Az uzsora szó
századok óta megengedhetetlen hozamot jelent. Az emberiség évezredek óta
tudja, elpusztul az a közösség, amelyiknek egyik része elsajátítja a
többiek javait. A szerzés elsorvasztja az összetartó munkát és a
szerzőket is.
Ezért bűn a lopás, a csalás és az uzsora. A
középkorig a kereszténység tiltotta a kamatot, az iszlám még ma is. A
nyugati kultúrába a kamattal visszatért a rászedés, majd jött a
korlátozás és a kijátszás, újabb korlát, újabb kijátszás… Századokon át
hatszázalékos kamatot engedett a törvény, de – szigorú büntetést
kockáztatva – időnként az átadottnál nagyobb összeget is ráírtak az
adóslevélre. Ma ezt nem büntetik, nálunk „természetes”. A neve:
devizaalapú hitelezés és változtatható kamat. A devizában számolással és
az emelhető devizakamattal bármennyi adósság követelhető. Vagy mégsem?
Amikor még az igen igen volt, a nem pedig nem, 1715-ben így
törvénykeztünk: „minthogy igen sokan, az üdvösségről s emberszeretetről
megfeledkezve, az uzsorás gonoszságnak és fösvénységnek hódolva,
kölcsönadott pénzeikért, kamat vagy elmaradt haszon neve alatt, avagy
ajándék címén a megengedett hat százalék kamattal meg nem elégszenek,
hanem nyolc, tíz s még több száztólit is köteleztetnek és fizettetnek, a
jövőben az uzsorás gonoszság és fösvénység megszüntetése végett
senkinek sem szabad hat százaléknál nagyobb kamatot elkérni, és e
törvényes kamaton felül semmiféle címen nem szabad bármit kicsikarni
vagy elfogadni.”
Másfél század múltán, 1883-ban pedig ekként
szólt a törvény az uzsoráról és a káros hitelügyletekről: „aki másnak
szorultságát, könnyelműségét vagy tapasztalatlanságát felhasználva olyan
kikötések mellett hitelez, melyek neki vagy egy harmadiknak túlságos
mérvű vagyoni előnyöket eredményeznek, és ezáltal mások anyagi romlását
előidézni vagy fokozni alkalmasok, vagy az eset körülményeihez képest a
szolgáltatás és ellenszolgáltatás közt szembeötlő aránytalanság
mutatkozik: elköveti az uzsora vétségét, és egy hónaptól hat hónapig
terjedő fogházzal büntetendő. Aki az uzsora előnyeit színlelt ügyletbe
rejtve kötteti ki, vagy uzsorás ügylettel üzletszerűleg foglalkozik, két
évig terjedő fogházzal büntetendő – hivatal és politikai jogok vesztése
mellett, és ha az elkövető külföldi, a magyar állam területéről
kiutasítandó.”
Ma a polgári törvénykönyvre hagyatkozhatunk,
amely szerint az a szerződés uzsorás, és ezzel semmis, amelyben az egyik
fél a másik helyzetének kihasználásával feltűnően aránytalan előnyt köt
ki. Tehát az uzsora a másik fél kiszolgáltatott helyzetében, célzott
magatartással elért feltűnő előny. A magyar bankhitelezés döntő
mértékben ilyen volt 2003 és 2008 között.
Az árfolyamot a
pénzpiac alakítja, halljuk, ami nem más, mint a hitelezők közössége.
2003 és 2008 ősze között a svájci frank árfolyama stagnált, holott az
állam és a háztartások devizában számolt adóssága nagyon megemelkedett,
tehát a kockázat is, így gyengülnie kellett volna a forintnak. Mégsem ez
történt, mert akkor észbe kapnak a kölcsönt felvevők. A válsággal
leállt a hitelezés, ezért nem volt ok visszatartani a forintgyengülést,
ötven százalékkal drágult a svájci frank, majd amikor az adósok
láthatóan belerokkantak, újra stabil lett, holott ezzel tovább nőtt a
kockázat. A válsághisztériával minden bank emelte a svájci frank
kamatát, miközben a frank alapkamata a tizedére csökkent – ismét
bizonyítva, hogy nincs piac. Ekkor a forintkamat növekedése volt a
hivatkozási alap, csak annak közlése maradt el, hogy a bankközi
kamatlábat is ezek a bankok állapítják meg, mondják be a hivatalos közlő
Magyar Nemzeti Banknak, bár ez a kamat csak ajánlat, nincsenek ilyen
áron üzletek közöttük – írta nemrég a felügyelet.
A bankok csak
vissza akarják kapni a pénzüket – halljuk. Nem, a banki érdek az adós
minél hosszabb lekötése. Emlékezzünk, mennyire szabotálták a
végtörlesztést. Nem lehet újra ilyen előnyösen pénzt kihelyezni, a
szorult helyzetű adós a jó adós, mert neki az állam is besegít. Ezt a
rabláncot annuitásos kölcsönnek nevezik. Az első hat-nyolc évben a havi
törlesztés döntően kamat, díj, járulék, alig csökken a tőke a
törlesztéssel, az árfolyamhatás pedig emeli. Ha pár év után belerokkan
az adós, akkor fizetett, de megmarad a követelés, vihető a fedezet, vagy
ha átstrukturálás jön, az nagy tőkéről indul, és ismétlődik a sok
kamat.
Ilyen biztos banki érdek az árfolyamgát, mert külön
követelés lesz az árfolyam-különbözet, kamattal és állami garanciával,
ha a tőkekövetelés az ingatlanfedezet 95 százalékáig terjed. Így a tőkét
vagy az ingatlant az adós átadja, az e feletti árfolyam-különbözetet,
amelynek nincs fedezete, pedig az állam fizeti meg – kamattal.
Tökéletesen kiszolgált banki érdek.
Társadalmunk még nem fogta
fel a lényeget, holott számtannal előretekinthető. Ez a rendszer
uzsorával felépült egyéni és közösségi rabság, amelyből nincs pénzügyi
kiút. Az Európai Központi Bank elnöke pedig üzent, nehogy
megkérdőjelezzék a devizában számolást, mert megnézhetik magukat, ha
elszáll az árfolyam. De ki téríti el? A hitelezők?
4,3 millió
magyar otthon negyedén, 1,1 millión van jelzálog, mögötte soha ki nem
fizethető adósság, amely devizából eredő hányadát fel sem vették. A
devizában számolt lakáskölcsönök 52 százaléka, a szabad felhasználásúak
67 százaléka késve fizetett, az összes otthon tíz százaléka már
árverezési veszélyben van. Mégis, miként hiheti bárki, hogy az
elszegényedett, idegenek uralta gazdaságban olcsó bérért dolgozók – ha
van munkájuk – a jövedelmükből kifizetik az így alakítható banki
adósságaikat? Hogy képesek az otthonuk árát akár többször megfizetni a
húszéves futamidő alatt? És persze kifizetik az államadósságot is,
amelyet ugyanígy formálhat árfolyam? Garantáltan nem megoldás a pénzügyi
rendezés. Akkor viszont alkudni kell. Az alkuhoz erkölcs és jog, no meg
bátorság kell.
Mit tehetünk?
A tízparancsolat,
az előző alkotmány, a mai alaptörvény, a régi és új polgári és büntető
törvénykönyv, mások tapasztalata rendelkezésre áll.
Kiiktatandó az uzsora három eleme: a deviza, a díjak és az egyoldalú emelés. Marad a kölcsön és kamata – azaz a rend.
Nem nagy ügy egy jogállamban. Az uzsorás jelleg igazolható. A
hitelintézetek eltagadták az árfolyam-alakító képességüket,
elhallgatták, hogy a hitelezés előtti két évtizedben nyolcszorosan
drágult a svájci frank. Ráadásul nincs ok arra, hogy a jövőben ne
dráguljon, hiszen a magyar gazdaság nem körözi le a svájcit. Különösen
ezzel a hatalmas eladósítás-hátizsákjával nem. A forint jelentős
áresését kizárták a szakmai megfontolások ellenére – mintha a
gombaszakértő saját pincéjéből mérges gombát árult volna a piacon.
Senki nem mutatta be, hogy mennyivel nő az adósság, a törlesztés, a
kamat, a díj az árfolyamváltozással. Holott ez egyszerű diagram, csak
nem vették elő. A bankok célzatosan kihasználták az ügyfél pénzszakmai
ismereteinek hiányát, csupán aláíratták, hogy megértette a kockázatot –
azt, amit be sem mutattak neki. Továbbá aláíratták, hogy kifizették azt a
devizát, amelyet nem fizettek ki. Mintha egy építész eltagadná, hogy a
betonba fűrészport tett, de elismertetné, hogy kitűnő a cement.
Nem kétséges, a tudás visszatartásával alakult ki az aszimmetrikus
informáltság a két szerződő fél között, ebből ered az egyik feltűnően
aránytalan, nagy értéktöbblete. Nem kétséges, hogy az oda sem adott
összegre kamatot kérni, és díjat, költséget felszámítani, mindezt
devizában számolni és még utólag szabadosan emelni is – ugyancsak
feltűnő aránytalanság, amely célzatos magatartásból származik. Az uzsora
bemutatása nem nehéz jogászi feladat – bár lehet, hogy felesleges egy
ennél még súlyosabb jogsértés felismerése után.
Nyelvek
összezavarásával Bábel tornya után a gazdaságok is omlaszthatók. Az
elszigetelt magyar nyelvben a pénzügyi szakszavak összekeverése könnyű,
ha jelentős érdek fűződik hozzá. A polgári törvénykönyvben a hitel és
kölcsön fogalmak jelentése egyértelmű. Senkinek sincs joga e szavak
értelmét elvenni és mással helyettesíteni, vagy akár felcserélve
használni. A törvénykönyv bevezetésként elrendeli, hogy más törvények
alkotása és értelmezése e törvénykönyv szerint történhet, a szavak
társadalmi, gazdasági rendeltetésének megfelelően, jóhiszeműen és
tisztességesen. Nos, ez nem teljesül a hitel és kölcsön szavak
mindennapi alkalmazásakor – és ebből erednek az országot megnyomorító
devizahitel, devizaalapú hitel fogalmak.
A hitel, a hitelezés
egy bankon belüli intézmény, illetve intézkedés, amely csak megalapozza a
kölcsönzést, nem helyettesíti. A hitellel nem történik pénzátadás! A
hitel egy megállapítás: a bank képes és hajlandó a kölcsönzésre, a
jövőbeli adós pedig képes azt fogadni és visszafizetni a tervezett
feltételekkel. A bank el is különíthet pénzt a kölcsönzésig, erre az
időre rendelkezésre tartási díjat kérhet. A kölcsön pedig a hitelt
követő önálló gazdasági aktus, ami egy konkrét összeg átadása az adós
rendelkezésére, amelyet vissza kell adnia, és ha banktól jön, akkor
kamattal. Fogalmilag a hitelezés és a kölcsönzés egymást követő esemény,
nem egymást helyettesítő. A hitelnek lehet díja, a kölcsönnek van
kamata, a hitelnek nincs kamata, és a kölcsönnek nincs díja. Ezeknek a
pénzügyi szavaknak az összekeverésével alakult ki a sokféle jutalék, a
kamat, a kamat jellegű költség és a devizahitel kölcsönként való
értelmezése, mind-mind jogellenesen. A hitelintézeti törvény rossz
fogalomhasználata jogellenes, abban nincs szó arról, hogy a törvényhozó
eltérhet a polgári törvénykönyvtől. A nemzeti javak, az otthonok
átcsoportosításának eszköze a jogellenes fogalomzavar.
A
devizahitel, devizaalapú hitel tehát a kölcsönzést megelőzően csak a
hitelező érdekkörébe esik, nem a kölcsönzés része. Miután az adósok nem
devizát kaptak, így azt nem tudják visszaadni. Az árfolyam-különbözet
nem eshet az adós terhére, semmi sem terhelheti a kölcsönt nyújtó
gazdálkodásából eredően, tehát nincs ok a kamatemelésre. A kölcsönző a
kamatot kérheti, ezzel kapja a költségei megtérítését és érdekeltségét.
Vissza kell térni a polgári törvénykönyv tisztes, a társadalmi
rendeltetésének és a Nemzeti hitvallás szellemének és az alaptörvény
betűjének megfelelő értelmezéséhez. Törvényhozásunk történelmi léptékű
feladat elé néz: még ez évben egy új hitelintézeti törvényt kell
alkotnia, ami kitűnő alkalom a fogalmak helyretételére. Ha nem,
századokra kihatóan a történelem szégyenlapjára kerülünk.
Varga István – Megjelent: Magyar Nemzet, 2013. október 08.