2009. április 12., vasárnap

Újragondolni a reálpolitikát: megszűnik az amerikai dominancia, az EU „sánta óriás” lesz

Vissza az „őspragmatista” Kissingerhez!
Az egyszer már háborús bűnökkel vádolt Henry Kissinger visszatért és besegít az Obama-adminisztrációnak. Ez vajon az amerikai elszántság jele vagy a Hillary Clinton-féle bölcs hatalom („smart power") megnyilvánulása? - teszi fel a kérdést Sholto Byrnes a londoni The Newstatesman egyik cikkében. Az „őspragmatista" Kissinger a hetvenes években olyan külpolitikát folytatott, mely jelentősen növelte a globális biztonságot. A korábbi amerikai külügyminiszter javaslatait a Nyugatnak az Obama-elnökség idején érdemes meghallgatnia és követnie.
Az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács a legutóbbi jelentésében igen sötét képet festett a jövőről. Szerinte 2025-re az amerikai dominancia meg fog szűnni, az Európai Unió pedig „sánta óriássá" fog válni, mely gazdasági ereje ellenére képtelen lesz jelentős globális befolyást gyakorolni. Miközben az egyetlen szuperhatalom „elsővé válik az egyenlők között", keleten pedig új óriások emelkednek fel, az „egypólusú világ" megszűnik. A jelentés figyelmeztet a nukleáris proliferáció, a tömeges migráció, a környezeti katasztrófák veszélyeire. Így fogalmaz: „A következő 20 év kockázatokkal teli." E kockázatok és a bizonytalanság ellenére némely nyugati vezető még mindig megpróbál „Istent játszani", amit pedig Kissinger mindig is ellenzett.
A február 7-i müncheni Biztonsági Konferencián „a világbékéért és a nemzetközi együttműködésért" folytatott tevékenysége elismeréséül Kissinger megkapta az Ewald von Kleist-díjat, Obama elnök pedig felkérte, hogy folytasson titkos tárgyalásokat az oroszokkal a nukleáris fegyverek korlátozásáról Moszkvában. Münchenben Joe Biden alelnök először beszélt az új adminisztráció külpolitikai elveiről és a tárgyalási szándék mellett elhangzott az Oroszországnak és Iránnak szóló figyelmeztetés, valamint a szövetségesek még nagyobb erőfeszítésre való sarkallása a fegyveres konfliktusokban. Ez egybevágott azzal, amit Clinton a szenátusi meghallgatásán mondott: „Nem értek egyet azokkal, akik szerint a történelemben eljött az amerikai pillanat vége." Támogatja az erő bölcs alkalmazását a „kemény katonai és gazdasági, valamint a „lágy" kulturális és diplomáciai eszközök kombinálása révén.
Byrnes szerint ezek veszélyes kijelentések, mert napjaink bizonytalan világa teljesen más megközelítést kíván. Új reálpolitikára van szükség. Egyfelől a reálpolitika sohasem tűnt el. Legfőbb elve, a be nem avatkozás olyan elv, amelyet elméletben az emberiség több mint fele támogat, hiszen az el nem kötelezett országok erre épülő mozgalmának 118 állam a tagja. Jelenleg Kuba az elnöke, Hugo Chávez pedig az egyik mozgatórugója, az Egyesült Államok már csak ezért sem hagyhatja figyelmen kívül. Fontos jel, hogy ezek az országok együtt szavaznak az ENSZ Közgyűlésében. 2008 végén Noam Chomsky kijelentette, szó sincs arról, hogy az el nem kötelezettek a hidegháború relikviái lennének. „Azt gondolom, inkább a jövőt jelentik."
Keveset hallunk a Sanghaji Együttműködési Szervezetről is, pedig figyelnünk kéne rá. Oroszország, Kína és négy volt szovjet közép-ázsiai köztársaság a szervezet alapelvévé tette az egymás ügyeibe való be nem avatkozást ugyanúgy, ahogyan az ASEAN (Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége) 600 millió embert összefogó tagállamai.
A reálpolitikát időnként arra használták, hogy mindennek az ellenkezőjét jelképezze. Kissinger idején az amerikai külpolitika túlzásai is idetartoznak. A nemzeti érdekek hideg védelme (a „szabadság terjesztésének" maszkja mögött) miatt vádolták meg Kissingert háborús bűnökkel. S ez elhomályosította reálpolitikájának sikereit: a Szovjetunióval szembeni enyhülést, a Kínával való kapcsolatok felvételét és a negyedik arab-izraeli háború utáni ingadiplomáciát, amely elvezetett az Egyiptom és Izrael közötti Camp David-i egyezményekig.
A kissingeri külpolitikának ez a pragmatikus aspektusa szolgálhat számunkra felvilágosítással az új reálpolitikát illetően. Igaz, hogy ezekben az országokban az emberi jogok helyzete komoly kételyeket hagyott maga után, az eredmény mégis a béke és a stabilitás megszilárdulása lett. Az idősebb Bush nemzetbiztonsági főtanácsadója, Kissinger tanítványa, Brent Scowcroft mondta: „A realisták az idealizmus következményeitől tartanak igazán." Őrült idealizmus volt a NATO keleti expanziója a szovjet blokk új demokráciái felé. Egyetlen NATO-tag sem alszik nyugodtabban attól, hogy tudja, Lettország és Litvánia erői a rendelkezésére állnak... Egy realistának rá kell mutatnia arra, hogy ez Oroszország megalázása, a balti enkláve, Kalinyingrád körbezárása pedig nem a legjobb módszer arra, hogy baráti kapcsolatokat építsünk ki a világ legnagyobb természetes földgázvagyonának birtokosával. Ugyanígy elhibázott ötlet rakétavédelmi pajzsot telepíteni Lengyelországba és a Cseh Köztársaságba. Oroszország reakciója Grúziában és a rakétavitában előre látni lehetett. Medvegyev nem az utolsó olyan orosz elnök, aki megvédi hazája „privilegizált érdekeit" a szomszédos államokban.
Az idealizmus a nyugati-kínai kapcsolatokat is megfertőzi. A kínai emberjogi politikát vagy Tibet kérdését feszegető amerikai kórus tavaly még a pekingi olimpia bojkottjának lehetőségét is felvetette. Pedig ma az Egyesült Államoknak a válság közepette minden korábbinál nagyobb szüksége van Kína segítségére. Az idealisztikus liberális internacionalisták azt képzelik, hogy a hasonló fogyasztási szokások Rijádtól Szentpétervárig elvezetnek majd a közös politikai kultúrához. A demokráciát nem a neokonok mintájára, hanem segítve, a hagyományos úton kell bátorítani (kórház-, iskolaépítés stb.). Tudomásul kell vennünk, hogy a vahhábita iszlám az elmúlt 30 évben sokkal sikeresebben exportálta magát a muzulmán országokban, mint a liberális politikai kultúra.
Nagyon is sok jel mutat arra, hogy a liberális univerzalizmus elkerülhetetlen terjedése tévedés. Hamarosan Kína, Oroszország és mások követelni fogják, hogy az ő nyelvükön tárgyaljunk velük, ne pedig a miénken. A reálpolitika nem adja meg azt a kényelmet, hogy a „helyes" dolgot cselekedjük. De addig, amíg meg nem egyezünk abban, hogy mi a „helyes", együtt kell élnünk a morális kényelmetlenséggel.