Elszegényedési folyamatok és ellenstratégiák Izrael történetében
Izrael történetében mindig voltak idõszakok és periódusok, amelyek
során kül- vagy belpolitikai okok következtében a társadalmi
konfliktusok kiélezõdtek. Ezek a konfliktusok a bibliai hagyományban
gyakran közvetlenül tükrözõdnek. Például a zsidó robotmunkások
egyiptomi tartózkodásában (Ex 1), vagy az ország Salamon halála utáni
kettéválásának elbeszélésében (1Kir 12). A konfliktusok néha azonban
csak közvetve tükrözõdnek: pl. a jogi szövegekben és prófétai
ítéletekben.
A társadalmi konfliktusok sokfélék, okaik és lezajlásuk különbözõek.
Ugyanabban az idõszakban robbanékonyságuk is eltérõ aszerint, hogy
milyen társadalmi csoportokat érint, és milyen sajátos, csak a
konfliktus által létrehozott csoportosulásokat hoz létre. Így pl. a
robot szigorodása sokkal közvetlenebbül érinti a robotmunkásokat, mint
az ugyanabban az idõben élõ parasztokat, akik saját birtokukon
gazdálkodhatnak. Ezzel szemben az az adófizetés, amit a zsidó király
hûbéres urának, pl. az asszír, vagy babiloni nagykirálynak kell
fizetnie, közvetlenebbül érinti a parasztokat, mint egyéb társadalmi
csoportokat, pl. az utazó kereskedõket. Tehát mindig pontosan kell
különböztetni, amikor az ember társadalmi konfliktusokat vagy
folyamatokat akar megítélni. A nehézséget még csak fokozza, hogy
rendkívül kevés forrással rendelkezünk Izrael és Júda államok azon 500
éves történelmérõl, amely Dávid és a fogság ideje között telt el. Ezek
közül a legfontosabb maga a zsidó Biblia, persze azzal a nehézséggel
együtt, hogy a szövegek legtöbbjét nem tudjuk pontosan datálni, illetve
az idõbeli elhelyezés körül zajló vita nagy idõsávot ölel fel, s így
csak hozzávetõleges képet alkothatunk róla.
A zsidó Biblia által áthagyományozott társadalmi konfliktusok
sokaságából kiemelkednek bizonyos egészen különleges elszegényedési
folyamatok, tehát a növekvõ eladósodás kialakulása, és az
adósrabszolgaság különösen markáns válságjelenségei. Az elszegényedés,
és kezelésének stratégiáját kívánjuk elõször áttekinteni, mert ezek
meghatározzák Izrael történetének a Biblia által kialakított képét. Ez
a kép a jelenleg rendelkezésünkre álló irodalmi alakjában a fogság
idejének terméke. Azt jelenti ez, hogy a képet leíró szövegeket az 547
és 520 (vagy még késõbbi idõpontok) közötti csoportok és körök hozták
mai alakjukra. De azt nem jelenti ez semmiképp, hogy a szövegek csak a
fogság viszonyait tükrözik; lehetséges, hogy azokban sokkal régibb
idõszakok ismeretanyaga maradt fenn. Mivel a Pentateuchusz (Ter -
MTörv), és az elsõ prófétai könyvek (Józsue - 2Királyok) a társadalmi
konfliktusokat legtöbbször fõleg strukturális formájukban ábrázolják,
reflektált kép alakjában tükrözik a társadalmi folyamatokat.
Az elnyomorodás elsõ említését a Teremtés könyvében az õsatyák
elbeszélésében találjuk a kánaáni éhínséggel összefüggésben: „Amikor
éhínség tört ki a vidéken, Ábrahám lement Egyiptomba és ott lakott,
mint jövevény, mert az éhínség súlyosan ránehezedett a vidékre" (Ter
12,10). A szöveg feltételezi, hogy Egyiptomban bõven van élelem; annyi,
amennyit az egyiptomiak nem is tudnak felhasználni. Az élelmiszert
azonban nyilván a kereskedõk nem, vagy nem elegendõ mértékben, vagy nem
megfizethetõ áron szállítják Kánaánba, így azt csak Egyiptomban lehet
beszerezni. Azt jelenti ez, hogy akinek élelmiszerre van szüksége,
annak végig kell menetelnie a Sínain Egyiptomba, vagyis egy idõre el
kell hagyja otthonát, birtokát, legelõit, és vállalnia kell menet
közben a védtelenséget. Ezen kívül árúra is szükségük van, amit
gabonára cserélhetnek.
A Ter 26,1-11 párhuzamos hagyománya, amely Izsák vándorlását meséli el
Rebekával Gerár filiszteus királyához, szintén éhínséget említ a
vándorlás okaként. Mindkét elbeszélésben az õsatyáknak idegenként kell
élniük a vidéken, ahova az éhínség ûzi õket. A feleségeket mindkét
esetben különleges veszélyeztetés éri: az, hogy az ország ura birtokba
veszi õket, mert ehhez megvan a hatalmuk. Az elbeszélések nem közölnek
részleteket az árucserérõl. Világos azonban, hogy az éhség elõl
menekülõk az élelmiszer megszerzéséhez rendelkeznek a szükséges
csereárúval. Ebbõl következik, hogy ha elfogynak a csereeszközök, annak
nyomor a vége. A tartós éhínséget csak olyan családtörzsek bírják ki,
amelyek elegendõ mennyiségû csereszközzel rendelkeznek.
Hogy az éhségtõl ûzött kánaáni gabonakereskedõk mennyire függtek a
gabonakészletek fölött rendelkezõ (egyiptomi) hivatalnokoktól, azt
hatásosan tárja elénk József elbeszélése (Ter 37-50, kül. 42,17; 44,9).
Az elbeszélés politikai-gazdasági hátterét az élelmiszerellátás állami
rendszere képezi, amely a gabonatöbbletek raktározásán és célzott
eladásán alapult (Ter 41,48). A rendszer úgy mûködött, hogy
felvásárolták a gabonafölöslegeket, megfelelõen kialakított
tárolóhelyeken raktározták, és szükség esetén ellenõrzés mellett adták
el azt fõleg rossz termés esetén (Ter 41,56). Sõt úgy tûnik, hogy
József elbeszélése már feltételezi a pénzgazdálkodást, mivel József
testvérei kaesaep-pel, (kesef-fel, a ford.), azaz ezüstdarabokkal
fizettek1. Ez igazolja a tényt, hogy az éhezõk közül csak azok
juthattak gabonához, akik rendelkeztek a megfelelõ anyagi eszközökkel.
A különleges veszélyeztetettség abban jelentkezett, hogy a hivatalosan
alkalmazott intézõk és eladók nagy büntetõhatalommal rendelkeztek, amit
ellenõrizetlenül alkalmazhattak: valós vagy kitalált államrendellenes
cselekményekért a rabszolgaságba taszítás büntetése fenyegetett. Ezért
mondja József: „Csak az az ember legyen a szolgám, akinél a poharat
megtalálták; ti azonban békében hazamehettek atyátokhoz." (Ter 44,17)
És Rúben, aki (az intrika által bûnössé lett) legfiatalabb Benjámin
felõl kezeskedik, ezt mondja: „...azért a te szolgád szeretne itt
maradni a fiú helyett, mint uramnak szolgája..." (Ter 44,33). Ez azt
jelenti, hogy az úr igazságtalan vádja esetén is (József titokban
rejttette ezüst kelyhét Benjámin gabonás zsákjába, és vádolta õt
lopással) fenyegetett a rabszolgaság büntetése. Bizonyos értelemben ez
volt a fenyegetettség legutolsó és legrosszabb foka, amit a gyenge
termés, a szárazság és az ebbõl eredõ éhínség tényleges veszélyeztetése
kiválthatott. Az elnyomorodás itt a természeti bajok (rossz termés,
éhínség, szárazság) - ezeket igyekeztek enyhíteni az élelmiszerrel jól
ellátott területekre irányuló vándormozgalmakkal - és a tényleges
hatalommal rendelkezõkkel szembeni védtelenség keverékeként állt elõ.
A Ter 47,13-21 az elnyomorodás folyamatát „belpolitikai" szempontból,
azaz tekintettel a saját népességre, ábrázolja szemléletesen. A
szemlélet persze „felûrõl" jövõ, hiszen amit elmond, azt József
hírnevének öregbítése érdekében teszi, de amennyiben figyelembe vesszük
ezt az „ideologikus" álláspontot, a szöveg teljes mértékben a
társadalmi elnyomorodás leírásaként is olvasható. Elõször az állami
intézõk ezüstért gabonát adnak el2; az embereknek elfogy a pénzük, noha
tovább éheznek és szükségük van gabonára, arra kényszerülnek, hogy
cserébe a gabonáért következõként állatállományukat adják oda3 - ilyen
sorrendben sorolják fel a lovakat, birkákat, marhákat, szamarakat. Az
elszegényedés harmadik fokozata aztán a földtulajdon eladása, a
kaszálók és szántóföldek, majd az emberi munkaerõ árúba bocsátása a
fáraó számára szolgaként, rabszolgaként, jobbágyként4. Ebben a
fokozatban az emberek vagyontalanokká lesznek, és az új nagybirtokosok
teljes kiszolgáltatottjaivá válnak. Eljutottak az elnyomorodás legalsó
fokára. A szöveg sajnos semmit sem mond arról, hogy a gabona ára az
inflációs fejlõdés következtében milyen döntõ szerepet játszik az
elnyomorodásban - és ezzel párhuzamosan a tartalékokkal rendelkezõk
profitjának növelésében. Noha a folyamatot azért mesélik el, hogy
hangsúlyozzák József nagyságát és lojalitását a fáraóhoz, mégis ebben
megragadhatóvá válik az ókori társadalomra jellemzõ elnyomorodási
folyamat, amelynek kiindulópontja az ember által alig befolyásolható
természeti jelenség, (szárazság, rossz termés), de azt társadalmilag
vezérelt mechanizmusok (az alapélelmiszerek monopolizálása)
szabályozzák. Következésképp a szövegek datálásának kérdése
másodrangúvá válik: ezek olyan folyamatot ábrázolnak, amely hosszú idõn
keresztül megfigyelhetõ a közel-keleti társadalmakban.
Az izraeliták egyiptomi robotmunkájának és a Kivonulásnak (Kiv 1-12)
hagyományában egy jól kiformált társadalmi szükséghelyzet leírását
találhatjuk meg: valamely kisebbséget bekapcsolnak a robotmunkába, s
így kényszerítik õket, hogy a fõúr számára munkát végezzenek. A robot
enyhítésére vonatkozó követeléseket kényszerítésekkel és a robot
növelésével válaszolják meg (Kiv 5)5. Az elbeszélés különlegességét az
adja, hogy a robotmunkát olyan fogalmakkal ábrázolja, mint amilyeneket
a Leviták könyve használ az adósrabszolgaság jellemzésére, tehát
mondhatjuk, hogy a Kiv 1-12 elbeszélõje a zsidók egyiptomi helyzetét az
adósrabszolgasághoz hasonlónak látta, illetve ilyenként akarja
értelmezni. Ez a hagyomány egy állami munkaerõgazdálkodási szervezet
képét mutatja annak társadalmi problémáival és kihatásaival együtt,
melynek gyökerei az uralkodó réteg profitját szolgáló hatalmi politika
által kikényszerített belpolitikai elnyomásban találhatók. A szemlélet
a kisebbségre gyakorolt társadalmi kihatásokra irányul. Az elbeszélõ
úgy érzi, hogy a kisebbséghez kötõdik: ennyiben szemlélete azonos az
érintettekével. A konfliktus megoldása a különválás: a robotot végzõ
kisebbség elhagyja az uralmi területet, hogy másutt telepedjék le. Sor
kerül a kivonulásra Egyiptomból, az exoduszra, és végig vándorolnak a
Sinai félsziget pusztáján Kánaán országába. Ezt a modellt tehát az
elnyomás fokozása és a társadalmi lesüllyedés ellen irányuló
stratégiának, szeparációs (leválási) modellnek nevezhetjük.
Elszegényedési folyamatokról adnak hírt aztán a bírák korának
hagyományai. Itt a forrás Debora éneke (Bir 5). A 6-8 versekben
olvassuk: „Samgárnak, Anát fiának napjaiban, Jáel napjaiban
néptelenekké váltak az utak (vagy: nem voltak többé utak; megszûntek a
karavánok). Akik útra keltek, ösvényekre tértek. Megszûnt a bõkezûség,
vendégbarátság, ezek nem voltak többé Izraelben, míg én föl nem keltem,
Debora, egy anya Izraelben. Isten új férfiakat választ. Eltûnt az
árpakenyér, pajzsokat nem lehetett látni, lándzsája sem volt
negyvenezernek Izraelben."6
Ebben a dalban izraelita parasztok elnyomásának képét találjuk, egy
kánaáni városállam (Hazor) környezetében: az utcák és országutak
bizonytalanokká váltak. Az utazóknak és kereskedõknek kerülõket kellett
igénybevenniük. Hasonlót akar mondani a 6 vers elsõ fele is: az utak
használhatatlanokká lettek. Úgy tûnik, a kereskedelem számára
életfontosságú utcák és országutak a zsidók számára ellehetetlenültek.
Hogy miért, az nyitva marad. Találgatni lehet, hogy rablótámadásokra,
lefoglalásokra, zsarolásokra, vagy más erõszakoskodásokra kell
gondolnunk. Az utak biztonsága elõfeltétele az áruszállításnak és
kereskedelemnek, sõt nem utolsó sorban a hírtovábbításnak. Ha mindez
megbénul, annak gazdasági bajok, s ezzel éhség és betegség a
következményei.
A 7. versben arról szól a panasz, hogy a zsidó társadalom egyik
alapvetõ erkölcsi szokása és normája vált mûködésképtelenné: a
vendégszeretet és a gyakorlati szolidaritás. Az ok árnyékban marad,
lehetne arra gondolni, hogy túl nagy lett a szegénység, vagy megbénult
az utazás. Az 5. vers 2. részében felsejlik az éhség . „Eltûnt az
árpakenyér." Sejthetõ, hogy a vers elsõ fele eredetileg hasonlóról
tudósított. A szöveg végsõ fokon a zsidók katonai legyõzöttségére utal.
Ezekben a versekben kirajzolódik az a mérhetetlen társadalmi feszültség
egyfelõl a kánaáni városállam fölényben lévõ katonai technológiája,
(uralma a kereskedelemben: ellenõrzése alatt tartotta az országutakat
és kereskedelmi útvonalakat), másfelõl a nyitott, megerõsítetlen
majorságokban letelepült védtelen zsidó parasztok között.
Ha azt kérdezzük, miképp oldották meg tartósan ezt a konfliktust, a
válasz: erõszakkal. Ennek a társadalmi konfliktusnak a megoldása
fegyveres erõszak alkalmazásával, katonai eszközökkel történt. A zsidó
parasztok rövidtávú szövetségre lépnek, és megszervezik a fegyveres
felkelést. Ez sikerrel jár, mivel Sisera, az ellenséges csapatok
parancsnoka, Hazor kánaáni városállam haderejének vezénylõ hadvezére
halálát leli egy asszony, Jael keze által (26 vers, vö. 4,21). Ennek
következtében ez a konfliktus a lázadók számára kedvezõ véget ér. A
hagyomány hallgat arról, hogy hogyan fejlõdött tovább ez a társadalmi
konfliktus, hogy ennek következtében jobb életfeltételekhez jutottak-e
a zsidó parasztok csoportjai. Annyit rögzít csupán, hogy a fegyveres
ellenállás, mint az elszegényedés elleni tiltakozásnak egy formája,
sikeres volt. A konfliktusmegoldásnak ezt a formáját lázadási modellnek
nevezhetjük.
Az elszegényedés, illetve az eladósodás problémája megoldásának további
modelljét találhatjuk a királyság korának elején. 1Sám 22,1-2-ben a
következõket olvassuk: „Dávid továbbment, és Adullam barlangjába
menekült. Ennek hírét vették testvérei és egész családja, lementek és
csatlakoztak hozzá. És azok is mind köré gyûltek, akik szorongatott
helyzetben voltak7, akik eladósodtak, vagy akik elégedetlenkedtek, és õ
a vezérük lett. Mintegy 400 ember tartott vele."
Ebbõl a szövegbõl egy eladósodási szituáció válik világossá. Talán
elszegényedett hivatalnokok vagy eladósodott városlakók gyûltek Dávid,
a késõbbi király köré, aki akkoriban nem volt más, mint mindenre
elszánt kalandorok bandájának vezetõje. Embereknek ez a csoportja a
maga egyéni (és persze ugyanakkor objektív) kétségbeesett problémájának
megoldását abban látja, hogy bandákat alakítva rablóhadjáratokra vonul,
és a szerzett zsákmányból él meg. Hogyan néztek ki ezek a
rablóhadjáratok, azt elmondja az 1Sám 27,8-11. A megtámadottak teljes
kiirtása, minden jószág elhurcolása, beleértve a tárgyi értékeket,
állatokat, évi termést. Dávid, mint vezér, a zsákmány jelentõs részét
kapta, amit arra használt fel, hogy a Hebronban és körülötte élõ
júdeaiakat ajándékokkal a maga oldalára térítse, és hogy ezzel megvesse
késõbbi uralmának alapját. Ezt a magam részérõl az elszegényedési
folyamatok bûnügyi megoldásának nevezem, ami máig terjedõen szinte
minden társadalomban nem csekély szerepet játszik. Ha ezt az eljárást
értékeljük, látható, hogy társadalmilag a legigazságtalanabb. Ugyanis
kizárólag erõszakon alapszik. És az erõszakot alkalmazó csoport csak
magának gyûjt vagyont és birtokot, anélkül, hogy a legcsekélyebb részt
vállalná a megtermeléséért végzett munkából. Ez meg nem szolgált javak
puszta elrablása.
A Juda/Izrael királyságának korából származó hagyományok rengeteg
szociális konfliktust mutatnak be. Itt elsõként kell megemlíteni annak
a robotmunka rendszernek a kiépülését Dávid és Salamon alatt, amelynek
kizsákmányoló jellege egyrészt a zsidók egyiptomi nyomorának
elbeszélésében tükrözõdik. Másrészt megmutatkozik abban, hogy Salamon
halála után a tíz északi törzs, amelynek férfiait különösen sújtotta a
robotmunka terhe, és hogy e törzsek tagjainak kellett a királyi udvar
ellátásának gondját viselnie, egy felkelés révén ebbõl az uralomból
kiváltak, önállósították magukat, és megalakították saját államukat
(1Kir 12). Itt megint a szeparációs modellre bukkanunk a konfliktusok
megoldása terén. Persze ez most nem emigráció segítségével mûködik,
amint azt a kivonulási hagyományban láttuk, hanem kisebb területeknek a
nagybirodalomról történõ leválása révén, az eddigivel szemben álló
önálló állami szervezet létrehozása által. A nagy állam
felbomlasztásától, és a saját állam megalapításától a gazdaságilag
leghátrányosabb helyzetûek és legelnyomottabbak azt remélik, hogy
gazdasági helyzetük és társadalmi állásuk érezhetõen javulni fog.8
De a különválás révén létrejött Izrael államban is élesednek a
szociális feszültségek. A 9. század idejébõl áthagyományozott
Elija-Elischa (Illés-Éliás-Elizeus) szövegek közvetett információkat
szolgáltatnak az északi birodalom szociális problémáiról. Az országban
mindenekelõtt az illéstanítvány Elizeusnak volt fõ tevékenységi
területe a szegények gondozása. „A prófétatanítványok (akiket Elizeus
maga köré gyûjtött) asszonyai közül az egyik hangosan megszólította
Elizeust ezekkel a szavakkal: Férjem, a te szolgád meghalt. Tudod, hogy
szolgád az Úr (JHWH) tisztelõje volt, s most jön a hitelezõ, hogy
elvigye a két fiamat rabszolgának."9 Elizeus csodát tesz. Megszaporítja
az özvegy olaját, aki az eladott olaj árából kiválthatja fiait (2Kir
4,7) Itt ragadhatjuk meg elsõ alkalommal az adósrabszolgaság
problémáját. Az adósrabszolgasághoz vezetõ elszegényedés oka a
családapa halála. Így a családban hiányzik az ütõképes munkaerõ, amely
biztosíthatná annak fennmaradását. Mivel semmiféle szociális biztosíték
sem létezik halál esetére, a hitelezõ ahhoz az egyetlen dologhoz
ragaszkodik, amije még van a családnak: a gyerekek munkaerejéhez. A
hitelezõ adósrabszolgaként viszi el a gyerekeket követelése fejében.
A 8. századi királyok korában a lakosság nagy részének (túlnyomórészt a
mezõgazdaságból élõknek) anyagi terhei a szociális feszültségek és
konfliktusok kiélezõdéséhez vezettek. Ennek okai sokfélék, a sok háború
következményeitõl az Asszír nagyhatalomnak fizetendõ adóig terjednek. E
kor szociális konfliktusainak forrásai a 8. század prófétai irodalmában
találhatók, noha a végleges megfogalmazás késõbbi korból származik. A
szociális problémákat mégis közvetett úton jól nyomon lehet követni.
Itt mint korábban is, alapvetõ jelentõségûek H.W. Wolff megállapításai
a II. Jeroboám alatt kifejlõdött úgynevezett korai kapitalizmussal
kapcsolatban, amit Ámosz próféta élesen kritizált.10 A prófétai kritika
számos értékes információt szolgáltat, amelyek lehetõvé teszik a
szociális folyamatok utólagos megrajzolását: „Jeroboám kezdeti idejének
háborús sikerei után lépett fel az a gazdasági fellendülés, amit
elõrejelez sok Ámosz szöveg. A kereskedés mindenütt felélénkül (8,5a),
a forgalom nemzetközivé válik (3,9). Csalás növeli a nyereségeket
(8,5b). Virágzik az építõ tevékenység (3,15). Több és szilárdabb ház
épül Izraelben, mint korábban bármikor (3,15b; 5,11; 6,8), belsõ
berendezésük pompás (3.10.12b.15b; 6.4a). A szõlõmûvelést és
állattenyésztést magas igények elvárásai szerint mûvelik (5,11b; 6,4b),
mivel mámoros ünnepségek élvezetigényét akarják kielégíteni (4,1;
6,4.6). Új zene alakul ki (6,5). Terjed az erkölcstelenség (2,7b). A
kultusz részt vesz a gazdasági virágzásban; növekszik az áldozati
adományok értéke (4,4f; 5,21f); az ünnepnapok felvonulásait ringatózó
énekkel és hangszeres zenével kísérik (5,23). E fejlõdésnek másik
oldala a szociális összeroppanás. A gazdagok gazdagabbak, a szegények
szegényebbek lesznek. Az óizraeli földjogot a kánaáni gyakorlat
túlszárnyalja. Az adósrabszolgaság súlyos formákat ölt (2,6; 8,6). A
társadalom gyengébbjeit kizsákmányolják (2,7a; 4,1; 8,4). Jogaikat a
tanúk megfélemlítésével és a bírók megvesztegetésével elrabolják tõlük
(2,7ab; 5,10.12)."11
A megoldás, amit a próféta lát, a magatartás megváltoztatása. Vádjaival
és vészjelzéseivel változást akar elérni a kizsákmányolási
mechanizmusokban azzal, hogy rámutat a felsõbb réteg felelõsségére, és
megvádolja õket. Eközben Istent a szegények oldalán látja: Õ az a végsõ
menedék, aki szolidáris módon fellép az elnyomottak mellett. A próféta,
miközben Istent a szegények segítségére hívja, összetöri a nyilvános
vallás legitimációs mechanizmusait, amelyekkel Istent a status quo
fenntartásának eszközévé teszik. Ennyiben a társadalom és a kultusz
kritikája kéz a kézben járnak: ugyanazon folyamat két oldalát alkotják.
A szociális konfliktusok megoldási modellje itt az, hogy annak okozóját
etikai-vallási szempontból felelõssé teszik.
Az eladósodás problémája
A déli birodalom babiloniak által történt lerombolása utáni korra, és
magára a fogság idejére kiváló forrásmû Nehémiás könyve, fõleg annak 5.
fejezete.
„A nép és az asszonyok hangos panaszra fakadtak zsidó testvéreik ellen.
Némelyek ezt mondták: `Zálogba kell adnunk fiainkat és lányainkat, hogy
gabonát szerezhessünk, ehessünk és életben maradjunk.` Mások így
szóltak: `Mezeinket, szõlõinket, házainkat kell elzálogosítani, hogy
gabonához jussunk az éhinség idején`. Voltak, akik így beszéltek:
`Kölcsönt kell vennünk földjeinkre és szõleinkre, hogy megfizethessük a
királynak az adót. Pedig mi is ugyanolyan húsból valók vagyunk, mint
testvéreink, s gyermekeink is olyanok, mint az õ gyermekeik. El kell
adnunk fiainkat és lányainkat rabszolgának. Lányaink közül némelyeket
már eladtunk! Nem tehetünk ellene semmit, hiszen földjeink és szõleink
már másoké lettek."
Itt rendkívüli pontossággal ismerhetõ fel az adósrabszolgasághoz vezetõ
út. Az országban uralkodó éhínség oda vezet, hogy az emberek gabona
vásárlásra kényszerülnek. Az eladók a fizetséget földben kérik:
szántóban, szõlõben, házban. Ha a vásárlóknak nincs semmijük, saját
gyermekeiket adják el adósrabszolgaként a gabonakereskedõnek.12 Ebben a
helyzetben az eladósodás megakadályozhatatlan folyamat, s azzal jár,
hogy az adósság növekszik.13 Mert azt a gabonát, amit megvásárolnak -
mint Ámosztól tudjuk, ínséges idõkben inflációs árakon - elfogyasztják.
Hogy vetõmagot vásárolhassanak, újra el kell adósodniuk. És aratáskor a
hitelezõ követeli a részét, ami feltehetõleg abban a mértékben
növekszik, ahogy a hitelezõ lelkiismeretlensége ki tudta használni a
szükséghelyzetet. Gyenge aratás esetén ez kényszerítõ módon arra vezet,
hogy a kisparaszt ismételten kölcsönre vesz vetõmagot. A kollektív
ínség és a vagyoni kiváltságok azt eredményezik, hogy egy kis csoport
sokak ínségének árán gazdagodik. Az eladósodás másik oka a királynak
fizetendõ adó. Ez nyilvánvalóan olyan magas, hogy sok földbirtokos
jelzálogot kényszerül felvenni az adó megfizetéséhez. Itt ragadható
meg, hogy a perzsa adórendszer is egyik tényezõje volt az
elnyomorodásnak.
Nehémiás könyve összességében Nehémiás nagy legitimációs irata a
szociális reformok végrehajtása tárgyában. Õ, a perzsa helytartó,
mélyreható társadalmi reformokat vezet be, amelyek belenyúlnak az idáig
privilegizáltak birtokviszonyaiba. Hogy emiatt legitimálja magát,
hosszasan ábrázolja, mi mindent tett Jeruzsálem ujjáépítéséért -
tizenkét fejezet tudósít a fal építésérõl, és csak utána mutatja be a
mélyreható szociális reformokat. Csak a falépítéssel kapcsolatos
rendszabályok révén kapja meg Nehémiás azt a tekintélyt, amely lehetõvé
teszi, hogy döntõ társadalmi reformokat vezessen be. A jeruzsálemi
falépítés révén válik a zsidók õszinte barátjává. És ez által
elfogadott tekintéllyé. Nehémiás ezzel a tekintéllyel kívánja az
uralkodó és birtokos réteg képviselõitõl, hogy engedjék el az
adósságokat14: „Magam is, testvéreim és embereim is adtunk nekik pénzt
és gabonát, s most elengedjük nekik ezt a tartozást. Adjátok nekik
vissza késedelem nélkül földjüket, szõlõjüket, olajfásukat és házukat.
Engedjétek el nekik, amivel pénzben, gabonában, borban és olajban
tartoznak nektek, amit kölcsön adtatok nekik."15 Az a probléma ezzel a
rendelkezéssel, hogy nem mond semmit a rabszolgák szabadon engedésérõl.
Nehémiás megköveteli a pénzben, gabonában és más természeti javakban
jelentkezõ tartozások elengedését, valamint a földek visszaadását (mint
egy jóbelévben, vagy smitta-évben): de hogy ezzel össze van-e kötve a
szabadon engedés is, azt a szöveg nyitva hagyja. A szociális konfliktus
megoldásának modellje itt az adósság elengedése.
Legalábbis ami az akkori irodalmi formát illeti, az elengedés évének a
Leviták könyvében közölt meghatározásai ugyanerre a korra vonatkoznak.
A fogság idejében papi körökben utat tört magának a felismerés, hogy
szükség van valamilyen ellenstratégiára az elnyomorodás ellen,
olyannyira, hogy ezt felvették a jobelév törvénytételei közé. Az
elengedés évét, amit jobelévnek is neveznek16, minden 50. évben (7x7,
meg 1 év) kell kikiáltani. Az elengedés évének célját így fogalmazzák
meg: „mindenki kapja vissza birtokát, mindenki térjen vissza
családjához" (Lev 25,10). Itt tehát az eredeti birtokhelyzet
visszaállításáról. valamint az adósrabszolgaságból történõ
felszabadításról van szó. Ennek teológiai elõtétele így hangzik: a föld
JHWH tulajdona; minden egyén tulajdonképpen jövevény és eltartott Isten
földjén (Lev 25,23).
A Lev 25,25-43 az elszegényedésnek különbözõ fokozatait mutatja be. Az
elszegényedés minden formáját azonosan hangzó formulával vezeti be: „Ha
testvéred szûkös helyzetbe jut" (25.35.39.vers). Az elsõ formát így
jellemzi: valakinek valamit el kell adnia birtokából. Ebben az esetben
a klánnak, vagy a nagycsaládnak szolidárisnak kell lennie, a rokonok
kötelessége, hogy kiváltsák, amit a „testvér" eladott. Ha nincs olyan
aki kiváltsa, akkor a visszavásárlás joga elõször az eladót illeti. A
visszavásárlási ár ahhoz igazodik, hogy az eladott birtok mennyi ideig
használható az elengedés évéig, és mennyi ideig használták idáig. Ha
azonban a birtokos nem képes visszaváltani tulajdonát, a használat joga
a vásárlóé a következõ jobelévig. Az elengedés évében aztán visszaszáll
az eredeti tulajdonosra.
Az elszegényedés másik formája abban áll, hogy valaki teljesen
vagyontalanná válik, s így az élete forog kockán (35.versskk): „Ha
veled élõ testvéred nyomorba jut és nincs biztosítva a megélhetése
nálad, akkor segítsd úgy, mint az idegent és a vendéget, s maradjon
veled. Ne vond meg tõle a munkát, ne végy tõle kamatot, hanem féld
Istenedet, hogy testvéred eléldegélhessen melletted. Ne kölcsönözz neki
pénzt azért, hogy hasznot húzz belõle, sem pedig ételt, hogy kamatostul
kapd vissza. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek, aki kihoztalak benneteket
Egyiptomból, hogy nektek adjam Kánaán földjét, és Istenetek legyek."
A kamat tiltása itt két fogalommal függ össze, amelyek az indoklás
tekintetében alapvetõ jelentõségûek: az élet fogalmával, és „Isten
exodusz-tette" fogalmával. Ismét egy elszegényedési folyamat leírására
kerül sor. Ha egy testvér szükséget szenved, és nem tud megmaradni egy
tehetõsebb paraszt mellett, akkor ennek úgy kell bánnia vele - s itt
említésre kerülnek a gazdagabbak, a birtokos szomszédok vagy
hozzátartozók -, hogy élni, helyesebben kifejezve túlélni tudjon.
Ugyanez vonatkozik az idegenre, ger-re, és a vendégre, a mosab-ra.
Miképp kell ezt „tartani", azt a 36. vers mondja meg pontosan. Nem
szabad tõle kamatot (nesek), sem ráadást (tarbit) venni, inkább az
Istent kell félni, hogy a testvér a birtokos mellett élhessen. A
túlélésrõl van szó, talán egyfajta méltóságban, a létminimumot
maghaladó szinten élésrõl is van szó, talán ezt jelzi a kapcsolat az
idegennel, a vendéggel. A 37. vers konkrétumot is mond. Ha
pénzt/ezüstöt ad az elszegényedettnek, ne számítson fel kamatot, ha
élelmiszert ad, ne számítson felárat, vagyis a vers a kamatot a
pénzkölcsönre, a felárat a természetbeni cikkekre vonatkoztatja. Azaz a
kamat és felár tiltása azt szolgálja, hogy ne fokozódjék az
elszegényedés. Csak azt szabad visszakövetelni, ami azonos a kölcsön
mértékével. Ezt Isten exodusz-tettével indokolják. Ennek értelme: az
emberek egymásközötti szociális, segítõ viselkedését azzal indokolják,
hogy Isten is segítõ módon bánik népével (õskép-képmás).
Végül az elszegényedés harmadik formája, ha valakit adósrabszolgának
adnak el (39-43. vers). Itt azt kívánják meg a jómódútól, hogy
napszámosként, illetve zsellérként kezelje azt, aki rabszolgaként adja
el magát neki, és tegye szabaddá az elengedés évében. Persze ez azt
jelenti, hogy munkájáért bért kell fizetni neki, és nem szabad verni.
Családja és maga vissza kell kapja szabadságát az elengedés évében. Az
elengedés évének modellje ílymódon kétszeres ellenstratégiát jelent az
elszegényedéssel szemben. 50 év után vissza kell állniok a régi
birtokviszonyoknak, és végét kell szakítani az adósrabszolgaságnak.
Hogy az elengedés évének rendelkezései között a kamat általános tiltása
az elszegényedés eseténél szerepel, sõt annak középpontjában foglal
helyet, jól mutatja, hogy ezt az elengedés évéhez hasonlóan az
elszegényedési folyamat elleni eszköznek tekintették, és annak is kell
tekinteni.
A kamat tiltása a jogi rendelkezésekben, mint az elszegényedés ellenstratégiája
Ezzel megalapozható a tétel, hogy a zsidó-izraelita társadalomban a
kamat bibliai tiltását az elszegényedési folyamatok ellenstratégiájának
gondolták. Ezt igazolja a régebbi jogi gyûjtemények anyaga is,
mindenekelõtt a Szövetség könyve (Kiv 20,22-23.33). A Szövetség könyve,
amelynek keltezése vitatott, jelenti az elsõ kísérletet arra, hogy
törvényes rendelkezésekkel gyakoroljanak befolyást az elszegényedési
folyamatokra. Ezek legfontosabbjainak egyike a kamat tiltása.
Kiv 22,24: „Ha a népembõl való szegénynek, aki közötted él, pénzt
kölcsönzöl, ne viselkedj vele szemben uzsorás módjára. Ne követelj tõle
kamatot."17
Gondosan figyelni kell: itt párhuzamos fogalmakként jelenik meg a
kamatszedés és az uzsora. Akit a szöveg megszólít, az a vagyonos,
teljes jogú polgár. Szemben áll vele a „melletted lévõ" szegény. Ettõl
a szegénytõl semmilyen kamatot nem szabad megkívánni. Csak annyit
szabad visszakövetelni, amennyi a kölcsön összege volt. Ebbõl világos,
hogy a Szövetség könyvében rögzített jog élesen látja, hogy a
kamatszedés az egyik oka az elszegényedés folyamatának. A kamat
tiltásának segítségével védõfunkciót akarnak kiépíteni. Az adósnak csak
a tõkét, illetve a természetbeni juttatásokat kell visszaadnia, annyit,
amennyit kapott; de a hitelezõnek többletértéket nem kell biztosítania.
A kamat tiltását felveszik a Másodtörvény elõírásai közé. Itt azonban
jelentkezik egy korlátozás, amely lehet, hogy a papi és másodtörvényi
szándékok következménye. A kamat tiltását érvényesnek tekintik saját
népük vonatkozásában, feloldják azonban a nemzsidókkal szemben:
„Testvérednek ne adj kamatra sem pénzt, sem élelmet, sem egyebet, amit
kamatra szoktak kölcsönözni. Az idegentõl kérhetsz kamatot, de
testvéredtõl ne fogadj el kamatot, s az Úr, a te Istened megáldja kezed
minden munkáját azon a földön, amelyre bevonulsz, hogy birtokodba
vedd." (MTörv 23,20-21).
Ebben a Másodtörvény teológiája fokozottan nemzeti-vallási
jellegzetessége tükrözõdik. Itt nem kell feltétlenül a Lev 25 és
MTörv23 idõbeli egymásutániságából kiindulni; lehet, hogy különbözõ
csoportok különbözõ koncepcióiról van szó.
A kamat tiltása egyéb társadalmi törvények sorához tartozik, melyek
közül meg kell említeni még egy teológiailag különleges jelentõségût:
„Ha embertársad köntösét zálogba veszed, napszálltakor add vissza neki.
Ez az egyetlen takarója, amelybe burkolja testét. Különben mi alatt
hálna? Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert irgalmas vagyok." (Kiv
22,25.26).
JHWH itt a szegények iránti szolidaritását fejezi ki a jog nyelvén.
Mint a próféták szövegeiben, Õ õrzi a társadalmi igazságosságot, és az
emberiességet a szegények iránt. Amennyiben tehát kudarcot vallanak a
szolidaritás társadalmi és emberek közötti formái, úgy a szegény
bizonyos lehet, hogy Isten meghallja az õt ért társadalmi
igazságtalanságot.
A zálogbavétel kapcsán a hatalmi visszaélés terén szerzett
tapasztalatok alapján, a Másodtörvény azt is szabályozza, mi legyen az
eljárás, ha a tartozás kiegyenlítése során zálogbavételre kerül sor: a
hitelezõ nem léphet be a kölcsönt felvevõ házába, és ha szegény az
adós, a zálogot éjszakára nem tarthatja meg:
„Ha kölcsönt adsz embertársadnak, ne lépd át küszöbét, hogy zálogot
végy tõle. Állj meg kint, s akinek kölcsönt adsz, az hozza ki neked a
zálogot. Ha szegény, ne térj nyugovóra zálogával. Napnyugtakor vidd
neki vissza a zálogot, hogy köntösében fekhessen le és áldjon téged. Ez
igaz tettnek számít majd az Úr, a te Istened színe elõtt!" (MTörv
24,10-13).
Természetesen szóba kerülnek itt zálogként a mindennapi élet tárgyai:
kabátok, takarók, ruhadarabok, kézimalmok, szerszámok, stb... Sõt, a
Másodtörvény azt is megköveteli, hogy az itt smitta elnevezésû18, 7.
évben keletkezett adósságokat ne hajtsák be. Hogy ezt szintén az
elszegényedés elleni eszköznek tekintették, az a 4. versbõl látható. S
hogy ez ugyanakkor nehezen érvényesíthetõ parancs volt, azt a következõ
versek mutatják. Következik ez abból a háttérjelenségbõl, hogy a 7. év
közeledtével a vagyonosok vonakodtak pénzt vagy élelmiszert
kölcsönözni, mivel féltek, hogy azt le kell írniuk. Épp ezért
társadalmi kötelezettségük és felelõsségük fokozott volt. Arra hívták
fel õket, hogy „ne keményítsd meg szívedet", valamint „Ügyelj, nehogy
gonosz gondolat támadjon szívedben, hogy közelít a hetedik esztendõ",
és ezért megtagadják tõle a kölcsönt. Épp ellenkezõleg, legyenek jó
szívvel adakozók, ezért kapják meg JHWH áldását (MTörv 15,7.9.10).
Hogy a kamat tiltása nem állt vitán felül, azt a népi bölcsesség is
mutatja: „Aki kamattal és uzsorával gyarapítja vagyonát, olyannak
gyûjt, aki megkönyörül a szegényen." (Péld 28,8). A látásmód a
vagyonosé, a kamatszedés nyereségét itt olyan vagyongyarapításnak
tekintik, amely a szegények javára válik, mert a nyereségbõl
valamennyit le lehet adni nekik. Más szóval a vagyonosok azzal
igazolják birtoklásukat, hogy így érvelnek: értéktöbbletünk végülis a
szegények javára válik. Jószerivel ez a bibliai magja az úgynevezett
szociális piacgazdaság ideológiájának. Ennek gyökere tehát a vagyonos
polgári rétegek „bölcsessége", amely az önzés és a felelõsség
keverékébõl táplálkozik, és nem a papi és másodtörvényi körök
teológiailag megalapozott felelõsségetikájából. Ez a „fenti", a
vagyonos ember nézõpontja, és nem a „lenti", az érintett emberé.
***
A Szerzõ teológiai doktor, és plébánosként mûködik.
Lelõhely: M.Crüsemann und W.Schrotthoff (Hrsg.), Schuld und Schulden.
Biblische Traditionen in Gegenwärtigen Konflikten, (Adósság és adóslét.
Bibliai hagyományok a jelenkori konfliktusokban.), Kaiser Tb., München,
1992. 17-33.o.
Forrás: Publik-Forum Materialmappe 3.
Fordította: Hampel Károly