2009. május 8., péntek

Európa új keleti politikája

Németország regionális lehetőségei és globális felelőssége
Múlt júliusban, a berlini Tiergartenben kétszázezren gyűltek össze, hogy ovációval fogadják Barack Obama amerikai elnökjelöltet, aki annak a szabadságnak az eszméjéről beszélt, mely megalapozta az Egyesült Államok és Nyugat-Németország kapcsolatát a hidegháború idején - írja nagy tanulmányában Constanze Stelzenmüller, a Foreign Affairs hasábjain. Most, hogy Obama már elnök, Németország - mint Európa kulcsállama - vajon csatlakozik-e Amerikához abban a küzdelemben, melyet az a globális kihívások és fenyegetések ellen folytat?
Számos oka van a németeknek, hogy elfogadják e felkérést. Ha jobban szétnézünk, az európai államok vezetői magatehetetlenül szemlélik a körülöttük zajló eseményeket, teljesen lefoglalja őket az a vita, mely az unió reformjáról szól. Nagy-Britannia miniszterelnöke, Gordon Brown, annak ellenére, hogy bizalmat szerzett a gazdasági világválság következményeinek kezelését illetően, teljességgel passzívnak bizonyul mind az unió, mind pedig a transzatlanti kapcsolatok vonatkozásában. A francia elnök, Nicolas Sarkozy pedig, annak ellenére, hogy nagyobb transzatlanti elkötelezettséget mutat, mint bármely eddigi elődje, nem képes tartós koalíciók megteremtésére az EU-n belül, ráadásul még országát sem tudja meggyőzni a gazdasági modernizáció nélkülözhetetlenségéről.
Hasonlóképp sok oka van annak is, hogy Obama joggal tekinthet úgy Németországra, mint az öreg kontinens vezető államára. Ez, népességét tekintve, a legnagyobb az Unión belül a maga 82 millió polgárával; fekvése centrális, ráadásul - a krízis dacára - egyike a világ legnagyobb exportőreinek. Németországnak sikerült meggyőző módon feldolgoznia rettenetes szerepét a második világháborúban, és ez az önvizsgálat erőteljes demokratikus rendet teremtett. A két német terület 1990-es egyesítése, illetve szuverenitásának teljes visszaszerzése óta Berlin növekvő külpolitikai aktivitást mutat, mintegy 6500 katonával vesz részt külföldi közös missziókban, a Balkántól Afganisztánig. Ez utóbbi vonatkozásában, épp a múlt októberben hagyott jóvá a Bundestag újabb 1000 katonát béketeremtő célokra. A németek teljesen felülvizsgálták addigi külpolitikai törekvéseiket, és aktívvá váltak olyan zónákban is, amelyek addig figyelmüket elkerülte, így Grúziában, Iránban; sőt vezető szerepet kívánnak játszani olyan globális ügyek megoldásában is, mint a klímaváltozás. Egyszóval, Németország tényleg jó útion halad afelé, hogy - amiként azt az idősebb Bush elnök 1989-ben felvetette - Európa vezető hatalmává váljék.
Ám, hogy ezt elérhesse, Angela Merkel kancellárnak számos jelentős akadályt kell még elhárítania. Miközben egy gazdasági krízisprogramot igyekszik megvalósítani, egybe kell tartani egy ideológiailag heterogén nagykoalíciót, és mindeközben tucatnyi tartományi választással kell szembenéznie, nem is beszélve a szeptemberi szövetségi parlamenti választásokról. Mindemellett eleget kell tennie Obama elnök azon felszólításának, hogy növelje a nemzetközi biztonsági missziókban való részvételét, ami transzatlanti kapcsolatainak hitelét képezi, ugyanakkor e szerepvállalást a lakosság hasonlóképp növekvő szkepticizmusa kíséri.
Fontos próbatétel még az Oroszországhoz fűződő viszony kezelése, minthogy a két állam kapcsolatai jelentős és mély történeti háttérrel rendelkeznek. Németország Moszkva legjelentősebb gazdasági partnere, elsősorban az energiaellátás területén; az orosz gáz és olajkitermelés egyharmadát Németország veszi meg. Mindeközben tudatában kell lennie annak, hogy Oroszország felől ismét katonai kihívás fenyegeti Európát, amire a Kreml a 2008. augusztusi grúziai támadásával szolgáltatott bizonyságot. Nemkülönben Dmitrij Medvegyev orosz elnök kihívó magatartása, mely Amerika európai rakétavédelmi terveire válaszolt, kilátásba helyezve támadórendszerek állomásoztatását a volt Königsberg térségében (ma Kalinyingrád). De a legfőbb kihívás az egész Nyugat - és ezen belül elsősorban Németország számára - politikai és nem katonai természetű. Nacionalista indulatoktól fűtve, Moszkva kész bármit megtenni, hogy távol tartsa Európát és az Egyesült Államokat a „közel külföldtől", azaz a volt szovjet befolyási övezettől. A legborúlátóbb szcenáriók szerint Oroszország térségi és globális ambíciói visszavethetik a demokratikus reformokat Európa keleti határain, ismételten szembeállítva Európát és Amerikát.
Ha Oroszország befolyást kíván szerezni Európában - márpedig egyértelműen erre törekszik -, azt leginkább a német kapcsolat révén valósíthatja meg. A német politikacsinálók azon törekvése, hogy „stratégiai partnerségi viszonyt" alakítsanak ki Moszkvával, Németországot a Kelet és a Nyugat közötti élesedő ellentét középpontjába állította. Mindez különös felelőséget helyez a mai német vezetés vállára. A „régi" német kérdés megoldódott: nem kétséges, Németország a Nyugat nemzetei által alkotott csoportosulás szerves és megingathatatlan része. De az új, 21. századi „német kérdés" megválaszolása még várat magára, ráadásul egyre sürgetőbb módon: Képes és kész-e Németország felhasználni a rendelkezésére álló komoly befolyást arra, hogy megváltoztassa az orosz magatartást, és hogy ellenálljon Moszkvának, ha az szükségessé válik?

Normalizálódás
A német egyesítést követően közkeletű volt az a vélekedés, hogy az új, egységes állam akkor válik szuverenitás szempontjából „felnőtté", ha képes és kész katonai erőt alkalmazni. Ennek a próbának az ideje 1999-ben jött el, amikor Berlin csatlakozott a NATO szerbiai légi akcióihoz. Az akkori kancellár, Gerhard Schröder megfogalmazása szerint a német külpolitikai ezzel ismét „normális mederbe terelődött".

Azóta több ezer német katona segítette az afganisztáni béketeremtés folyamatát a NATO keretén belül, 2006-ban pedig egyenesen Németország vezette az EU békefenntartó misszióját a Kongói Demokratikus Köztársaságban. 2006-ban a libanoni pertokhoz érkeztek német hadihajók, utóbb pedig a Szomáliát övező tengerszakaszra. Szükséges volt visszatérni a katonai megoldásokhoz, hogy az új külpolitika révén normalizálódjék az országról kialakított nemzetközi összbenyomás, még akkor is, ha ezt Berlin és a politikai elit vonakodva és nem mindig szívesen tette.

Az viszont semmiképp sem állítható, hogy ezenközben paradigmaváltás történt volna a német hadseregben. A német politikai elit idejekorán kinyilvánította: a Bundeswehr csak olyan katonai vállalkozásokban vesz részt, melyek nem szabálynak, hanem kivételnek minősülnek, azaz a háborús tömegmészárlás megakadályozását szolgálják, miként az történt Boszniában vagy a tálibok uralta afganisztáni területeken. A 20. században játszott bűnös és szégyenletes német szerep után egy ilyen önkorlátozás morális kötelessége volt az országnak. Mindazonáltal a politikai elit elmulasztotta a lehetőséget, hogy erről a közvéleményt szélesebb körben is meggyőzze, rámutatva: a külpolitikai lépéseket nem lehet fehér-fekete döntésekként felfogni, és az a szerep, amit Németország a 20. században betöltött nem azonos azzal, amit - szövetségesi, azaz uniós vagy NATO-kötelékben - épp a tömegmészárlások megakadályozása véget ma betölt.

Mindennek árát elsőként 2001-ben kellett megfizetni, amikor Macedónia a polgárháború szélére sodródott, és az a veszély állt fönn, hogy ezzel destabilizálódik az egész közép-balkáni térség, és a menekültek elárasztják Nyugat-Európát. Schröder kancellár akkor arra kényszerült, hogy ellenzéki szavazatok segítségével biztosítsa a Bundestag jóváhagyását egy rendkívül szerény, macedóniai NATO-EU katonai misszióban való részvételre. Ezt követte a New York-i ikertornyok elleni támadás, ami megindította az Egyesült Államok támadását az afganisztáni tálib rezsim ellen, Schrödernek pedig csak úgy sikerült ismét parlamenti támogatást szereznie az afgán katonai misszió jóváhagyásához, hogy bejelentette: ha pártja nem áll e kérdésben mellé, ő lemond.

Miért bizonyult ilyen nehéznek megváltoztatni a németek hozzáállását? A második világháború utáni, az erő alkalmazását tiltó tabu csak egy a lehetséges magyarázatok közül. A másik a 9/11-i támadás, illetve a terror ellen meghirdetett amerikai háború, ami sokkolta a német közvéleményt, hisz az addig a rendkívül óvatos külpolitikai lépésekhez, a gondos, megfontolt és megtervezett válaszokhoz volt szokva. Mindezt felerősítette az azt megelőző negyven esztendő úgynevezett „korlátozott német szuverenitása", amely megfosztotta az országot és a közvéleményt attól, hogy ilyen mérvű felelősséget magára vállaljon.

Az elmúlt években a német kormány komoly erőfeszítéseket tett, hogy meggyőzze a közvéleményt: csapataik állomásoztatása Afganisztánban a vállalt közös - európai és nyugati - értékeken alapszul, ugyanakkor közvetlen érdeke is Németországnak az efféle szerepvállalás. E tekintetben a pártok között nem volt nézeteltérés, valamennyi német parlamenti párt - szakértői szinten - egyetértett ezzel. Mindazonáltal ma, pár hónappal a szeptemberi választások előtt, újabb csapatok felajánlása az afganisztáni békefolyamat biztosítására több politikai tőkét emésztene fel, mint amennyit Angela Merkel, illetve a koalíció felvállalhat.

Ám az nem kétséges, hogy Németországnak sikerült átlépnie azt a határt, ami korábban megakadályozta a katonai fellépésekben való részvételt; egyértelmű, hogy a jövőben katonai erejének bevetése nem a képességeitől függ majd, hanem politikai döntés kérdése lesz.

A puha hatalom
A németek által korábban preferált külpolitikai eszköztárat, mint amilyen a „civil szféra ereje" vagy a „puha hatalom", erőteljesen megkérdőjelezte az orosz militarizmus újjáéledése. A második világháború után a német identitás és politikai legitimitás szerves részévé vált az elkötelezettség a multilateralitás, a nemzetközi és az emberi jogok mellett. Sőt az is, hogy e modellt exportálni kell. Ez késztette arra a német vezetést, hogy támogassa a dialógust, a jog érvényéről folytatott eszmecseréket, a kulturális kontaktusokat, különösen Oroszországgal. A külügyminiszter által 2006-ban meghirdetett stratégia, a „közeledés a gazdaságok összekapcsolása révén" is ezt tükrözte. Tartalmában ez persze semmiben sem különbözött a harminc évvel korábban, Willy Brand által képviselt úgynevezett Ostpolitik-tól. Berlin jelenlegi, elkötelezettségre épülő politikáját az a hit alapozta meg, hogy Oroszország bevonása egy, az európai játékszabályokat tiszteletben tartó világba a német „puha hatalom" győzelmének ékes bizonyítéka lehet. Ugyanakkor a múlt nyáron, a Grúzia és Oroszország között lezajlott háború kellemetlen meglepetése megkérdőjelezi ennek a hitnek és bizalomnak az érvényét.

E háború következményei megjósolhatóak voltak. Az ellenségeskedéseket megelőző hónapokban német politikusok egész sora látogatott Tbilisibe, igyekezvén meggátolni az ottani krízis eszkalálódását. A háború kitörését követően aztán Mikheil Saakashvili elnököt mélyen elítélte az egész német elit, mint feladatára alkalmatlan kalandort. Így aztán az sem véletlen, hogy az első orosz reakciókat látván, német részről arra szólítottak fel: folytatni kell a dialógust Moszkvával, és tisztázni kell - a szemükben főként grúz részről - fennálló felelősséget. Egyes elemzők egyértelműen azt ajánlották: Németország szigorúan semleges álláspontot foglaljon el a kérdésben.

Ám azt követően, hogy az oroszok grúz földre léptek, Berlinben a hangulat megváltozott; egy már jóval korábban előkészített Merkel és Medvegyev találkozó - melyre a Fekete-tengeri üdülővárosban, Szocsiban került sor - elhidegüléssel zárult, a német kancellár azonnal Tbilisibe utazott, ahol kijelentette: Grúziának joga van a NATO-tagsághoz. Sőt, a német külügyminisztérium egyik magas rangú képviselője, még az út alatt hangsúlyozta: az orosz katonai beavatkozást „cezúrát" jelent Németország Moszkvához fűződő kapcsolataiban. Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter pedig az orosz akciót „illegálisnak" és „túlméretezettnek" nyilvánította.

A nyers és elutasító német reakció megijesztette az oroszokat; kiegészülve az EU szintén elítélő nyilatkozataival és az épp kiteljesedő gazdasági válsággal, Moszkva jobbnak látta, ha csapatait megállítja és visszavonul Dél-Oszétiába. A katonai kezdeményezés helyét orosz részről gyorsan a diplomácia foglalta el, mely rendkívül konstruktívnak igyekezett mutatkozni nem csak az EU és Németország irányába, de az EU és az USA által az ENSZ Biztonsági Tanácsában előterjesztett új, Iránt érintő szankciók ügyében is.

Oroszország - Németországból nézve
A grúziai események vajon tényleg fordulópontot jelentenek a német-orosz viszonyban? Ez ma még megjósolhatatlan, a jelzések vegyesek. Franciaországgal és Olaszországgal együtt a németek továbbra is síkraszállnak egy, az EU és Oroszország partneri kapcsolatait rögzítő megállapodásért, és igyekeznek ellenállni annak az amerikai sürgetésnek, hogy Ukrajnát és Grúziát közelebb engedjék a NATO-tagsághoz. Egyidejűleg keményen kritizálták a Königsberg felállítandó orosz támadófegyverek tervét, és az addig hangoztatott német-orosz „stratégiai partnerség" helyet mindössze „modern partneri viszonyról" kezdtek beszélni. A kormány ebbéli magatartása jelenleg komoly közvéleményi támogatást tudhat maga mögött; felmérések azt igazolják, hogy a lakosság szintén aggodalommal szemléli az oroszországi folyamatokat, melyeket azonban nem a grúziai eseményekkel társít, hanem a fegyvercsörtetéssel, és egyre kevésbé bízik Moszkvában, mint megbízható energiaellátóban.

Közkeletű az a vélekedés, hogy a német politikai életet megosztja az Oroszországhoz fűződő viszony. Egyesek mindig is fenntartással és gyanakvással szemlélték az ottani kibontakozást, míg mások pragmatikusan kezelték a kérdést, nem utasítva el az együttműködést az érdekek kielégítésének függvényében. Az efféle elképzelések Angela Merkel Keresztény Demokrata Unióját (CDU) az első kategóriába sorolják, míg Steinmeier szociáldemokratáit (SDP) a másodikba. Mindazonáltal a kép így elnagyolt, a valóság ennél sokkalta bonyolultabb.

Merkel áthangolta a német-orosz kapcsolatokat, és tette ezt igen megfontoltan, racionális alapon. Különösen, ha elődjével, Schröderrel vetjük össze, aki nem átallotta Vlagyimir Putyin korábbi elnököt, jelenlegi miniszterelnököt „kifogástalan demokratának" aposztrofálni. Merkel akkurátusan odafigyelt az oroszországi eseményekre, találkozott az ottani emberjogi csoportokkal, és közeli együttműködést alakított ki a korábban a szovjet érdekszférába kényszerített kelet-európai országokkal, különösen Lengyelországgal.

Mindazonáltal hajthatatlannak bizonyult az Oroszországgal való megegyezés folytatásának kérdésében. Ellenállt minden olyan - főként Kelet-Európából jövő - kérésnek, hogy bontsa fel a Balti-tengeri gázszállító vezetékrendszer megépítésére - még Schröder által kötött - kötött megállapodást. Tartózkodott attól, hogy magáévá tegye az amerikaiak európai rakétatelepítési terveit, illetve, hogy túlságosan bátorítsa Ukrajna és Grúzia nyugati integrációs vágyait. A dolgok intézést Oroszországgal a diplomatákra és a gazdaság tényezőire bízta. Sokan felvetették ezzel kapcsolatban: vajon, mi vezeti e téren Merkelt, a szociáldemokratákkal fennálló koalíció egybentartásának szüksége, vagy az energiacégek nyomása? Mindkettő elképzelhető, sőt egy harmadik lehetőség is, elvégre pártjában igencsak keverednek a pro-orosz érzelme, a Kelet-Európával szembeni gyanakvó elzárkózás, és bizonyos fokú elidegenedés az Egyesült Államoktól.

Néhány külföldi kommentátor Steinmeierben látja a berlini oroszbarát politika egyik fő támogatóját, aki továbbra is „stratégiai partnerségre" törekszik velük. De ez is csak épp olyan leegyszerűsítés, mint Markerrel szemben orosz-ellenességet emlegetni. Érdemes kihangsúlyozni, pártja számos más vezetőjével szemben, Steinmeier sohasem állított olyat, hogy Németországnak egyenlő távolságot kellene tartania Moszkva és Washington között, sőt önmagát kifejezetten atlantistának tekinti. Valamennyi elődjénél inkább igyekezett az orosz energiát kiváltó alternatív forrásokat felkutatni, és előmozdítani azok potenciális bekapcsolását az európai piacba, legyen szó a Földközi-tenger térségéről, Közép-Ázsiáról, vagy épp a megújuló energia-technológiákról. Steinmeier álláspontját leginkább úgy lehetne leírni, mint realista egyensúlykeresést az egyre inkább multipolárissá váló világban.

Sajnos, a külügyminiszter azon politikai elképzelése, mely közeledést próbált elérni „a gazdaságok összekapcsolása révén" megfeneklett az érdekek és intenciók kölcsönösségének hiánya miatt. Oroszország kaukázusi augusztusi háborúja, illetve egy szuverén állam egyes területeinek megszállása és bekebelezése, így Dél-Oszétiáé és Abháziáé, ellehetetlenített minden efféle próbálkozást.

Egy új generáció
Oroszország szerepének megítélése sok tekintetben attól függ Németországban, hogy ki melyik generációhoz tartozik. Sokakat azok körül, akik a '90-es években ismerkedtek meg Oroszországgal, a szovjet örökség gyors felszámolásának emléke inspirált és befolyásol mind a mai napig. A németek épp akkortájt egyesültek, nem kis mértékben Mihail Gorbacsovnak és Borisz Jelcinnek köszönhetően. E generáció - tagjai ma az ötvenes éveiket élik - szemtanúja lehetett, amint Oroszországban egymást követik a reformok, melyek a múlttal kívánnak leszámolni, de annak is, hogy az ország magatehetetlenül belemerül a káoszba, és mindent egyszerre áthat a kommersz felszínesség. Ezek az emberek persze látják a jelenlegi vezetés agresszív törekvéseit, és tisztában vannak azzal, hogy Putyin és Medvegyev az energia-szállítást politikai fegyverként kívánja felhasználni, de mindazonáltal hálásak a pontosan érkező gézért és olajért, és a kiszámítható hasznot hozó piaci környezetért.

A Moszkvával szemben kritikus generáció jó tíz évvel fiatalabb, képviselői főként a parlamentben ülnek, illetve újságírók. Számukra ijesztő perspektívát rajzol fel Putyin meghirdetett „vertikális hatalomfelfogása", a mindent átható orosz politikai korrupció, az újságírók, az NGO-k, a politikai aktivisták elnyomása, meghurcolása. Teljes joggal háborítják fel őket azok az érvek, amelyek egyenlő távolságot követelnek Moszkvával és Washingtonnal szemben, még ha minősítéseik eltúlzottak is, amikor e követelés hangoztatóit naivnak, rosszabb esetben Moszkva befolyása alatt állóknak minősítik.

Az új keleti politika
A grúz háború meghatározó élmény volt a német döntéshozók számára, de nem kétséges: számos hasonló tapasztalatot ígérnek a következő hónapok. A németek tehát nem tehetik meg, hogy ne szembesüljenek ezzel, és ne hozzák meg a szükséges döntéseket. Itt az ideje átfogalmazni Németország úgynevezett keleti politikáját, az Ostpolitik-ot.

Nyilvánvalóan továbbra sem lehet lemondani arról a reményről, hogy Oroszországban mégsem szenved teljes vereséget a demokratikus átalakulás, és hogy lehetőség marad a nyílt együttműködésre. De mindennek egyik feltétele, hogy a nemzetállamok Európa keleti határai mentén, Belarusztól Grúziáig tovább demokratizálódjanak és társadalmaik-gazdaságaik stabilizálódjanak. E pillanatban a NATO vagy az uniós tagság egyikük számára sem lenne realisztikus, mi több, hasznos sem lenne; több problémát okozna, mint ahányat megoldana, a NATO ugyanis túl keveset követel meg a tagok belviszonyait illetően, az EU viszont túl sokat.

Mindennek dacára az olyan nyugati klubokhoz való tartozás, amilyen a NATO vagy az EU a legfontosabb ösztönzők a demokratikus változások és a gazdasági reformok irányába, ezt a németek sokkal jobban tudják, mint a Nyugat bármely más nemzete, elvégre igen sokat profitáltak az uniós bővítésből. Szerencsére az „Európai Szomszédságpolitikát" - mely képmutató módon nem, hogy közelebb hozta volna ezeket az országokat az Unióhoz, épp ellenkezőleg, arra szolgált, hogy a közeledés illúzióját keltse - múlt decemberben felváltotta a sokkal konkrétabb „Keleti Partnerség" projekt, mely szabadkereskedelmi zónák létrehozásában, a vízummentes mobilitás garantálásában ölt testen az EU és hat, Oroszország perifériáján található állam között.

De ami a legfontosabb, az egy hiteles integrációs program létrehozása. Németországnak és az egész Nyugatnak szélesebb és ötletesebb együttműködést kellene ajánlania Oroszországnak, nem fokozatosan és szelektíven, ahogy azt a Bush-adminisztráció tette; mindazonáltal komoly feltételeket kiszabva, vagy épp megfékezve az oroszokat, ha az szükségessé válik. És amiként a grúziai konfliktus is megmutatta: a határozottság valamint az európai egység vezethet csak eredményre, különösen, ha e mögé odaáll az Egyesült Államok is. Az Unió tagjai és az Egyesült Államok sokat veszthet - de a legtöbbet Oroszország -, ha e kapcsolatokat a versengés és nem az együttműködés uralja majd Kelet-Európában.

http://www.foreignaffairs.com/articles/64650/constanze-stelzenm%C3%BCller/germanys-russia-question