A világgazdaság perifériáján – a nemzetközi politika centrumában
A Foreign Affairs legutóbbi számában Amerika talán legjelentősebb iszlám-kutatója, Bernard Lewis
igyekszik összefoglalni azokat a perspektívákat, amelyek a Közel-Kelet
országai előtt állnak az új évszázadban. A térséget a 20. századig,
kétszáz éven keresztül az európai hatalmak uralták, azt megelőzően
pedig olyan iszlám rezsimek, melyek etnikailag nem voltak arabok. A
hidegháború idején gyakorta itt vívták meg azokat a kemény harcokat,
melyeket a két szuperhatalom - Amerika és a Szovjetunió - igyekezett
határaitól minél távolabb tartani. Azóta azonban a külső befolyás -
leszámítva a Szaddám Husszein elleni koalíciós fellépéseket -
alábbhagyott, az arab államokra pedig úgy köszöntött rá a 21. század,
hogy egyedül kell legfontosabb problémáikkal szembenézniük.
Európa
a jelek szerint megelégelte azt a tehertételt, melyet a Közel-Kelettel
való korábbi foglalatosság rá rótt. Amerika is igyekezett csak akkor
megjelenni a térségben, ha nagyon konkrét, egyfajta tűzoltó küldetést
kellett teljesítenie - mint 1982-1983-ban Libanonban, vagy a már
említett Szaddam elleni fellépések során -, mindazonáltal jelenlétét a
helyi lakosság sohasem nézte jó szemmel, illetve úgy ítélte meg, mint
annak az imperializmusnak a megtestesülését, amit korábban az európai
hatalmak, elsősorban a franciák, a britek illetve a szovjetek
képviseltek.
Washington igazi, fegyveres érdeklődését a
Közel-Kelet iránt a megszaporodó, Amerikát közvetlenül érintő iszlám
támadások keltették fel. De még ekkor is visszafogottan és rendkívül
óvatosan reagált, mint tette azt az 1983-as bejruti támadás után is,
amikor több száza tengerészgyalogos vesztette életét a felrobbantott
barakkokban, vagy az Egyesült Államok mogadishui missziója elleni
1993-aas támadást követően. Sőt, a World Trade Center ikertornyai ellen
intézett 1993-as első támadást sem követte azonnali amerikai reakció. E
visszafogottság azonban félelemnek és gyengeségnek tűnt a
radikalizálódó iszlám szervezetek tagjainak szemében, s ezt követően
már csak idő kérdése volt, mikor következik be egy valóban fájdalmas,
az addigi amerikai magatartást radikálisan megváltoztató merénylet.
2001. szeptember 11. után aztán Washington erőteljes választ adott a
kihívásra, először Afganisztánban, majd Irakban.
Ami a térség nem
arab államait illeti, azok is nagy visszafogottságot mutattak az elmúlt
évszázadban az itteni ügyeket illetően. Törökország, mely sokáig a
Közel-Kelet jelentős részét uralta, épp történelmi tapasztalatai okán
tartózkodott attól, hogy ismét magára vállalja a problémák
beavatkozásos megoldását. Ráadásul lekötötte a keleti határainál
állandósuló kurd radikalizálódás, melyet könnyen eszkalálhatott volna a
török befolyás ismételt kiterjesztése. Ugyanez mondható el a szintén
nem arab Iránról, ám Teherán esetében a Khomeini ajatollah által
meghirdetett iszlám forradalom mindent megváltoztatott, és szemtanúi
lehetünk, amint Irán egyre inkább annak függvényében igyekszik érdekeit
érvényesíteni, hogy az iszlám centrális országa (heartland) lehessen a
térségben. Hasonló geostratégiai szemléletváltás várható a 21.
században az Ázsia ügyeiben szintén nagyon érdekelt Kína és India
esetében is.
A hidegháború lezárása óta a politikai összkép is
jelentősen módosult. A pánarabizmus, mely sokáig domináns ideológia
volt a Közel-Keleten, gyakorlatilag ma már senkit sem vonz. Az ennek
égisze alatt történt különböző államegyesítések sorra kudarcot
vallottak - leszámítva egyetlen egyet, Észak- és Dél-Jemen egyesítését.
Ráadásul Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök 1970-ben bekövetkezett
halálát követően egyetlen arab vezető sem tudott karizmatikus
befolyásra szert tenni saját országának határain túl.
A pánarab
eszmék helyett a nemzeti identitás felértékelődése figyelhető meg, ami
egyre inkább radikalizálja a nem arab lakosságot - az Irán, Irak és
Törökország területén élő kurdokat, illetve Észak-Afrika berbereit. E
népek történetileg jól kijöttek arab szomszédaikkal, beilleszkedésük az
azok által dominált rezsimekbe nem sok problémát jelentett, de nemzeti
radikalizálódásuk ma új helyzet elé állítja az érintett államokat, s
ebben Amerikának is megvan a maga szerepe. Az első Szaddám elleni
fellépést megelőzően Washington támogatta mind a kurdok, mind pedig az
iraki síiták rendszerellenes lázadását, de az iraki központi hatalomra
mért 1991-es sikeres koalíciós csapást követően Szaddámnak meghagytak
egy limitált befolyást. Ez viszont bőven elég volt számára, hogy
elsősorban a síitákon megtorolja, azok „árulását". A kurdok mindeközben
kialakították saját befolyási övezetüket Irak északi részén, katonai és
gazdasági értelemben egyaránt, és ennek sikere nagyban felértékelte
nemzeti aspirációik hitelét és hatékonyságát nem csak ott, hanem a
szomszédos, általuk lakott török és iráni területeken is, az érintett
kormányzatok számára jelentékeny biztonsági kockázatot okozva.
A
Közel-Kelet másik akut problémája a palesztin ügy, mely azóta jelent
permanens kihívást, mióta a Népszövetség, majd a második világháború
után az ENSZ rábólintott egy zsidó állam megalapításának a tervére.
Ugyan mind az akkori Palesztinát felügyelő Nagy-Britannia (1937), mind
pedig az ENSZ (1947) kifejezte azon határozott óhaját, hogy Izrael
mellett egy palesztin állam is létesüljön, az arab vezetők ezt
kategorikusan és következetesen visszautasították, mert ezzel el
kellett volna ismerjék Izrael létét, azaz jogát a létezésre. E
magatartás szülte az Izrael és a környező arab államok közötti
háborúkat (1948, 1956, 1967, 1973), illetve azt a fajta terrorizmust,
melyet az arab világ „szabadságharcként" fog fel és üdvözöl.
Nem
állítható ugyanakkor, hogy ne lettek volna kísérletek a békefolyamat
megindítására. Az első modern békekezdeményezés Anvar al-Szadat
egyiptomi elnök nevéhez köthető, aki 1979-ben békét kötött Izraellel,
mert felismerte: a térségi szovjet jelenlét nagyobb veszélyt jelent az
arab államok függetlenségére, mint Izrael léte. Egyiptom példáját
1994-ben Husszein jordán király is követte, majd, egymás kölcsönös
elismerésével megtörtént a kapcsolatfelvétel Izrael és a Palesztin
Felszabadítási Szervezet között is, aminek komoly következményei
lettek, hisz Izrael kivonta csapatait mind a Nyugati Partról, mind
pedig a Gáza-övezetből.
De a palesztinok sohasem álltak
egységesen az Izraellel folytatott tárgyalások mögé, mi több arab
részről sohasem mutatkozott egyértelmű szándék a megbékélésre. Az
angolul vagy európai nyelveken megnyilvánuló, Izraelt elismerő
deklarációkkal párhuzamosan a befelé irányuló - arab nyelvű -
propaganda mindig a zsidó állam megsemmisítését követelte vagy ígérte.
Ilyen körülmények között az arab kezdeményezések diszkreditálódtak,
hisz senki sem vette - és nem is vehette - komolyan azokat az
ígéreteket, amelyeket már elhangzásuk pillanatában visszavontak.
Ám
ami manapság a leginkább aggasztja az arab kormányokat, az saját
gazdasági helyzetük és társadalmi problémáik. Ugyan egyelőre
világszerte még nagy kereslet mutatkozik az olaj iránt, ami néhány
országnak közvetlenül segíti jelentős jövedelemre szert tenni, másoknak
pedig közvetett hasznot hajt, de ez nem marad így mindörökké, ráadásul
az ekként felhalmozott roppant pénzösszegek legalább annyi gondot
okoznak, mint amennyi előnnyel járnak. Az olajpénzek ugyanis
bebetonozták a térség önkényuralmi eszközöket alkalmazó rezsimjeit, és
eleve megakadályoznak mindennemű demokratikus kibontakozást. Röviden és
frappánsan szólva, az olajdollárok feleslegessé teszik az adók
kivetését, és ezáltal a választott képviselőket is.
Az olajkincs
egyben a gazdasági fejlődés gátjának is bizonyult. Minthogy az
olajforrások előbb vagy utóbb kiapadnak, vagy a világ más megoldásokat
talál az energiaszükséglet kielégítésére, így az ebből fakadó jólétnek
is egyszer vége szakad majd. Ezt már felismerte néhány arab állam, s
igyekszik gyorsan realizálható projektekkel segíteni a gazdaság
bővítését, de például a néhány öböl-menti állam által felpörgetett
turizmus messze nem képes pótolni azt, amit egyelőre az olaj jelent
ezeknek a társadalmaknak.
A társadalmi elmaradottság okai
2002
és 2006 között egy, arab társadalomtudósokból álló bizottság az ENSZ
égisze alatt számos tanulmányt írt az arab világban zajló folyamtokról,
az emberi és anyagi erőforrások helyzetéről, a kultúráról stb.
Megállapításaik lesújtóak és kijózanítóak, különösen azok, amelyek
párhuzamot vonnak a Közel-Kelet, illetve a világ más térségeiben
tapasztalt gazdasági, szociális és kulturális fejlődés üteme és
lehetőségei között. Az arab világban az egy főre jutó GDP aránya
tartósan nagyon alacsony. 1999-ben az össze arab állam GDP-je
együttvéve 531,2 milliárd dollár volt, kevesebb, mint Spanyolországé. A
nem olajtermelő arab országok, a maguk 300 milliós összlakosságával,
kevesebbet exportálnak, mint az ötmillió lakosú Finnország. A '90-es
években a régió exportja, mely 70 százalékban olajból vagy
olajszármazékokból állt, mindössze 1,5 százalékkal tudott növekedni,
miközben a globális exportnövekedés 6 százalékot mutatott.
Még
elképesztőbb a lemaradás a kultúra területén. Az arab világban évente
arabra fordított kötetek összmennyisége egyötöde a Görögországban
görögre fordított kötetekének. Az összarab könyvkiadás mennyiségi
adatai csak a szub-szaharai övezet országaihoz mérhető. Az Egyesült
Államokban 1980 és 2000 között bejegyzett szabadalmak száma a
következőképp alakult: Szaúd-Arábia 171, Egyiptom 77, Kuvait 52,
Egyesült Arab Emirátusok 32, Szíria 20, Jordánia 15. Ezzel szemben az
adott periódusban bejegyzett dél-koreai szabadalmak száma 16 328,
illetve az Izraelé: 7652 volt. A Freedom House évente publikált
adatai alapján az arab világban példátlan módon sérülnek az emberi
jogok, semmiféle előrelépés sem tapasztalható. Ugyancsak példátlanul
magas az analfabetizmus. Egy, 2003-ban az világ jelentékeny
egyetemeiről készült 500-as listán egyetlen arab egyetem neve sem
szerepelt, de azokon a listákon sem szerepelnek arab oktatóintézmények,
melyek a kevésbé előkelő vagy eredményes egyetemeket sorolják fel.
A
társadalmi és gazdasági elmaradottság egyik legfőbb oka az arab nők
alávetett helyzetében keresendő. Sok helyütt gyakorlatilag ki vannak
zárva a társadalomból, annak dacára, hogy a lakosságnak több mint a
felét alkotják. Irakban és Tunéziában történtek lépések ennek az
anomáliának a kiiktatására, így ott az értelmiségi vagy elit szakmákban
(orvos, ügyvéd stb.) jelen lehetnek a nők, sőt választott tisztséget is
betölthetnek. De mindez inkább szabályt erősítő kivétel az arab
világban.
Hasonlóan súlyos emberjogi problémát vet fel az arab
világ országaiba bevándoroltak helyzete, melyről sokkal kevesebbet
hallani, mint az európai társadalmakban jelen lévő arab vagy más iszlám
bevándorlók sorsáról. Alig működik a beváándorlók integrációja,
asszimilációról meg végképp nem lehet beszélni, nem is szólva a nem
muszlimok lehetőségeiről.
Az arab társadalmak magatehetetlenül
szemlélik a világban zajló kommunikációs forradalmat is. A korábbi
időszakokban a rezsimek megtanulták manipulálni a sajtót és általában a
kommunikációt, de a modern eszközök globális befolyását nem tudják már
hatékonyan ellenőrizni (szatelit tévé-adások, internet). Viszont a
Nyugat-ellenes és radikális csoportok is felismerték, hogyan fordítsák
saját előnyükre e lehetőségeket.
A radikálisok felemelkedése
Nyugaton
általános öröm és elégtétel övezte a Szovjetunió összeomlását és ezzel
a hidegháború végét. Az arab világ viszont úgy élte ezt meg, mint
egyetlen hatékony patrónusának a kimúlását. Igaz, ezt a
leegyszerűsített képet némileg színezte a szovjetek fölött aratott
afganisztáni tálib győzelem, mindazonáltal az Amerikával szembeni
gyűlölet gyorsan és hatékonyan lépett az orosz hódítókkal szembeni
egykori érzelmek örökébe, amit aztán felkorbácsolt az Irak elleni
1990-1991-es és 2003-as támadás.
Számos radikális-szélsőséges
csoportosulás kapott erőt és legitimációt ettől a gyűlölettől, viszont
talán Oszama bin Laden volt az, aki a legközérthetőbben fogalmazta meg,
miért lehet és kell is Amerikát tekinteni a hitetlenek vezető erejének,
illetve, miért Amerika az iszlám ellenségeinek fő ereje. Bin Laden
szerint az első ilyen ok az amerikai csapatok jelenléte az iszlám szent
földjének tekintett Szaúd-Arábiában; a másik az onnan - az iszlám
számára legdicsőbb történelmi múlttal rendelkező - Irak ellen
elindított háború. Végül pedig az amerikai által a „Jeruzsálemet
megszállva tartó" zsidó államnak biztosított töretlen és permanens
támogatás.
A radikalizálódás másik fő oka az iráni úgynevezett
iszlám forradalom győzelme. Bár síita hatalomátvételként indult, és
hatását kezdetben az 1980-1988 között zajló iraki-iráni háború
csökkentette, de sohasem volt kétséges, hogy az irániak által
megfogalmazott radikális követelések meghallgatásra találnak majd az
egész arab világban, és mára beigazolódott, hogy azokat a szunnita
államok lakossága is nagy szimpátiával fogadja.
Irán egyre
erőteljesebb formában van jelen a térség ügyeiben, máris regionális
hatalommá vált, és befolyása alatt tud tartani számos távolabbi
politikai-hatalmi fejleményt épp azáltal, mert szövetségesei épp úgy
jelen vannak Libanonban (Hezbollah), mint a palesztin területeken
(Hamász). Ugyanakkor ez riasztólag is hat egyes arab államokra, melyek
- akárcsak Szadat volt egyiptomi elnök esetében, akit jobban aggasztott
a szovjet dominancia lehetősége, mint Izrael befolyásának növekedése a
térségben - ma egyre inkább Iránban vélik felfedezni érdekeik
kockázatát és nem Izraelben. Az Izrael és a radikális terrorista
csoportok közötti összecsapásokban már egy ideje nem, hogy ez utóbbiak
támogatására kelnének az említett arab államok, de feltűnő
semlegességüket hangsúlyozzák. Ez némi reményt ébreszthet egy jövőbeni
arab-izraeli megegyezést illetően is.
A jövő
A
20. században az arab világot két - nyugatról importált - ideológia
dominálta, a szocializmus és a nacionalizmus. Mára ezek hatása
elenyészett, sőt diszkreditálódott. Néhol sikerült életbe léptetni a
szocialista elképzeléseket, de azok - enyhén szólva - nem váltották be
a hozzájuk fűzött reményeket. A nacionalizmus legfőbb célkitűzését, a
nemzeti szuverenitás megvalósítását legtöbb helyen elérték, de ez sem
vitt közelebb a társadalmi igazságossághoz, a szabadsághoz és a
jóléthez.
Ma kétféle arab rendszer létezik. Az egyik, mely az
adott nép lojalitására épül, lett légyen az etnikai, törzsi, régiós
vagy ezek egyfajta tetszőleges kombinációja; a legjellemzőbb példa erre
Marokkó, vagy az Arab-félsziget monarchiái. A másik, mely a lakosság
engedelmességén alapul és az európai típusú - jobb vagy baloldali,
fasiszta vagy kommunista - diktatúrák hatalomtechnikai megoldásait
alkalmazza. Ez utóbbi államok sikerrel osztják meg a társadalmat,
hatékonyan alkalmazzák az elnyomást, illetve olyan külső
ellenségképekkel manipulálnak, melyekre társadalmaik nagyon fogékonyak.
Ilyen az Izrael-ellenesség, bár mindez persze nem csökkenti azt az
elkeseredetett ellenszenvet, amit e társadalmak tagjai a rezsimmel
szemben táplálnak. Ebből fakad e társadalmak érdekes paradoxona: a
Nyugat-orientált rezsimek társadalma általában Nyugat-ellenes, a
Nyugat-ellenes rezsimek lakossága pedig a nyugati liberalizmustól várja
hiányzó szabadságának megszerzését.
Bár vannak államok, ahol az
elit kísérletezik egyfajta demokratikus nyitással, de ennek hagyományai
sehol sincsenek meg, kivéve Libanont. Ott, ahol szervezett ellenzéki
mozgalmak alakultak ki, azokra erőteljes Nyugat-ellenesség jellemző
(Hamász, Hezbollah), vagy pedig a vallási csoportosulások töltik be
ugyanezt a funkciót, de szintén egyfajta múltbanéző ideológia alapján,
nem pedig szekuláris jelleggel.
Jelenleg két, egymással versengő
elképzelés dominál a Közel-Kelet problémáinak megoldására. Az egyik
szerint a bajok legfőbb okai a „hitetlenek", illetve térségbeli
szövetségeseik vagy utánzóik. E szerint a gyógymód egyszerű: fel kell
ismét vállalni az évezredes harcot a Nyugat ellen, s vissza kell térni
Allah törvényeihez és az azokra épülő hagyományokhoz. A másik az arab
világ alapvetően változatlan, korruptív és elkorcsosult életvitelében
látja a legfőbb problémát, aminek megoldása ennek az örökségnek a
feladásában rejlik; vagyis a nyitásban, a szabadságban, a társadalmi,
gazdasági és állami intézmények megreformálásában. Más szóval a
demokráciában. A térségben egyszerre - de nem egyöntetű erővel - van
jelen az iszlám teokrácia, valamint a liberális demokrácia
elkötelezettjeinek befolyása. Az arab világ jövője attól függ, melyik
fogja legyőzni a másikat.
http://www.foreignaffairs.com/