Gyenge államok biztonságpolitikai kockázata

„Bizalom nélkül nincs demokrácia"
Policy Review

Az elmúlt években egyre több biztonságpolitikai szakértő ismeri fel, hogy az Egyesült Államok és a Nyugat számára nem csak a régi és az új nagyhatalmak jelentenek kihívást, hanem a bukott államok is. A terrorista szervezetek ugyanis leginkább azokban a szegény országokban erősödnek meg, amelyek kormányai nem képesek ellenőrzésük alatt tartani az állam területét. Az Egyesült Államok és a különböző nemzetközi szervezetek a 2001. szeptember 11-i terrortámadások óta dollár milliárdokat ölt a bukott országok támogatására, de egyelőre kevés sikerrel. Seth Kaplan külpolitikai elemző, a Gyenge államok megerősítése című nemrégiben megjelent könyv szerzője a Policy Review folyóiratban arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen módon lehetne hatékonyabban támogatni a bukott államokat.

„Az Egyesült Államok számára egyre inkább a gyenge államok jelentik a legfőbb biztonságpolitikai problémát. Korábban a biztonságpolitikai szakértők szinte kizárólag a konkurens nagyhatalmakkal, a Szovjetunióval és Kínával foglalkoztak, de most a leggyengébb államok kerültek a figyelem középpontjába." A 2001. szeptember 11-i terrortámadások világossá tették, hogy Amerika nem hagyhatja figyelmen kívül a harmadik világ szegény országait. Mint arra már a 2002-es Nemzetbiztonsági Stratégia szerzői is rámutattak, a nyomor és a szegénység a terrorizmus melegágya. A szélsőséges csoportok elsősorban olyan államok területén találnak menedéket, ahol a kormányok nem tudják ellenőrzésük alá vonni a területet, és a hatalom a terrorista szervezetek és egyéb bűnbandák, például drogkartellek kezében összpontosul.

A kérdés tehát most nem az, hogy foglalkozni kell-e a gyenge államokkal, hanem az, hogy milyen módon lehet kezelni az ilyen országok által felvetett geopolitikai problémákat. Az elmúlt években számos program indult és dollár milliárdokat költöttek el a gyenge államok megerősítése érdekében, de valódi előrelépés nem történt.

Kaplan szerint az eddigi kudarcok hátterében az áll, hogy a Nyugat szem elől téveszti az állam megerősödésének egyik legfontosabb feltételét: a társadalmi kohézió kérdését. A Világbank segélyeit a civil szervezetek megerősítésére, szociális programokra és intézményi reformokra költik. Minderre nagy szükség van, de csak akkor várható áttörés, ha közben sor kerül a nemzeti identitás és a polgárok közötti szolidairitás megerősítésére is. A nemzetközi szervezetek viszont gyakran figyelmen kívül hagyják a helyi kulturális, történelmi, vallási és politikai sajátosságokat. „Nem szabad úgy tennünk, mintha a szegénységtől eltekintve a gyenge államok ugyanolyanok lennének mint a nyugati államok."

Kaplan a nyugati államok létrejöttére emlékeztetve megjegyzi, hogy a központosított modern nemzetállamok „közös identitás és közös intézményrendszer segítségével" alakultak. Ahhoz, hogy az állam erős legyen, intézmények kellenek. Az intézmények viszont csak akkor maradhatnak fenn, ha az emberek legitimnek ismerik el őket. Ehhez elengedhetetlen, hogy az állampolgárokat közös nemzeti identitás kösse össze. Nyugaton „a nemzetállam az identitás és az összetartozás érzése tette lehetővé a fejlődést, a stabilitást, a gazdasági növekedést és a jó kormányzást." Demokratikus intézményrendszer akkor működhet hatékonyan, ha az emberek között erősek az informális kapcsolatok. A liberális demokrácia elképzelhetetlen az egyének közötti nagy bizalom nélkül: a közös identitás segít a konfliktusok mérséklésében és a vitás ügyek mediálásában. „A nyugati országokban az állam létrejötte a nemzet kialakulásához kötődik: a közös identitás erősödésével párhuzamosan és a közös szokásokkal összhangban megerősödtek a társadalmi intézmények." Mint arra egyebek között Robert Putnam, a társadalmi tőke fogalmát kidolgozó politológus rámutatott, a demokratikus intézmények csak ott maradhatnak fent, ahol az emberek többsége bizonyos közös normákat állami kényszer nélkül is elfogad és betart.

Természetesen a nemzetállamok létrejötte nem ment zökkenőmentesen: a modern nyugati államok történetét népirtások, erőszakos asszimiláció és polgárháborúk kísérték. A hosszú és lassú folyamat eredményeképpen azonban lassan mégiscsak stabil és egységes nemzetállamok alakultak ki. A modern nemzetállamok polgárainak döntő többsége közös identitással bír - franciának, kanadainak, ausztrálnak vagy amerikainak tekinti magát -, és elfogadja az állami intézmények legitimitását.

Azok a fejlődő országok, amelyeknek polgárait közös politikai és kulturális identitás köti össze, aránylag stabilak. Törökország, Kuvait, Dél-Korea, Botswana, Chile, Costa Rica, Vietnám, Thaiföld és Mongólia nagyjából homogén nemzetállam. A politikai intézmények stabilitását az informális bizalom és a társadalmi tőke teszi lehetővé. A harmadik világ államainak többsége azonban nem ilyen. A volt gyarmatok a függetlenség kikiáltásakor többnyire rendkívül elmaradottak voltak. A gyarmatosítók néhány kivételtől (India, Dél-Afrika) egyáltalán nem foglalkoztak a központi állami intézmények és az alapvető infrastruktúra kiépítésével. Ezekben az országokban sem központosított államigazgatási struktúra, sem közös identitás nem volt az önállóság elnyerésekor.

„A gyenge államok a különböző identitások közötti versengésétől szenvednek. A problémák egy jelentős része az országok létrejöttének körülményeiből fakad. A Nyugat által önkényesen meghúzott határok gyakran együtt élni nem képes csoportokat kényszerítettek közös államba." Ha sem közös identitás, sem erős központi intézmények nincsenek, akkor szinte biztos, hogy az állam gyenge. Irak és Afganisztán példája azt szemlélteti, hogy a közös nemzeti identitással nem rendelkező országokban az erős központi adminisztráció bukásával polgárháború, vallási viszály vagy egyenesen törzsi háború tör ki.

Sok idő kell hozzá, hogy a törzsi kultúrát közös nemzeti identitás váltsa fel - figyelmeztet Kaplan. A nemzetállamokra jellemző közös identitást és azonosságot magától értetődőnek vevő nemzetközi szervezetek és nyugati civil szervezetek gyakran megfeledkeznek erről a nyilvánvaló szempontról, és azt hiszik, hogy az állam és a demokratikus intézmények megerősítése csak pénzkérdés. Kaplan szerint ez tévedés, sőt, a segély gyakran csak az ellentéteket erősíti: ha a nyugati segélyek a törzsi vezetők kezére jutnak (márpedig erős központi állam hiányában ki másra lehetne bízni a támogatás elosztását), akkor aligha remélhető a központi állami intézmények és a közös nemzetállami identitás erősödése. „Az ilyen államok nem reformálhatók meg kívülről. A nemzetközi segítség szükséges, de nem elégséges feltétele a gyenge államok megerősítésének."

Kaplan szerint ezért a legfontosabb az átláthatóságnak illetve a társadalom egységének és biztonságának megerősítése. Mivel a gyenge államokban nincs központi hatalom, a meglévő - és gyakran szembenálló - etnikai, vallási, vagy kulturális csoportokat kell támogatni. Kaplan elismeri, hogy ennek a megoldásnak is vannak kockázatai: a viszályban álló csoportok támogatása elszakadással járhat, mint ahogyan ez történt Koszovóban, és amely Irakban is fenyegetett. De az olyan mesterségesen létrehozott államokban, ahol teljességgel képtelenség békés együttélésre kényszeríteni a különböző identitású csoportokat, még a határok átrajzolása is jobb az állandó erőszaknál.