2009. január 25., vasárnap

Válság Kelet-Európában


„Nem több, hanem kevesebb demokráciát akarunk”
Rigában a Szovjetunió összeomlása óta nem látott tömegek vonultak utcára a gazdasági válság miatt. A tüntetők a kormány lemondását követelték, és előrehozott választásokat akartak. Philip P. Pan, a The Washington Post tudósítója szerint a volt szocialista országok elitjei elvesztették az emberek bizalmát. A gazdasági válság megfékezése jelentős áldozatokkal járó reformokat tesz szükségessé, amelyeket nem lehet széles társadalmi támogatás és konszenzus nélkül megvalósítani. Egyes szakértők szerint Kelet-Európában a korrupt kormányokkal szembeni elégedetlenség ellenére töretlen a demokratikus intézményekkel szembeni bizalom. Mások a nacionalizmus és az autoritárius politikusok megerősödésétől tartanak.
Pan felidézi, hogy a Riga történelmi belvárosában gyülekező tömeg eleinte békésen viselkedett, de aztán elszabadultak az indulatok: néhány száz dühös lett boltok ablakait törte be, és kővel dobálta a rendőrséget, macskaköveket hajigált a parlament épületére.
A rigai tüntetések nem egyedülállók. „Európa szélein, ahol a kis államoknak nincs lehetősége a nemzetgazdaság védelmére, hasonló megmozdulásokra került sor az elmúlt hetekben. Az elégedetlenség miatt kirobbant zavargások Kelet-Európában könnyen elsöpörheti a korrupt és egyre népszerűtlenebb kormányokat."
Litániában hétezer tüntető csapott össze a rendőrsséggel, és kisebb zavargások robbantak ki Bulgáriában és Csehországban. De nem csak a volt szocialista országokban vonultak utcára az elégedetlenek. Görögországban hetek óta folyamatosak a tüntetések és az összecsapások. Izlandon ezrek követelték a kormány távozását - sikerrel. Dominique Strauss-Kahn, a Nemzetközi Valutalap elnöke arra figyelmeztetett, hogy bárhol hasonló zavargások törhetnek ki. A leginkább veszélyeztetett országoknak Lettországot, Magyarországot, Fehéroroszországot és Ukrajnát nevezte. „A helyzet komoly, és még súlyosabbá válhat az elkövetkező hónapok során" - nyilatkozta a BBC-nek.
Ezúttal azonban nem a gazdasági rendszer az elégedetlenség célpontja - véli Pan. Ellentétben az 1930-as és az 1960-as évek válságaival, amelyek következtében megerősödtek a szélsőségek, a kelet-európai tüntetők nem a demokratikus intézményrendszer és a szabadpiaci kapitalizmus megdöntésére törekszenek, hanem a korrupt elit ellen lázadnak, akik nem törődnek a hétköznapi emberek problémáival.
A volt szocialista országok polgárai a kilencvenes évek középén abban a reményben viselték el a gazdasági átalakítással járó életszínvonal-visszaesést, hogy a kapitalizmus megerősödése és az euroatlanti integráció után nyugati jólétben élhetnek.
Most azonban újabb súlyos gazdasági problémákkal kell szembenézniük: Kelet-Európa országaiban a korábbi évek jelentős növekedése drámaian lelassul, sőt recesszióba fordul, nő a munkanélküliség és államcsőd veszélye fenyeget. A politikai elittel szembeni, a szocializmus idejéből származó általános bizalmatlanság a gazdasági válság hatására egyre inkább megerősödik: sokan az ígéreteket be nem váltó, korrupt elitet hibáztatják a bajokért. Az embereknek nem a szabadpiaci kapitalizmusból, hanem a demagóg ígéretekből van elegük. Közvélemény-kutatások szerint a lett kormány rendkívül népszerűtlen - a választók mindössze 10 százaléka szavazna a kormánypártokra - , de a demokráciába vetett hit mégsem rendült meg. „Nem több, hanem kevesebb demokráciát akarunk" - idézi Pan az egyik fiatal rigai tüntetőt. Egy másik az EU-tagság fontosságát hangsúlyozza, azt remélve, hogy az európai intézmények valamelyest ellenőrizni tudják a lett kormányt.
A feszültségeket fokozza, hogy a kormányok az IMF-hitelek feltételéül szabott követelményeket egyeztetés és társadalmi konszenzus kialakítása nélkül vezették be. A reformoknak nincs meg a kellő támogatottsága. Lettországban a tüntetők elsősorban ezért követelik a kormány lemondását. „Elemzők szerint Kelet-Európa több államára is hasonló sors vár, és a választások időpontján múlhat, hogy a kormányok hatalmon maradhatnak-e" - írja Pan. A nemrég megválasztott litván és román kormánynak valamivel jobbak a kilátásai. Anders Alsund washingtoni közgazdász szerint viszont Lettországnak érdemes lenne megfontolnia az előrehozott választás lehetőségét. „Az emberek támogatása nélkül nem lehet kormányozni."
Jonathan Eyal londoni biztonságpolitikai szakértő még kevésbé optimista. Arra figyelmeztetett, hogy a politikai elit bizalomveszetésének következtében a kelet-európai államokban megerősödhet a nacionalizmus, és az elégedetlenek könnyen a nemzeti- és etnikai kisebbségek ellen fordulhatnak. Eyal könnyen elképzelhetőnek tartja, hogy a volt szocialista országokban az autoritárius politikai népszerűsége jelentősen nőhet.

http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2009/01/25/AR2009012502516.html?hpid=topnews

A nagy összeomlás, 2008

A Nyugat geopolitikai hanyatlása
A jelenlegi gazdasági krízis, mely kétség kívül 75 éve a legnagyobb kihívás a világ számára, elsősorban az Egyesült Államokat, Európát, valamint feltehetően Japánt érinti majd a leginkább - állapítja meg tanulmányában Roger C. Altman a vezető külpolitikai folyóirat, a Foreign Affairs hasábjain. Ez komoly csapás, ami szerinte gyengíti Amerika stratégiai pozícióit, és a Nyugat geopolitikai hanyatlásához vezet.
Sokan ma - legalábbis ideológiailag - úgy próbálják minimalizálni a károkat, hogy visszautalnak az 1981-1982-es krízisre, melyet viszonylag könnyen átvészelt a világ. Ám látni kell, hogy az akkori krízisben még épek és hatékonyak voltak a helyzetet kezelni képes eszközök épp úgy, mint a kormányzatok monetáris és fiskális potenciálja, így hatásuk is gyors lehetett. Ez a mai állapotokról egyáltalán nem mondható el. Az aktuális károk lényegesen megkérdőjelezik az amerikai típusú szabadpiaci modell életképességét. Az eddig életbeléptetett intézkedések az állami beavatkozások hosszú távú érvényét és szükségességét vetítik előre, vagyis azt, hogy az állami szektor erőteljesebb lesz, mint a közelmúltban bármikor is lehetett, a kis és középvállalkozások ereje pedig jelentősen csökkenni fog.

Nemigen lesz olyan állam, mely később elmondhatná magának: a krízist haszonnal tudta saját előnyeire felhasználni. Talán egyedül Kína erősödik majd meg globális szinten, s ennek az az oka, hogy viszonylag izolált pozíciókat foglal el gazdasága, valutatartalékai tetemesek - mintegy 2 trillió dollár -, és gazdasági növekedése, még ha csökken is, a belső piac által életben tartott aktivitás következtében szerény, de biztos folyamatosságot mutat majd.

Ez a viszonylagos védettség lehetővé teszi Peking számára, hogy míg Amerika és Európa saját korábbi pozícióinak visszaszerzéséért harcol, addig bővítse potenciálját; képes lesz arra, hogy - saját érdekeiből kiindulva - segítse más nemzetek pénzügyi gondjainak enyhítését, így befolyását is növelje a legkülönbözőbb térségekben. A krízis egyik következménye lehet, hogy Peking és Washington közelebb kerül majd egymáshoz, viszonyuk elmélyül; a kereskedelmi kapcsolatokban eddig mutatkozó érdekellentétek elsimulnak, a Kongresszus pedig arra kényszerül, hogy enyhítsen eddigi, Peking számára előnytelen protekcionista álláspontján. Barack Obama elnök mintha máris felismerte volna - szemben valamennyi eddigi elődjével -, hogy a következő évtizedeket meghatározó legfontosabb bilaterális kapcsolat az amerikai-kínai lesz. Ennek egyik következménye lehet, hogy besegítheti Kínát a G-8-as exkluzív társaságba (a legiparosodottabb államok klubjába), illetve lehetővé teheti, hogy szélesedjék Kína részvényesi pozíciója az IMF-ben, cserében pedig Kína jelentősen növelheti az alap tőkebázisát.

Roger C. Altman véleménye szerint az eddigi - vagyis az elmúlt 75 évben kitapasztalt - válságkezelő módszerek ma kevéssé lesznek eredményesek, így a negatív hatások általánosak és tartósak maradnak; komolyan számolni kell a folyamatosan gyengülő gazdasággal, a fogyasztás és ennek következtében a bevételek csökkenésével, valamint a magas munkanélküliséggel.

Bár az amerikai jegybank már az ősszel változtatott eddigi monetáris politikáján, de mind az Egyesült Államokban, mind pedig Európában máris rendkívül alacsonyak a kamatlábak, így az intézkedésnek nem sok foganatja van. Ráadásul a központi bankok egyébként is már elképzelhetetlen mennyiségű likvid pénzt pumpáltak a hitelpiacba. A fiskális élénkítő csomagok is hasonlóképp hatástalanok lesznek, már most megjósolható. A Kongresszus e hetekben egy 300 milliárd dolláros fogyasztásélénkítő, valamint adó-visszatérítő csomagról tárgyal, de mi ez az összeg az Egyesült Államok 15 trillió dollár-volumenű gazdaságához? Európában a kilátások még rosszabbak.

Csodálkozhatunk-e akkor, ha a protekcionizmus gerjesztette demagógia mindenütt áttöri a gátakat - teszi fel a kérdést a szerző. Obama első lépéseit - ha nem is anyagilag, de politikailag - egyfajta visszafogottság jellemzi, szemben mondjuk a francia elnök, Nicolas Sarkozy, vagy az olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi tüzes, gazdasági-nacionalista, protekcionista beszédeit hallgatva. Hasonló jelenségek mutatkoznak Indiában és Oroszországban is. Ez utóbbi esetében kirívó a hasonlóság a gazdasági krízis involválta mai és az 1961-es politikai helyzet között: Vlagyimir Putyin miniszterelnök hasonlóképp próbál fogást találni Obama elnökön, miként Nyikita Hruscsov egykoron John F. Kennedyn.

E történeti krízis felveti a kérdést: nem lenne-e szükség vadonatúj, a valuta-, a banki, valamint a pénzügyi rendszereket kontrolláló globális megközelítésekre? Sokan ajánlják ezt, máris egy új, úgynevezett második Bretton Woods-t helyezve kilátásba. De szembe kell néznünk a tényekkel - állapítja meg Altman -: egy ilyen, teljesen új rendszer működésképtelen lenne. Hogy miért? Mert a globális folyamatok következtében a pénzügyi és valutapiacok túlságosan óriásiak és erőteljesen lettek, semmilyen nemzetközi megállapodás sem lenne képes szabályozni, keretek között tartani őket. Az idő elszállt a rögzített devizaárfolyamok felett. Egy ilyen lépés meglehet, több gondot okozna, mint amennyit megold.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljességgel eszközök nélkül maradtunk volna, illetve, hogy nem kellene minél hamarabb akcióba lépni. Itt van mindjárt az IMF, melyet meg kellene erősíteni és bizonyos értelemben megváltoztatni céljait és struktúráját. A szervezet mindössze egy 250 milliárd dolláros kölcsönalappal rendelkezik, melynek mértékét még 1997-ben határozták meg, ami a mai igényeknek nyilvánvalóan nem felel meg. Gondoljunk csak azokra az országokra, amelyeknek összeomlását egyelőre az IMF-hitel akadályozta meg: Magyarországra, Izlandra, Pakisztánra, Ukrajnára; valamint további hat államra, melyek szintén tárgyalásokat kezdtek egy lehetséges kölcsönről.

Másodszor: a G-8-as konstrukció már rég elavult. Teljes képtelenség, hogy Kína, amely a világ egyik vezető gazdasági hatalma, nincs benne ebben a csoportban. Ugyanakkor életszerűbb lenne a G-20-as formációt előtérbe helyezni, mely a világ 19 legnagyobb nemzetgazdaságát és az Európai Uniót foglalja magába, hisz ez sokkal inkább leképezi a valós globális gazdasági folyamatokat.

Harmadikként: újra kell gondolni a Basel II. irányelveket a bankok tőkésítésének szabályozását illetően. Ezek rendkívül alkalmatlanoknak bizonyultak a bankok mai kríziseinek tükrében, hisz a szóban forgó pénzintézeteket nem védték meg. Javallott lenne - és ebben állna az irányelvek revíziója -, ha a bankok különleges tartalékokat képeznének a financiálisan virágzó időszakokban, amelyeket aztán válság idején felhasználhatnának.

http://www.foreignaffairs.com/issues/2009/88/1