A Magyar Királyság keleti határainak védelmére 1942. március
1-jén kezdték meg a Székely Határőrség újbóli szervezését, a Székely
Határvédelmi Erők parancsnokság törzse pedig ezen esztendő november
15-én került felállításra. A második világháborús erdélyi alakulatok
keményen helytálltak, azonban súlyos veszteségeket szenvedtek, amikor
1944 augusztusában az Ojtozi-szorosban megjelentek a szovjet csapatok.
A szervezés előzményei
A második bécsi döntés eredményeként Észak-Erdély és a Székelyföld,
Erdély „szebb, de szegényebb” fele tért vissza Magyarországhoz, melyet
nem csak gazdasági és társadalmi területen, de a honvédelem
szempontjából is be kellett illeszteni az ország vérkeringésébe. A német
külpolitika ördögi sakkjátszmájának köszönhetően versenyfutás kezdődött
meg a Magyar Királyság és Románia között Erdély háború utáni
hovatartozását tekintve. 1941. június 22-én Románia az elsők között
csatlakozott a Harmadik Birodalom szovjetellenes háborújához,
Magyarország pedig öt nappal később lépett a hadviselő felek sorába.
A Magyar Királyság keleti határainak védelmére 1942. március 1-jén
megkezdték a Székely Határőrség újbóli szervezését, a Székely
Határvédelmi Erők parancsnokság törzse pedig ezen esztendő november
15-én került felállításra. Miután a német „Blitzkrieg” Moszkva alatt
kifulladt, 1942 elejétől Hitler szemében felértékelődtek kisebb
szövetségesei, így azok haderejének nagyobb arányban való részvételét
követelte az 1942 nyarára tervezett nagy offenzívában.
A magyar hadvezetőség részben engedett a német követeléseknek,
azonban nem kívánt azon hibába esni, mint 1918-ban, vagyis: az ország a
háború után ne maradjon hadsereg nélkül, s meg tudja védeni határait,
főleg a románokkal szemben. Így történhetett, hogy 1944 tavaszáig az
anyaországi seregtestek egyre nagyobb mértékű bevetése mellett csupán
egy-két erdélyi honvéd csapattest került ki a keleti hadműveleti
területre; a kolozsvári IX. hadtest, valamint a Székely Határvédelmi
Erők mozgósítása csak a hadieseményekben bekövetkezett változások
eredményeként történt meg 1944 tavaszán.
A Székelyföld tömbmagyarságának védelmére élesztették újra a székely
határőrséget. Dr. Pál Gábor, Csík vármegye képviselője az Országgyűlés
alsóházában elhangzott beszédében a következőkben domborította ki ezen
intézmény szükségességét: „Erdély keleti szélén 1763-1848-ig székely
katonai határőrvidék volt, osztrák közigazgatás alatt, annak minden
szenvedésével együtt.
Ez a katonai határőrvidék és szervezete tette lehetővé, hogy az
1848-49. évi szabadságharcban a székelység olyan erőkkel vehette fel a
harcot azokkal szemben, kik őt ebbe a szervezetbe belekényszerítették.
Az a helyzet, amelyben most vagyunk, amikor a székelység zsákszerű
megszorultságban van, megköveteli, hogy a Honvédelmi Miniszter úr tegye
megfontolás tárgyává a székely katonai határőrvidéknek most már magyar
alapon való szervezését, mert Erdély keleti szélén nem volnának
székelyek, ha mindig egységes szabályok szerint éltünk volna. Nálunk
honvédelem tekintetében különleges szabályokat kell alkotni, Svájc
mintájára ott kell, hogy legyen a lőszer, a puska, ruha, hogy veszedelem
idején azonnal talpra ugorjon, korhatárra és szolgálati kötelezettségre
való tekintet nélkül mindenki, minden épkézláb ember.
Apák és fiaik fegyverben
A Székely Határőrség szervezése 1942. március 1-jén vette kezdetét, s
a 20 székely határőr-zászlóalj állományát kezdetben 48-60 éves
tartalékosok adták. Székely határőr-zászlóaljak (hadrendi számuk
zárójelben) szerveződtek Gyergyószentmiklóson (1-2.), Ditrón (3.),
Csíkszépvizen (4.), Csíkszentdomonkoson (5.), Csíkszeredán (6.),
Kézdivásárhelyen (8.), Kovásznán (10.), Sepsiszentgyörgyön (11-12.),
Baróton (13.), Székelyudvarhelyen (14.), Oklándon (15.),
Székelykeresztúron (17.), Parajdon (18.), Marosvásárhelyen (19.),
Erdőszentgyörgyön (20.), Ákosfalván (21.), Mezőmadarason (22.) és
Nyárádszeredán (27.).
A milícia rendszerű fegyveres alakulatok ekkor még egyenruhát sem
kaptak, a gyakorlatokra behívott határőrök ruhakoptatási díj ellenében
saját civil ruhájukat viselték. A határőr-zászlóaljak feladata volt egy
esetleges román támadás során a segítség beérkezéséig – helyismeretük
kihasználásával – a határvadász alakulatok harcának támogatása. A
Székely Határőrség vezetésére hozták létre 1942. november 15-én a
Székely Határvédelmi Erők Parancsnokságát Marosvásárhelyen.
Alárendeltségébe került a csíkszeredai 9. székely határvadász-dandár,
amelybe a gyergyószentmiklósi 65., sepsiszentgyörgyi 67. és a
csíkszeredai 70. székely határvadász-csoport tartoztak.
Ide nyert még beosztást a székelyudvarhelyi 68. és a marosvásárhelyi
69. székely határvadász-csoport. A fenti határvadász-csoportok
állományában hat székely határvadász-zászlóalj volt, a gyergyótölgyesi
21., a besztercei 22., a marosvásárhelyi 23., a kézdivásárhelyi 24., a
nagybereznai 25. és a székelyudvarhelyi 34. Ide osztották be a
tusnádfürdői 59. határvadász-portyázó osztály parancsnoksága alatt a
székely határvadász-zászlóaljak portyázó századait – azaz 8 századot, 47
határvadász-őrsre osztva – és 12 erődszázadot. Más alakulatok is voltak
a határvédelmi erők között: így két tüzérosztály, egy légvédelmi
tüzérosztály, egy székely huszárszázad, utászok, híradók, továbbá
vonatalakulatbeliek.
1943 őszén nyolc gyalogos és két tüzér kiképző tábort hoztak létre,
ahol kb. 8000 székely határőr részesült rövid kiképzésben. Ezen év
októberében két, 18-19 éves behívottakból álló újoncévfolyamot is
behívtak, vagyis az apák és fiaik – más néven: „leventekatonák” – együtt
szolgáltak. Az 1925-ös születési évfolyam tagjaként vonult be határőr
kiképzésre a magyarói illetőségű Ivás István a szásztekei (gyalogos)
kiképző táborba. Kiképzésük ideje alatt látogatta meg őket vitéz
felsőtorjai Kozma István vezérőrnagy, a Székely Határvédelmi Erők első
parancsnoka – akit 1951-ben koncepciós per eredményeként ítéltek el és
végeztek ki –, hozzájuk intézett beszédében így indokolta 21 éves koruk
előtti behívásuk szükségességét: „Elmondta, azért vagyunk idő előtt
behívva, mert az országnak szüksége van katonákra, különösképpen a
székelyföldi ifjakra, hogy az ősi hagyomány szerint apák és fiúk együtt
védjék a Székelyföldet, ha szükség lesz rá. Ezért lett újra életre hívva
a régi székely határőrség."
"Miután itt a kiképzőtáborban felkészültünk, ki leszünk helyezve a
már megalakított székely határőr-zászlóaljakba, az idősebb székely
bajtársakhoz, valószínű, hogy olyan is lesz köztünk, aki az apjával
kerül egy zászlóaljba, úgy, ahogyan őseink, több száz évvel ezelőtt.
Beszélt arról, hogy a székely nemzet évszázadokon át katonanemzet volt.
Békeidőben az ország keleti határát őrizte és védte, de ha a magyar
hazát megtámadták, apa a fiával egy emberként részt vett a király
oldalán az ellenség kiűzésében. A székely katona híres volt
vitézségéről. Ezért büszkék lehetünk őseinkre, akik példaképeink
lehetnek. Ezért nekünk követnünk kell hős székely őseinket.”
Székelyföld védelmében
1944 nyarán a Székely Határvédelmi Erőknek keleten 200 km, délen és
nyugaton ugyancsak 200 km hosszú síkságot és hegyvidéket kellett
védeniük kb. 40-50 ezer fővel. Egy határvadász-zászlóaljra átlagban
70-80 km, egy ütegre 50 km, míg egy határőr-zászlóaljra 20 km védendő
határszakasz jutott. Az ország keleti határait lezáró, ún. Árpád-vonal
középső és déli szakaszának kiépítésében nem csak a műszaki és
munkaszolgálatos alakulatok, de a székely határőrök is részt vettek. Az
Árpád-vonal székelyföldi szakaszán az egyes védőkörleteket a harc- és
gépjárművekkel járható szorosok és hágók körzetében, a védők számára
legelőnyösebb terepszakaszokon alakították ki, melyek több részből álló
erődelemek voltak.
Számolva a déli irányból várható román támadással, 1943-tól
körkörösen védhető zászlóalj-támpontokat létesítettek a Székelyföldön,
így Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Barót, továbbá a Hargita és Parajd
térségében, Homoródfürdőn pedig folytatódott a Székely Határvédelmi
Erők parancsnoksága számára tervezett vezetési pont építése. 1944.
március 31-én ismét bevezették a katonai közigazgatást Erdélyben. Pár
nappal korábban a Székely Határvédelmi Erők alakulatainál is
mozgósítottak – parancsnokságuk ekkor már Csíkszeredában ténykedett –,
amelyet április 1-jén 0 óráig kellett befejezniük.
Béke körülmények között a határőr-zászlóaljak csupán kilencfős
parancsnoksági keretből állottak, a mozgósítás során viszont állományuk
közel 1000 főre duzzadt fel zászlóaljanként. A határőr-zászlóaljak
nehézfegyverzete minimális volt, lövészszázadonként 2 db golyószóró és 2
db géppuska, nehézfegyver századonként pedig 4 db nehézpuska, 4 db
páncéltörő ágyú és 4 db közepes aknavető volt. A mozgósított
határőr-zászlóaljak katonái megkapták rendes egyenruházatukat és
fegyverzetüket, s elhagyták békehelyőrségeiket, a tavaszi és nyári
időszakot erőltetett ütemű képzéssel, valamint határvédelmi
munkálatokkal töltötték.
Románia 1944. augusztus 23-án, egyik napról a másikra szövetségest
váltott, Mihály király rádiószózatában utasította hadseregét
Észak-Erdély visszafoglalására. A román területen kelepcébe került német
6. és 8. tábori hadseregek a székelyföldi hágók felé hátráltak és napok
kérdése volt, mikor éri el a háború a Magyar Királyság keleti határait.
Augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében, másnap az
Ojtozi-szorosban jelentek meg a szovjet csapatok. A székely határőrök
ekkor kerültek először harcérintkezésbe az ellenséggel és kemény
helytállásuk ellenére súlyos veszteségeket szenvedtek. Úz-völgyi
hegyomlás című riport kötetében Sylvester Lajos nekik állított emléket.
A Máramarosi-havasoktól Lakócáig húzódó több száz kilométeres
arcvonalat a székely határvadászok és határőrök egyedül nem tudták
tartani, ezért a német hadvezetés is küldött csapatokat a védelem
megszilárdítására, illetve a Romániából visszaérkezett
alakulattöredékeket is bevetették. A szovjetek nyomasztó fölénye, s az a
tény, hogy a román átállás miatt a Déli-Kárpátok szorosain és hágóin
akadálytalanul léphetett az ellenség Erdély területére, eldöntötte a
harcok további kimenetelét.
(mult-kor.hu)