2008. december 11., csütörtök

A görög zavargások kelet-európai tanulságai

Adevǎrul
A görögországi zavargások elemzése alapján, a legnagyobb példányszámú lap kommentátora, Ovidiu Nahoi úgy véli: egész Kelet-Európának van oka tanulni ebből a lázadásból, melyet az úgynevezett „600 eurós nemzedék” robbantott ki, és amelynek már halásos áldozata is van. A szerző ugyanakkor figyelmeztet: a 15 éves Andreasz Grigoropulosz halála, illetve az a tény, hogy a zavargások Athén Exarchia nevű bohém-egyetem-negyedéből indultak ki – ismét onnan, ahol az egykori „ezredesek diktatúrája” (1967-1974) ellen is megszületett az akkori leghatékonyabb mozgalom – ne tévesszen meg senkit: mindez csak következmény.
Alapvetően a politikai rendszer romlottságával van baj, részben azzal, hogy a két pártra szakadt politikai elit: egyrészről a jelenleg hatalmon lévő középjobb Új Demokrácia, illetve az ellenzékben lévő középbal PASZOK, továbbra is feudális módon bonyolítja az ország ügyeit, zárt klánrendszerben. Az egyiket a Karamanlisz család irányítja, a másikat a Papandreuk. Addig, míg tartott a ’90-es évek gazdasági prosperitása, a közembernek ebből túl sok nem tűnt fel, de most, hogy már évek óta recesszió sújtja az országot, egyre inkább érzi mindenki, hogy az Uniótól lehívott összegekkel Görögország nem a jövőbe invesztált, hanem abba, hogy tradicionális agrárgazdaságát, primitív kisiparát életben tartsa. Semmilyen reform nem történt az országban, de soha nem tapasztalt szilárdságot mutatnak azok a viszonyok, amelyeket át meg áthat a korrupció.
Mindent elmond az itteni „balkáni helyzetről” egy egyszerű összehasonlítás. Míg az egykori Európa legszámkivetettebb és legszegényebb országa, Írország az uniós pénzeket elsősorban a humán szektorba, illetve a tanügybe invesztálta, addig a görögök a tradicionális infrastruktúrákba öltek minden lehívott eurót. Ennek eredményeként Írországban az egy főre jutó GDP ma 37.100 euró, Görögországban ugyanez alig haladja meg a 24.000 eurót.
Görögországban rendkívül könnyű diplomához jutni, a kapott tudás azonban teljesen versenyképtelen az Unió piacán. Az a 600 euró pedig, amit az állam a munkakezdő fiataloknak biztosít, a mai görög anyagi feltételek között még a tisztességes nyomorhoz sem elégendő.
A szerző szerint egész Kelet-Európában, de főként Romániában nagyon hasonló válság érik. A november végi választásokon a lakosság ugyan kiszavazta a parlamentből a nacionalista szélsőségeseket, de ne higgye senki – figyelmeztet –, hogy azok a társadalomból is eltűntek volna. És bár Romániában soha nem volt oly mérvű tradíciója az anarchizmusnak, mint ami a mostani lázadást inspirálja Athénban, de vannak futballhuligánok, akik betölthetnek hasonló szerepet. Egyébként sem térhet a román társadalom napirendre a ’90-es évek bányászlázadásai fölött, amikor a politikai alvilág a megtévesztett embereket felvezette Bukarestbe, ahol komoly összecsapásokra került sor. Akkor, rossz gazdasági körülmények között, a vidéki lakosság szimpátiája kísérte a főváros ellen vonuló bányászokat, ám Románia számára is egyre inkább lezárulóban van a gazdasági prosperitás.

http://adevarul.ro/blogs/ovidiu_nahoi/2008/12/11/atentie-la-grecia/

Globális New Deal

A nemzetközi válság nemzetek feletti megoldása
The American Prospect
A globális gazdasági válságot csak úgy lehet megfékezni, ha a nemzetgazdaságok összefogva közös normákat és intézményeket alakítanak ki. Harold Meyerson amerikai publicista, a The American Prospect szerkesztője szerint globális New Dealre van szükség. És nem csak a nemzetközi pénzügyi piacok összehangolt szabályozása fontos, hanem egységes élelmiszerbiztonsági előírások és munkásjogok elfogadása is.
Hogyan lehetséges, hogy dollármilliárdokat kezelő bankok és biztosítók egyik napról a másikra a csőd szélére kerülnek? - teszi fel a kérdést Meyerson. A publicista a kérdést az American International Group (AIG) hitelfedezeti biztosító példája segítségével igyekszik megválaszolni. Mint ismeretes, az AIG, amelyet a Forbes magazin éves vállalati listája 2000-ben még a világ 18. legnagyobb cégeként tartott számon, idén szeptemberben csak az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (FED) 85 milliárd dolláros segítségének és az államosításnak köszönhetően tudta elkerülni a csődöt. Az AIG nem csak az Egyesült Államokban tevékenykedett: a cég székhelye Londonban van, és Franciaországban is nyitott fiókokat. Tehát nem csak az amerikai, hanem a brit és a francia pénzügyi ellenőrző szervek és felügyeletek is folyamatosan figyelemmel kisérték tevékenységét. Így annak ellenére érthetetlen a hirtelen jelentkező likviditáshiány, hogy az amerikai kormány a hitelfedezet-biztosítások piacát meglehetősen lazán szabályozta.
Meyerson szerint a magyarázat egyszerű: a nemzeti pénzügyi felügyeletek tulajdonképpen csak papíron léteznek. Ami elsősorban nem a szervezetek, hanem a globális pénzügyi szektor hibája: a nemzetközi tőkepiacok szereplőit a nemzeti hatóságok nem képesek kellő hatékonysággal ellenőrizni. „Röviden tehát arról van szó, hogy a nemzetállamnak halvány fogalma sincs róla, hogyan is szabályozhatná a globális kapitalizmust."
Mindebből az következik, hogy a globális pénzügyi válságot nem lehet a nemzetállam intézményes keretei között megállítani. Meyerson utal rá, hogy Barack Obama hiába is próbálná Franklin Roosevelt nyomán a New Deal eszközeivel megfékezni a krízist, hiszen az amerikai gazdaság globális, így hiába bármilyen nemzetgazdasági szabályozás és mentőprogram: ha a világ többi vezető gazdasága recesszióba csúszik, akkor az Egyesült Államok sem kerülheti el a visszaesést.
Szó sincs arról, hogy csak a tőkepiacok globálisak: még az Egyesült Államokban eladott zöldségek és gyümölcsök 60 százaléka is az importból származik. A globális felügyeletnek ezért a termék- és élelmiszerbiztonság érdekében nem csak a pénzpiacokat kellene ellenőriznie, hanem minden egyéb piacot. A kínai importcikkekkel kapcsolatos gyakori egészségügyi aggályok csak nemzetközi normák és intézmények felállításával küszöbölhetők ki. Hiába küld ugyanis az Egyesült Államok élelmiszer-ellenőröket Kínába: a minőség javulása áremelkedéssel jár, így a termelés áttevődik egyéb ázsiai országokba, ahol egyelőre semmilyen élelmiszerbiztonsági előírásnak nem kell megfelelni.
Meyerson arra sem felejti el felhívni a figyelmet, hogy a jelenlegi szabályozatlan körülmények között a termelés kiszervezésével is rosszul jár mindenki. A gyárak Keletre vándorolnak, ahol a helyi munkaerő sokkal olcsóbb, mint Nyugaton - nem kis részben azért, mert Ázsiában hiányoznak az alapvető munkavédelmi normák és a nyugati munkásokat megillető szociális jogok. Az ipari termelés a fejlődő országokban ezért gyakran együtt jár a nyomorral, miközben az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában nő a munkanélküliség.
Elvileg lehetséges lenne a nemzetgazdaságok válságkezelő-csomagjainak összehangolása, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy aligha lehet remélni az egységes fellépést. A világgazdaság vezető államinak egy része - például Németország és Japán - egyelőre ugyanis elzárkózik a bajba jutott iparágak az államadósság terhére történő kisegítésétől. De még ha sikerülne meggyőzni a német és a japán kormányt a mentőcsomag szükségességéről, akkor sem világos, hogy ki ellenőrizné a globális tőkepiacokon befektető hedge fundokat és egyéb alapokat. Márpedig a nemzetközi pénzpiacok szabályozatlansága újabb kríziseket okozhat.
Egyes közgazdászok ezért a globális piac globális szabályozását sürgetik. A legmerészebb ötlet egyenesen globális New Dealt szeretne. A nemzetközi szakszervezeti szövetségek már régóta is azt az álláspontot képviselik, hogy az alkalmazottak érdekeit csak akkor lehet érvényre juttatni, ha minden országban ugyanazok a főbb szabályok vannak érvényben: a globális munkaerőpiacon globális normákra és intézményekre van szükség.
Meyerson szerint a harmincas években a New Deal sikere abban rejlett, hogy kiszélesítette az amerikai szövetségi állam hatókörét, és kiterjesztette a gazdasági és szociális szerepvállalás területeire: korábban még a pénzügyi ellenőrzés és a munkások jogainak szabályozása is az egyes tagállamok hatáskörébe tartozott. Mivel a mostani válságon most csak globális intézkedésekkel lehet úrrá lenni, Barack Obama január közepén hivatalba lépő elnökének arra kell törekednie, hogy globális piaci ellenőrzőrendszert építsen ki.
Meyerson elismeri, hogy ez gigászi feladat lesz, hiszen a nemzetállamok kormányai nem szívesen mondanak le a hatalomról és a szuverenitásról. Viszont globális New Deal nélkül képtelenség megfékezni a gazdasági válságot. Obamának, ha nem csak Amerika érdekeit tartja szem előtt, talán van rá esélye, hogy sikerüljön tető alá hozni. „A világ - az emberek és a gazdaság - tőle vár mindent."

http://www.prospect.org/cs/articles?article=a_global_new_deal

Globális New Deal

A nemzetközi válság nemzetek feletti megoldása
The American Prospect
A globális gazdasági válságot csak úgy lehet megfékezni, ha a nemzetgazdaságok összefogva közös normákat és intézményeket alakítanak ki. Harold Meyerson amerikai publicista, a The American Prospect szerkesztője szerint globális New Dealre van szükség. És nem csak a nemzetközi pénzügyi piacok összehangolt szabályozása fontos, hanem egységes élelmiszerbiztonsági előírások és munkásjogok elfogadása is.
Hogyan lehetséges, hogy dollármilliárdokat kezelő bankok és biztosítók egyik napról a másikra a csőd szélére kerülnek? - teszi fel a kérdést Meyerson. A publicista a kérdést az American International Group (AIG) hitelfedezeti biztosító példája segítségével igyekszik megválaszolni. Mint ismeretes, az AIG, amelyet a Forbes magazin éves vállalati listája 2000-ben még a világ 18. legnagyobb cégeként tartott számon, idén szeptemberben csak az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (FED) 85 milliárd dolláros segítségének és az államosításnak köszönhetően tudta elkerülni a csődöt. Az AIG nem csak az Egyesült Államokban tevékenykedett: a cég székhelye Londonban van, és Franciaországban is nyitott fiókokat. Tehát nem csak az amerikai, hanem a brit és a francia pénzügyi ellenőrző szervek és felügyeletek is folyamatosan figyelemmel kisérték tevékenységét. Így annak ellenére érthetetlen a hirtelen jelentkező likviditáshiány, hogy az amerikai kormány a hitelfedezet-biztosítások piacát meglehetősen lazán szabályozta.
Meyerson szerint a magyarázat egyszerű: a nemzeti pénzügyi felügyeletek tulajdonképpen csak papíron léteznek. Ami elsősorban nem a szervezetek, hanem a globális pénzügyi szektor hibája: a nemzetközi tőkepiacok szereplőit a nemzeti hatóságok nem képesek kellő hatékonysággal ellenőrizni. „Röviden tehát arról van szó, hogy a nemzetállamnak halvány fogalma sincs róla, hogyan is szabályozhatná a globális kapitalizmust."
Mindebből az következik, hogy a globális pénzügyi válságot nem lehet a nemzetállam intézményes keretei között megállítani. Meyerson utal rá, hogy Barack Obama hiába is próbálná Franklin Roosevelt nyomán a New Deal eszközeivel megfékezni a krízist, hiszen az amerikai gazdaság globális, így hiába bármilyen nemzetgazdasági szabályozás és mentőprogram: ha a világ többi vezető gazdasága recesszióba csúszik, akkor az Egyesült Államok sem kerülheti el a visszaesést.
Szó sincs arról, hogy csak a tőkepiacok globálisak: még az Egyesült Államokban eladott zöldségek és gyümölcsök 60 százaléka is az importból származik. A globális felügyeletnek ezért a termék- és élelmiszerbiztonság érdekében nem csak a pénzpiacokat kellene ellenőriznie, hanem minden egyéb piacot. A kínai importcikkekkel kapcsolatos gyakori egészségügyi aggályok csak nemzetközi normák és intézmények felállításával küszöbölhetők ki. Hiába küld ugyanis az Egyesült Államok élelmiszer-ellenőröket Kínába: a minőség javulása áremelkedéssel jár, így a termelés áttevődik egyéb ázsiai országokba, ahol egyelőre semmilyen élelmiszerbiztonsági előírásnak nem kell megfelelni.
Meyerson arra sem felejti el felhívni a figyelmet, hogy a jelenlegi szabályozatlan körülmények között a termelés kiszervezésével is rosszul jár mindenki. A gyárak Keletre vándorolnak, ahol a helyi munkaerő sokkal olcsóbb, mint Nyugaton - nem kis részben azért, mert Ázsiában hiányoznak az alapvető munkavédelmi normák és a nyugati munkásokat megillető szociális jogok. Az ipari termelés a fejlődő országokban ezért gyakran együtt jár a nyomorral, miközben az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában nő a munkanélküliség.
Elvileg lehetséges lenne a nemzetgazdaságok válságkezelő-csomagjainak összehangolása, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy aligha lehet remélni az egységes fellépést. A világgazdaság vezető államinak egy része - például Németország és Japán - egyelőre ugyanis elzárkózik a bajba jutott iparágak az államadósság terhére történő kisegítésétől. De még ha sikerülne meggyőzni a német és a japán kormányt a mentőcsomag szükségességéről, akkor sem világos, hogy ki ellenőrizné a globális tőkepiacokon befektető hedge fundokat és egyéb alapokat. Márpedig a nemzetközi pénzpiacok szabályozatlansága újabb kríziseket okozhat.
Egyes közgazdászok ezért a globális piac globális szabályozását sürgetik. A legmerészebb ötlet egyenesen globális New Dealt szeretne. A nemzetközi szakszervezeti szövetségek már régóta is azt az álláspontot képviselik, hogy az alkalmazottak érdekeit csak akkor lehet érvényre juttatni, ha minden országban ugyanazok a főbb szabályok vannak érvényben: a globális munkaerőpiacon globális normákra és intézményekre van szükség.
Meyerson szerint a harmincas években a New Deal sikere abban rejlett, hogy kiszélesítette az amerikai szövetségi állam hatókörét, és kiterjesztette a gazdasági és szociális szerepvállalás területeire: korábban még a pénzügyi ellenőrzés és a munkások jogainak szabályozása is az egyes tagállamok hatáskörébe tartozott. Mivel a mostani válságon most csak globális intézkedésekkel lehet úrrá lenni, Barack Obama január közepén hivatalba lépő elnökének arra kell törekednie, hogy globális piaci ellenőrzőrendszert építsen ki.
Meyerson elismeri, hogy ez gigászi feladat lesz, hiszen a nemzetállamok kormányai nem szívesen mondanak le a hatalomról és a szuverenitásról. Viszont globális New Deal nélkül képtelenség megfékezni a gazdasági válságot. Obamának, ha nem csak Amerika érdekeit tartja szem előtt, talán van rá esélye, hogy sikerüljön tető alá hozni. „A világ - az emberek és a gazdaság - tőle vár mindent."

http://www.prospect.org/cs/articles?article=a_global_new_deal

Gyenge államok biztonságpolitikai kockázata


„Bizalom nélkül nincs demokrácia"
Policy Review
Az elmúlt években egyre több biztonságpolitikai szakértő ismeri fel, hogy az Egyesült Államok és a Nyugat számára nem csak a régi és az új nagyhatalmak jelentenek kihívást, hanem a bukott államok is. A terrorista szervezetek ugyanis leginkább azokban a szegény országokban erősödnek meg, amelyek kormányai nem képesek ellenőrzésük alatt tartani az állam területét. Az Egyesült Államok és a különböző nemzetközi szervezetek a 2001. szeptember 11-i terrortámadások óta dollár milliárdokat ölt a bukott országok támogatására, de egyelőre kevés sikerrel. Seth Kaplan külpolitikai elemző, a Gyenge államok megerősítése című nemrégiben megjelent könyv szerzője a Policy Review folyóiratban arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen módon lehetne hatékonyabban támogatni a bukott államokat.
„Az Egyesült Államok számára egyre inkább a gyenge államok jelentik a legfőbb biztonságpolitikai problémát. Korábban a biztonságpolitikai szakértők szinte kizárólag a konkurens nagyhatalmakkal, a Szovjetunióval és Kínával foglalkoztak, de most a leggyengébb államok kerültek a figyelem középpontjába." A 2001. szeptember 11-i terrortámadások világossá tették, hogy Amerika nem hagyhatja figyelmen kívül a harmadik világ szegény országait. Mint arra már a 2002-es Nemzetbiztonsági Stratégia szerzői is rámutattak, a nyomor és a szegénység a terrorizmus melegágya. A szélsőséges csoportok elsősorban olyan államok területén találnak menedéket, ahol a kormányok nem tudják ellenőrzésük alá vonni a területet, és a hatalom a terrorista szervezetek és egyéb bűnbandák, például drogkartellek kezében összpontosul.
A kérdés tehát most nem az, hogy foglalkozni kell-e a gyenge államokkal, hanem az, hogy milyen módon lehet kezelni az ilyen országok által felvetett geopolitikai problémákat. Az elmúlt években számos program indult és dollár milliárdokat költöttek el a gyenge államok megerősítése érdekében, de valódi előrelépés nem történt.
Kaplan szerint az eddigi kudarcok hátterében az áll, hogy a Nyugat szem elől téveszti az állam megerősödésének egyik legfontosabb feltételét: a társadalmi kohézió kérdését. A Világbank segélyeit a civil szervezetek megerősítésére, szociális programokra és intézményi reformokra költik. Minderre nagy szükség van, de csak akkor várható áttörés, ha közben sor kerül a nemzeti identitás és a polgárok közötti szolidairitás megerősítésére is. A nemzetközi szervezetek viszont gyakran figyelmen kívül hagyják a helyi kulturális, történelmi, vallási és politikai sajátosságokat. „Nem szabad úgy tennünk, mintha a szegénységtől eltekintve a gyenge államok ugyanolyanok lennének mint a nyugati államok."
Kaplan a nyugati államok létrejöttére emlékeztetve megjegyzi, hogy a központosított modern nemzetállamok „közös identitás és közös intézményrendszer segítségével" alakultak. Ahhoz, hogy az állam erős legyen, intézmények kellenek. Az intézmények viszont csak akkor maradhatnak fenn, ha az emberek legitimnek ismerik el őket. Ehhez elengedhetetlen, hogy az állampolgárokat közös nemzeti identitás kösse össze. Nyugaton „a nemzetállam az identitás és az összetartozás érzése tette lehetővé a fejlődést, a stabilitást, a gazdasági növekedést és a jó kormányzást." Demokratikus intézményrendszer akkor működhet hatékonyan, ha az emberek között erősek az informális kapcsolatok. A liberális demokrácia elképzelhetetlen az egyének közötti nagy bizalom nélkül: a közös identitás segít a konfliktusok mérséklésében és a vitás ügyek mediálásában. „A nyugati országokban az állam létrejötte a nemzet kialakulásához kötődik: a közös identitás erősödésével párhuzamosan és a közös szokásokkal összhangban megerősödtek a társadalmi intézmények." Mint arra egyebek között Robert Putnam, a társadalmi tőke fogalmát kidolgozó politológus rámutatott, a demokratikus intézmények csak ott maradhatnak fent, ahol az emberek többsége bizonyos közös normákat állami kényszer nélkül is elfogad és betart.
Természetesen a nemzetállamok létrejötte nem ment zökkenőmentesen: a modern nyugati államok történetét népirtások, erőszakos asszimiláció és polgárháborúk kísérték. A hosszú és lassú folyamat eredményeképpen azonban lassan mégiscsak stabil és egységes nemzetállamok alakultak ki. A modern nemzetállamok polgárainak döntő többsége közös identitással bír - franciának, kanadainak, ausztrálnak vagy amerikainak tekinti magát -, és elfogadja az állami intézmények legitimitását.
Azok a fejlődő országok, amelyeknek polgárait közös politikai és kulturális identitás köti össze, aránylag stabilak. Törökország, Kuvait, Dél-Korea, Botswana, Chile, Costa Rica, Vietnám, Thaiföld és Mongólia nagyjából homogén nemzetállam. A politikai intézmények stabilitását az informális bizalom és a társadalmi tőke teszi lehetővé. A harmadik világ államainak többsége azonban nem ilyen. A volt gyarmatok a függetlenség kikiáltásakor többnyire rendkívül elmaradottak voltak. A gyarmatosítók néhány kivételtől (India, Dél-Afrika) egyáltalán nem foglalkoztak a központi állami intézmények és az alapvető infrastruktúra kiépítésével. Ezekben az országokban sem központosított államigazgatási struktúra, sem közös identitás nem volt az önállóság elnyerésekor.
„A gyenge államok a különböző identitások közötti versengésétől szenvednek. A problémák egy jelentős része az országok létrejöttének körülményeiből fakad. A Nyugat által önkényesen meghúzott határok gyakran együtt élni nem képes csoportokat kényszerítettek közös államba." Ha sem közös identitás, sem erős központi intézmények nincsenek, akkor szinte biztos, hogy az állam gyenge. Irak és Afganisztán példája azt szemlélteti, hogy a közös nemzeti identitással nem rendelkező országokban az erős központi adminisztráció bukásával polgárháború, vallási viszály vagy egyenesen törzsi háború tör ki.
Sok idő kell hozzá, hogy a törzsi kultúrát közös nemzeti identitás váltsa fel - figyelmeztet Kaplan. A nemzetállamokra jellemző közös identitást és azonosságot magától értetődőnek vevő nemzetközi szervezetek és nyugati civil szervezetek gyakran megfeledkeznek erről a nyilvánvaló szempontról, és azt hiszik, hogy az állam és a demokratikus intézmények megerősítése csak pénzkérdés. Kaplan szerint ez tévedés, sőt, a segély gyakran csak az ellentéteket erősíti: ha a nyugati segélyek a törzsi vezetők kezére jutnak (márpedig erős központi állam hiányában ki másra lehetne bízni a támogatás elosztását), akkor aligha remélhető a központi állami intézmények és a közös nemzetállami identitás erősödése. „Az ilyen államok nem reformálhatók meg kívülről. A nemzetközi segítség szükséges, de nem elégséges feltétele a gyenge államok megerősítésének."
Kaplan szerint ezért a legfontosabb az átláthatóságnak illetve a társadalom egységének és biztonságának megerősítése. Mivel a gyenge államokban nincs központi hatalom, a meglévő - és gyakran szembenálló - etnikai, vallási, vagy kulturális csoportokat kell támogatni. Kaplan elismeri, hogy ennek a megoldásnak is vannak kockázatai: a viszályban álló csoportok támogatása elszakadással járhat, mint ahogyan ez történt Koszovóban, és amely Irakban is fenyegetett. De az olyan mesterségesen létrehozott államokban, ahol teljességgel képtelenség békés együttélésre kényszeríteni a különböző identitású csoportokat, még a határok átrajzolása is jobb az állandó erőszaknál.