Szektás, etnikai és rasszista alapú gyűlölet fenyegeti az iszlám egységet
Rendkívül érdekes interjút készített Joanne J. Myers Ali A. Allavival a The Crisis of Islamic Civilization (Az iszlám civilizáció válsága) címmel nemrég megjelent könyve kapcsán. A beszélgetés a Carnegie Council for Ethics in International Affairs
honlapján olvasható. Allavi korábban védelmi és pénzügyminiszter is
volt Irakban, az ország megszállásáról írt könyve 2007-ben nagy
visszhangot váltott ki. Az új könyv fő mondanivalója az, hogy nem a
muszlimok és nem muszlimok közötti ellentét, hanem az iszlámon belüli
szektás, etnikai és rasszista alapú gyűlölet fenyegeti az iszlám egység
ideálját. Mindez növekvő közömbösséghez vezet a hit etikai és
spirituális alapjával szemben.
Allavi arra keresi a választ,
hogy az iszlámnak a modern világgal szembeni látszólagos
összeegyeztethetetlensége a vallás lényegéből fakad-e, avagy egyéb
tényezőknek köszönhető. Három alapkérdéssel indít: (1) beszélhetünk-e
egységes iszlám civilizációról vagy az iszlám már visszavonhatatlanul
kulturális, nemzeti és etnikai egységekre szakadt szét? (2) Életképes-e
még az iszlám civilizáció vagy visszafordíthatatlanul elveszett? (3)
Milyen körülmények között lehetne az iszlám kivételességét
helyreállítani és a modern világ felé fordítani?
Az interjú
elején Allavi elmondja, hogy az 1950-es években az iszlám világban az
iszlámnak szinte egyáltalán nem volt politikai szerepe, az államok
saját magukat nemzeti vagy etnikai jelzőkkel, kifejezésekkel
azonosították. A vallás a mindennapi életben is egyre kisebb szerephez
jutott. Dzsihádról senki sem beszélt, az arabok sorsáról és az
antiimperializmusról annál többen. A vallásgyakorlat természetesen
eleven volt, de az elsősorban nem a nyilvánosság előtt zajlott. A
modernség mindenhová eljutott, a városokban mozik, éttermek,
szórakozóhelyek nyíltak, ahol alkoholt is fogyasztottak, és ahova nők
is jártak. A modernizáló társadalmi csoportok marginalizálták, sőt
elutasították az iszlámot, amelyet a szekularizáció is fenyegetett.
Maga
Allavi az 50-es évek végén Angliában tanult, majd tanulmányait az
Egyesült Államokban folytatta. A „modern világban" is megmaradt
muszlimnak, de magától értetődőnek tartotta, hogy a jövő a nyugati
világ modernizmusáé. Részt vett a 60-as évek nagyszabású amerikai
diákmozgalmaiban, de az iszlámra mint politika- és társadalomformáló
tényezőre csak az 1970-es években figyelt fel. Egyre több muszlim
fiatal próbálta meg megtalálni a belső egyensúlyát a különböző
ellenkultúrák túlzásai közepette. Lényeges esemény volt az 1976-os
londoni Iszlám Világfesztivál, mely a Nyugat számára az iszlám
civilizáció egységességének képét közvetítette. A fiatal Allavira nagy
hatást gyakorolt egy Londonban élő pakisztáni származású, mélyen
vallásos imám, aki bevezette őt a hit misztikus dimenzióiba, de
feltárta előtte annak politikai és társadalmi megnyilvánulásait is.
Az
1979-es iráni iszlám forradalom aztán mindent a feje tetejére állított,
az iszlám társadalmi és politikai forradalomként szinte berobbant a
világ színpadára reményt, ill. félelmet keltve emberek millióiban.
Párhuzamos forradalom zajlott a szunnita iszlámban is a Szovjetunió
afganisztáni inváziója nyomán: megjelent a militáns iszlámizmus.
Hirtelen vitázni kezdtek az iszlám társadalmi és politikai szerepéről.
Allávi ekkoriban jutott arra a következtetésre, hogy az iszlám belső,
lelki világa és a külső, politikai és társadalmi világa közötti egység
bomlásnak indult. Az egyensúly a politikai „aréna" felé tolódott el, az
iszlám spirituális vagy etikai aspektusaira egyre kevesebb figyelem
terelődött.
Mindez az elmúlt 30 év muszlimok közötti
konfliktusaiban és háborúiban érhető tetten a leginkább. Az iszlámon
belüli megosztottság az erőszak hihetetlen hulláma nyomán egyértelművé
vált (iraki-iráni háború, afganisztáni belharcok stb.). A Szaddám
Huszein utáni Irak azonban az iszlám belső viszályának tetőpontját
képviselte. Az iszlámisták gyilkos erőszakja jogi ellenlépéseket
eredményezett, ami értelemszerűen az ártatlanokat is sújtotta. A síita
ellenterror válogatás nélkül szedte áldozatait. Százezrek haltak meg,
milliók menekültek el a káosz elől Irakban, mindezt pedig olyan
cselekedetek miatt, amelyek mögött állítólag iszlám indítékok húzódtak
meg. Az iszlámisták úgy váltogatják ideológiájukat, mint más a ruháját,
ahogy a széljárás megkívánja. Az iszlám etikai standardjai eltűnnek, a
politikában az egyéni haszonszerzés kerül előtérbe, ami a korrupció
szintjét növeli. Ennek a folyamatnak a mozgatórugóit próbálta Allavi a
könyvében felrajzolni.
Az iszlám civilizáció elfogadja az isteni
szerepet a saját felépítésében, s ha ez az elem hiányzik, az iszlám nem
képes integritása sérülése nélkül a modernség dinamizmusa felé
fordulni. A globalizáció mély nyomokat hagyott a muszlimok
gondolkodásában, de ettől függetlenül a civilizáció belső, hitbéli,
eszmei részének kell kihatnia a külső, intézményi, jogi, kormányzati és
kulturális aspektusaira. Ez az, ami sok esetben nem érvényesül, az
iszlám világa fokozatosan „deszakralizálódik", ami azonnali hatást
gyakorol a muszlimok gondolkodására, hitére, magatartására. Az iszlám
egység helyreállításának a lehetősége azonban nemcsak ettől függ.
Kétségtelen, hogy az iszlám vallásként fenn fog maradni, de egyáltalán
nem biztos, hogy ez az iszlám civilizációról is elmondható, hiszen
annak belső alapjai megrendültek, az iszlám külső és a belső aspektusai
közötti híd pedig erősen kileng.
Allavi meg van győződve arról,
hogy a politikai szélsőségek reakciók a változó világra. Egyfajta
túlélési stratégiák. A politikai iszlám tálib formája a külvilágban
soha nem maradhatna fenn, de ha úgy érzik, támadják őket, akkor persze
igen. Allavi szerint a legjobb, ha nem veszünk a tálibokról tudomást. A
történet egyik „fázisáról" van szó. Az se jó, ha a vallás kizárólag
magánüggyé válik, mert úgy elveszik az iszlám külső aspektusa, s ezzel
maga a civilizáció is. Az egyensúlyt kell megtalálni.
A
szunnita-síita ellentéttel kapcsolatban Allavi több aspektusra is
felhívja a figyelmet. Az első, hogy a szunniták óriási többségben
vannak (85%), a síiták földrajzilag jól körülhatárolható területen
élnek. A második, hogy erre a megosztottságra nem lehet úgy tekinteni,
mint a katolikus-protestáns ellentétre, hiszen ez utóbbi sokkal több
áldozatot követelt a reformáció idején. A síiták és a szunniták között
a modern időkig nagyon-nagyon ritkán törtek ki fegyveres konfliktusok.
A radikális szunnita iszlám politikai ideológiája ezt is
megváltoztatta, s az utolsó 20 évben erősödött fel a konfrontáció. Amíg
a vahhábita iszlámizmus meghatározó marad, mely hitetlennek bélyegzi a
síitákat, addig az ellentétek is megmaradnak.
A reformáció
lehetőségét és szükségességét az iszlámban Allavi elutasítja, mert itt
nincs olyan egyházi hierarchia, amely ellen az egyénnek fel kellene
lázadnia, hogy közvetlenül fordulhasson Istenhez. Európában a
reformáció elvezetett a jogokhoz, a felvilágosodáshoz, a szekularizált
politikai rendszerekhez. Ilyen lineáris vonal az iszlámban nem igazán
alkalmazható. Az iszlám reformmozgalmai (vahhábiták, 19. századi
reformerek) nem vezettek el a humanista liberális demokráciához. Sokkal
inkább a szélsőségek lenyesegetése, a szektás alapú vallásértelmezés
felszámolása a lehetséges út. Az iszlámot a hagyományos iskolák
kikötőjében kell lehorgonyozni, nem pedig állandóan az
újraértelmezésével próbálkozni.
A délkelet-ázsiai iszlámmal és az
ottani szélsőségesekkel kapcsolatban Allavi kifejtette, hogy ott
található az iszlám demográfiai súlypontja. Igaz, hogy a Közel-Keleten
történtek éreztetik a befolyásukat Délkelet-Ázsiában, de az arab
világon kívül az iszlám új interpretációi sorra jelennek meg. India és
Indonézia muszlimjai - ilyen-olyan - demokráciákban élnek, ahogy a
törökök, európaiak, amerikaiak is. Ez lehetőséget ad politikai életük
megszervezésére.
Pakisztánról Allavinak az a véleménye, hogy az
atomfegyverek ellenőrzése politikai és stratégiai döntés. A
Szvat-völgyben osztályharc folyik a földbirtokosok és a földnélküliek
között, a lakosság pedig egyáltalán nem tart a tálibok ottani
térnyerésétől, hiszen nem említhetők egy lapon a hadsereggel és a
biztonsági erőkkel. A veszély inkább abban rejlik, hogy a feudális
Pakisztánban az osztályharc más területekre is átterjed. Meg abban,
hogy az állam rosszul működik, a feladatait nem látja el. Ezek az égető
feladatok, a tálibok nem jelentenek igazi fenyegetést.
Az európai
muszlimok szerepéről nyilatkozva Allavi elmondja, hogy defenzívában
vannak, nemigen tudnak hatást gyakorolni az iszlám világ egészére. Amíg
marginális elemek maradnak az európai társadalmakban, ez nem is fog
változni. Olyan problémákkal szembesülnek, amelyekkel az iszlám
világban nem (politikai jogok, nemek helyzete, munkahelyek, mindennapi
szokások). Meg kell találniuk a saját helyüket, ez nagyon fontos. Az
iszlámról való lemondás ugyanis az identitásuk elvesztését fogja
jelenteni. Allavi rámutat, hogy a muszlimoknak a nyugati világban nem
sikerült tömegesen megtéríteniük az embereket, pedig a hódítások során
ez korábban nem így volt (Andalúzia, India, Malajzia, Afrika stb.). Az
európai muszlimok bevándorlók vagy bevándorlók gyermekei, akik
általában rossz társadalmi körülmények között élnek. Amerikában más a
helyzet, ott a muszlimok gyerekei jó nevelést kapnak, integrálódnak,
vagyoni helyzetük kiegyensúlyozott: Amerika sokkal könnyebben fogad be
csoportokat, mint Európa, amely etnikailag a nemzetállamokra épít (az
Egyesült Királyság kivételével). Az európai iszlám több irányba mehet
el: gettósodás, marginalizálódás, kizárás lehet az egyik út, a befogadó
társadalom erkölcseinek, értékeinek teljes elfogadása a másik és a
saját identitás korlátozott megtartása a harmadik, ami elfogadható a
többség számára. A legvalószínűbb a második verzió, az iszlám
magánüggyé válása, ami - mivel külső jegyekkel nem párosul - az
identitás feladását jelenti. Sok függ az adott országtól.
Az
iszlám, a kereszténység és a zsidó vallás kapcsolatáról Allavi úgy
nyilatkozik, hogy annak elsősorban a kölcsönös tiszteleten kell
alapulnia. Ennek az iszlámban óriási hagyományai vannak. Specifikus
etnikai vagy vallási öldöklések a modern időkig nem voltak.
Alkalmazkodásra, kiegyezésre van szükség, de úgy, hogy elfogadom, a
másik ember különbözőségét, amit tiszteletben tartok.
http://www.cceia.org/