Németország regionális lehetőségei és globális felelőssége
Múlt
júliusban, a berlini Tiergartenben kétszázezren gyűltek össze, hogy
ovációval fogadják Barack Obama amerikai elnökjelöltet, aki annak a
szabadságnak az eszméjéről beszélt, mely megalapozta az Egyesült
Államok és Nyugat-Németország kapcsolatát a hidegháború idején - írja
nagy tanulmányában Constanze Stelzenmüller, a Foreign Affairs
hasábjain. Most, hogy Obama már elnök, Németország - mint Európa
kulcsállama - vajon csatlakozik-e Amerikához abban a küzdelemben,
melyet az a globális kihívások és fenyegetések ellen folytat?
Számos
oka van a németeknek, hogy elfogadják e felkérést. Ha jobban
szétnézünk, az európai államok vezetői magatehetetlenül szemlélik a
körülöttük zajló eseményeket, teljesen lefoglalja őket az a vita, mely
az unió reformjáról szól. Nagy-Britannia miniszterelnöke, Gordon Brown,
annak ellenére, hogy bizalmat szerzett a gazdasági világválság
következményeinek kezelését illetően, teljességgel passzívnak bizonyul
mind az unió, mind pedig a transzatlanti kapcsolatok vonatkozásában. A
francia elnök, Nicolas Sarkozy pedig, annak ellenére, hogy nagyobb
transzatlanti elkötelezettséget mutat, mint bármely eddigi elődje, nem
képes tartós koalíciók megteremtésére az EU-n belül, ráadásul még
országát sem tudja meggyőzni a gazdasági modernizáció
nélkülözhetetlenségéről.
Hasonlóképp sok oka van annak is, hogy
Obama joggal tekinthet úgy Németországra, mint az öreg kontinens vezető
államára. Ez, népességét tekintve, a legnagyobb az Unión belül a maga
82 millió polgárával; fekvése centrális, ráadásul - a krízis dacára -
egyike a világ legnagyobb exportőreinek. Németországnak sikerült
meggyőző módon feldolgoznia rettenetes szerepét a második
világháborúban, és ez az önvizsgálat erőteljes demokratikus rendet
teremtett. A két német terület 1990-es egyesítése, illetve
szuverenitásának teljes visszaszerzése óta Berlin növekvő külpolitikai
aktivitást mutat, mintegy 6500 katonával vesz részt külföldi közös
missziókban, a Balkántól Afganisztánig. Ez utóbbi vonatkozásában, épp a
múlt októberben hagyott jóvá a Bundestag újabb 1000 katonát béketeremtő
célokra. A németek teljesen felülvizsgálták addigi külpolitikai
törekvéseiket, és aktívvá váltak olyan zónákban is, amelyek addig
figyelmüket elkerülte, így Grúziában, Iránban; sőt vezető szerepet
kívánnak játszani olyan globális ügyek megoldásában is, mint a
klímaváltozás. Egyszóval, Németország tényleg jó útion halad afelé,
hogy - amiként azt az idősebb Bush elnök 1989-ben felvetette - Európa
vezető hatalmává váljék.
Ám, hogy ezt elérhesse, Angela Merkel
kancellárnak számos jelentős akadályt kell még elhárítania. Miközben
egy gazdasági krízisprogramot igyekszik megvalósítani, egybe kell
tartani egy ideológiailag heterogén nagykoalíciót, és mindeközben
tucatnyi tartományi választással kell szembenéznie, nem is beszélve a
szeptemberi szövetségi parlamenti választásokról. Mindemellett eleget
kell tennie Obama elnök azon felszólításának, hogy növelje a nemzetközi
biztonsági missziókban való részvételét, ami transzatlanti
kapcsolatainak hitelét képezi, ugyanakkor e szerepvállalást a lakosság
hasonlóképp növekvő szkepticizmusa kíséri.
Fontos próbatétel még
az Oroszországhoz fűződő viszony kezelése, minthogy a két állam
kapcsolatai jelentős és mély történeti háttérrel rendelkeznek.
Németország Moszkva legjelentősebb gazdasági partnere, elsősorban az
energiaellátás területén; az orosz gáz és olajkitermelés egyharmadát
Németország veszi meg. Mindeközben tudatában kell lennie annak, hogy
Oroszország felől ismét katonai kihívás fenyegeti Európát, amire a
Kreml a 2008. augusztusi grúziai támadásával szolgáltatott bizonyságot.
Nemkülönben Dmitrij Medvegyev orosz elnök kihívó magatartása, mely
Amerika európai rakétavédelmi terveire válaszolt, kilátásba helyezve
támadórendszerek állomásoztatását a volt Königsberg térségében (ma
Kalinyingrád). De a legfőbb kihívás az egész Nyugat - és ezen belül
elsősorban Németország számára - politikai és nem katonai természetű.
Nacionalista indulatoktól fűtve, Moszkva kész bármit megtenni, hogy
távol tartsa Európát és az Egyesült Államokat a „közel külföldtől",
azaz a volt szovjet befolyási övezettől. A legborúlátóbb szcenáriók
szerint Oroszország térségi és globális ambíciói visszavethetik a
demokratikus reformokat Európa keleti határain, ismételten
szembeállítva Európát és Amerikát.
Ha Oroszország befolyást kíván
szerezni Európában - márpedig egyértelműen erre törekszik -, azt
leginkább a német kapcsolat révén valósíthatja meg. A német
politikacsinálók azon törekvése, hogy „stratégiai partnerségi viszonyt"
alakítsanak ki Moszkvával, Németországot a Kelet és a Nyugat közötti
élesedő ellentét középpontjába állította. Mindez különös felelőséget
helyez a mai német vezetés vállára. A „régi" német kérdés megoldódott:
nem kétséges, Németország a Nyugat nemzetei által alkotott
csoportosulás szerves és megingathatatlan része. De az új, 21. századi
„német kérdés" megválaszolása még várat magára, ráadásul egyre
sürgetőbb módon: Képes és kész-e Németország felhasználni a
rendelkezésére álló komoly befolyást arra, hogy megváltoztassa az orosz
magatartást, és hogy ellenálljon Moszkvának, ha az szükségessé válik?
Normalizálódás
A
német egyesítést követően közkeletű volt az a vélekedés, hogy az új,
egységes állam akkor válik szuverenitás szempontjából „felnőtté", ha
képes és kész katonai erőt alkalmazni. Ennek a próbának az ideje
1999-ben jött el, amikor Berlin csatlakozott a NATO szerbiai légi
akcióihoz. Az akkori kancellár, Gerhard Schröder megfogalmazása szerint
a német külpolitikai ezzel ismét „normális mederbe terelődött".
Azóta
több ezer német katona segítette az afganisztáni béketeremtés
folyamatát a NATO keretén belül, 2006-ban pedig egyenesen Németország
vezette az EU békefenntartó misszióját a Kongói Demokratikus
Köztársaságban. 2006-ban a libanoni pertokhoz érkeztek német hadihajók,
utóbb pedig a Szomáliát övező tengerszakaszra. Szükséges volt
visszatérni a katonai megoldásokhoz, hogy az új külpolitika révén
normalizálódjék az országról kialakított nemzetközi összbenyomás, még
akkor is, ha ezt Berlin és a politikai elit vonakodva és nem mindig
szívesen tette.
Az viszont semmiképp sem állítható,
hogy ezenközben paradigmaváltás történt volna a német hadseregben. A
német politikai elit idejekorán kinyilvánította: a Bundeswehr csak
olyan katonai vállalkozásokban vesz részt, melyek nem szabálynak, hanem
kivételnek minősülnek, azaz a háborús tömegmészárlás megakadályozását
szolgálják, miként az történt Boszniában vagy a tálibok uralta
afganisztáni területeken. A 20. században játszott bűnös és
szégyenletes német szerep után egy ilyen önkorlátozás morális
kötelessége volt az országnak. Mindazonáltal a politikai elit
elmulasztotta a lehetőséget, hogy erről a közvéleményt szélesebb körben
is meggyőzze, rámutatva: a külpolitikai lépéseket nem lehet
fehér-fekete döntésekként felfogni, és az a szerep, amit Németország a
20. században betöltött nem azonos azzal, amit - szövetségesi, azaz
uniós vagy NATO-kötelékben - épp a tömegmészárlások megakadályozása
véget ma betölt.
Mindennek árát elsőként 2001-ben
kellett megfizetni, amikor Macedónia a polgárháború szélére sodródott,
és az a veszély állt fönn, hogy ezzel destabilizálódik az egész
közép-balkáni térség, és a menekültek elárasztják Nyugat-Európát.
Schröder kancellár akkor arra kényszerült, hogy ellenzéki szavazatok
segítségével biztosítsa a Bundestag jóváhagyását egy rendkívül szerény,
macedóniai NATO-EU katonai misszióban való részvételre. Ezt követte a
New York-i ikertornyok elleni támadás, ami megindította az Egyesült
Államok támadását az afganisztáni tálib rezsim ellen, Schrödernek pedig
csak úgy sikerült ismét parlamenti támogatást szereznie az afgán
katonai misszió jóváhagyásához, hogy bejelentette: ha pártja nem áll e
kérdésben mellé, ő lemond.
Miért bizonyult ilyen nehéznek
megváltoztatni a németek hozzáállását? A második világháború utáni, az
erő alkalmazását tiltó tabu csak egy a lehetséges magyarázatok közül. A
másik a 9/11-i támadás, illetve a terror ellen meghirdetett amerikai
háború, ami sokkolta a német közvéleményt, hisz az addig a rendkívül
óvatos külpolitikai lépésekhez, a gondos, megfontolt és megtervezett
válaszokhoz volt szokva. Mindezt felerősítette az azt megelőző negyven
esztendő úgynevezett „korlátozott német szuverenitása", amely
megfosztotta az országot és a közvéleményt attól, hogy ilyen mérvű
felelősséget magára vállaljon.
Az elmúlt években a német
kormány komoly erőfeszítéseket tett, hogy meggyőzze a közvéleményt:
csapataik állomásoztatása Afganisztánban a vállalt közös - európai és
nyugati - értékeken alapszul, ugyanakkor közvetlen érdeke is
Németországnak az efféle szerepvállalás. E tekintetben a pártok között
nem volt nézeteltérés, valamennyi német parlamenti párt - szakértői
szinten - egyetértett ezzel. Mindazonáltal ma, pár hónappal a
szeptemberi választások előtt, újabb csapatok felajánlása az
afganisztáni békefolyamat biztosítására több politikai tőkét emésztene
fel, mint amennyit Angela Merkel, illetve a koalíció felvállalhat.
Ám
az nem kétséges, hogy Németországnak sikerült átlépnie azt a határt,
ami korábban megakadályozta a katonai fellépésekben való részvételt;
egyértelmű, hogy a jövőben katonai erejének bevetése nem a
képességeitől függ majd, hanem politikai döntés kérdése lesz.
A puha hatalom
A
németek által korábban preferált külpolitikai eszköztárat, mint amilyen
a „civil szféra ereje" vagy a „puha hatalom", erőteljesen
megkérdőjelezte az orosz militarizmus újjáéledése. A második
világháború után a német identitás és politikai legitimitás szerves
részévé vált az elkötelezettség a multilateralitás, a nemzetközi és az
emberi jogok mellett. Sőt az is, hogy e modellt exportálni kell. Ez
késztette arra a német vezetést, hogy támogassa a dialógust, a jog
érvényéről folytatott eszmecseréket, a kulturális kontaktusokat,
különösen Oroszországgal. A külügyminiszter által 2006-ban meghirdetett
stratégia, a „közeledés a gazdaságok összekapcsolása révén" is ezt
tükrözte. Tartalmában ez persze semmiben sem különbözött a harminc
évvel korábban, Willy Brand által képviselt úgynevezett Ostpolitik-tól.
Berlin jelenlegi, elkötelezettségre épülő politikáját az a hit alapozta
meg, hogy Oroszország bevonása egy, az európai játékszabályokat
tiszteletben tartó világba a német „puha hatalom" győzelmének ékes
bizonyítéka lehet. Ugyanakkor a múlt nyáron, a Grúzia és Oroszország
között lezajlott háború kellemetlen meglepetése megkérdőjelezi ennek a
hitnek és bizalomnak az érvényét.
E háború következményei
megjósolhatóak voltak. Az ellenségeskedéseket megelőző hónapokban német
politikusok egész sora látogatott Tbilisibe, igyekezvén meggátolni az
ottani krízis eszkalálódását. A háború kitörését követően aztán Mikheil
Saakashvili elnököt mélyen elítélte az egész német elit, mint
feladatára alkalmatlan kalandort. Így aztán az sem véletlen, hogy az
első orosz reakciókat látván, német részről arra szólítottak fel:
folytatni kell a dialógust Moszkvával, és tisztázni kell - a szemükben
főként grúz részről - fennálló felelősséget. Egyes elemzők egyértelműen
azt ajánlották: Németország szigorúan semleges álláspontot foglaljon el
a kérdésben.
Ám azt követően, hogy az oroszok grúz földre
léptek, Berlinben a hangulat megváltozott; egy már jóval korábban
előkészített Merkel és Medvegyev találkozó - melyre a Fekete-tengeri
üdülővárosban, Szocsiban került sor - elhidegüléssel zárult, a német
kancellár azonnal Tbilisibe utazott, ahol kijelentette: Grúziának joga
van a NATO-tagsághoz. Sőt, a német külügyminisztérium egyik magas rangú
képviselője, még az út alatt hangsúlyozta: az orosz katonai
beavatkozást „cezúrát" jelent Németország Moszkvához fűződő
kapcsolataiban. Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter pedig az orosz
akciót „illegálisnak" és „túlméretezettnek" nyilvánította.
A
nyers és elutasító német reakció megijesztette az oroszokat;
kiegészülve az EU szintén elítélő nyilatkozataival és az épp
kiteljesedő gazdasági válsággal, Moszkva jobbnak látta, ha csapatait
megállítja és visszavonul Dél-Oszétiába. A katonai kezdeményezés helyét
orosz részről gyorsan a diplomácia foglalta el, mely rendkívül
konstruktívnak igyekezett mutatkozni nem csak az EU és Németország
irányába, de az EU és az USA által az ENSZ Biztonsági Tanácsában
előterjesztett új, Iránt érintő szankciók ügyében is.
Oroszország - Németországból nézve
A
grúziai események vajon tényleg fordulópontot jelentenek a német-orosz
viszonyban? Ez ma még megjósolhatatlan, a jelzések vegyesek.
Franciaországgal és Olaszországgal együtt a németek továbbra is
síkraszállnak egy, az EU és Oroszország partneri kapcsolatait rögzítő
megállapodásért, és igyekeznek ellenállni annak az amerikai
sürgetésnek, hogy Ukrajnát és Grúziát közelebb engedjék a
NATO-tagsághoz. Egyidejűleg keményen kritizálták a Königsberg
felállítandó orosz támadófegyverek tervét, és az addig hangoztatott
német-orosz „stratégiai partnerség" helyet mindössze „modern partneri
viszonyról" kezdtek beszélni. A kormány ebbéli magatartása jelenleg
komoly közvéleményi támogatást tudhat maga mögött; felmérések azt
igazolják, hogy a lakosság szintén aggodalommal szemléli az
oroszországi folyamatokat, melyeket azonban nem a grúziai eseményekkel
társít, hanem a fegyvercsörtetéssel, és egyre kevésbé bízik Moszkvában,
mint megbízható energiaellátóban.
Közkeletű az a
vélekedés, hogy a német politikai életet megosztja az Oroszországhoz
fűződő viszony. Egyesek mindig is fenntartással és gyanakvással
szemlélték az ottani kibontakozást, míg mások pragmatikusan kezelték a
kérdést, nem utasítva el az együttműködést az érdekek kielégítésének
függvényében. Az efféle elképzelések Angela Merkel Keresztény Demokrata
Unióját (CDU) az első kategóriába sorolják, míg Steinmeier
szociáldemokratáit (SDP) a másodikba. Mindazonáltal a kép így
elnagyolt, a valóság ennél sokkalta bonyolultabb.
Merkel
áthangolta a német-orosz kapcsolatokat, és tette ezt igen megfontoltan,
racionális alapon. Különösen, ha elődjével, Schröderrel vetjük össze,
aki nem átallotta Vlagyimir Putyin korábbi elnököt, jelenlegi
miniszterelnököt „kifogástalan demokratának" aposztrofálni. Merkel
akkurátusan odafigyelt az oroszországi eseményekre, találkozott az
ottani emberjogi csoportokkal, és közeli együttműködést alakított ki a
korábban a szovjet érdekszférába kényszerített kelet-európai
országokkal, különösen Lengyelországgal.
Mindazonáltal
hajthatatlannak bizonyult az Oroszországgal való megegyezés
folytatásának kérdésében. Ellenállt minden olyan - főként
Kelet-Európából jövő - kérésnek, hogy bontsa fel a Balti-tengeri
gázszállító vezetékrendszer megépítésére - még Schröder által kötött -
kötött megállapodást. Tartózkodott attól, hogy magáévá tegye az
amerikaiak európai rakétatelepítési terveit, illetve, hogy túlságosan
bátorítsa Ukrajna és Grúzia nyugati integrációs vágyait. A dolgok
intézést Oroszországgal a diplomatákra és a gazdaság tényezőire bízta.
Sokan felvetették ezzel kapcsolatban: vajon, mi vezeti e téren Merkelt,
a szociáldemokratákkal fennálló koalíció egybentartásának szüksége,
vagy az energiacégek nyomása? Mindkettő elképzelhető, sőt egy harmadik
lehetőség is, elvégre pártjában igencsak keverednek a pro-orosz
érzelme, a Kelet-Európával szembeni gyanakvó elzárkózás, és bizonyos
fokú elidegenedés az Egyesült Államoktól.
Néhány külföldi
kommentátor Steinmeierben látja a berlini oroszbarát politika egyik fő
támogatóját, aki továbbra is „stratégiai partnerségre" törekszik velük.
De ez is csak épp olyan leegyszerűsítés, mint Markerrel szemben
orosz-ellenességet emlegetni. Érdemes kihangsúlyozni, pártja számos más
vezetőjével szemben, Steinmeier sohasem állított olyat, hogy
Németországnak egyenlő távolságot kellene tartania Moszkva és
Washington között, sőt önmagát kifejezetten atlantistának tekinti.
Valamennyi elődjénél inkább igyekezett az orosz energiát kiváltó
alternatív forrásokat felkutatni, és előmozdítani azok potenciális
bekapcsolását az európai piacba, legyen szó a Földközi-tenger
térségéről, Közép-Ázsiáról, vagy épp a megújuló
energia-technológiákról. Steinmeier álláspontját leginkább úgy lehetne
leírni, mint realista egyensúlykeresést az egyre inkább multipolárissá
váló világban.
Sajnos, a külügyminiszter azon politikai
elképzelése, mely közeledést próbált elérni „a gazdaságok
összekapcsolása révén" megfeneklett az érdekek és intenciók
kölcsönösségének hiánya miatt. Oroszország kaukázusi augusztusi
háborúja, illetve egy szuverén állam egyes területeinek megszállása és
bekebelezése, így Dél-Oszétiáé és Abháziáé, ellehetetlenített minden
efféle próbálkozást.
Egy új generáció
Oroszország
szerepének megítélése sok tekintetben attól függ Németországban, hogy
ki melyik generációhoz tartozik. Sokakat azok körül, akik a '90-es
években ismerkedtek meg Oroszországgal, a szovjet örökség gyors
felszámolásának emléke inspirált és befolyásol mind a mai napig. A
németek épp akkortájt egyesültek, nem kis mértékben Mihail Gorbacsovnak
és Borisz Jelcinnek köszönhetően. E generáció - tagjai ma az ötvenes
éveiket élik - szemtanúja lehetett, amint Oroszországban egymást
követik a reformok, melyek a múlttal kívánnak leszámolni, de annak is,
hogy az ország magatehetetlenül belemerül a káoszba, és mindent
egyszerre áthat a kommersz felszínesség. Ezek az emberek persze látják
a jelenlegi vezetés agresszív törekvéseit, és tisztában vannak azzal,
hogy Putyin és Medvegyev az energia-szállítást politikai fegyverként
kívánja felhasználni, de mindazonáltal hálásak a pontosan érkező gézért
és olajért, és a kiszámítható hasznot hozó piaci környezetért.
A
Moszkvával szemben kritikus generáció jó tíz évvel fiatalabb,
képviselői főként a parlamentben ülnek, illetve újságírók. Számukra
ijesztő perspektívát rajzol fel Putyin meghirdetett „vertikális
hatalomfelfogása", a mindent átható orosz politikai korrupció, az
újságírók, az NGO-k, a politikai aktivisták elnyomása, meghurcolása.
Teljes joggal háborítják fel őket azok az érvek, amelyek egyenlő
távolságot követelnek Moszkvával és Washingtonnal szemben, még ha
minősítéseik eltúlzottak is, amikor e követelés hangoztatóit naivnak,
rosszabb esetben Moszkva befolyása alatt állóknak minősítik.
Az új keleti politika
A
grúz háború meghatározó élmény volt a német döntéshozók számára, de nem
kétséges: számos hasonló tapasztalatot ígérnek a következő hónapok. A
németek tehát nem tehetik meg, hogy ne szembesüljenek ezzel, és ne
hozzák meg a szükséges döntéseket. Itt az ideje átfogalmazni
Németország úgynevezett keleti politikáját, az Ostpolitik-ot.
Nyilvánvalóan
továbbra sem lehet lemondani arról a reményről, hogy Oroszországban
mégsem szenved teljes vereséget a demokratikus átalakulás, és hogy
lehetőség marad a nyílt együttműködésre. De mindennek egyik feltétele,
hogy a nemzetállamok Európa keleti határai mentén, Belarusztól Grúziáig
tovább demokratizálódjanak és társadalmaik-gazdaságaik
stabilizálódjanak. E pillanatban a NATO vagy az uniós tagság egyikük
számára sem lenne realisztikus, mi több, hasznos sem lenne; több
problémát okozna, mint ahányat megoldana, a NATO ugyanis túl keveset
követel meg a tagok belviszonyait illetően, az EU viszont túl sokat.
Mindennek
dacára az olyan nyugati klubokhoz való tartozás, amilyen a NATO vagy az
EU a legfontosabb ösztönzők a demokratikus változások és a gazdasági
reformok irányába, ezt a németek sokkal jobban tudják, mint a Nyugat
bármely más nemzete, elvégre igen sokat profitáltak az uniós
bővítésből. Szerencsére az „Európai Szomszédságpolitikát" - mely
képmutató módon nem, hogy közelebb hozta volna ezeket az országokat az
Unióhoz, épp ellenkezőleg, arra szolgált, hogy a közeledés illúzióját
keltse - múlt decemberben felváltotta a sokkal konkrétabb „Keleti
Partnerség" projekt, mely szabadkereskedelmi zónák létrehozásában, a
vízummentes mobilitás garantálásában ölt testen az EU és hat,
Oroszország perifériáján található állam között.
De ami
a legfontosabb, az egy hiteles integrációs program létrehozása.
Németországnak és az egész Nyugatnak szélesebb és ötletesebb
együttműködést kellene ajánlania Oroszországnak, nem fokozatosan és
szelektíven, ahogy azt a Bush-adminisztráció tette; mindazonáltal
komoly feltételeket kiszabva, vagy épp megfékezve az oroszokat, ha az
szükségessé válik. És amiként a grúziai konfliktus is megmutatta: a
határozottság valamint az európai egység vezethet csak eredményre,
különösen, ha e mögé odaáll az Egyesült Államok is. Az Unió tagjai és
az Egyesült Államok sokat veszthet - de a legtöbbet Oroszország -, ha e
kapcsolatokat a versengés és nem az együttműködés uralja majd
Kelet-Európában.
http://www.foreignaffairs.com/