Az emberek
előbb-utóbb megtalálják a boldogulásukhoz, ezáltal a boldogságukhoz
vezető utat. Az utak számosak lehetnek, valójában el sem tudjuk
képzelni, egy-egy ember hányféle utat jár be, míg elérkezik a hőn
áhított beteljesüléshez. Rendkívül fontosnak tartom a gondolatokat,
megérzéseket, az álmokat, a vágyakat, minden apró-cseprő kis rezdülést,
amit a bensőnkben lakozó húrokon játszik a Sors. Legnagyobb problémája a
jelen emberének az, hogy nem tudott felnőni. A baj ott van, hogy
gyermek sem maradt, ugyanis a gyermeki én sosem vagdalkozik, nem vádol,
nem őrjöng, nem árt másoknak, és ami rendkívül fontos: nem pusztít.
Valahol félúton megrekedt, a gyermekből már elindult egy folyamat, elért
egy szintet, aztán ott megállt, mert nem merte vállalni a kockázatot,
nem mert szembenézni önmagával, pontosan azért, mert önmaga sérülésétől
félt. Igen kényes állapot, akárhogyan is nézzük. Kényelmében és
félelmében az ember rendkívül dőre dolgokat tud összeeszkábálni, és
éppen itt van a bökkenő, az összeeszkábált, vagy –tákolt dolgok sosem
lehetnek igazán életképesek, tartósak.
Gyermekként az ember átél kifejezetten fontos dolgokat, azonban nem
szabad elfeledni, hogy egy érzékeny mesevilágban él, ám ezen világnak
megvannak a maga szabályai, megvan a maga valósága, s ez, mint olyan
kikezdhetetlen, mivel igazságosságra, szeretetre épül. Egy gyermek nem
tud nem szeretni. Elképzel önmaga köré egy kicsike világot, ahol jólesik
neki élni, amelynek alakjait, motívumait, mozdulatait, kifejezéseit
ismeri, tökéletesen érzékeli. Ebből a világból önkényesen kiragadni egy
gyermeket felér egy brutális gyilkossággal. Van egy természetes
folyamata az emberi fejlődésnek, amelyet ma egyetlen ember sem tud a
maga teljességében megélni, mivel vannak óvodák, iskolák, aztán
munkahelyek, s ezekben az intézményekben aztán gyarló módon faragják az
embergyermekét: próbálják megtörni. Ez a mai társadalom, világi
berendezkedés ordenáré valósága. Tulajdonképpen már gyermekkorban
elkezdődik egy olyan művi beavatkozás az ember életébe, amely a
későbbiekben százszorosan megbosszulja magát; érdekes módon, ennek a
beavatkozásnak senki sem fogja fel abszolút őrült gyalázatosságát;
mindenki igazodik a társadalomhoz, vagy öntudatlanul, vagy megalkuvás
által; én magam nem tudom eldönteni, melyik a szörnyűbb…
A természetes folyamatot hagyni kell kiforrni, megérlelődni: a gyermek
hadd nyíljon ki a külvilág felé, hadd érdeklődjön más emberek iránt, a
művészetek, vagy éppen a tudományok iránt. Mindenkinél más-más folyamat
ez; valaki hamar kilábal a gyermekkorból, valaki később, attól függően,
minek mikor érzi szükségét. Ebben rejlik az igazság értéke, hiszen
szabadnak születtünk mindannyian, a Jóisten gyermekei vagyunk, tehát
semmivel nincs kisebb jogunk a szabadsághoz, mint a Jóistennek. Gondolom
én, hogy ezen mindenféle rendű, rangú ember megrökönyödik, vagy eltátja
a száját, de ez csak azért fordulhat elő, mert az emberek nem néznek
önmagukba, vagy ha mégis, felületesen elsiklanak önnön érzéseik felett. A
gyermeki tiszta lelkületet bemocskolni, összetörni igen kényes
cselekedet, brutalitás, önkényes dőreség, amelyet sugall a társadalom. A
gyermeki fejlődést hagyjuk meg a gyermeknek, mi felnőttek pedig
figyeljük, nézzük őket, mert ez maga a csoda.
Bizton állíthatom, hogy az a gyermek, amelyik boldogan élte meg az első
tíz-tizenkét évét, nem lesz problémás a kamaszkorban, nem lesznek
görcsei, félelmei, amelyektől agresszívvá, vagy éppen tunyává válik. A
következő lépcsőfok vagy szint bevétele erősen kötődik az első szint
megéléséhez: ha az első lépcsőfokon a gyermek mindent megtapasztal,
megél, megismer, amit csak lehetséges, akkor a bensőjéből táplálkozó
erővel lesz képes feljebb lépni, az életében könnyebben fog előre
haladni. A kamaszkor is tartogat rengeteg új arcot, képet, gondolatot,
tapasztalást; születnek barátságok, szerelmek, erősen testvéri
kötelékek, de ezeket is hagyni kell kiforrni, majdan kifutni az életből,
ahogyan az ember élete megkívánja. Ha a kamasz szépen, görcsök nélkül
éli meg az első szerelmeket, az első barátságokat, nem alakul ki benne a
ragaszkodás, amely képes megmérgezni a későbbiekben házasságokat,
emberi kapcsolatokat… És ez rendkívül fontos! A fiatal emberi lény
magabiztossága, bensőjéből fakadó ereje nélkül életképtelen, örökösen
szorongó, félelmekkel teli alak, amelynek igazán körvonalai sincsenek,
csak egy alaktalan árnyéka. Ezen a ponton sem érdemes beavatkozni a
serdülő fiú/lány életébe, hagyni kell, hogy haladjon előre saját
sebessége szerint. Természetesen, ha elénk áll a gyermek, és kérdésekkel
bombáz minket, akkor igen érdemes válaszolni, összeszedni minden
tudásunkat, hogy tudjunk valami kis útmutatással szolgálni, ha már
hozzánk fordult az a gyermek. Mert nem szabad elfelejteni: egészen más,
ha a gyermek fordul hozzánk tanácsért, vagy ha mi magunk erőltetjük rá a
világnézetünket.
A következő lépcsőfoknak talán azt a nevet adhatnánk, hogy elő
felnőttkor, amikor a gyermek elérte a 18-25 éves periódust. Ezen időszak
alatt megszaporodnak a külső impulzusok, rendkívül erősen jelenik meg
az ember életében a külvilág, a másoktól kapott visszaigazolások
jelentősége. Ekkor már őrjítően vad szerelmek lángolhatnak fel, és ha
eddig nem jelent meg az életben a szexualitás, akkor ebben a korban
mindenképpen megjelenik, elég nagy teret is kap. Ez az élet rendje, ezen
nincs is nagyon mit beszélni. Az értelem kinyílásával egy fiú vagy egy
lány már különböző ideológiákkal kezd el foglalkozni, könyveket olvas,
ha egyetemre jár, ott részesül számos impulzusból, ami így vagy úgy, de
elég erőteljesen megpróbálja formálni a személyiségét. Ha az első két
lépcső megfelelő módon került meghódításra, nem lehet semmi gond ezekkel
a külső támadásokkal, hiszen az egészséges talapzaton álló személy
pajzsot tarthat maga elé saját erejéből, amelyről lepattog minden
kintről érkező dőreség. Igen fontos a szabadság megőrzése. Egy valóban
életrevaló ember, ha tisztában van saját erejével, képességeivel, tudja,
hogy mit lehet elvárni tőle, akkor nem ül fel a szorongó társadalom
hullámvasútjára, és így élete egyenletes, sík vidéken haladhat, s így el
tudja kerülni az egyszer fent, egyszer lent lélekromboló váltakozását.
Érdemes figyelni önmagunkat a különböző élethelyzeteinkben, mert nem
mindegy, hogyan nyilvánulunk meg bizonyos esetekben, az sem mindegy,
hogyan kezeljük konfliktusainkat; az emberből majdhogynem eredendően
hiányzik az egészséges, valódi magabiztosság, csupán valami elme által
vezérelt önkényes nyomás hajtja előre a különböző személyeket. Éppen
ezért olyan a világ, amilyen… Az emberi elme nem képes közösségekben
gondolkodni, számára nem létezik az a szó, hogy mi, csak én van. Ebből
fakad a mérhetetlen önzés, a gyalázatosan megnövekedett törtetés,
pontosan azért olyan a világi berendezkedés, amelyet nap mint nap
láthatunk, mert mindenki mindent fel akar halmozni, még olyan áron is,
hogy akár az egészségével fizet érte. Az elme elképzelt, túlvizionált
világában torz képek jelentik az emberiséget, súlyos egyedek harcának
fogja fel a mindenséget, a békét nem ismeri, s csupán olyan szeretetre
képes, amelyért mindenképpen viszonzást vár. Az elme: lélektelen.
Az a világ, amelyben az emberek boldog gyermekkort tudhatnak magukénak,
a fejlődésüket önmaguk szabályai szerint alakíthatják, nem gátolják
semmiféle társadalmi elvárások, messze túlmutatna a mai társadalmon.
Felszínre kerülnének a valódi értékek, például: barátságok, szerelmek,
testvéri kötelékek, maga a szeretet; hirtelen értékesnek számítana a
gondoskodás, a házasság, a család szentélye, és maga az élet csodának
minősülne. Utópisztikus képzelgésnek lehetne mondani ezeket a
gondolatokat, azonban nem szabad elfelejteni, hogy ez nem utópia, a mai
társadalom által megkomponált világ van rendesen vakvágányon.
Tulajdonképpen hasonló, vagy akár hajszálra pontosan ilyen
gondolatokkal operál az ezotéria. Számos író tollából születtek
mindenféle világmegváltó könyvek, itthon és külföldön egyaránt ismert
emberek foglalkoznak az egyén kérdésével, igyekeznek önmaguk felé
fordulva válaszokat kapni az életben fellelhető kérdésekre. Rengetegen
elbuknak minden áldott nap. A kérdés lehet az: ugyan miért? Nem is
igyekszem megválaszolni, hiszen nem vagyok mindentudó, sem mindenható,
ember vagyok, akinek vannak gondolatai, meglátásai. A fentebb leírt
„elmélettel” csupán azt próbáltam bemutatni, érzékeltetni, hogy nem
feltétlenül a jelen társadalma a legjobb, és hogy az emberek pontosan
nem válnak felnőtté, a gyermekek nem megfelelő módon cseperednek a
családban.
Sajnos, azt tartják manapság, hogy aki felnőtté kíván válni, annak
menthetetlenül meg kell ölnie gyermeki énjét, hiszen le kell zárni egy
szakaszt, hogy egy újba léphessen. Dőreség… Akár orbitális baromságnak
is nevezhetném… Éppen itt van a kutya elásva: az ember soha ne veszítse
el gyermeki énjét, soha, amíg ezen a Föld nevű bolygón él, különben
olyan halál köszönt rá, amelyet a mai szóhasználatban való életnek
nevezünk. A felnőtt ember megnevezés nem a gyermek elutasítását jelenti,
hanem azt, hogy egy ember megtanult felelősséget vállalni önmagáért,
teljes egészében véve az életére levetítve.
Ha ezen az egy mondaton végigzongorázunk agyunk vékony, ám igen
mozgékony ujjacskáival, ugyan ki merné kijelenti, hogy ő már felnőtt? És
ki merné azt állítani önmagáról, hogy bármikor bármilyen helyzetben
képes felelősséget vállalni az életéért? A válaszok valahol elvesznek a
levegőben…
Nos, így állunk, kérem tisztelettel!
Van egy világunk, amely egyáltalán nem törekszik arra, hogy az ember
önmaga valódi személyévé váljék, sőt, ha lehetséges, még igyekszik
rombolni igaz énképét, megcáfolni számos egyszerű igazságot. Ma buta
emberek kellenek, irányítható alakok, akik gondolkodás helyett csak
nézni tudnak, ám a látás művészetét mások gyakorolják… Ugyan kik? Itt
élünk ezen a csodálatos bolygón, egy élő, lüktető égitesten, amely él,
bármennyire is hihetetlennek tűnik, és nem tudunk mit kezdeni az
életünkkel, csak egy nekünk megfelelő sémát választunk ki, és folytatjuk
őseink ránk ragadt életvitelét, a mai dekadens mozgással karöltve. A
liberalizmus nevében számos régi hagyományt hagytunk hátra, kilöktük
őket a képzeletbeli kosárból, pedig meg kell jegyezni, a régiek még
tudtak élni.
Ez a világ igyekszik az embert elválasztani környezetétől, a
természettől, mint két különálló életet, noha az ember szervesen, ezer
szállal kapcsolódik a természethez. Megbecsülni az erdőinket, a
tavainkat, az állatseregeket, amelyek a szűkebb és tágabb
környezetünkben élnek – ez lehet némileg pozitív mentalitás. Elég
szánalmas dolognak tartom, hogy ma divatnak számít a környezetvédelem,
amikor ez az ember természetes attitűdje kéne, hogy legyen.
Az ember előbb-utóbb megtalálja boldogságát, a boldogulásának útját.
Mindenki más úton közelít, talán nincs is két azonos út, de ez
egyáltalán nem baj, éppen ettől színes az élet, nem ártana a
tapasztalatokat megosztanunk egymással. Vannak dolgok, amikben
kifejezetten biztos vagyok: az emberhez nem méltó magatartás az
irigység, az önzés, a harácsolás, a másokon való átgázolás. Nem könnyű
mindezek fölé emelkedni, de nem lehetetlen próbálkozás. Való igaz, nem
született senki Jézusnak, éppen ezért mindenki annak született; fordítva
is értelmezhető… Érdemes eszünkbe vésni: minden embernek feladata, hogy
elérje a jézusi minőséget, a szebb és jobb élet elnyeréséért…
Ha az ember függetleníteni tudja magát a társadalmi és politikai
rendszerektől: nyert; teljes bizonyosság kijelenthető, hogy megnyerte az
életnek nevezett játékot, hiszen többé nem lesz képes senki arra, hogy
beleavatkozzon az életébe. A világot úgy ki lehet zárni az életünkből,
hogy mégis benne maradunk, ugyanis az ember nem tudja kiszakítani magát a
mindenségből. Jogunk van dönteni; döntsünk…
http://mkh.valosag.net/index.php/temakoeroek/mveszetek/sz-kovacs-peter/3131-az-ember-egeszseges-fejldese