2009. július 31., péntek

Rasmussenre nehéz örökség vár a NATO-ban

Canossa-járás Isztambulban
Csütörtökön búcsúzott NATO-főtitkári hivatalától Jaap de Hoop Scheffer. Egy olyan gesztussal - írja Nikolas Busse a Frankfurter Allgemeine Zeitungban -, amely többet mond a szövetség állapotáról, mint számos ünnepi szónoklat. A leköszönő holland főtitkár, aki öt éven keresztül töltötte be tisztségét, virágokat helyezett el a bevetés közben életüket vesztő NATO-katonák emlékművénél. Az emlékművet a közelmúltban emelték a szövetség brüsszeli központjának bejáratánál. Arra emlékezteti a látogatókat, hogy a NATO ma egy hadban álló szervezet. Ezzel de Hoop Scheffer egyetlen elődje sem volt kénytelen szembesülni. Az emlékművet Dánia adományozta és éppen ebből az országból érkezik az új főtitkár, Anders Fogh Rasmussen, aki szombaton veszi át hivatalát.
Rasmussen az első dán, aki a NATO-t vezetheti, nem csoda hát, hogy a kis skandináv állam roppant büszke is korábbi miniszterelnökére. Dán politikus még sose emelkedett ehhez hasonlóan magas szintű nemzetközi posztra. A NATO-nak ugyan már nincs olyan jelentősége, mint a hidegháború idején, de még mindig a világ legerősebb katonai szövetsége, és az egyetlen olyan intézmény, amely Európát és Észak-Amerikát biztonságpolitikailag összeköti.
Mindenesetre az 56 éves Rasmussen, aki közgazdaságtudományi tanulmányai végeztével liberális politikusként csinált karriert hazájában, igen súlyosan terhelt örökséget vesz át. A Rasmussen kinevezése körüli belső válság, ami komoly feszültséget okozott a tavaszi NATO-csúcson, még ma is érezteti hatását. A szervezetben még mindig arról az árról alkudoznak, amelyet Törökország a politikus kinevezésébe való beleegyezéséért követelt. És legalábbis nyitott kérdés, hogyan alakul majd az általa vezetett NATO viszonya az iszlám világgal.
Veterán NATO-diplomaták szerint még soha nem vette át a vezetést ekkora teherrel egy főtitkár sem. Ankara a nyílt ellenállást Berlin, Párizs és London jelöltjével szemben végül egy olyan kompenzációs csomagért cserébe adta fel, amelynek pontos tartalmát csak a résztvevő állam-, és kormányfők ismerik. Négy feltétel azonban kiszivárgott. Az első, hogy Rasmussen kérjen nyilvános bocsánatot a véleményszabadságot hangsúlyozó véleményéért, amit a dán lapokban megjelent Mohamed-karikatúrák ügyében tanúsított. Három éve az iszlám világ felháborodott az akkori miniszterelnök álláspontján. Török felfogás szerint Rasmussen bocsánatkérésére végül néhány nappal a NATO-csúcsot követően sor került egy Isztambulban rendezett konferencián.
Második feltételként Dániának be kell zárnia a skandináv országból sugárzó „Roj TV" csatornát, amelyet Ankara a terrorszervezetnek minősített Kurd Munkáspárt (PKK) szócsövének tart. A beszüntetéshez vezető első lépések megtörténtek. Harmadsorban a törökök egy magas beosztású NATO-parancsoki tisztséget akarnak, amelyet általános vélemény szerint az amerikaiak át is adnak nekik. Végül negyedikként a NATO-nak erősítenie kell a párbeszédet az iszlám világgal, amihez Törökország egy megfelelő tisztséget követel.
E legutóbbi feltétel ártalmatlannak hangzik, mégis súrlódásokhoz vezetett. A csúcs után nyilvánvalóvá vált, hogy a törökök ezt a feladatot a politikai kérdésekben illetékes főtitkár-helyettesi posztra akarják ruházni, amely tisztség vezetője a kívülálló államokkal való kapcsolatokat gondozza. A hivatalt jelenleg egy német diplomata, Martin Erdmann tölti be. Berlin a posztot természetesen nem kívánja átadni Ankarának és maga az „iszlám portfolió" témakör sem tetszik a német kormánynak. Egy új tisztség létrehozása pedig súlyos önértelmezési kérdéseket vetne fel a NATO számára. Kapcsolatait mindeddig biztonságpolitikai kritériumok határozták meg, sosem vallásiak.
E belső feszültségek egy sokkal jelentékenyebb konfliktus előjátékaivá válhatnak. Afganisztán és Pakisztán a NATO számára döntő fontosságú. Nem zárható ki ugyanis, hogy e két ország kormányzata a tüntetéshullámtól való félelmében óvakodik majd attól, hogy túl szorosan együttműködjön azzal a férfival, aki a muszlimok szemében a karikatúra-vita központi figurája. Nagy feszültség övezi a várakozást, hogyan zajlik majd le első afganisztáni látogatása.
Végül Rasmussen egy még mindig komolyan terhelt kapcsolatot örököl Oroszországgal kapcsolatban. A két fél ugyan már tárgyal egymással, de a grúziai háború geopolitikai következményeit brüsszeli diplomaták szerint még nem haladták meg. Moszkva kizárólag ott működik együtt a NATO-val, ahol érdekében áll - így például Afganisztánban. Máskülönben az oroszok azt akarják, hogy a szervezet mondjon le a Grúziával és Ukrajnával való bővítésről. Ez azonban ellenkezne a NATO elhatározott szándékaival, ráadásul úgy tűnik, az Obama-adminisztráció sem fogadná el.


http://www.faz.net/s/RubDDBDABB9457A437BAA85A49C26FB23A0/Doc~E498C3D86A6EF4B3E9023DC8C11300024~ATpl~Ecommon~Scontent.html

2009. július 28., kedd

„Globális vezér helyett ügyintéző”


Az Obama-doktrína öt pillére

Barack Obama már az elnökválasztási kampány során világossá tette, hogy győzelme esetén szakít elődje, George W. Bush keményvonalas külpolitikájával, és új irányelveket hirdet. Elnöksége első félévében elkezdte beváltani az ígéretet: körbeutazta a világot, és máris jelentős kezdeményezésekbe fogott. Michael Scherer, a Time magazin washingtoni tudósítója elérkezettnek látja az időt, hogy az eltelt hat hónap történéseinek tükrében áttekintse az Obama-doktrína legfontosabb tételeit, amelyek az elkövetkező évek során minden bizonnyal meg fogják határozni az amerikai külpolitikát, és vele a világpolitikát.
Obama elnökségének első hat hónapjában négy nagy külpolitikai beszédet mondott és ugyanennyi külföldi körúton vett részt. A januárban beiktatott amerikai elnök július közepéig ellátogatott Afrikába, Londonba, Moszkvába, és őszre nagy ázsiai utazást tervez, amelynek legfontosabb állomása Peking lesz, ahol Obama ismét megcsillanthatja különös, az idealizmus és a reálpolitika ötvözéséből született karizmatikus elnöki stílusát.
Fél év nem elég hozzá, hogy felbecsüljük, sikeres lesz-e Obama új külpolitikája - ismeri el Scherer. Sőt, sosem fogjuk megtudni, hogy az Obama elnöksége alatt elért külpolitikai sikerek mennyiben Obama érdemei: lehet, hogy az orosz-amerikai nukleáris leszerelésre vonatkozó megállapodás aláírása és Kína kihátrálása Észak-Korea mögül akkor is bekövetkezett volna, ha az Egyesült Államok elnökét John McCainnek hívnák. Obama sikereiről még sokáig elvitatkoznak majd az elemzők és a történészek, azt azonban már pontosan meg tudjuk ítélni, hogy mik az elnök által képviselt külpolitika legfontosabb elvei. Scherer szerint az Obama-doktrína öt pilléren áll.
Barack Obama már a kampány során is előtérbe helyezte a személyiségét, és elnökké választása után a külpolitikában is szokatlanul nagy teret enged a személyes hangvételnek. Tavaly ősszel szinte minden beszédében kitért élettörténetének valamely részletére, hogy elnyerje a hallgatók szimpátiáját. Külföldi körútjai során sem tesz mást. Kenyában többször beszélt kenyai nagyapja szenvedéseiről a gyarmati időkben, majd Ghánában hozzátette, hogy az ő ereiben is afrikai vér folyik. Kairóban indonéziai gyermekéveit idézte fel. Stratégia jelentőségű az is, hogy mindenhol hangsúlyozta, hogy sorsa bizonyítja, hogy a szabad és nyílt társadalmakban a kemény munka meghozza gyümölcsét. Fontos újítás az is, hogy Obama igyekszik mindig a néphez szólni, és nem a helyi vezetőkön keresztül üzenni nekik.
„Semmi sem fontosabb az elnök külpolitikai irányelveiben, mint a lecke, amelyet még Chicagóban, közösségi munkásként tanult: azt, hogy minden véleményt meg kell hallgatni a motivációk megértése érdekében, és a különbségek helyett a hasonlóságokra kell összpontosítani" - ismerteti Scherer a doktrína második pillérét. Obama Moszkvától Trinidadig rendszeresen arról beszél, hogy az adott ország és az Egyesült Államok alapvető értékei és legfontosabb stratégiai érdekei azonosak. A világot barát-ellenség kontextusában megközelítő George W. Bush-sal ellentétben Obama a kooperációt és a megegyezést tartja fontosnak.
Az elnök külpolitikájának harmadik legfontosabb sajátossága az, hogy a pragmatizmus háttérbe szorítja az idealizmust. Az előző kormány abból indult ki, hogy Amerika erkölcsi szempontból a világ fölé magasodik, és ezért természetes, hogy a maga képére formál mindenkit. Ez a fajta idealizmus korábban a demokraták sajátossága volt. Obama szakított ezzel a megközelítéssel és George W. Bush arrogáns, sértődékeny stílusával, hogy a hagyományosan az inkább a republikánus elnökökre jellemző pragmatizmust állíthassa előtérbe.
A pragmatizmusból következik a negyedik pillér, az Egyesült Államok kivételességének szajkózása helyett annak hangsúlyozása, hogy Amerika is csak egy a világ nagyhatalmai közül. Obama szinte minden útján elmondja, hogy az Egyesült Államoknak szüksége van a világ többi vezető országa mellett a kevésbé befolyásos, illetve a fejlődő államok együttműködésére is.
Végül Obama felismerte, hogy mindenekelőtt a fiatalokat kell megszólítania. Bárhol is mond beszédet az amerikai elnök, a fiataloknak mindig üzen valami fontosat.
„Obama az elmúlt hat hónap során felvázolta, hogy milyennek képzeli Amerika új identitását: globális vezér helyett ügyintéző, megmentő helyett felelős partner" - foglalj össze Scherer az Obama-doktrínát.

http://www.time.com/time/nation/article/0,8599,1910057,00.html

2009. július 21., kedd

Medvegyev kilép az árnyékból


Az orosz elnök már nem Putyin bábja

Elnökké választása után sokáig Putyin bábjának tekintették Dmitrij Medvegyev orosz elnököt. Az elmúlt hónapok eseményei azonban arra utalnak, hogy Medvegyev kezd egyre önállóbb és meghatározóbb politikai erővé válni. Az elődjénél liberálisabbnak tartott elnök azonban nincs könnyű helyzetben: csak akkor szilárdíthatja meg tekintélyét és hatalmát, ha sikerül alapjaiban átformálnia az orosz közgondolkodást- írja Simon Tisdall, a The Guardian kolumnistája.
Dmitrij Medvegyev Putyinnak köszönhetően került be az országos politikába 1999-ben. A többség már akkor is Putyin hű szolgájának tekintette, és megítélése 2005-ös miniszterelnök-helyettesi kinevezése után sem változott. A külföld és az orosz választók a 2008-as elnökválasztást is csak jelképesnek tekintette: úgy gondolta, hogy a helycsere tulajdonképpeni célja biztosítani, hogy a Vlagyimir Putyin megőrizhesse hatalmát.
Az egy éve elnökké választott Medvegyev sokáig nem tudott, talán nem is akart kilépni elődje és egykori főnöke árnyékából. A tavaly augusztusi grúziai offenzíva és a januári orosz-ukrán gázvita során elsősorban Vlagyimir Putyin jelenlegi miniszterelnök képviselte Oroszországot. Sokan még ma is úgy gondolják, hogy a hivatalban lévő elnök helyett továbbra is inkább Putyin irányítja az országot. Putyinnak miniszterelnökként is legalább akkora hatalommal és tekintéllyel rendelkezik, mint a jelenlegi elnök: nélküle még ma sem lehet dönteni a fontos bel- és külpolitikai kérdésekben. Közvélemény-kutatások szerint az oroszok 57 százaléka szerint inkább Putyin kezében van a hatalom, miközben mindössze 12 százalék tekinti inkább Medvegyevet Oroszország vezetőjének.
Diplomaták szerint azonban mintha változás kezdődött volna - írja Tisdall. Az orosz elnök egyre inkább kezd saját hangján megszólalni, és önálló politikai tényezővé válni. Erre utal, hogy Barack Obama szinte kizárólag Medvegyevvel tárgyalt júniusi moszkvai látogatása során. Volt, aki úgy értékelte a történteket, hogy Obama a sérelmi politikát folytató és nagyhatalmi ambíciókat dédelgető Putyinnal szemben a liberálisabbnak tartott orosz elnök legitimitását igyekezett erősíteni. Az amerikai elnök látogatása után kiemelte, hogy Medvegyev elnökben pragmatikus és hozzáértő politikust ismert meg. Obama kifejezte abbéli reményét is, hogy az új orosz vezető segíthet a két ország együttműködésének elmélyítésében és a korábbi bizalmatlanság felszámolásában.
Medvegyev a belpolitikában is egyre többször fogalmaz meg a Putyin vonaltól markánsan eltérő véleményt. Népszerűsége már tavaly ősszel meredeken emelkedni kezdett (különösen a fiatalok körében), miután a sztálini terrort „az orosz történelem tragikus fejezetének" nevezte. Elődje, Vlagyimir Putyin korábban egy olyan történelemkönyv iskolai bevezetését szorgalmazta, amely Sztálint a fasizmus elleni harc ikonjának állította be, néhány hete pedig indítványozta, hogy nyilvánítsák bűncselekménynek a szovjet csapatok második világháborús fellépésének meggyalázását.
Medvegyev nagy figyelmet keltett azzal is, hogy határozottan elítélte a csecsen elnököt élesen bíráló Natalia Esztermirova emberi jogi aktivista meggyilkolását és a tettesek kézrekerítését ígérte. Korábban hasonló szellemben nyilatkozott Sztanyiszlav Markelov és Anasztaszia Barburova moszkvai lemészárlása után is. Medvegyev fellépése éles kontrasztban áll Vlagyimir Putyin a Politovszkaja- és a Litvinyenko-gyilkossággal kapcsolatos cinizmusával.
Korábban sokan biztosra vették, hogy 2012-ben ismét Putyin indul majd az elnökválasztáson, és Medvegyev egy vonallal hátrébb lép. Ma már többen gondolják, hogy az egyre népszerűbb Medvegyev újraválasztást indulhat három év múlva.
Tisdall szerint azonban nem lehet borítékolni győzelmét. Medvegyev népszerűségének növekedése ugyanis elsősorban a jogállamiság megerősítésével kapcsolatos ígéreteknek tudható be. A közvélemény most azt várja tőle, hogy szembe mer szállni a Moszkva által a konfliktuszónák élére kinevezett banditákkal - a csecsen és a dagesztáni hadurakkal.
Az Obamával baráti légkörű tárgyalásokat folytató Medvegyev dolgát megnehezítheti az is, hogy az Egyesült Államok elnökének békülékenysége nem jelenti, hogy Amerika lemondott volna a kelet-európai volt orosz tagköztársaságok támogatásáról, és belenyugodna, hogy Moszkva ismét ki akarja terjeszteni befolyását Ukrajnára és Grúziára - figyelmeztet Tisdall. Valószínű az is, hogy a Kreml még komoly érdekellentétbe kerül Európával és az Egyesült Államokkal az energiahordozókban gazdag közép-ázsiai országok feletti befolyásért folytatott vetélkedésben is.
Ahhoz, hogy Medvegyev tekintélye és hatalma megszilárduljon, az orosz elnöknek el kellene érnie, hogy az oroszok lemondjanak a Putyin által is erősített nagyhatalmi álmokról, és támogassák a demokratikus intézményrendszer, a jogállamiság, a civil társadalom és a piacgazdaság megerősítését. Ez sokkal nehezebb feladat lesz, mint az emberi jogi aktivisták és az újságírók meggyilkolásának elítélése és az amerikai elnökkel folytatott baráti hangú tárgyalások.


http://www.guardian.co.uk/commentisfree/2009/jul/21/russia-medvedev

Kadarkúti Hétfői üzenetek - 37.Szűzanya: A lélek létezésének bizonyossága

2009.07.20. Szűzanya: A lélek létezésének bizonyossága
Én: Édes Jézusom szeretlek, tégy engem békéd eszközévé! Mennyei Édesanyám: gyermeki rajongással várom szent szavaidat. Szentlélek Úristen, jöjj, segíts, hogy Szűzanyánk tanítását méltóképpen tudjam közvetíteni.
Szűzanya: Drága engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek, Én vagyok égi Édesanyátok és eszközömön szólok hozzátok. Ma a lélek létezésének bizonyosságáról tanítalak benneteket.
Ha van túlvilág, ahogy Mennyei Atyánk a múlt hétfőn érveivel rávilágított, akkor van lélek, mely a halál után a test rabságából kiszabadulva tovább él ott. Erre a hitetlen ember – akit meg akarsz győzni – azt állítja, hogy ez nem igaz, mert a halál után már nem él az ember. Akkor kérdezd meg tőle: Álmodban látsz-e? Hallasz-e? Beszélsz-e? Mozogsz-e? Azzal válaszol, hogy igen. De mivel látsz, hallasz, beszélsz, mozogsz? Hiszen alvás közben nem teszel semmit, csak fekszel!? Erre már nem tud válaszolni. Mond meg neki, ilyesmi történik a lélekkel, mikor meghal az ember: folytatódnak az életműködések, de sokkal tökéletesebben, sokkal magasabb rendű fokon. A lélek tovább él a test nélkül. Ugyanez a lélek bennetek él fogantatásotok pillanatától kezdve egészen a halálotokig, majd különválik testetektől. Hát ennek a bennetek élő léleknek a bizonyosságáról szeretnék beszélni nektek.
Egy párbeszédet idézek fel nektek. Egy utazási iroda által tervezett velencei hajókiránduláson 2 férfi megismerkedik egymással. A hajó fedélzetének korlátjához dőlve nézik az enyhén hullámzó kék tengert. Az egyik megszólal:
-     Tudja Uram, mikor ilyet látok a lelkem ujjong a hálától, hogy ilyen gyönyörűséget teremtett nekünk az Isten.
-     Micsoda? Magának van lelke?
-     Már miért is ne volna! Magának is van!
-     Tudja, Uram, egyikünknek sincs lelke, csak agyveleje, az termeli a gondolatokat és érzelmeket.
-     Nézze! Ha az agy termelné ezeket, akkor az orvosok már rég megtalálnák a modern gépeikkel, hogy az agynak ez a molekulacsoportja termeli a gondolatot, ez az örömöt, ez a gyűlöletet, ez az aggódást, ez a tervezést, ez a szeretetet, ez a vidámságot stb. Ha az agyvelő atomjainak mozgását felnagyítva vizsgálnák a tudósok, rezgéseket láthatnának, de vágyakat, terveket, szomorúságot, boldogságot nem érzékelhetnének.
-     Akkor sem hiszem el, hogy van lélek, mert nem tudom megfogni. Még senki sem tartott a kezében egy lelket.
-     Ugyan! Hát a napsugarat fogta-e már a kezében? Pedig létezik.
-     Hát akkor arra feleljen nekem, hogy a kicsi gyermeknek miért kicsinyesek a gondolatai? A beteg agyú embernek miért betegesek a gondolatai? Az öreg embernek öregesek a gondolatai. Miért? Nekem van igazam, mert ez is azt bizonyítja, hogy a gondolat az agy terméke.
-     Nagy tévedésben van, Uram. A kicsi gyermekben, az agybetegben és az öregemberben ott van az egészséges, felnőtt lélek és az agyat, mint eszközt használja. A pólyásban az eszköz még fejletlen, az elmebetegben az eszköz hibás, az öregben az eszköz kimerült. Egy hasonlatot mondok: egy ember telefonál, de a vihar kint összekuszálja az utcán a telefondrótokat, nem sikerül a telefonálás. A telefondrót az agy szimbóluma, az ember, aki telefonál a lélek szimbóluma. Miért nem tud az ember telefonálni, azaz a lélek működni? Mert a telefondrót, az agy megrongálódott. Ha megjavítják a drótot, újra tud az ember telefonálni. De nem a drót(vagyis az agy) termeli a gondolatot, a beszédet, hanem a telefonáló ember ( a lélek).
A lélekben kételkedő ember ámulva hallgatott, majd megjegyezte:
-     Bizony meggyőzött az érveivel. Azt hiszem, van lelkünk.
Drága Gyermekeim! Ezután az elgondolkodtató párbeszéd után van még egy rövid szó: ÉN, amely egyértelműen bizonyítja a lélek létezését. Gondoljatok vissza 3-4 éves korotokra, amire még tudtok emlékezni. Igaz, hogy sejtjeitek azóta már sokszor kicserélődtek, külsőtök megváltozott, de azóta is ugyanaz a személyiségetek van, ugyanazok a lelki tulajdonságaitok vannak. Csendesek vagy hangoskodók, zárkózottak vagy nyíltak, jószívűek vagy irigyek vagytok. Erre egy példát szeretnék mondani nektek. Évával történt, az előttetek álló eszközömmel. 2-3 éves kislány volt és vendégek jöttek hozzájuk, egy fiatalasszony hasonló korú kislányával. A két anyuka a homokozó szélére ült és a két kicsi játszott a homokban. Ahogy Éva megfogta a kis vödröt, a másik kislány kiszakította a kezéből. Majd a lapáthoz nyúlt, de azt is elvette tőle. Ő nem sírt és nem veszekedett, hanem szelíden nyújtogatta felé a többi játékát is. Teltek az évek, iskolások és osztálytársak lettek. Ez az erőszakos kislány vezető szerepet töltött be az osztályban, egész sleppje volt, akiket irányított, akiknek parancsolgatott. Évának volt két kis barátnője, azokkal érezte jól magát. Néhány évtized eltelt és Évának felkínálták a megyei vezető-szakfelügyelősséget. Nem fogadta el, nem vágyott arra, hogy másokat irányítson, ellenőrizzen. Most szeptemberben, mikor ezt az új nagy kegyelmet kapta Tőlünk, hogy rajta keresztül tanítunk benneteket, tiltakozott és könyörgött, hogy nem alkalmas rá. De mi ragaszkodtunk a segítséghez, hogy terveinket véghezvihessük. Ezt a példát csak azért mondtam el, hogy lássátok, az ember ÉN-je egész életén át megmarad, szinte változatlanul. Nevelésetek alakított valamit, de az ÉN-etek megmaradt. Ez az ÉN nem más mint a lélek, ami bennetek van az Örök ÉN-től származik, aki azt mondta: „Én vagyok az, Aki vagyok.
A lélek létezését más is bizonyítja: a lélek akarati működése. Csak az embernek van lelke, és ezért csak az ember tud lemondani még teste hátrányára is valamiről. Hallottatok már olyat, hogy egy állat tud fogyókúrázni? Nem tud, mert nincs lelke. Hogy az ember képes önmegtagadásokra, virrasztásra, böjtölésre, képes akár meghalni, hogy mást megmentsen, képes életét áldozni a hazájáért, képes öngyilkos lenni, ez azt bizonyítja, hogy a lélek nem egyenlő az agyvelővel, nem anyagi, hanem szellemi eredetű.
Van egy meglepő bizonyítéka is a lélek létezésének: az, hogy a haldoklók utolsó óráikban nagyon sok esetben magukhoz térnek. Magukhoz térni akkor, mikor az agyvelő egyre rosszabbá válik, csak úgy lehet, ha a lélek nem az agyvelő működése, hanem egy önálló lélek, mely a halál perceiben már bontogatja magát az anyagi bilincsből, és ki akar repülni.
Az a ritka jelenség is bámulatos, mikor elborult elméjű betegek haláluk utolsó órájában egészen kitisztulnak és épen beszélnek és viselkednek. Ez azt mutatja, hogy a lélek a beteg eszközétől, az agytól, ami korlátozza, kezd megválni.
Drága engesztelő Gyermekeim! Segítsetek Nekem! Olyan sok ember tévúton jár: azt hiszi nincs lelke. És mivel szerinte nincs, nem is törődik vele. Éli a földhöztapadt, silány életét. Jusson eszetekbe a hajón beszélgető 2 ember. Milyen határozott és bátor volt az Isten szerető hívő férfi, aki tévelygő, kételkedő felebarátját megmentette az örök életnek. Gondoljatok vissza az elhangzott érvekre és szálljatok vitába azzal, akivel lehet! Mennyei Atyátok minden gyermekét a halál után hazavárja a Mennyországba, de aki közülük tudomást se szerez a lelkéről, az örökre elveszítheti azt. Szent Fiam és Én nagyon sok könnyet hullatunk a kárhozottakért. Ők sem hittek lelkük létezésében, és mikor rájuk tört a halál szörnyű megtapasztalás volt számukra, hogy mégis van lelkük. Harcoljatok azokért, akik még élnek és felismerhetik szegény hitetlen lelküket és még megváltozhatnak.
Lángoló Édesanyai Szívem áldását küldöm nektek. Amen.

2009. július 19., vasárnap

Illúziók és autoriter próbálkozások


A krízistől a Kreml sem menekülhet
Foreign Affairs
2008 júniusában, éppen egy évvel ezelőtt, amikor már kezdtek körvonalazódni az azóta kiteljesedett hitel-, illetve gazdasági válság folyamatai, Vlagyimir Putyin miniszterelnök még igen derűlátóan nyilatkozott Oroszország lehetőségeiről. Másokkal ellentétben „mi nem vagyunk krízisben” - jelentette ki magabiztosan. És valóban, ha az orosz politikus visszatekintett az 1999-2007 közötti évekre, igencsak meg lehetett elégedve, írja a Foreign Affairsben megjelent tanulmányában Anders Ǻslund, a világgazdaságot kutató Peterson Intézet vezető munkatársa.
A jelzet időszakban Oroszország gazdasága évente 7 százalékkal bővült. Ebből Putyin egyenesen arra következtetett, hogy országa 2020-ra megelőzi Németországot, a világ rangsorban jelenleg ötödik gazdasági hatalmát.
Minderről azonban gyorsan kiderült, hogy illúzió, ám Putyin és szövetségesei ahelyett, hogy szembenéztek volna a tényekkel, továbbra is úgy nyilatkoztak a válságról, mint a Nyugat hanyatlásáról, melyhez Oroszországnak semmi, de semmi köze. Igaz, az optimista összképet némileg zavarták a Dmitrij Medvegyev környezetében működő liberális szakértől reformokat, de legalábbis gazdasági irányvonal-módosítást sürget javaslatai. Ekként érkeztünk el az orosz helyzet jelen állapotához, és a következő hónapok fogják eldönteni: a Kreml végre hallgat-e a józan észre és meghozza a szükséges döntéseket, vagy továbbra is tartózkodik strukturális változtatásokat végrehajtani.
A válság Oroszországra egy igen magas termelékenységet felmutató évtized után csapott le. 2008 augusztusára – a tervezetten felüli bevételeknek köszönhetően – nagyon jelentős tartalékokat halmoztak fel nemzetközi pénznemekben, dollárban az összeg 598 milliárdot tett ki, és ez a harmadik legnagyobb tartaléknak számított a világon. Bár az infláció nem volt alacsony, mindazonáltal beállt a stabil 15 százalékra. Ha valami izgatta az érintetteket, akkor az épp az orosz gazdasága túlhevülése volt. De aztán a jövedelem legfontosabb forrása, az olaj ára, melynek hordójáért júliusban még 147 dollárt adtak, gyorsan csökkenni kezdett. Decemberben – ekkor érte el a mélypontot – mindössze 35 dollárt adtak érte. Ne feledjük – jegyzi meg a szerző – Oroszország teljes exportjának 85 százalékát az olaj- és gázexport adja.
Augusztusban az orosz-grúz háború után az orosz tőzsde zuhanni kezdett: májusig a múlt év októberi szintjének 80 százalékát elveszítette. Ez elborzasztó hatást gyakorolt az ország oligarcháira, akik közül sokan pár hónap alatt majdnem mindent elbuktak. A 100 egykori leggazdagabb orosz kétharmada ma már nem büszkélkedhet a milliárdosi címmel.
A Kreml első válságellensúlyozó lépésével az orosz stratégiai – leginkább az alumíniumipari – vállalatok kieső valutabevételét igyekezett pótolni, illetve jelentős likvid összegeket ömlesztett a bankrendszerbe. Putyinon és környezetén még ekkor sem látszott semmilyen indokolt óvatosság vagy ijedelem, sőt, a válságban jó alkalmat láttak arra, hogy felgyorsítsák a nagy magánvállalatok államosítását; megszellőztették azt is, hogy valamennyi jelentősebb fémfeldolgozó üzemet éppúgy állami tulajdonban kívánna látni, mint a bányákat. Közben azt remélték, hogy gyorsan megáll az olaj árának csökkenése, és az ekként ismét emelkedő bevételekből mindezt – illetve a válság többi következményét – gond nélkül finanszírozhatják. Ez a feltételezés is tévesnek bizonyult, melynek aztán már rövid távon is komoly következményei lettek. Novemberben az Orosz Központi Bank az addig a dollárhoz és euróhoz kötött rubelt fokozatosan kezdte leértékelni, amire aztán a lakosság gyorsan átváltotta megtakarításait dollárra vagy euróra. A bank igyekezett fenntartani a likviditást, de a pénz azonnal külső valutákra konvertálódott. Az eredmény felért egy katasztrófával, a már említett 598 milliárd tartalékból januárra már csak 386 milliárd dollár maradt, vagyis az eredeti összegnek több, mint egyharmadát, 212 milliárdot elveszítettek.
2009 első negyedévében a GDP 9,5 százalékkal esett az előző év azonos időszakához képest, az ipari termelés pedig 14 százalékkal. Mindennek elsődleges oka az export visszazuhanása; ennek mértéke az idén már elérte az 50 százalékot. Mindezek ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy a krízis a lakosság széles rétegeit érintette. Decemberig az átlag nettójövedelem 12 százalékkal esett vissza. Amikor a munkanélküliség elérte a 9,5 százalékot, a kormány megtiltotta, hogy új adatok lássanak napvilágot, vagyis elkezdte cenzúrázni a jelentéseket.
A magánszektor külső adóssága is akut problémává vált. A fogyasztók és vállalkozók összes adósságát 500 milliárd dollárra becsülik, ami az orosz tőzsde törzstőkéjével megegyező összeg. Az összeg nagyságának magyarázata a rendkívül szegényes és kezdetleges orosz bankrendszerben rejlik, ráadásul ebből körülbelül 250 milliárdot öt olyan bank hitelezett, melyek a legkritikátlanabb kiszolgálói a Kreml gazdasági elképzeléseinek. A rengeteg magánbank viszont túl gyenge ahhoz, hogy ellássa a nagy vállalkozásokat hitellel, ezért azok rendre arra kényszerülnek, hogy külföldi forrásokhoz forduljanak, vállalva a valutafluktuációk minden kockázatát.
A krízis megmutatta, mily kevéssel is járult hozzá az alig egy éve pozícióban lévő miniszterelnök a lakosság gazdasági védelméhez. Az elmúlt, gazdaságilag sikeres évtized létét egyértelműen a piaci folyamatoknak és az ezáltal felszabaduló kapacitásoknak köszönhette, illetve persze a magas olajáraknak. Ezek egyike sem köthető Putyin nevéhez vagy áldásos tevékenységéhez, pedig mindezeken túlmenően, és kihasználva e gazdagodás adata lehetőségeket, barátságosabb és biztosabb környezetett teremthetett volna felelős döntésekkel, melyek most minimalizálhatnák a krízis hatásait. De semmilyen piacbarát reform sem történt. Viszont a Transparency International szerint Oroszország a világ államainak 180-as korrupciós listáján a 33 helyet foglalja el; az egyetlen, az egy főre jutó azonos jövedelemmel bíró, Oroszországnál korruptabb állam Egyenlítői Guinea. De nem csak a reformok és a struktúraváltás maradt el; infrastrukturális beruházások sem történtek. Putyin hatalomra kerülése óta az úthálózat ugyanolyan szegényes és leromlott állapotú, mint korábban, a szovjet időkben volt.
Bár az egy éve az elnöki funkcióba megválasztott Dmitrij Medvegyev gyakorta utal arra, hogy minden fontos döntést ő hoz meg, mindazonáltal Putyin még ma is az ország igazi vezetője, legbefolyásosabb figurája. Igaz, kettejük viszonya kiegyensúlyozott és nyilvánvalóan kipróbált bizalomra épül, ugyanakkor csapataik összetétele igen különböző. Putyin munkatársai nagyrészt egykori szentpétervári, illetve még korábbi, drezdai KGB-tisztek köréből került ki. A Medvegyev-klub tagjai viszont fiatal technokraták, ügyvédi vagy közgazdászi végzettséggel, akik politikai túlélésre hajtanak.
A válság most ennek a figyelemreméltó különbségnek az előnyeit változtathatja szükségből erénnyé. A régi keményvonalasokat sokkolta és bizonyos értelemben megbénította a válság. De a reformok elkötelezettjei egy idő után léptek; a helyes irányváltás első jele volt a kormány azon programcsomagja, melyet most márciusban fogadtak el, és ami teljesen új büdzsé kidolgozását jelentette, amely már valamelyest köszönőviszonyban van a valósággal, nem úgy, mint a múlt ősszel elfogadott büdzsé. Moszkvában végre tudomásul vették, hogy a GDP 6 százalékkal fog esni idén, és senki nem beszél már arról, hogy 6 százalékos lesz a növekedés, miként azt múlt novemberben állították. A 3,7 százalékos költségvetési többletet is gyorsan felülírta a realitás, és ma már 7,4 százalékos hiánnyal számolnak.
És mintha felhagytak volna a nagyarányú államosítási tervekkel is. Mindazonáltal nem múlt el a valós veszélye annak, hogy egy esetleges olajár-emelkedés, és az azzal együtt járó lazulás lehetővé teszi Putyinnak és a keményvonalasoknak, hogy ismét a könnyebbik megoldásra kényszerítsék rá az országot. Ha ez történnék, és a korrupt, merev rendszer kiegészülne Putyin autoriter próbálkozásaival, akkor Oroszország könnyen ismét az 1991-1998 között megismert mélypontra zuhanhat vissza.


http://www.foreignaffairs.com/

2009. július 18., szombat

A korrupció is erősíti a recessziót

Beruházások a helyi elit érdekében

A korrupt hivatalnokok és a politikusok ellopják a szegény országoknak nyújtott segélyek tetemes részét. Azokból a pénzekből, amelyeket nem tudnak zsebre tenni, olyan infrastrukturális beruházásokat valósítanak meg, amelyek kizárólag a helyi elitek érdekeit szolgálják, és a szegények életkörülményeinek további rontása mellett nem ritkán környezeti katasztrófát is okoznak. Kisebb mértékben ugyan, de a fejlett országok mindegyikében is jelen van a korrupció valamilyen formája. A gazdasági válság közepette különösen fontos lenne, hogy közgazdászok megpróbálják komolyan felmérni az egyes országokra jellemző korrupció fajtáit és mértékét - írja a Policy Review-ban Claire Berlinski, aki korábban egyebek között az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) laoszi irodájában dolgozott.
Berlinski az ENSZ Fejlesztési Programjának laoszi irodájában többször szorgalmazta, hogy a segélyek folyósítása előtt próbáljál meg felszámolni az államapparátust átszövő korrupciót. Javaslatát azonban minduntalan lesöpörték az asztalról vagy a kormány nem engedélyezte a korrupcióval kapcsolatos konferencia megrendezését. Pedig mindenki, még a segélyszervezek számára is nyilvánvaló volt, hogy a Nyugatról érkező támogatások többségét egyszerűen ellopják. Előfordult például, hogy a Vatikántól az éhezés enyhítésére felajánlott 62 000 dolláros összeg egyszerűen eltűnt - idézi Berlinski a UNDP egyik belső memorandumát, amelynek aztán semmilyen következménye nem volt. Az ilyen és hasonló ügyek szinte mindennaposak voltak: néhány tízezer dollár eltűnése nem számított különleges eseménynek.
Jellemző volt az is, hogy a külföldi segélyekből megvalósuló támogatások kizárólag a szegény országok elitjének érdekeit szolgálták. Berlinski felidézi a nyugati segítséggel megépített laoszi utak esetét: az utak elkészülte után a helyi vállalkozók elkezdték az ország esőerdőinek kivágását, amely katasztrofális környezeti károkkal járt, és hátrányosan érintette a szegényeket: az erdőirtás következtében kialakult áradások ellehetetlenítették a rizstermelést.
Laosz kommunista állam, ezért sokan természetesnek veszik, hogy a korrupció az államigazgatás minden szintjét áthatja, hiszen minden valóban létező kommunizmus kleptokrácia. Berlinski elismeri, hogy a nem demokratikus országokban általában nagyobb a korrupció, de hozzáteszi, hogy a nyílt társadalmak sem mentesek tőle.
Azt azonban senki sem tudja, hogy pontosan mekkora kárt okoznak a visszaélések az egyes országokban. Pedig a korrupció talán még a monetáris politikánál is fontosabb eszköze lehetne a nyomor felszámolásának. A közgazdászok mégis aránylag keveset foglalkoznak a jelenséggel, ami nem meglepő, hiszen a korrupciót megfelelő információk és pontos adatok hiányában meglehetősen nehéz tudományos eszközökkel tanulmányozni. A csúszópénzeket elfogadók, a csalók, a megvesztegetők nem vezetnek nyilvántartást, a lefizetők és a lefizetettek egyaránt abban érdekeltek, hogy tevékenységük titokban maradjon. Leginkább csak anekdotákból szerzünk ismeretet a visszaélésekről.
A Transparency International ugyan minden évben országos bontású elemzést közöl a korrupció alakulásáról, de módszertani szempontból ez a felmérés is igen gyenge lábakon áll. A szervezet elemzői is elsősorban anekdotákra alapozzák becslésüket. Természetesen számba veszik az intézmények átláthatóságát, ám ez ismét csak következeztetésekre ad lehetőséget: abból ugyanis, hogy az intézmények nem átláthatók, még nem feltétlenül következik, hogy nagy a visszaélések aránya. Ráadásul a Transparency International korrupciós idexe egy kalap alá veszi a visszaélések minden fajtát, pedig a közhivatalnokok és az üzleti élet korrumpálhatóság nem feltétlenül függ össze.
A korrupció felszámolásának első lépése a visszaélések pontos felmérése kellene hogy legyen - véli Berlinski, és hozzáteszi, hogy most, a gazdasági válság idején a korábbinál is fontosabb lenne a visszaélések letörése. A korrupció ugyanis legalábbis közvetve hozzájárult a recesszióhoz. Ha az állami hivatalnokok megvesztegethetők és az üzleti világban is elterjedtek a visszaélések, akkor nincs lehetőség a piac megfelelő ellenőrzésére. Berlinski minden bizonnyal arra utal, hogy megfelelő és megbízható ellenőrzési mechanizmusok is hozzájárultak a kockázati tőke ámokfutásához és az ingatlanpiaci buborék kialakulásához.
Ráadásul jobb- és baloldal számára is fontos lenne a korrupció visszaszorítása, már csak azért is, hogy a mindkét ideológiai szekértáborra jellemző dokrínerizmust felszámolhassuk. Pontos adatok hiányában ugyanis a jobboldal előszeretettel hibáztatja az állami szerepvállalást a korrupcióért, miközben a baloldal épp ellenkezőleg, a szabad piacot tekinti a visszaélések melegágyának. Pedig adatok nélkül is nyilvánvalónak látszik, hogy ha mindent áthat a korrupció, akkor sem a piac önszabályozó mechanizmusába, sem pedig az állami kontrollban nem bízhatunk. Megbízható információk hiányában most mindenesetre mindkét oldal saját ideológiájának szolgálatába állítja a korrupció elleni harcot, miközben megbízható információk hiányában esélyük sincs a megfelelő korrupcióellenes intézkedések kidolgozására.


http://www.hoover.org/publications/policyreview/46491647.html

2009. július 17., péntek

„Maga Hitler jelölt ki az életrajzírójának…”


Látogatás David Irvingnél, a Holokauszt-tagadó történésznél


Hitler nem volt antiszemita, a Holokausztot sem írhatjuk a rovására - ezzel és a náci Németországról alkotott véleményével David Irving sok ellenséget szerzett magának. Johann Hari felkereste a semmit nem bánó apologétát, s interjúját a londoni Independentben tette közzé. A terjedelmes riportot  teljes terjedelemben közöljük.
„Maga Hitler jelölt ki az életrajzírójának" - mondja David Irving. A Führer, az ember, akit gyermekkora óta csodál - állítja - számított rá, sőt Hitler megjövendölte, hogy ő lesz az, aki majd tisztára mossa a nevét és végül feltárja az Igazságot, amelyet a világ eddig vonakodott elfogadni. Irving akkor fedezte fel ezt a próféciát, amikor Adolf Hitler életrajzát írta, de csak ma mer előhozakodni vele. - „A közepébe találtam, amikor felkutattam Hitler még élő orvosait - mondja -, és kiderítettem, hogy Erwin Giesing kezelte Hitlert az 1944-es bombamerénylet után." Irving az 1970-es években Aachenben bukkant Giesing nyomára, és azt állítja, hogy amikor felhívta, az orvos kijelentette: „Már vártam."
Egy 400 oldalas paksamétát kapott az orvostól, amint annak rendelőjébe ért. - Giesing azt mondta, hogy ez a naplója (amelyet a Hitlerrel töltött időben írt). „Ez az, amiért ide jött", közölte az orvos. - Megkérdeztem tőle miért, miért én? Miért nem Jacobsonnak, Hilbergnek vagy más jeles történésznek adta? Giesing azt mondta, hogy a választ a 385. oldalon találom. - Irving gyorsan odalapoz. - 1944 augusztusa, Hitlert kezeli (felszúrja a dobhártyáját), és azt mondja: „Führerem, tudja, hogy ugyanez a középfül-betegség kínozta a császárt is?" Hitler válaszol: „Igen, de honnan tudja?" Giesing elmondta, hogy a Kaiser életrajzában olvasta, amelyet az angol J. D. Chamier írt. Erre Hitler megjegyezte: „Egy nap jön majd egy angol, aki megírja az én életrajzom. De nem lehet a mai angolok közül való. Ők nem tárgyilagosak. Csakis a következő angol nemzedékből jöhet valaki, aki jól ismeri az összes német archívumot."
Irving megdicsőülve dől hátra. - Amikor felhívtam az orvost, és azt mondta, már várt, mintha a Megváltó érkezett volna meg. Bekövetkezett, amire évek óta számított. - Persze hogy utálja a többi történész, hisz ők nem feleltek meg. Egy pillanatig némán meredek rá. Tisztázzuk: valóban azt hiszi, hogy Hitler választotta a biográfusának? - Igen. Igen, és nem kell miatta szégyenkeznem. Hitler tudta. Ő maga mondta, hogy ötven évig nem írják meg róla az igazat.
Rájövök, hogy itt bizony nem korképről, hanem inkább kórképről van szó.
Hogy történhetett ez? Hogyan válhatott a háború sújtotta, nácik bombázta Essexben apátlanul maradt okos fiú az utolsó olyan emberré, akit Adolf Hitler elbűvöl? Hogyan juthatott az angol jobboldal valaha ünnepelt történésze odáig, hogy Ausztriában bebörtönözzék a nemzetiszocialista párt felélesztését tiltó törvények értelmében? Hogyan hiheti egy fogyatékos lány apja, hogy a nyomorékok elszánt gyilkosa az ő szellemi vezetője? Hogyan végződhetett ez az egész így, ezzel?
I. Öröklött nagyotmondás
David Irving nagy berkshire-i udvarháza ajtajához sántikál, és várakozva áll egy karácsonyfa mellett. Felkaptatok a kocsiúton azon tűnődve, hogyan engedheti meg magának ezt az, aki most jutott a tönk szélére. Szigorúan végigmér. A konyhájába baktatunk, közben magyarázza, miért mozog ilyen nehezen. - Ha négyszáz napot tölt börtönben, lekvár lesz az izmaiból. Naponta egyszer sétálhattunk egy ennél kisebb helyen - körbemutat a konyhában -, hetven ember, ahogy az óra jár. Az én koromban (70) nem tér vissza az izmokba az erő. Úgy szoktam felmászni az emeletre, mint egy csótány.
Nekilát kávét főzni, akadozik a csevegés. Azt mondja, két nappal a szabadulása után elesett a Swiss Cottage metróállomáson. - Odajött hozzám egy nő, és megkérdezte: „Mi történt magával?" Azt válaszoltam: „Hát, csak annyi, hogy most húztam le négyszáz napot a börtönben." Erre sietve távozott. - Míg a víz felforr, körbekalauzol. Több hektár egybefüggő, lankás park, benne teniszpályák, szökőkutak. Egyedül lakik itt. Korábbi kedvese (ő az „ágyasának" nevezi), Bente Hogh szakított vele, amikor lecsukták, ezért most egyedül él. Tizenéves lányuk, Jessica néha meglátogatja. Miközben büszkén mutogatja kies kertjét, magyarázza, hogy régebben az év egyik felét Floridában töltötte, de „hajmeresztő", hogy manapság mit művelnek a bevándorlókkal. Figyelmeztetően fölemeli az ujját: - Ha Floridába megy, ne vigyen nőt! Csapadékos állam, és az asszony folyton nyaggatja emiatt, mert biztos az is a maga hibája.
Letelepszünk a kertre néző nappaliban, a fotós kattogtatni kezd. Megjegyzi, hogy jól mutat Irving fehér kávéscsészéje a zöld háttérben, erre házigazdánk rávágja: - Még szép, hisz árja csésze.
A kandallópárkányról apja, John fényképe mered ránk. - Alig-alig volt velünk - mondja Irving. - A családban azt rebesgették, hogy hanyatt-homlok elmenekült, amikor megtudta, hogy anyám ikreket vár (engem és a fivérem). 1938-ban. Hébe-hóba többször is megpróbáltak kibékülni. Akkoriban nem volt szokás válni. Visszajött Walesből, ahol lakott, és úgy rémlik, három-négy napot töltött velünk, aztán megint megunta a kötöttséget és odébbállt. Emlékszem két-három napra, amikor boldogan mentem a brentwoodi iskolába, hogy csak úgy mellékesen elújságoljam: este elcsevegek apámmal. De aztán újra elment. Valamikor az 1950-es években visszajött nagyjából egy hétre. Megint próbálkozott, megint hiába.
Apját csak annak utolsó életévében, 1964-ben ismerte meg. John elmondta, hogy harcolt a jütlandi csatában, ezért Irving rávette a kiadóját, hogy szerződjön apjával egy könyv megírására, amely az évforduló alkalmából jelent volna meg. Anyja figyelmeztette, hogy hiába reménykedik, megint csalódnia kell: a könyv sosem készül el. Ezért Irving elment Walesbe az apjáért, és beköltöztette londoni lakásába. - Az asztalhoz ültettem, letettem elé egy régi magnót, és mondtam neki, hogy diktáljon, én majd legépelem. Együtt fejeztük be a könyvet.
Ma már gyanítja, hogy apja kiszínezte a valóságot. Azt mesélte, hogy harcolt a háborúban, a tengerészet Edinburgh cirkálóján szolgált, majd hadirokkantként leszerelték. Irving azonban kételkedik: - Idővel, mikor megismertem apám, szöget ütött a fejembe, hogy talán nem is volt igaz. A húgom rengeteget kutakodott, végül ezt mondta: „Tudod, David, sok minden, amit apu mesélt, nem egészen igaz." Mindig volt valami története számunkra, ezeket mesterkélt, gunyoros walesi tájszólással mesélte. - Hozzáteszi: a tengerészek az efféle nagyokat mondó, tódító emberre mondják, hogy „fényezi magát" (swinging the lantern).
- Hasonlít az apjára, David? - Persze, mindenki azt mondja, hogy vannak közös vonásaink. Sőt, az első feleségem, Pilar nagyon jóban volt anyámmal, és egyszer azt mondta neki, hogy hajszálra olyan vagyok, mint apám. Tudom, mit művelt az öreg. - Ezt hogy érti? - Úgy fest, mindketten soviniszták vagyunk. Nekem is elég határozott véleményem van a nőkről. Nagyon hasznosak, de jó, ha tudják, hol a helyük. - Az apja is így vélte? - Az hétszentség. Amikor meghalt, kaptam a bátyjától egy hosszadalmas levelet, amelyikben elmondta mindennek apámat.
David magára maradt anyjával és testvéreivel egy essexi faluban, Ongarban. Anyjuk egyedül nevelte fel őket, a Radio Timesnak készített rajzokkal keresett pénzt. Megkérdezem, mit mondott nekik az anyjuk, miért nem tér haza az apjuk. - Sosem veszem komolyan, amit a nők mondanak az urukról. Hallottam, hogy nem átallotta bepanaszolni apámat az admiralitásnál, az nem tett jót a karrierjének. - Azért elismeri, hogy anyja „kifogástalanul nevelte" négy gyerekét, mind bejutottak a brentwoodi magániskolába. A háború mégis nyomot hagyott a gyermekkorán. Így emlékszik: - Durcás az ember, ha nincsenek játékai. Mi seprűnyéllel, fából készült dolgokkal játszottunk. John bátyámnak volt egy Hornby-vonata... csakis azért akartam fiúgyereket, hogy végül én is hozzájussak egy ilyen vonathoz.
Adolf Hitler itt jelenik meg először David Irving elbeszélésében.
II. Az az alak
- Azt mondogatták, „az az alak" tehet róla, hogy nincs játékom - mondja, közben kortyint árja csészéjéből. - Csak így nevezték: „az az alak" (That Man). Tele voltak az újságok masírozó nácikkal: Mr. Hitler repedezett csizmában, kefebajusszal, meg a sánta Dr. Göbbels és a vén, pohos Göring az érdemérmeivel. Én meg elgondolkodtam: miattuk nincsenek játékaim? - Felhorkan. - Nagyon korán megjött az eszem. Ha a szüleim mondtak valamit, bólogattam, „igen, anyu", de közben az motoszkált a fejemben, hogy a fele sem igaz. Nézzük csak: ha valóban ilyen nevetséges figurák ezek a németek, mégis hogy tehetik ezt velünk?
Ikertestvére, Nicky felidézi, hogy egy náci légitámadás után a hatéves David a lerombolt házak felé rohant és azt kiáltozta: Heil Hitler! Irving a fejét rázva dünnyögi: - Nem, nem úgy volt. - Azt mondja, hogy rajongása csak néhány évvel később kezdődött, amikor iskolába küldték. Hozzájutott Hitler Asztali beszélgetések (Monologe im Führerhauptquartier) kötetéhez, éjjelenként azt bújta, egyszerre mindig csak néhány oldalt, hogy minél tovább tartson. - Nem tudom, ismeri-e a könyvet, de ebben egyes szám első személyben írják le, mit mondott Hitler az ebédlő- vagy vacsoraasztalnál 1941 és 1944 között - magyarázza. - Lenyűgöző olvasni a gondolatait. Sok mindenben igaza volt. - Például? - A nők! Fura az észjárásuk. Látszólag hasonlítanak hozzánk, ugyanúgy beszélnek, mégis kicsit olyanok, mint a hangyák. Jól megértik egymást, pedig valami olyan nyelven közlekednek, amit mi nem is hallunk. De maradjunk ennyiben, nem akarok újabb ellenségeket szerezni, van már belőlük elég.
Mi lehetett nagyobb tabu az ötvenes évek Nagy-Britanniájában annál, hogy pótapjának Adolf Hitlert tekintette, azt az embert, aki ellen az egész ország összefogott? Ez volt a legtökéletesebb, legbotrányosabb módja annak, hogy elutasítsa az egész környezetét. - Örökké összevertek az iskolában. Módszeresen, szadista módon. A testnevelő tanár volt az osztályfőnökünk, persze dagadtak az izmai. Volt egy esernyőtartó, abba különböző vastagságú bambuszpálcákat tett meg egy párnát, arra vágott először próbaképp - utánozza a püfölés hangját -, aztán rám szólt, hogy kövessem. - Szertartásosan - teszem hozzá. - Pontosan, szadista játék volt. A világért ki nem hagytam volna.
Tizenévesen tanulmányi díjat nyert. Választhatott egy könyvet, amelyet az akkori miniszterelnök-helyettes, Rab Butler adott volna át az iskola éves ünnepségén. Irving a Mein Kampfot kérte. - A helyi újságokkal megegyeztem, kapják lencsevégre, amint a miniszterelnök-helyettes átnyújtja a Mein Kampfot David Irving brentwoodi tanulónak - mondja derűsen. - Ott pózoltam a könyvvel a kezemben, hogy jó fotót tudjanak készíteni, aztán leültem. Lepillantottam a kötetre, de bizony nem a Mein Kampfot szorongattam, hanem egy német-orosz műszaki szótárt. Vissza is adtam.
Brentwoodból a londoni Imperial College-ba ment, hogy természettudományi tanulmányokat folytasson, de szerinte egy „kommunista" professzor útját állta, ezért kimaradt. Németország felé vette az útját. - Az egész Ruhr-vidéken én voltam az egyetlen külföldi munkás. - Az acélműben dolgozott, amikor először hallotta az embereket egy másik taburól sugdolózni. - Drezda nevét akkoriban ki sem merték ejteni angolul - meséli. De a németek elpanaszolták neki, hogy a szövetségesek gyújtóbombákkal porig égették a városukat, amelynek alig volt katonai szerepe és jóformán csak civilek lakták. - Az egész városmagot lezárták, míg elhamvasztották a holttesteket, több tízezret a főtéren - mondja Irving a fejét csóválva.
Így aztán megírta az első történelmi tárgyú könyvét, a Drezda bombázásáról szóló alapos kutatási beszámolóját. Hirtelen ígéretes, világszerte elismert történész lett. De megmaradt a történetírói konszenzus határain belül: a könyvben elítéli a náci atrocitásokat. Amikor emlékeztetem erre, Irving azt mondja, hogy ezeket a részeket a tudta nélkül tették a könyvbe. - A kiadómnak, William Kimbernek szívügye volt a drezdai légitámadás, ezért nem szólt nekem, úgy illesztett be bizonyos sorokat. Érti? - Hajtogatja, hogy csak évekkel később tudta meg. Hitetlenkedve kérdem: valóban nem látta, mi történik? - Nem. - De miért tette volna Kimber? - Politikai korrektségből. Hiába csodálkozik, ez van. Meglepődne, ha megtudná, milyen sok kézen megy át egy könyv, mielőtt megjelenik: jogászok, kiadóvezetők, de még a szerkesztők nőrokonai is vizslatják. - Na igen, megint a nők.
Amikor Drezda történetét a németek szemszögéből írta meg, hirtelen újabb ajtó nyílt előtte - ez már Hitler szelleméhez vezetett.
III. A bűvös kör
Hitler hallgatásba burkolózó, megszégyenült emberei (titkára, személyi testőre és orvosa) szétszóródtak Németországban. Irving szerint nem maradt más, csak „a nehéz sorban tengődő, halálra rémült emberek szűk köre". Ha meghalt valamelyikük, összegyűltek a sírjánál. Sosem beszéltek másokkal. Irving volt az első kívülálló, akinek sikerült bejutnia ebbe a „bűvös körbe". Otto Günschének (Hitler segédtisztjének, aki végül elégette a Führer holttestét) tetszett a Drezdáról szóló könyve. Néhány találkozót követően bemutatta Irvinget a többieknek.
- Mind kiváló emberek voltak - mondja. - Ez nyűgözött le már az első naptól: olyan embereket ismerhettem meg, akik katonai akadémiára, egyetemre jártak, művelt, felső középosztálybeli férfiakkal, akik jó tulajdonságaik és képességeik révén kerültek a kiválasztottak közé. Magánbeszélgetéseink során mindannyian lelkes csodálattal beszéltek a Vezérről. Ezen eltöprengtem: mintha két Hitler élne az emlékezetünkben - az, akiről Hollywood és a Madison Avenue beszél, és egy másik, akinek ezek az emberek dolgoztak.
Ők egy olyan Hitlerről beszéltek, aki szerette a gyerekeket és az állatokat. Irving hosszan idéz egy történetet arról, hogyan vette észre Hitler egyszer, hogy két gyorsíró fázik, és azonnal hozatott nekik hősugárzót.
Felvetem, hogy minden diktátornak van a híveiből álló, lojális köre, de mintha meg se hallaná, többször kitér a kérdés elől. Végül válaszul azzal érvel, hogy a diktátorokat gyakran rosszul ítélik meg. Például Idi Amin esetében sem járt el tisztességesen a sajtó. Irving azt mondja, van egy érme, amely az ugandai diktátoré volt, azt szereti titokban, a ruhája alatt viselni, amikor előadást tart. Ellene vetem, hogy Amin a felelős az Uganda ázsiai származású lakói elleni etnikai tisztogatásért. Irving vállat von: - Nem ez az első alkalom, hogy elüldöznek embereket egy országból.
Hitler körébe kerülve Irving elkezdett kidolgozni egy körmönfont elméletet arról, hogy a „Vezér" végső soron ártatlan volt. Mivel Irving tárgyalásán tömérdek cáfolhatatlan bizonyítékot sorakoztattak fel arra, hogy a holokauszt megtörtént, ma már ő sem tagadja (mégiscsak előfordult „párszor", hogy embereket gázkamrába küldtek), de váltig ragaszkodik ahhoz, hogy Hitlernek fogalma sem volt arról, mi folyik. Az egészet az elvetemült Joseph Göbbels és beosztottai vezényelték. Szándékosan etitkolták Hitler elől, mert „nála jobb barátja nem akadt a zsidóknak a Harmadik Birodalomban".
Eva Braun „behálózta", míg Göring zsidóellenesnek állította be, pedig 1938-ban Hitler már „csöppet sem volt antiszemita". Ezt komolyan gondolja? - Ha megnézi a pályafutását, akár részleteiben, akár egészében, akkor láthatja, hogy épp Hitler volt az, aki a zsidókat védte - folytatja. - De a Himmler- és Bormann-félék folyton rászedték. - Sorolni kezdem, milyen sokszor támadt Hitler a zsidókra, hogy eltörölje őket a föld színéről, de Irving elintézi azzal, hogy a Führer olyankor csak „alakoskodott". Persze csak úgy bizonygathatja, hogy Hitler nem tudott semmiről, ha meghamisítja a történeti dokumentumokat: megváltoztatja a szavakat, és szándékosan figyelmen kívül hagy minden ellene szóló bizonyítékot, aminek Irving számtalanszor tanújelét adta a tárgyalásán. Inkább az érdekel, azt szeretném kihúzni belőle, miért akarja ezt hinni mindenáron.
- Mit tenne, ha ma betoppanna magához a megtört, agg Adolf Hitler? - Bekapcsolnám a magnómat. - És ha már mindent kiszedett belőle, akkor feljelentené? - Az attól függ, mit mondana arról, hogy mit tett, de nagyon szigorú mértékkel mérnék. Ott volt például Hermann Göring, a szeretetreméltó, szórakoztató mókamester, de kétség sem férhet ahhoz, hogy megérdemelte a kötelet. Gyilkosságokat követett el, és ez az én szememben azt jelenti, hogy lógnia kell. - Vagyis úgy véli, elképzelhető, hogy Hitler nem ölt meg senkit? - Úgy érti, a saját kezével? - Nem, nem saját kezűleg. - Mellékvágányra tereli a beszélgetést, hosszú fejtegetésbe kezd arról, hogy bezzeg Winston Churchill gyilkolt puszta kézzel. Vissza kell rángatnom Hitlerhez. - Jó, persze, névleg, alkotmányos szempontból felelős, de inkább az az érdekes, hogy felismerjük: újra meg újra átejtették. Átejtette Eva Braun, és még sokan mások...
Anyja kitagadta a Hitler-imádata miatt, amikor utoljára találkoztak. Látni akarta Irving újszülött lányát, Josephine-t, és ott ült ölében a gyermekkel, amikor a fia megpróbált felolvasni neki az egyik könyvéből. Az asszony elborzadva kérdezte: „Miféle kígyót melengettem a keblemen?" Irving így emlékszik: - Nem érdekelte, ezért nekitámadtam: „Csak az unokáddal akarsz játszani, nem figyelsz rám, sosem érdekelt, mit csinálok, ugye?!" Persze az ember később megbánja, hogy ilyesmi kiszaladt a száján. - De nem bír magával, csak hozzáteszi: - Száz év múlva Hitler sokkal kedvezőbb ítéletre számíthat. Nem úgy az alárendeltjei.
IV. Az ellenség
A faluban, ahol David Irving felnőtt, nem voltak zsidók, és akkoriban úgy hitte, az iskolában sincsenek. - De hadd mondjak el egy szörnyű kis anekdotát! - mondja előre hajolva. - A Lipstadt-tárgyalás után azonnal Floridába repültem, hogy békén hagyjanak. A gépen odaballag hozzám egy férfi, és megkérdezi: „Maga David Irving, ugye?" Azt felelem, téved, de csak nem tágít és kijelenti, hogy tudja, miért tagadom. Dehogy tudja, mondom én. Igen ám, csakhogy amikor megérkezünk Floridába, a férfi rám förmed: „Tudom, ki vagy! Egy iskolába jártunk, és megkeserítetted az életem, meg egy másik zsidóét is. Brentwoodban együtt tanultunk, és ordítva csúfoltál, mocskos kis bibsinek neveztél minket!"
Irving kissé zavarodottan meséli ezt a történetet. Igyekezett megnyugtatni a férfit, hogy az ő iskolájában nem voltak zsidók, bizonyára rosszul emlékszik. De aztán megdöbbent, amikor a repülőgépet elhagyva az utasellenőrzésnél meghallotta a férfi nevét. (Azt állítja, hogy a repülőgép személyzete így nyugtatgatta: „Ezek a zsidók! Mind azt bizonygatják, mennyit szenvedtek!") Érdeklődött hajdani iskolájánál, és felkutatott minden részletet. - Egy vagy két évvel alsóbb osztályba járhatott. Hm, nem tudom, mennyire ismeri ezeket az elitiskolákat, de az idősebbek soha de soha nem elegyednek szóba az alsósokkal, még akkor sem, ha csak egy-két év választja el őket. Mintha a kisebbek nem is léteznének, lenézik őket. Semmiképp nem beszélhettem vele.
Ez a történet Irving számára éppenséggel azt bizonyítja, hogy a zsidók elvetemültek. Előhozakodik a szokásos rasszista érvekkel: a 20. századi háborúk „javát" a zsidók szervezték, akik lenézik a „gójokat". Ki volt az első zsidó, akit megismert? Mike Gorb, akivel az egyetemen találkozott. - Kensingtonban ő volt a lakótársam, ez az igazán remek fickó. - Gorb elérhetetlen, hegymászóbalesetben halt meg. - Aztán ott volt John Blok, afféle mentorom az egyetemen... Jacqueline Gross az alkalmazottam volt, szintén nagyszerű, bűbájos teremtés, és imádott nálunk dolgozni. Ez 1982-83 táján lehetett. - Hajtogatja, hogy ezek a zsidók derék emberek voltak. Furcsa, hogy amikor néhány éve egy előadásán egy zsidó férfi megkérdezte, jól érti-e, hogy Irving szerint a zsidók csakis maguknak köszönhetik Auschwitzot, akkor így felelt: „Rövid válaszom: igen."
Hogyan érhette el Mike és John meg Jacqueline, hogy elgázosítsák? Fészkelődik a székén. - Tudom, nem kedvelnek, azt is tudom, miért nem, és azt is, mit tehetnék, hogy tüstént megkedveljenek. Ha jól tudom, a zsidók az elmúlt háromezer évben sosem tették fel maguknak a kérdést, miért nem kedvelik őket. - De zsidók rengeteget írtak arról, mi lehet az antiszemitizmus oka. Egy kicsit visszakozik. - Nem ismerem a zsidó irodalmat, mert nem olvasom. De előálltak-e valaha tárgyilagos és valamirevaló következtetéssel? - vágja ki magát. - Ez egyszerűen tömeghisztéria, olyasmi, mint a boszorkányüldözés: örökké őrjöngve keresik a bűnbakot. - Talán igaza van, legalábbis remélem, de akkor miért történt meg a holokauszt, miért nézték a németek tétlenül? - kérdezi ravaszul. Mivel nem válaszolok rögtön, felkiált: - Most megfogtam!
Úgy véli, hogy a történelem során minden üldözött csoport csakis magának köszönhette, ami vele történt? Addig mesterkedtek a „boszorkányok", amíg csak-csak megölették magukat? - Közvetve igen, hiszen nem hoztak létre olyan társadalmat, amelyikben ez nem történhetett, nem történt volna meg. - Sorolom neki a történelem üldözött csoportjait, és végül azért akad néhány, amelyeket a „tömeghisztéria" áldozatának tart. Nem lehet, hogy az antiszemitizmus is tömeghisztéria? - Nem.
Úgy véli, a zsidók felelősek a tulajdon üldöztetésükért, mert „nem tartják kordában az övéiket", és elkezdi fejtegetni, hogy ilyen például a pilótajátékos Bernie Madoff. Irving szerint a zsidók hagyják, hogy megússza - még akkor is, ha közülük hihetetlenül kevesen tudtak Madoff üzelmeiről. Úgy érti, hogy ha netán antiszemiták végeztek volna zsidó történészkollégájával vagy lakótársával, akkor azt ők is csak maguknak köszönhették volna, mert nem fékezték meg a Madoff-féléket? - Igen, a mindenkori Madoffokat.
Úgy látszik, nem sokáig tudja egyénileg szemlélni a zsidókat. Mike, John és Jacqueline arca hamar belevész a Zsidók csakis Irving elméjében létező óriási, alaktalan tömegébe, amely furcsa módon többnyire épp azokkal a jellemzőkkel bír, amelyeket bírálói Irvingnek tulajdonítanak: hatásvadász, sosem elégszik meg semmivel és magának keresi a bajt.
Irving mégis azt bizonygatja, hogy ő (akárcsak Hitler) ezt csakis azért mondja, mert a zsidók javát akarja. - Nagy barátjuk vagyok... nekik akarok jót, azért beszélek így. Igyekszem megakadályozni, hogy mindaz újra megtörténjen Amerikában vagy bárhol másutt, ahová zsidók menekülnek. Nem ismerik fel, hogy talán igenis a tulajdon balsorsuk értelmi szerzői (elégedett, hogy ezt ilyen szépen mondta). Persze nyakas népség, sosem adnának igazat nekem. Valahányszor meghal egy gazdag zsidó, az újságok halálozási rovatában mindig dicshimnuszokat zengenek a jeles filantrópról. A történelemkönyvekbe mégsem jeles emberbarátként vonul majd be, hanem zsidóként, persze hogy a nem zsidók ilyenkor rögtön erre gondolnak: „Honnan szerezte ez azt a sok pénzt? Tőlünk." Van hát okuk utálni a zsidókat. Ilyen az ember természete.
Úgy számítja, hogy harminc éven belül bekövetkezhet egy újabb holokauszt, mert rájövünk, hogy átvertek minket. Ja, és ha a zsidók szerencsések, akad majd egy újabb David Irving vagy Adolf Hitler is, aki megvédi őket.
V. Josephine
A szoba sarkában egy doboz, abban pedig egy olyan teremtés hamvai, akit Hitler megöletett volna. Irving legidősebb lánya, Josephine nyugszik itt. Olyan ez, mint valami moralizáló viktoriánus tanmese: a Hitler-rajongót egy súlyosan fogyatékos leánygyermekkel verte meg a sors. Szeretném kifaggatni, hogyan rendezte el magában ezt az éles ellentmondást.
- 1981-ben skizofrén lett, ez nagyon megviselt minket - mondja, és máskor magabiztos hangja is elcsuklik. Az iskolában már korábban kezdődtek a bajok, de Irving ezeket a kamaszodás szokásos velejáróinak tekintette egészen addig, míg egy nap Josephine kisétált egy vizsgáról és meg sem állt hazáig. Azt mondta apjának: „Jaj, hát megjelent előttem az ördög." Irving elmereng. - Ha ilyet hall az ember a lánya szájából, elkezd az egész félelmetessé válni. Nem tudja felfogni, mi történik. - Egy Harley Street-i orvos megállapította, hogy a lány latens paranoid skizofréniában szenved. - Ez gyógyíthatatlan. Lehet kezelni, de azzal inkább csak embertársainkat nyugtatjuk meg - mondja Irving. - A nejem három hónapra eltűnt. Nem tudta megemészteni, otthagyott, hogy egyedül viseljem a gondját a gyerekeknek. Nem hibáztatom ezért, szörnyű csapás volt, és sokáig tartott, amíg beletörődtünk.
Felidézi, hogy a diagnosztizálás évfordulóján Josephine-nel sétáltak, és emlékeztette a lányát, hogy épp egy éve tudták meg, mi baja. - Rám nézett azokkal a kék szemeivel és azt monda: „Jaj, apu, sokkal több éve vagyok ám beteg!" Próbálja elképzelni, hogy ezt hallja a legidősebb lányától... A következő 18 év során elmondhatatlanul sokat szenvedett, egyre inkább elhatalmasodott rajta a kór. Hangokat hallott, amelyeknek nem lehet ellenállni. Ugyanaz hang, amely azt súgja, hogy ne álljunk a peron szélére, amikor gyorsvonat zakatol át az állomáson, a skizofrént épp az ellenkezőjére késztetheti.
1996-ban Josephine úgy próbált véget vetni az életének, hogy levetette magát egy épület tetejéről, amitől Irving szavaival „ízig-vérig nyomorék" lett: eltört a gerince, és amputálták mindkét lábát. Titokban feleségül ment egy szintén súlyosan fogyatékos férfihoz, akinek „szörnyen kevés volt a sütnivalója", de három év múlva újra öngyilkosságot kísérelt meg - ezúttal sikerült neki. Irving felidézi, hogy a kórházban azt mondták: „Nagyon el akarta dobni az életét a lánya, ha ilyen állapotban kimászott egy ablakon, az ötödik emeletről." A fia már felnőtt, és Afganisztánban harcol.
Irving azt állítja, hogy megváltoztatta, amit ekkor átélt. - Úgy érzem, most már sokkal emberségesebb vagyok a fogyatékosokkal... Ha manapság elhalad mellettem egy Down-kóros gyerek, egy mozgáskorlátozott vagy más, szembetűnően fogyatékos valaki a kerekes székében, akkor odamegyek hozzá és mosolyogva köszöntöm, mert rájöttem, hogy ők is emberek.
- De azt ugye tudja - igyekszem a lehető legfinomabban fogalmazni -, hogy Hitler megölette volna Josephine-t? - Igen, megölette az egyik unokatestvérét is, ez is meghökkentő dolog. - Hirtelen eltér a tárgytól, egy rádióműsorról kezd beszélni, amelybe egyszer meghívták, ezért ismét vissza kell terelnem Hitlerhez. Már-már átérzem a lelki tusáját, amikor félig-meddig kénytelen elismerni, hogy Hitler valami rosszat tett. - Talán furcsán hangzik, amit mondok, de Hitlernek biztos jó oka volt rá.
Kijelenti, hogy Hitler először akkor adta áldását az eutanáziára, amikor egy gyermek valamiképp iszonyatosan összeroncsolódott, és az orvosok a szülőkkel együtt véget akartak vetni a szenvedéseinek. - Ilyen megfontolásból tehették, aztán (Karl) Brandt (Hitler orvosa) odament a Führerhez, és elmondta neki, hogy ez nem egyedi eset, sok-sok ilyen van még, de megtették az első lépést. Ez jogi alapot teremtett az olyan emberek életének kioltására, akikről már lemondtak az orvosok, és akiknek a köre egyre szélesedett. Amikor kitört a háború, az emberek úgy érezték, olyanoknak kell adni a kórházi ágyakat, akik igazán rászorulnak, így fokozatosan tovább nőtt a kör.
Végül sóhajtva elismeri: - A náci Németországban Josephine sem kerülhette volna el a sorsát. - De aztán gyorsan hozzáteszi (egy rá nem jellemző, értelmetlenségbe fulladó mondatban): - No persze ma már gyógyszerrel is lehet kezelni a skizofréniát, ezért nem vagyok biztos benne, hogy Hitler megölette volna a lányom, mert mondjuk végül is akkor már alkalmazhattak volna gyógyszereket, amelyekkel akár... - Itt megáll összeszedni a gondolatait.
- A nácik mindig a lehető legtapintatosabban intézték az ilyesmit - folytatja. - A szülőknek valami olyasmit mondtak, hogy elvitte a gyereket a tüdőgyulladás. Jó szándékkal tettek rosszat. - Hol itt a jó szándék? - Nem közölték a szülőkkel. - De hiszen a gyerek tudta, hogy végeznek vele, és a szülők ugyanúgy elsiratták. - Nem is tudom, ingoványos terep ez, a „mi lett volna, ha" világa, puszta feltevés. - De aligha a valóságtól elrugaszkodott: több tízezer magához hasonló hús-vér emberrel megtörtént. - Erre nem tud mit felelni.
Szóval tényleg azt hiszi, hogy a lányához mindenben hasonlító emberek megölése olyan tett volt, amelyet „a lehető legtapintatosabban" követtek el? - Hadd idézzem azt a tévés urat... hogy is hívják? Mindig keresztbe tette a lábát, és szakálla volt. - Kenny Everett? - Igen, az ő kacifántos mondatát idézném. A nácik ezt tették, de mégsem tették, mert csak titokban tették, így a szülők csak később döbbentek rá, mi történt valójában. - És ettől kevésbé borzalmas? - Bezárkózik: - Ez az egész csak találgatás, nem akarok belebonyolódni.
A hamvakra pillant, aztán maga elé mered, és most először az interjú során elakad a szava.
VI. Nem lehet elhallgattatni
1989-ben Franz Vranitzky osztrák kancellár nyilvánosan bejelentette: „Ha Irving még egyszer ide merészkedik, tüstént lakat alá kerül." A történész előadásai az ország törvényeibe ütköztek, amelyek tiltják a náci bűncselekmények tagadását és a náci mozgalom újjászervezését, ami akár húszéves börtönbüntetéssel is sújtható. 2006-ban Irving mégis úgy döntött, hogy visszatér Ausztriába, bár tudta, hogy letartóztatási parancs van érvényben ellene. - Mindenáron szembe akart szállni velük? - Rázza a fejét. - Nem, de felkészültem rá... Nem hagyhatom, hogy örökre elhallgattassanak. Egy nap mindenképp visszamegyek Németországba. Folytatnom kell az ottani kutatást, de kitiltottak. Akkor sem hagyom, hogy elnémítsanak vagy gátolják a kutatásom.
Vádat emeltek ellene, és az elmarasztaló ítéletért az esküdtszék nyolc tagját okolja: mind az „a bugyuta, tenyeres-talpas, középkorú bécsi Hausfrau típus, akinek nem ajánlatos az útjába kerülni". De ahhoz ragaszkodik, hogy a börtön csodás volt. - Igazán élveztem - mondja a mellét düllesztve. Szerinte ez kell az írónak, ha minden zavaró körülményt ki akar rekeszteni az életéből. Helyeslően idézi Evelyn Waugh-t: „Aki járt már angol magániskolában, mindig viszonylag kellemesen fogja érezni magát a börtönben."
De igaz ez? Ez volt az első alkalom, amikor kénytelen-kelletlen feketékkel került közelebbi kapcsolatba: azzal az embercsoporttal, amelyet alsóbbrendűnek tart. Azt mondja, hogy Amerikában volt „egy szépen rétegzett rendszer, amelynek legfelső szintjén a fehérek, majd a színesek, legalul pedig a feketék és a rabszolgamunka helyezkedtek el", de aztán a zsidók elhatározták, hogy felforgatják az alávaló polgárjogi mozgalommal. A börtönben mégis összebarátkozott egy „ifjú feketével", Momóval, és még sok közéjük tartozóval. - Persze voltak afrikaiak, Nigériából származók is a börtönben. Ha jól sejtem, ezért is rasszizmussal vádolnak majd, de én bizony úgy gondolom, hogy a nigériaiak, a feketék többnyire bűnözők. Általában beszéltem a nyelvüket, a franciát vagy spanyolt, mindegy volt, ezért odajöttek hozzám.
A börtönben töltött időszakról szóló új könyvében (Banged Up - Sittre vágtak) leír egy különös balesetet, amikor „véletlenül" tisztítószert ivott, mert állítólag limonádénak nézte. - Megpróbálta megölni magát? - Szentisten, dehogy! - hahotázik erőltetetten. - Nem, sosem lennék öngyilkos. Az öngyilkosságra születni kell, akárcsak az alkoholizmusra. Ha SS-tisztnek készülne, ami persze nem valószínű - nevetgél -, akkor kitöltetnének magával egy űrlapot, rákérdeznének, hogy volt-e öngyilkos vagy alkoholista a családjában, és ha volt, azért fekete pont járna. - Aztán vázol egy szövevényes forgatókönyvet arról, hogyan lehet összetéveszteni a tisztítószert a limonádéval.
Amikor már indulni készülök, betéved a szobába Irving lánya, Paloma, aki Madridból látogatott ide. Idegesen kérdezi a fotósunkat: - Jól viselkedett apám? - Irving még egyszer körbevezet a házban, büszkén mutatva, hogy még fel tudja vonszolni magát a lépcsőn. 2003-ban fizetésképtelennek minősítették, mégis hogyan engedhet meg magának egy ilyen pompás házat? - Nem igazán akarok pénzről beszélni, legyen elég annyi, hogy van jövedelmem. - Úgy hallottam, egy szaúdi herceg támogatja. - Ja persze, azzal is próbálkoztam - mondja. Azt állítja, hogy 2003-ban Szalmán Fahd herceg - a szaúdi király fia, akkoriban belügyminiszter - 800 000 fontot ígért neki, de hirtelen szívroham végzett vele. - Azt mondanám, hogy a jövedelmem 80 százaléka az Egyesült Államokból származik... Nem kevés élvezet megmutatni, hogy hiába próbálnak az ellenségeim mindenáron összezúzni, amíg a szívem bírja, fel se veszem az egészet. Átvészelem ezt is.
VII. A rosszcsont
Állunk a karácsonyfa mellett, a nyitott ajtón át befúj a hideg szél, és én azon töprengek, hogy hisz-e David Irving abban, amit mond. Valóban úgy véli, hogy maga Adolf Hitler szentelte fel a védelmezőjének, amikor ő még csak az első lépéseit tanulta Essexben? Ikertestvére, Nicky mondta: „Sosem tudtam elhinni igazán, legbelül, hogy David ezeket a nevetséges nézeteket vallja. Lehet, hogy most is azt teszi, amit gyermekkorunkban: bármit, amivel felhívhatja magára a figyelmet. Ez már-már beteges." Irving korábbi élettársa, Bente egyetért: „Sosem éreztem igazán, hogy hisz ebben az egészben. Ma sincs ez másképp. Élvezi, ha bosszanthat másokat. Mindennél jobban vágyik a figyelemre, mindig is vágyott." Talán csak „fényezi magát", ahogyan az apja tette?
Irving nevet, amikor ezt felvetem. - Rosszcsont vagyok, az bizony - mondja. - Már az iskolában is az voltam. Szeretek minden oldalt úgy megírni, hogy legyen benne valami turpisság, és valahányszor lapoz az olvasó, azon törje a fejét, miről is van szó. - Hunyorít a jeges fuvallattól. Egy pillanatra úgy tűnik, megint ott van a brentwoodi iskolában, a Mein Kampf egy példányát kéri jutalmul, és éppen arra gondol, hogy mindez - a sok gyűlölködés, a sok kemény munka, hogy rehabilitálja a 20. század legirtózatosabb, népirtó gyilkosát - csupán jó kis móka.
A holokauszttagadók mítoszait igazságügyi szakértők bizonyítékokkal cáfolták, lásd http://remember.org/History.root.rev.html

2009. július 16., csütörtök

A Nagy Ugrás sírköve

Kínai oknyomozó történelem
Egyetlen kínai újságíró, író vagy kutató sem merte soha megtenni azt, amire Jang Csi-seng (Yang Jisheng) vállalkozott, nevezetesen megírni az általában Nagy Ugrás néven emlegetett kínai gazdasági és emberi katasztrófa (1958-1961) alapos és részletes történetét. A Mao Ce-tung (Mao Zedong) kínai vezető megszállott víziójának megvalósítására hozott döntés, hogy a végletekig felgyorsított ütemben iparosítják Kínát, nagy „hátraugrásnak" bizonyult és olyan éhínségre vezetett, amelyben egyes források szerint mintegy 30 millió ember vesztette életét. A témáról külföldön már más könyvek is megjelentek, de egy sem volt ennyire pontos -írja Bruno Philip a Le Monde-ban.
Jang Csi-sengnek, az Új Kína (Xinhua) újságírójának, aki 1964-ben lépett be a Kínai Kommunista Pártba, személyes indoka is volt arra, hogy belefogjon a könyv megírásába, erre utal a mű címe is: Mu Pej - azaz Sírkő. Saját apja is az éhínség áldozata volt, ő maga pedig Hupej (Hubei) tartományban dákként, mint írta, „annak ellenére, hogy az iskolások jobban táplálkozhattak, három éven át csak rizst ettem, rizst és rizst."A Le Monde tudósítója egy pekingi kávéházban beszélgetett a szerzővel, aki visszaemlékezett arra, hogy azokban az években mindig éhes volt. „Ráadásul a tanulás mellett a földeken is dolgozni kellett, és, hozzá kellett járulni az acélgyártási normák teljesítéséhez, a gátak építéséhez."
Mao az 1957 évi jobboldal-ellenes kampány után indította el a Nagy Ugrást, azt követően, hogy politikai terrorral megszabadult potenciális és nyílt ellenfeleinek nagy részétől és megerősítette ellenőrzését a pártapparátus fölött. A Kínai Kommunista Párt VIII. kongresszusának rendkívüli üléseként 1958 májusában Pekingbe összehívott tanácskozáson hirdette meg az „utol kell érni Angliát" jelszót. Nagy-Britannia akkor a világ második gazdasági hatalma volt, Kína a világ egyik legszegényebb országa.
A kommunisztikus szerveződésű „népi kommunákba" kollektivizált parasztokat arra mozgósították, hogy acélt öntsenek az erre célra primitív technikával megépített „népi kohókban", ezen kívül részt kellett venniük a nagy iparfejlesztési tervekben és folyószabályozási munkálatokban. Míg ezeken a munkahelyeken robotoltak, a termés betakarítatlanul maradt a földeken. A felülről megkövetelt csodálatos teljesítmények elérését a pártkáderek mindenütt félrevezető jelentésekkel, statisztikákkal igazolták a helyszínre érkező központi vezetőknek és propagandistáknak.
Jang Csi-seng ezt a történetet írta meg könyvében, amely a különleges státust élvező Hongkongban jelent meg - de forgalmazását Kína többi részében azonnal megtiltották. Az Új Kína hírügynökségnél eltöltött éveiben szerzett kapcsolatai révén folytathatott tényfeltáró újságírói nyomozást, ami Kínában szokatlan gyakorlat.
Noha nem ismerte a katasztrófa tényleges mélységét, Jang hosszú ideje sejtette, hogy a hatóságok soha nem közölték a Nagy Ugrásra vonatkozó teljes igazságot „Soha nem vontam kétségbe a hivatalos változatot, de gyanítottam, hogy sok dolgot eltitkoltak előlünk." Ám csak szóbeszéd és feltételezések alapján nem lehetett feltárni ezt az igazságot, amelyet a hatóságok közvetve elismertek és „természeti csapások és emberi hibák" következményeként magyaráztak. Az utóbbiról valamivel bővebbet 30 évvel később, a gazdasági reformok elindításakor indított „maótlanítási" kampány idején közöltek a hatóságok.
Ahhoz, hogy ennél többet tárhasson fel, Jangnak a helyszínre kellett utaznia, hogy vizsgálódjon, felkutassa a túlélőket, de ugyanakkor kerülnie kellett a feltűnést. Kína tizenkét tartományát kereste fel az ország középső, északnyugati és keleti részén. Egy mezőgazdasági kérdésekről szóló riportsorozat megírása ürügyén találkozott egykori helyi vezetőkkel, parasztokkal - párttagokkal is. „Végül sikerült hozzájutnom a hivatalos statisztikákhoz, amelyek lehetővé tették számomra, hogy rekonstruáljam a történetet és pontosabb képet nyerjek a halottak számáról körzetenként, faluról falura."
A mai hivatalos média és a pártvezetők természetesen tökéletes hallgatásba burkolóznak az idős újságíró ezeroldalas könyvével kapcsolatban. A Sírkő megjelent kínaiul, de csak Hongkongban kapható. A szerzőt azonban nem zaklatták a kínai hatóságok, noha Jang keményen fogalmaz: „A Nagy Ugrás katasztrófája nemcsak egy hibás politikának, hanem a rendszer totalitárius jellegének is következménye".
Az újságíró nem tagadja, hogy a 30 éve megkezdett reformok eredményeként a rendszer változott, de ez szerinte nem elegendő. A piacgazdaságnak a demokráciával kell párosulnia. „Azzal az ürüggyel, hogy a kínai sajátosságokra kell helyezni a hangsúlyt, a rendszer továbbra is tagadja az egyetemes értékeket" - fejti ki.
Jang ma a tekintélyes Yanhuang chunqiu (Történelmi krónikák) című, demokrácia-párti szemléletét nem tagadó pekingi havilap helyettes főszerkesztője - az ilyen értelmiségi fórumok létezése önmagában is jelzi a mai kínai társadalom sokarcúságát. Az újságíró nagy figyelemmel követi, mi történik az idei évben, amelyre nemcsak a Kínai Népköztársaság kikiáltásának 60-ik évfordulója esik, hanem a Tienanmen-téri mozgalom 20-ik évfordulója is.
Jang az éhínség következtében 1959-ben meghalt édesapja és „a Nagy Ugrás" időszakában elpusztult 36 millió kínai emlékére adta művének a Sírkő címet. Mint a Le Monde-nak elmondta, az ő szemében a történet lényege az emlékezés és annak ellentéte, a felejtés és a tabu közötti összefüggés: „Annak a nemzetnek, amely nem képes szembenézni a múltjával, nem lehet jövője".


http://www.lemonde.fr/sujet/8bfb/yang-jisheng.html

Az EU véget nem érő békefenntartó missziója


Balkán államok Európa köldökzsinórján

Az Európai Unió aktív közreműködésével a Jugoszlávia felbomlása után mesterségesen létrehozott országok egy része koraszülött és életképtelen képződmény, amely talán soha nem lesz képes az önálló állami működésre. Kilátás sem nagyon van rá, hogy  Bosznia-Hercegovina és Koszovó a nemzetközi közösség támogatása nélkül is államként funkcionáljon. Az európai politikusoknak elképzelése sincs róla, hogyan vághatnák el a két állam köldökzsinórját, hogy lezárnják a lassan már gyarmati irányítássá alakuló békefenntartó missziókat - figyelmeztet Gerhard Spörl, a Der Spiegel külpolitikai szerkesztője.
A kilencvenes évek elején Európa megdöbbentő tétlenséggel nézte végig, ahogy a Balkán népei egymásnak esnek. A délszláv háborúk ikonikus momentuma a srebrenicai mészárlás, amelyet a holland kéksisakosok néhány száz méterről néztek végig - ahelyett, hogy közbeavatkoztak volna. Ha az Egyesült Államok nem lép fel határozottan, talán még több vér száradna Európa lelkén.
Eurrópa Balkán-politikáját nem csak a háború éveiben jellemezte a koncepciótlanság. Miközben az EU meghatározó államai, mindenekelőtt Németország. azt szajkózta, hogy nincs más megoldás, mint a tagköztársaságok és Koszovó függetlenségének elismerése, arra senki sem gondolt, hogy vajon az új államok életképesek lesznek-e. Bosznia-Hercegovina és Koszovó a háborúk lezárása óta sem talált magára. A százezer emberéletet követelő pusztítás rendkívül mély sebeket ejtett, és az etnikai és vallási villongások a béke aláírása után sem szűntek meg.
„A Balkánon Európa azzal próbálkozik, amivel az Egyesült Államok Irakban éppen felhagyott: nemzetépítéssel" - írja Spörl. Az EU és a NATO Valentin Inzko személyében közös különmegbízottat küldött Szarajevóba, hogy előkészítse a békefenntartó küldetés lezárását és a hatalomátvételt. Ehhez elengedhetetlen, hogy Bosznia-Hercegovina és Koszovó nemzetté váljon, és megerősödjön a jogállamiság, a piacgazdaság és a parlamentáris demokrácia. A demokratizálódás és az intézményi stabilitás megteremtése azonban nem megy egyik napról a másikra: ez csak úgy lehetséges, ha a helyi elitet egyre inkább bevonják az irányításba. Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban erre azonban kísérlet sem történt az elmúlt évek során. Mindkét államot a nemzetközi közösség hivatalnokai és katonái vezetik, és nincsenek határidők az  ideiglenesen az országokban állomásozó békefenntartók kivonására.
„Más szóval Európának semmilyen kivonulási stratégiája sincs, így a mesterségesen létrehozott államok akár az idők végezetéig létrehozóik segítségére szorulhatnak."
Spörl szerint ez egyebek között azért tragikus, mert az önállótlanság és kvázi-gyarmati viszonyok a korrupció melegágya. A helyi elit a nemzetközi közösség támogatásából jelentős pénzeket síbol el - a helyieket mindez különösebben nem izgatja, hiszen nem az ő pénzüket lopják, a nemzetközi közösség pedig tehetetlen. Európa ugyanis attól tart, hogy amint a békefenntartók kiteszik a lábukat Bosznia-Hercegovinából, a bosnyákok és a horvátok a szerbek torkának esnek. Koszovóban sem sokkal jobb a helyzet: az albán többség és a szerb kisebb között lényegében nincs kapcsolat. Az egységes nemzetállam kialakítása szóba sem jöhet, a többnemzetiségű multikulturális együttélésre egyik oldalon sincs fogadókészség: az albánok és a szerbek relaív békés egymás mellett élése csak az ENSZ-katonák jelenlétével és kilométernyi szögesdróttal valósítható meg. Nem csoda hát, ha senki nem akarja bolygatni a status quót.
Pedig a békefenntartás költséges mulatság - helyesebben szólva pótcselekvés: a missziók az elmúlt 14 évben összesen 13 milliárd eurót emésztett fel, és az újjáépítésre is legalább ekkora összeget fordított a kontinens. 1999 óta az ENSZ összesen 70 663 hivatalnoka teljesített szolgálatot Koszovóban.
Spörl szerint Európának ismét Amerikáról kellene példát vennie, és az iraki csapatkivonáshoz hasonló menetrendet kellene kialakítani. Hacsak nem akar Európa az idők végeztéig bábáskodni az aktív közreműködésével világra segített koraszülött államok fölött.

http://www.spiegel.de/international/europe/0,1518,636347,00.html

Az EU véget nem érő békefenntartó missziója


Balkán államok Európa köldökzsinórján

Az Európai Unió aktív közreműködésével a Jugoszlávia felbomlása után mesterségesen létrehozott országok egy része koraszülött és életképtelen képződmény, amely talán soha nem lesz képes az önálló állami működésre. Kilátás sem nagyon van rá, hogy  Bosznia-Hercegovina és Koszovó a nemzetközi közösség támogatása nélkül is államként funkcionáljon. Az európai politikusoknak elképzelése sincs róla, hogyan vághatnák el a két állam köldökzsinórját, hogy lezárnják a lassan már gyarmati irányítássá alakuló békefenntartó missziókat - figyelmeztet Gerhard Spörl, a Der Spiegel külpolitikai szerkesztője.
A kilencvenes évek elején Európa megdöbbentő tétlenséggel nézte végig, ahogy a Balkán népei egymásnak esnek. A délszláv háborúk ikonikus momentuma a srebrenicai mészárlás, amelyet a holland kéksisakosok néhány száz méterről néztek végig - ahelyett, hogy közbeavatkoztak volna. Ha az Egyesült Államok nem lép fel határozottan, talán még több vér száradna Európa lelkén.
Eurrópa Balkán-politikáját nem csak a háború éveiben jellemezte a koncepciótlanság. Miközben az EU meghatározó államai, mindenekelőtt Németország. azt szajkózta, hogy nincs más megoldás, mint a tagköztársaságok és Koszovó függetlenségének elismerése, arra senki sem gondolt, hogy vajon az új államok életképesek lesznek-e. Bosznia-Hercegovina és Koszovó a háborúk lezárása óta sem talált magára. A százezer emberéletet követelő pusztítás rendkívül mély sebeket ejtett, és az etnikai és vallási villongások a béke aláírása után sem szűntek meg.
„A Balkánon Európa azzal próbálkozik, amivel az Egyesült Államok Irakban éppen felhagyott: nemzetépítéssel" - írja Spörl. Az EU és a NATO Valentin Inzko személyében közös különmegbízottat küldött Szarajevóba, hogy előkészítse a békefenntartó küldetés lezárását és a hatalomátvételt. Ehhez elengedhetetlen, hogy Bosznia-Hercegovina és Koszovó nemzetté váljon, és megerősödjön a jogállamiság, a piacgazdaság és a parlamentáris demokrácia. A demokratizálódás és az intézményi stabilitás megteremtése azonban nem megy egyik napról a másikra: ez csak úgy lehetséges, ha a helyi elitet egyre inkább bevonják az irányításba. Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban erre azonban kísérlet sem történt az elmúlt évek során. Mindkét államot a nemzetközi közösség hivatalnokai és katonái vezetik, és nincsenek határidők az  ideiglenesen az országokban állomásozó békefenntartók kivonására.
„Más szóval Európának semmilyen kivonulási stratégiája sincs, így a mesterségesen létrehozott államok akár az idők végezetéig létrehozóik segítségére szorulhatnak."
Spörl szerint ez egyebek között azért tragikus, mert az önállótlanság és kvázi-gyarmati viszonyok a korrupció melegágya. A helyi elit a nemzetközi közösség támogatásából jelentős pénzeket síbol el - a helyieket mindez különösebben nem izgatja, hiszen nem az ő pénzüket lopják, a nemzetközi közösség pedig tehetetlen. Európa ugyanis attól tart, hogy amint a békefenntartók kiteszik a lábukat Bosznia-Hercegovinából, a bosnyákok és a horvátok a szerbek torkának esnek. Koszovóban sem sokkal jobb a helyzet: az albán többség és a szerb kisebb között lényegében nincs kapcsolat. Az egységes nemzetállam kialakítása szóba sem jöhet, a többnemzetiségű multikulturális együttélésre egyik oldalon sincs fogadókészség: az albánok és a szerbek relaív békés egymás mellett élése csak az ENSZ-katonák jelenlétével és kilométernyi szögesdróttal valósítható meg. Nem csoda hát, ha senki nem akarja bolygatni a status quót.
Pedig a békefenntartás költséges mulatság - helyesebben szólva pótcselekvés: a missziók az elmúlt 14 évben összesen 13 milliárd eurót emésztett fel, és az újjáépítésre is legalább ekkora összeget fordított a kontinens. 1999 óta az ENSZ összesen 70 663 hivatalnoka teljesített szolgálatot Koszovóban.
Spörl szerint Európának ismét Amerikáról kellene példát vennie, és az iraki csapatkivonáshoz hasonló menetrendet kellene kialakítani. Hacsak nem akar Európa az idők végeztéig bábáskodni az aktív közreműködésével világra segített koraszülött államok fölött.

http://www.spiegel.de/international/europe/0,1518,636347,00.html

2009. július 14., kedd

Hazugságok:
  1. Nincs különbség férfi és nő között! Fizikailag van különbség.
  2. A nők mindenre képesek, amire a férfiak. A férfiak mindenre képesek, amire a nők!
  3. Egy nőnek annyira van szüksége férfira, mint a halnak biciklire! (A feminizmus egyik jelmondata).
  4. A férfiasság egyenlő, a nők leigázásával. (Sokan így gondolkodnak. Amikor egy férfi férfiasan próbál viselkedni, akkor támadás alá kerül, vádolják és nyomják addig, míg nem válik nővé). (Fontos, hogy a férfiak felismerjék azt, hogy mi a valódi férfiasság! A nők is felismerjék mi a valódi nőiesség)!
  5. Minden nő prostituált! Minden nő manipulálni igyekszik a környezetét.
Van különbség férfi és nő között!
Galata 3: 28 Krisztust öltöztük fel, új teremtések vagyunk. Nem azt jelenti, hogy nincs különbség férfi és nő között. Testvérek vagyunk! Senki sem gondolhatja magát magasabb vagy alacsonyabb rendűnek. Egyenértékű és egyenrangú személyeket, akik a teremtés és az újjászületés során is azok, különböző feladatokkal, felelősségekkel, hatáskörökkel látott el. Krisztusban vannak szerepek, funkciók és felelősségek! Isten így kormányozza az Ő Egyházát ebben a világkorszakban.
I. Kor. 14: 40
Az a rend, amit Isten felállított és meghatározott, hogy egészségesen és jól működjön a Krisztus Teste, mindenek ékesen és jó renddel történjenek. Istennek nagyon fontos!
Mindenek ékesen és jó renddel legyenek.
Az igazság Isten Igéjéből az, hogy más a férfi és a nő feladata. (I. Tim. 5: 14)
Akarom tehát, hogy a fiatalabbak férjhez menjenek, gyermekeket szüljenek, háztartást vigyenek, és semminemű alkalmat ne adjanak az ellenségnek a szidalmazásra.
Azt jelenti, hogyha ez alapvetően elmegy egy rossz irányba, nem ezzel foglalkoznak a hölgyek, akkor egyre több lehetőséget ad az ellenségnek a szidalmazásra. Szidalmazhassa Istent, az Ő Igéjét, Isten népét. Isten ezt nem akarja! Van olyan, akinek Isten megadja, hogy egyedül éljen, ez nem bűn!
I. Tim. 3: 4
Ki a maga házát jól igazgatja, gyermekeit engedelmességben tartja, teljes tisztességben;
Ez a férfiaknak szól. Aki jól vezeti a maga családját! Kézben tartja, és előre viszi! Isten kezdettől fogva sem teremtette a nőt és a férfit egyformának! Nem a bűnbeesés miatt van, hogy a férfi kap vezetői szerepet és a nő követő szerepet!
I. Tim. 2: 13
Mert Ádám teremtetett elsőnek, azután Éva.
I. Kor. 11: 8-9.
8. Mert nem a férfi van az asszonyból, hanem az asszony a férfiúból.
9. Mert nem is a férfiú teremtetett az asszonyért, hanem az asszony a férfiúért.
Ez Isten Igéje. Ez az Igazság. Isten Igéje szabaddá tesz bennünket. A férfi kezdetben sem uralkodott a nőn, hanem vezette, védelmezte és gondoskodott róla! Biztonságot adjon! A nő ott álljon teljes szívéből támogatva a férjét, mint segítőtárs! Ez volt az eredeti terv az Úrtól, hogy így működjön! Nincs jobb ennél! Megpróbálja e világ fejedelme a férfiakat és a nőket egymás ellen hangolni! Te, mint feleség győztél a férjed felett, akkor valójában vesztettél vele együtt! Ha valaki felülkerekedik a másikon a családban, mert valamiben erősebb nála, akkor nem győzelmet hozott, hanem vereséget általa! A család úgy van megtervezve, hogy nyerjünk mind a ketten! Vagy mind a ketten veszteni fognak! Nem lehet nyerni a másikkal szembe sem a családban, sem a Gyülekezetben, Isten országában. Isten azt akarja, hogy győzzünk a családban és győzzünk Isten országában! Fel kell, hogy ismerjük az Istentől rendelt helyünket és betöltsük azt! Megtisztelve és támogatva egymást a magunk helyén! Az ördög meg akarja fosztani a férfiakat és a nőket szerepüktől és identitásuktól, férfiasságuktól, nőiességüktől! Azt hazudja, hogy a vezetés nem más, mint erőszakos leuralás! Az engedelmesség nem más, mint megalázó és elnyomott helyzet. Az ördög azt, hogy a lázadás a jó dolog, az önmegvalósítás a jó dolog, a függetlenség a jó dolog. Ha ezt nem tudod megtenni, akkor egy vesztes vagy-ezt mondja e világ fejedelme.
Nagy szükség van mind a kettő nem képességeire! Szét van osztva az egység két nemre. Minden úgy jó, ahogy az Alkotó (Isten) megtervezte eredetileg!
A vezető szerep, a teremtés sorrendjéből is következik. Nem a férfi teremtetett az asszonyért, hanem fordítva. Isten, Évát Ádámnak az oldalbordájából vette ki., azért, hogy mellette legyen. Védelem alatt legyen. Nem a fejéből vette ki, hogy uralkodjon felette. Nem a talpából, hogy eltapossa, hanem az oldalbordából, hogy mellette álljon! Biztonságot és védelmet nyújtson a férj a feleségének!
A munka nem egy átok, hanem a fáradságos, izzadságos munka, amikor az embernek szenvednie kell. Valaki mindig vezető szerepet tölt be.
I. Kor. 11: 3
3. Akarom pedig, hogy minden férfiúnak feje a Krisztus; az asszonynak feje pedig a férfiú; a Krisztusnak feje pedig az Isten.
Ez a szeretet, az alázat és a szolgálatvezetésnek a rendje. Az Atya szól, és a Fiú megcselekszi. Azért, mert szereti az Atyát, nem azért, mert alacsonyabb rendű lenne. Nem arról szól, hogy a férfiak pöffeszkedjenek otthon, és parancsokat osztogassanak a feleségüknek. Ezzel az Igével nem szabad visszaélni!
I. Péter 3: 1-6.
A krisztusi szellem az engedelmességé és a szereteté! Az antikrisztusi szellem az önzésé és a lázadásé!
Efézus 5: 21-33.
Isten szeretne tekintélyt gyakorolni embereken keresztül is. Így kormányzott, így döntött! Fel kell ismernünk egymásban, a kapott ajándékokat és képességeket. Ez a kölcsönös engedelmesség. Az Úr akarata legyen világos mindkettőnk előtt.
Férfi vagy akkor el kell hinned: Isten téged arra teremtett, hogy felelősséget vállaljál, vezessél, gondoskodjál, védelmezzél. Erre képes vagyok, mert Isten erő ad hozzá és képességet. Az ördögnek van egy terve, hogy a férfiakat szellemileg férfiatlanítsa és lelkileg is. Szeretet nélkül csak veszíteni tudunk.
I. Timótheus 2: 11-15.
Ez egy általános igazság! A teremtés és a bűnbeesés miatt mondom ezt. Ha nincsenek engedelmes férfiak, akkor az Úr nőket küld el. Az Úr férfiakat hívott el apostolnak. Nem azt jelenti, hogy nem hívhat el hölgyet apostolnak. Nem erre hívta el alapvetően a hölgyeket Isten. A probléma az, hogy mi férfiak nem töltjük be teljes mértékben azt a helyet, amire Isten minket, férfiakat elhívott, akár az Egyházban, családban, munkahelyen. Ebből adódik sok probléma, sértés, bántás. Legyünk erősek, férfiak! Isten úgy alkotott meg, hogy terhet hordozzak, felelősséget vállaljak. Az asszonyok belekényszerülnek a vezetői szerepbe a férfiak gyengesége miatt.
Az Úr áldjon mindenkit!