nézzük csak: ha valóban ilyen
nevetséges figurák ezek a németek, mégis hogy tehetik ezt velünk?
Ikertestvére,
Nicky felidézi, hogy egy náci légitámadás után a hatéves David a
lerombolt házak felé rohant és azt kiáltozta: Heil Hitler! Irving a
fejét rázva dünnyögi: - Nem, nem úgy volt. - Azt mondja, hogy rajongása
csak néhány évvel később kezdődött, amikor iskolába küldték.
Hozzájutott Hitler Asztali beszélgetések (Monologe im
Führerhauptquartier) kötetéhez, éjjelenként azt bújta, egyszerre mindig
csak néhány oldalt, hogy minél tovább tartson. - Nem tudom, ismeri-e a
könyvet, de ebben egyes szám első személyben írják le, mit mondott
Hitler az ebédlő- vagy vacsoraasztalnál 1941 és 1944 között -
magyarázza. - Lenyűgöző olvasni a gondolatait. Sok mindenben igaza
volt. - Például? - A nők! Fura az észjárásuk. Látszólag hasonlítanak
hozzánk, ugyanúgy beszélnek, mégis kicsit olyanok, mint a hangyák. Jól
megértik egymást, pedig valami olyan nyelven közlekednek, amit mi nem
is hallunk. De maradjunk ennyiben, nem akarok újabb ellenségeket
szerezni, van már belőlük elég.
Mi lehetett nagyobb tabu az
ötvenes évek Nagy-Britanniájában annál, hogy pótapjának Adolf Hitlert
tekintette, azt az embert, aki ellen az egész ország összefogott? Ez
volt a legtökéletesebb, legbotrányosabb módja annak, hogy elutasítsa az
egész környezetét. - Örökké összevertek az iskolában. Módszeresen,
szadista módon. A testnevelő tanár volt az osztályfőnökünk, persze
dagadtak az izmai. Volt egy esernyőtartó, abba különböző vastagságú
bambuszpálcákat tett meg egy párnát, arra vágott először próbaképp -
utánozza a püfölés hangját -, aztán rám szólt, hogy kövessem. -
Szertartásosan - teszem hozzá. - Pontosan, szadista játék volt. A
világért ki nem hagytam volna.
Tizenévesen tanulmányi díjat nyert.
Választhatott egy könyvet, amelyet az akkori miniszterelnök-helyettes,
Rab Butler adott volna át az iskola éves ünnepségén. Irving a Mein
Kampfot kérte. - A helyi újságokkal megegyeztem, kapják lencsevégre,
amint a miniszterelnök-helyettes átnyújtja a Mein Kampfot David Irving
brentwoodi tanulónak - mondja derűsen. - Ott pózoltam a könyvvel a
kezemben, hogy jó fotót tudjanak készíteni, aztán leültem.
Lepillantottam a kötetre, de bizony nem a Mein Kampfot szorongattam,
hanem egy német-orosz műszaki szótárt. Vissza is adtam.
Brentwoodból
a londoni Imperial College-ba ment, hogy természettudományi
tanulmányokat folytasson, de szerinte egy „kommunista" professzor útját
állta, ezért kimaradt. Németország felé vette az útját. - Az egész
Ruhr-vidéken én voltam az egyetlen külföldi munkás. - Az acélműben
dolgozott, amikor először hallotta az embereket egy másik taburól
sugdolózni. - Drezda nevét akkoriban ki sem merték ejteni angolul -
meséli. De a németek elpanaszolták neki, hogy a szövetségesek
gyújtóbombákkal porig égették a városukat, amelynek alig volt katonai
szerepe és jóformán csak civilek lakták. - Az egész városmagot
lezárták, míg elhamvasztották a holttesteket, több tízezret a főtéren -
mondja Irving a fejét csóválva.
Így aztán megírta az első történelmi
tárgyú könyvét, a Drezda bombázásáról szóló alapos kutatási
beszámolóját. Hirtelen ígéretes, világszerte elismert történész lett.
De megmaradt a történetírói konszenzus határain belül: a könyvben
elítéli a náci atrocitásokat. Amikor emlékeztetem erre, Irving azt
mondja, hogy ezeket a részeket a tudta nélkül tették a könyvbe. - A
kiadómnak, William Kimbernek szívügye volt a drezdai légitámadás, ezért
nem szólt nekem, úgy illesztett be bizonyos sorokat. Érti? -
Hajtogatja, hogy csak évekkel később tudta meg. Hitetlenkedve kérdem:
valóban nem látta, mi történik? - Nem. - De miért tette volna Kimber? -
Politikai korrektségből. Hiába csodálkozik, ez van. Meglepődne, ha
megtudná, milyen sok kézen megy át egy könyv, mielőtt megjelenik:
jogászok, kiadóvezetők, de még a szerkesztők nőrokonai is vizslatják. -
Na igen, megint a nők.
Amikor Drezda történetét a németek szemszögéből írta meg, hirtelen újabb ajtó nyílt előtte - ez már Hitler szelleméhez vezetett.
III. A bűvös kör
Hitler
hallgatásba burkolózó, megszégyenült emberei (titkára, személyi testőre
és orvosa) szétszóródtak Németországban. Irving szerint nem maradt más,
csak „a nehéz sorban tengődő, halálra rémült emberek szűk köre". Ha
meghalt valamelyikük, összegyűltek a sírjánál. Sosem beszéltek
másokkal. Irving volt az első kívülálló, akinek sikerült bejutnia ebbe
a „bűvös körbe". Otto Günschének (Hitler segédtisztjének, aki végül
elégette a Führer holttestét) tetszett a Drezdáról szóló könyve. Néhány
találkozót követően bemutatta Irvinget a többieknek.
- Mind kiváló
emberek voltak - mondja. - Ez nyűgözött le már az első naptól: olyan
embereket ismerhettem meg, akik katonai akadémiára, egyetemre jártak,
művelt, felső középosztálybeli férfiakkal, akik jó tulajdonságaik és
képességeik révén kerültek a kiválasztottak közé. Magánbeszélgetéseink
során mindannyian lelkes csodálattal beszéltek a Vezérről. Ezen
eltöprengtem: mintha két Hitler élne az emlékezetünkben - az, akiről
Hollywood és a Madison Avenue beszél, és egy másik, akinek ezek az
emberek dolgoztak.
Ők egy olyan Hitlerről beszéltek, aki szerette a
gyerekeket és az állatokat. Irving hosszan idéz egy történetet arról,
hogyan vette észre Hitler egyszer, hogy két gyorsíró fázik, és azonnal
hozatott nekik hősugárzót.
Felvetem, hogy minden diktátornak van a
híveiből álló, lojális köre, de mintha meg se hallaná, többször kitér a
kérdés elől. Végül válaszul azzal érvel, hogy a diktátorokat gyakran
rosszul ítélik meg. Például Idi Amin esetében sem járt el
tisztességesen a sajtó. Irving azt mondja, van egy érme, amely az
ugandai diktátoré volt, azt szereti titokban, a ruhája alatt viselni,
amikor előadást tart. Ellene vetem, hogy Amin a felelős az Uganda
ázsiai származású lakói elleni etnikai tisztogatásért. Irving vállat
von: - Nem ez az első alkalom, hogy elüldöznek embereket egy országból.
Hitler
körébe kerülve Irving elkezdett kidolgozni egy körmönfont elméletet
arról, hogy a „Vezér" végső soron ártatlan volt. Mivel Irving
tárgyalásán tömérdek cáfolhatatlan bizonyítékot sorakoztattak fel arra,
hogy a holokauszt megtörtént, ma már ő sem tagadja (mégiscsak
előfordult „párszor", hogy embereket gázkamrába küldtek), de váltig
ragaszkodik ahhoz, hogy Hitlernek fogalma sem volt arról, mi folyik. Az
egészet az elvetemült Joseph Göbbels és beosztottai vezényelték.
Szándékosan etitkolták Hitler elől, mert „nála jobb barátja nem akadt a
zsidóknak a Harmadik Birodalomban".
Eva Braun „behálózta", míg
Göring zsidóellenesnek állította be, pedig 1938-ban Hitler már „csöppet
sem volt antiszemita". Ezt komolyan gondolja? - Ha megnézi a
pályafutását, akár részleteiben, akár egészében, akkor láthatja, hogy
épp Hitler volt az, aki a zsidókat védte - folytatja. - De a Himmler-
és Bormann-félék folyton rászedték. - Sorolni kezdem, milyen sokszor
támadt Hitler a zsidókra, hogy eltörölje őket a föld színéről, de
Irving elintézi azzal, hogy a Führer olyankor csak „alakoskodott".
Persze csak úgy bizonygathatja, hogy Hitler nem tudott semmiről, ha
meghamisítja a történeti dokumentumokat: megváltoztatja a szavakat, és
szándékosan figyelmen kívül hagy minden ellene szóló bizonyítékot,
aminek Irving számtalanszor tanújelét adta a tárgyalásán. Inkább az
érdekel, azt szeretném kihúzni belőle, miért akarja ezt hinni
mindenáron.
- Mit tenne, ha ma betoppanna magához a megtört, agg
Adolf Hitler? - Bekapcsolnám a magnómat. - És ha már mindent kiszedett
belőle, akkor feljelentené? - Az attól függ, mit mondana arról, hogy
mit tett, de nagyon szigorú mértékkel mérnék. Ott volt például Hermann
Göring, a szeretetreméltó, szórakoztató mókamester, de kétség sem
férhet ahhoz, hogy megérdemelte a kötelet. Gyilkosságokat követett el,
és ez az én szememben azt jelenti, hogy lógnia kell. - Vagyis úgy véli,
elképzelhető, hogy Hitler nem ölt meg senkit? - Úgy érti, a saját
kezével? - Nem, nem saját kezűleg. - Mellékvágányra tereli a
beszélgetést, hosszú fejtegetésbe kezd arról, hogy bezzeg Winston
Churchill gyilkolt puszta kézzel. Vissza kell rángatnom Hitlerhez. -
Jó, persze, névleg, alkotmányos szempontból felelős, de inkább az az
érdekes, hogy felismerjük: újra meg újra átejtették. Átejtette Eva
Braun, és még sokan mások...
Anyja kitagadta a Hitler-imádata
miatt, amikor utoljára találkoztak. Látni akarta Irving újszülött
lányát, Josephine-t, és ott ült ölében a gyermekkel, amikor a fia
megpróbált felolvasni neki az egyik könyvéből. Az asszony elborzadva
kérdezte: „Miféle kígyót melengettem a keblemen?" Irving így emlékszik:
- Nem érdekelte, ezért nekitámadtam: „Csak az unokáddal akarsz
játszani, nem figyelsz rám, sosem érdekelt, mit csinálok, ugye?!"
Persze az ember később megbánja, hogy ilyesmi kiszaladt a száján. - De
nem bír magával, csak hozzáteszi: - Száz év múlva Hitler sokkal
kedvezőbb ítéletre számíthat. Nem úgy az alárendeltjei.
IV. Az ellenség
A
faluban, ahol David Irving felnőtt, nem voltak zsidók, és akkoriban úgy
hitte, az iskolában sincsenek. - De hadd mondjak el egy szörnyű kis
anekdotát! - mondja előre hajolva. - A Lipstadt-tárgyalás után azonnal
Floridába repültem, hogy békén hagyjanak. A gépen odaballag hozzám egy
férfi, és megkérdezi: „Maga David Irving, ugye?" Azt felelem, téved, de
csak nem tágít és kijelenti, hogy tudja, miért tagadom. Dehogy tudja,
mondom én. Igen ám, csakhogy amikor megérkezünk Floridába, a férfi rám
förmed: „Tudom, ki vagy! Egy iskolába jártunk, és megkeserítetted az
életem, meg egy másik zsidóét is. Brentwoodban együtt tanultunk, és
ordítva csúfoltál, mocskos kis bibsinek neveztél minket!"
Irving
kissé zavarodottan meséli ezt a történetet. Igyekezett megnyugtatni a
férfit, hogy az ő iskolájában nem voltak zsidók, bizonyára rosszul
emlékszik. De aztán megdöbbent, amikor a repülőgépet elhagyva az
utasellenőrzésnél meghallotta a férfi nevét. (Azt állítja, hogy a
repülőgép személyzete így nyugtatgatta: „Ezek a zsidók! Mind azt
bizonygatják, mennyit szenvedtek!") Érdeklődött hajdani iskolájánál, és
felkutatott minden részletet. - Egy vagy két évvel alsóbb osztályba
járhatott. Hm, nem tudom, mennyire ismeri ezeket az elitiskolákat, de
az idősebbek soha de soha nem elegyednek szóba az alsósokkal, még akkor
sem, ha csak egy-két év választja el őket. Mintha a kisebbek nem is
léteznének, lenézik őket. Semmiképp nem beszélhettem vele.
Ez a
történet Irving számára éppenséggel azt bizonyítja, hogy a zsidók
elvetemültek. Előhozakodik a szokásos rasszista érvekkel: a 20. századi
háborúk „javát" a zsidók szervezték, akik lenézik a „gójokat". Ki volt
az első zsidó, akit megismert? Mike Gorb, akivel az egyetemen
találkozott. - Kensingtonban ő volt a lakótársam, ez az igazán remek
fickó. - Gorb elérhetetlen, hegymászóbalesetben halt meg. - Aztán ott
volt John Blok, afféle mentorom az egyetemen... Jacqueline Gross az
alkalmazottam volt, szintén nagyszerű, bűbájos teremtés, és imádott
nálunk dolgozni. Ez 1982-83 táján lehetett. - Hajtogatja, hogy ezek a
zsidók derék emberek voltak. Furcsa, hogy amikor néhány éve egy
előadásán egy zsidó férfi megkérdezte, jól érti-e, hogy Irving szerint
a zsidók csakis maguknak köszönhetik Auschwitzot, akkor így felelt:
„Rövid válaszom: igen."
Hogyan érhette el Mike és John meg
Jacqueline, hogy elgázosítsák? Fészkelődik a székén. - Tudom, nem
kedvelnek, azt is tudom, miért nem, és azt is, mit tehetnék, hogy
tüstént megkedveljenek. Ha jól tudom, a zsidók az elmúlt háromezer
évben sosem tették fel maguknak a kérdést, miért nem kedvelik őket. -
De zsidók rengeteget írtak arról, mi lehet az antiszemitizmus oka. Egy
kicsit visszakozik. - Nem ismerem a zsidó irodalmat, mert nem olvasom.
De előálltak-e valaha tárgyilagos és valamirevaló következtetéssel? -
vágja ki magát. - Ez egyszerűen tömeghisztéria, olyasmi, mint a
boszorkányüldözés: örökké őrjöngve keresik a bűnbakot. - Talán igaza
van, legalábbis remélem, de akkor miért történt meg a holokauszt, miért
nézték a németek tétlenül? - kérdezi ravaszul. Mivel nem válaszolok
rögtön, felkiált: - Most megfogtam!
Úgy véli, hogy a történelem
során minden üldözött csoport csakis magának köszönhette, ami vele
történt? Addig mesterkedtek a „boszorkányok", amíg csak-csak megölették
magukat? - Közvetve igen, hiszen nem hoztak létre olyan társadalmat,
amelyikben ez nem történhetett, nem történt volna meg. - Sorolom neki a
történelem üldözött csoportjait, és végül azért akad néhány, amelyeket
a „tömeghisztéria" áldozatának tart. Nem lehet, hogy az antiszemitizmus
is tömeghisztéria? - Nem.
Úgy véli, a zsidók felelősek a tulajdon
üldöztetésükért, mert „nem tartják kordában az övéiket", és elkezdi
fejtegetni, hogy ilyen például a pilótajátékos Bernie Madoff. Irving
szerint a zsidók hagyják, hogy megússza - még akkor is, ha közülük
hihetetlenül kevesen tudtak Madoff üzelmeiről. Úgy érti, hogy ha netán
antiszemiták végeztek volna zsidó történészkollégájával vagy
lakótársával, akkor azt ők is csak maguknak köszönhették volna, mert
nem fékezték meg a Madoff-féléket? - Igen, a mindenkori Madoffokat.
Úgy
látszik, nem sokáig tudja egyénileg szemlélni a zsidókat. Mike, John és
Jacqueline arca hamar belevész a Zsidók csakis Irving elméjében létező
óriási, alaktalan tömegébe, amely furcsa módon többnyire épp azokkal a
jellemzőkkel bír, amelyeket bírálói Irvingnek tulajdonítanak:
hatásvadász, sosem elégszik meg semmivel és magának keresi a bajt.
Irving
mégis azt bizonygatja, hogy ő (akárcsak Hitler) ezt csakis azért
mondja, mert a zsidók javát akarja. - Nagy barátjuk vagyok... nekik
akarok jót, azért beszélek így. Igyekszem megakadályozni, hogy mindaz
újra megtörténjen Amerikában vagy bárhol másutt, ahová zsidók
menekülnek. Nem ismerik fel, hogy talán igenis a tulajdon balsorsuk
értelmi szerzői (elégedett, hogy ezt ilyen szépen mondta). Persze
nyakas népség, sosem adnának igazat nekem. Valahányszor meghal egy
gazdag zsidó, az újságok halálozási rovatában mindig dicshimnuszokat
zengenek a jeles filantrópról. A történelemkönyvekbe mégsem jeles
emberbarátként vonul majd be, hanem zsidóként, persze hogy a nem zsidók
ilyenkor rögtön erre gondolnak: „Honnan szerezte ez azt a sok pénzt?
Tőlünk." Van hát okuk utálni a zsidókat. Ilyen az ember természete.
Úgy
számítja, hogy harminc éven belül bekövetkezhet egy újabb holokauszt,
mert rájövünk, hogy átvertek minket. Ja, és ha a zsidók szerencsések,
akad majd egy újabb David Irving vagy Adolf Hitler is, aki megvédi őket.
V. Josephine
A
szoba sarkában egy doboz, abban pedig egy olyan teremtés hamvai, akit
Hitler megöletett volna. Irving legidősebb lánya, Josephine nyugszik
itt. Olyan ez, mint valami moralizáló viktoriánus tanmese: a
Hitler-rajongót egy súlyosan fogyatékos leánygyermekkel verte meg a
sors. Szeretném kifaggatni, hogyan rendezte el magában ezt az éles
ellentmondást.
- 1981-ben skizofrén lett, ez nagyon megviselt minket
- mondja, és máskor magabiztos hangja is elcsuklik. Az iskolában már
korábban kezdődtek a bajok, de Irving ezeket a kamaszodás szokásos
velejáróinak tekintette egészen addig, míg egy nap Josephine kisétált
egy vizsgáról és meg sem állt hazáig. Azt mondta apjának: „Jaj, hát
megjelent előttem az ördög." Irving elmereng. - Ha ilyet hall az ember
a lánya szájából, elkezd az egész félelmetessé válni. Nem tudja
felfogni, mi történik. - Egy Harley Street-i orvos megállapította, hogy
a lány latens paranoid skizofréniában szenved. - Ez gyógyíthatatlan.
Lehet kezelni, de azzal inkább csak embertársainkat nyugtatjuk meg -
mondja Irving. - A nejem három hónapra eltűnt. Nem tudta megemészteni,
otthagyott, hogy egyedül viseljem a gondját a gyerekeknek. Nem
hibáztatom ezért, szörnyű csapás volt, és sokáig tartott, amíg
beletörődtünk.
Felidézi, hogy a diagnosztizálás évfordulóján
Josephine-nel sétáltak, és emlékeztette a lányát, hogy épp egy éve
tudták meg, mi baja. - Rám nézett azokkal a kék szemeivel és azt monda:
„Jaj, apu, sokkal több éve vagyok ám beteg!" Próbálja elképzelni, hogy
ezt hallja a legidősebb lányától... A következő 18 év során
elmondhatatlanul sokat szenvedett, egyre inkább elhatalmasodott rajta a
kór. Hangokat hallott, amelyeknek nem lehet ellenállni. Ugyanaz hang,
amely azt súgja, hogy ne álljunk a peron szélére, amikor gyorsvonat
zakatol át az állomáson, a skizofrént épp az ellenkezőjére késztetheti.
1996-ban
Josephine úgy próbált véget vetni az életének, hogy levetette magát egy
épület tetejéről, amitől Irving szavaival „ízig-vérig nyomorék" lett:
eltört a gerince, és amputálták mindkét lábát. Titokban feleségül ment
egy szintén súlyosan fogyatékos férfihoz, akinek „szörnyen kevés volt a
sütnivalója", de három év múlva újra öngyilkosságot kísérelt meg -
ezúttal sikerült neki. Irving felidézi, hogy a kórházban azt mondták:
„Nagyon el akarta dobni az életét a lánya, ha ilyen állapotban
kimászott egy ablakon, az ötödik emeletről." A fia már felnőtt, és
Afganisztánban harcol.
Irving azt állítja, hogy megváltoztatta, amit
ekkor átélt. - Úgy érzem, most már sokkal emberségesebb vagyok a
fogyatékosokkal... Ha manapság elhalad mellettem egy Down-kóros gyerek,
egy mozgáskorlátozott vagy más, szembetűnően fogyatékos valaki a
kerekes székében, akkor odamegyek hozzá és mosolyogva köszöntöm, mert
rájöttem, hogy ők is emberek.
- De azt ugye tudja - igyekszem a
lehető legfinomabban fogalmazni -, hogy Hitler megölette volna
Josephine-t? - Igen, megölette az egyik unokatestvérét is, ez is
meghökkentő dolog. - Hirtelen eltér a tárgytól, egy rádióműsorról kezd
beszélni, amelybe egyszer meghívták, ezért ismét vissza kell terelnem
Hitlerhez. Már-már átérzem a lelki tusáját, amikor félig-meddig
kénytelen elismerni, hogy Hitler valami rosszat tett. - Talán furcsán
hangzik, amit mondok, de Hitlernek biztos jó oka volt rá.
Kijelenti,
hogy Hitler először akkor adta áldását az eutanáziára, amikor egy
gyermek valamiképp iszonyatosan összeroncsolódott, és az orvosok a
szülőkkel együtt véget akartak vetni a szenvedéseinek. - Ilyen
megfontolásból tehették, aztán (Karl) Brandt (Hitler orvosa) odament a
Führerhez, és elmondta neki, hogy ez nem egyedi eset, sok-sok ilyen van
még, de megtették az első lépést. Ez jogi alapot teremtett az olyan
emberek életének kioltására, akikről már lemondtak az orvosok, és
akiknek a köre egyre szélesedett. Amikor kitört a háború, az emberek
úgy érezték, olyanoknak kell adni a kórházi ágyakat, akik igazán
rászorulnak, így fokozatosan tovább nőtt a kör.
Végül sóhajtva
elismeri: - A náci Németországban Josephine sem kerülhette volna el a
sorsát. - De aztán gyorsan hozzáteszi (egy rá nem jellemző,
értelmetlenségbe fulladó mondatban): - No persze ma már gyógyszerrel is
lehet kezelni a skizofréniát, ezért nem vagyok biztos benne, hogy
Hitler megölette volna a lányom, mert mondjuk végül is akkor már
alkalmazhattak volna gyógyszereket, amelyekkel akár... - Itt megáll
összeszedni a gondolatait.
- A nácik mindig a lehető
legtapintatosabban intézték az ilyesmit - folytatja. - A szülőknek
valami olyasmit mondtak, hogy elvitte a gyereket a tüdőgyulladás. Jó
szándékkal tettek rosszat. - Hol itt a jó szándék? - Nem közölték a
szülőkkel. - De hiszen a gyerek tudta, hogy végeznek vele, és a szülők
ugyanúgy elsiratták. - Nem is tudom, ingoványos terep ez, a „mi lett
volna, ha" világa, puszta feltevés. - De aligha a valóságtól
elrugaszkodott: több tízezer magához hasonló hús-vér emberrel
megtörtént. - Erre nem tud mit felelni.
Szóval tényleg azt hiszi,
hogy a lányához mindenben hasonlító emberek megölése olyan tett volt,
amelyet „a lehető legtapintatosabban" követtek el? - Hadd idézzem azt a
tévés urat... hogy is hívják? Mindig keresztbe tette a lábát, és
szakálla volt. - Kenny Everett? - Igen, az ő kacifántos mondatát
idézném. A nácik ezt tették, de mégsem tették, mert csak titokban
tették, így a szülők csak később döbbentek rá, mi történt valójában. -
És ettől kevésbé borzalmas? - Bezárkózik: - Ez az egész csak
találgatás, nem akarok belebonyolódni.
A hamvakra pillant, aztán maga elé mered, és most először az interjú során elakad a szava.
VI. Nem lehet elhallgattatni
1989-ben
Franz Vranitzky osztrák kancellár nyilvánosan bejelentette: „Ha Irving
még egyszer ide merészkedik, tüstént lakat alá kerül." A történész
előadásai az ország törvényeibe ütköztek, amelyek tiltják a náci
bűncselekmények tagadását és a náci mozgalom újjászervezését, ami akár
húszéves börtönbüntetéssel is sújtható. 2006-ban Irving mégis úgy
döntött, hogy visszatér Ausztriába, bár tudta, hogy letartóztatási
parancs van érvényben ellene. - Mindenáron szembe akart szállni velük?
- Rázza a fejét. - Nem, de felkészültem rá... Nem hagyhatom, hogy
örökre elhallgattassanak. Egy nap mindenképp visszamegyek
Németországba. Folytatnom kell az ottani kutatást, de kitiltottak.
Akkor sem hagyom, hogy elnémítsanak vagy gátolják a kutatásom.
Vádat
emeltek ellene, és az elmarasztaló ítéletért az esküdtszék nyolc tagját
okolja: mind az „a bugyuta, tenyeres-talpas, középkorú bécsi Hausfrau
típus, akinek nem ajánlatos az útjába kerülni". De ahhoz ragaszkodik,
hogy a börtön csodás volt. - Igazán élveztem - mondja a mellét
düllesztve. Szerinte ez kell az írónak, ha minden zavaró körülményt ki
akar rekeszteni az életéből. Helyeslően idézi Evelyn Waugh-t: „Aki járt
már angol magániskolában, mindig viszonylag kellemesen fogja érezni
magát a börtönben."
De igaz ez? Ez volt az első alkalom, amikor
kénytelen-kelletlen feketékkel került közelebbi kapcsolatba: azzal az
embercsoporttal, amelyet alsóbbrendűnek tart. Azt mondja, hogy
Amerikában volt „egy szépen rétegzett rendszer, amelynek legfelső
szintjén a fehérek, majd a színesek, legalul pedig a feketék és a
rabszolgamunka helyezkedtek el", de aztán a zsidók elhatározták, hogy
felforgatják az alávaló polgárjogi mozgalommal. A börtönben mégis
összebarátkozott egy „ifjú feketével", Momóval, és még sok közéjük
tartozóval. - Persze voltak afrikaiak, Nigériából származók is a
börtönben. Ha jól sejtem, ezért is rasszizmussal vádolnak majd, de én
bizony úgy gondolom, hogy a nigériaiak, a feketék többnyire bűnözők.
Általában beszéltem a nyelvüket, a franciát vagy spanyolt, mindegy
volt, ezért odajöttek hozzám.
A börtönben töltött időszakról szóló
új könyvében (Banged Up - Sittre vágtak) leír egy különös balesetet,
amikor „véletlenül" tisztítószert ivott, mert állítólag limonádénak
nézte. - Megpróbálta megölni magát? - Szentisten, dehogy! - hahotázik
erőltetetten. - Nem, sosem lennék öngyilkos. Az öngyilkosságra születni
kell, akárcsak az alkoholizmusra. Ha SS-tisztnek készülne, ami persze
nem valószínű - nevetgél -, akkor kitöltetnének magával egy űrlapot,
rákérdeznének, hogy volt-e öngyilkos vagy alkoholista a családjában, és
ha volt, azért fekete pont járna. - Aztán vázol egy szövevényes
forgatókönyvet arról, hogyan lehet összetéveszteni a tisztítószert a
limonádéval.
Amikor már indulni készülök, betéved a szobába Irving
lánya, Paloma, aki Madridból látogatott ide. Idegesen kérdezi a
fotósunkat: - Jól viselkedett apám? - Irving még egyszer körbevezet a
házban, büszkén mutatva, hogy még fel tudja vonszolni magát a lépcsőn.
2003-ban fizetésképtelennek minősítették, mégis hogyan engedhet meg
magának egy ilyen pompás házat? - Nem igazán akarok pénzről beszélni,
legyen elég annyi, hogy van jövedelmem. - Úgy hallottam, egy szaúdi
herceg támogatja. - Ja persze, azzal is próbálkoztam - mondja. Azt
állítja, hogy 2003-ban Szalmán Fahd herceg - a szaúdi király fia,
akkoriban belügyminiszter - 800 000 fontot ígért neki, de hirtelen
szívroham végzett vele. - Azt mondanám, hogy a jövedelmem 80 százaléka
az Egyesült Államokból származik... Nem kevés élvezet megmutatni, hogy
hiába próbálnak az ellenségeim mindenáron összezúzni, amíg a szívem
bírja, fel se veszem az egészet. Átvészelem ezt is.
VII. A rosszcsont
Állunk
a karácsonyfa mellett, a nyitott ajtón át befúj a hideg szél, és én
azon töprengek, hogy hisz-e David Irving abban, amit mond. Valóban úgy
véli, hogy maga Adolf Hitler szentelte fel a védelmezőjének, amikor ő
még csak az első lépéseit tanulta Essexben? Ikertestvére, Nicky mondta:
„Sosem tudtam elhinni igazán, legbelül, hogy David ezeket a nevetséges
nézeteket vallja. Lehet, hogy most is azt teszi, amit gyermekkorunkban:
bármit, amivel felhívhatja magára a figyelmet. Ez már-már beteges."
Irving korábbi élettársa, Bente egyetért: „Sosem éreztem igazán, hogy
hisz ebben az egészben. Ma sincs ez másképp. Élvezi, ha bosszanthat
másokat. Mindennél jobban vágyik a figyelemre, mindig is vágyott."
Talán csak „fényezi magát", ahogyan az apja tette?
Irving nevet,
amikor ezt felvetem. - Rosszcsont vagyok, az bizony - mondja. - Már az
iskolában is az voltam. Szeretek minden oldalt úgy megírni, hogy legyen
benne valami turpisság, és valahányszor lapoz az olvasó, azon törje a
fejét, miről is van szó. - Hunyorít a jeges fuvallattól. Egy pillanatra
úgy tűnik, megint ott van a brentwoodi iskolában, a Mein Kampf egy
példányát kéri jutalmul, és éppen arra gondol, hogy mindez - a sok
gyűlölködés, a sok kemény munka, hogy rehabilitálja a 20. század
legirtózatosabb, népirtó gyilkosát - csupán jó kis móka.
A holokauszttagadók mítoszait igazságügyi szakértők bizonyítékokkal cáfolták, lásd
http://remember.org/History.root.rev.html