2011. december 3., szombat

Ernest Baert: A Római Birodalom bukásának az okai

Az elmúlt hónapban nyitották meg a Roma e i Barbari kiállítást a velencei Palazzo Grassiban. Jacques Aillagon - volt francia kulturális miniszter - kurátor szerint a kiállításnak az a célja, hogy bemutassa az évszázadokon keresztül tartó konfliktusokkal teli együttlétezést, amely végül is elvezetett a barbároknak a már meglévő római szervezetbe való kulturális integrálásához. Aillagon szerint "Európa a harmadik évezred kezdetén egy olyan kulturális forradalmon megy keresztül, amely hasonlít az elsőre". A The Economist szerint, amely áttekintette a kiállítást, "a rómaiak úgy döntöttek, hogy az asszimiláció a védelem legjobb formája".
A ki nem mondott, de nyilvánvaló üzenet szerint nem lenne szabad aggódnunk: ha Európa asszimilálja az összes újonnan bevándorlót, akkor minden rendben lesz, még akkor is, ha hatalmas hullámokban érkeznek, mivel a barbárok közel sem voltak annyira rosszak, mint ahogy azt történelmileg a római propaganda beállította. Az Economist még egy példát is felhoz, amely szerint a látszólag békeszerető Attila megtiltja csapatainak Róma kifosztását. De arról, hogy a dolgok mennyire nagyon vagy kevéssé változtak meg Róma eleste után, amikor már a barbárok voltak hatalmon, az Economist mindössze annyit ír, hogy a "történelmi bizonyítékok megritkultak. A rómaiakkal ellentétben, a barbárok nem gondoltak az örökkévalóságra (build for prosperity)..."
Tehát mit csináljunk? Rehabilitáljuk a barbárokat, és megint nézzük át Róma hatástalan kísérleteit az immigráció ellenőrzésére?
A Hogyan mentették meg az írek a civilizációt című könyvében Thomas Cahill azt állítja, hogy amikor a Római Birodalom szétesett, és amikor Európában eluralkodott a káosz, a ír kolostorokban a klasszikus (ókori görög és római) írásokat továbbra is másolták és védelmezték az 5. és 6. századok sötét időszakai alatt.
Ez egy érdekes tézis, amely ellentmond vagy kiegészíti azt a politikailag korrekt elméletet, miszerint az ókori görög írások az arabokon keresztül, részben Al Andaluson - Spanyolország - szivárogtak vissza Európába. De a könyv első fele, amelyben Cahill leírja a tipikus római és a tipikus barbár gondolatvilágát a Római Birodalom összeomlásának korában, jobban témába vág, mint a fenti kérdés.
Vagy ezer éven keresztül a római katonai technológia és szervezés annyira felsőbbrendű volt, és a római seregek olyan eltökéltek voltak, hogy ha a faltörő kosaik megjelentek a városok védőfalai alatt, az már elég volt, hogy az ostrom alatt lévő városok megadják magukat. Habár a római seregek brutálisan leverték a felkeléseket, a római megszállás viszont azzal az előnnyel járt, hogy a Római Birodalmon belül a Pax Romana uralkodott, a törvény hatalma, ami lehetővé tette a kereskedelem és a kultúra felvirágzását. Az emberek élettartama hosszabb volt, mint valaha (és hosszabb, mint a Római Birodalom összeomlása után nagyon sokáig). Ken Dark szavaival élve, a Római Birodalom egy "Európát átfogó állam volt, [...] egy valutával, központosított katonai és jogi rendszerrel, és egy transznacionális elittel, amely kapcsolatban állt a Nyugat-Európától a Földközi-tengerig megtalálható kultúrával, amelynek a latin volt a hivatalos nyelve". Róma volt az első multikulturális állam: ha valaki tudott latinul beszélni, akkor akár a legfelső szintekig is eljuthatott. Vannak, akik a Római Birodalmat az első nemzetközi vállalatnak hívják.
Kívülről a Római Birodalom az ígéret földjének tűnt: a vandáloknak és más barbároknak a Rajna és a Duna túloldalán. Az évszázadok folyamán egy piciny kisebbségük képes volt átverekedni magát a természetes határon. Korábbi bevándorlók, mint pl. a gallok, letelepedtek, és beintegrálódtak Róma multikulturális és multivallásos olvasztótégelyébe, és néhányan sikerrel jártak. De a lehetőség, hogy egy szép napon ez a szivárgás egy kezelhetetlen áradattá váljon, amelyet a túloldali népességi nyomás váltott ki, és amely elöntötte Európa legrégebbi és legnagyszerűbb birodalmát, szinte felfoghatatlan volt a rómaiak számára.
A negyedik században a birodalom már kezdett szétesni, de csak kevesen fogták fel, hogy ez egy visszafordíthatatlan folyamat. Az észak-afrikai területeket elhagyták, amelyeket a barbárok el is foglaltak. A hadsereget lenézték, és a legtöbb újonc vagy nem római, vagy félig elrómaisodott barbár zsoldos volt. Cahill megjegyzi, hogy "Róma fokozatosan omlott össze, és a rómaiak évtizedeken keresztül alig fogták fel, hogy mi is történik". A bevándorolni akaró barbárokat csőcseléknek tekintették, ugyanakkor a bevándorlást nem tekintették veszélynek. De amikor rájöttek, hogy milyen veszélyekkel is jár ez, akkor már túl késő volt.
406 telén a Rajna szilárdra fagyott, és a várakozó vandálok, alánok és subeianok ezrei úgy léptek be Rómába, hogy meg sem állították őket. 410-ben 800 év után először dúlták fel Rómát. Mindössze 23 évvel később 80 ezer vandál kelt át a Gibraltári-szoroson.
Róma nem külső, hanem belső gyengeségek miatt bukott, amelyek között az elsők között kell megemlíteni a cél, az identitás és az ellenállásra (stand up) - akár katonailag - való akaraterő elvesztését. Az okokról egész könyvtárakat írtak. Kenneth Clark ezt írja a Civilisation című könyvében: "A civilizáció megkövetel egy kis mennyiségű anyagi jólétet - elég, hogy egy kis pihenővel szolgáljon. De sokkal jobban megköveteli a bizalmat - bizalmat a társadalomban, amelyben az egyén él, hit a filozófiájában, és hit a törvényeiben." Egy másik kommentátor így összegzi a dolgokat: "Ha megnézzük a római hadseregbe, adminisztrációba és társadalomba történő germán beszivárgás sorrendjét, akkor az a kép tárul elénk, hogy Róma nem megbukott, hanem hogy a római állam önkéntesen adta fel magát. Hagyta, hogy a napi teendők feletti ellenőrzés kicsússzon az ujjai közül, mindenféle küzdelem nélkül, egészen az elmúlásig." Érdemes megjegyezni, hogy a behatoló barbár hadseregek kicsik voltak a népességhez képest. Egyszerűen jobban voltak motiválva.
A Róma bukását követő világot igazából csak "káoszként" és a "sötétség világaként" lehet leírni. A kereskedelem, a valuta és a tanulás szinte megszűnt. A városok elnéptelenedtek, és a várható élettartam lecsökkent. Róma város lakossága 100 ezerre csökkent a 6. században. Pár évszázaddal korábban elérte az egymilliót. Britanniában a lakosság 400 és 700 között a felére csökkent. Egyiptomban, Görögországban és a Balkánon 1000 évre volt szükség, hogy elérjék a Római Birodalom alatti lakosság méretét. Britanniában a Római Birodalom bukását követő két évszázadban a pénzverés és a pénz használata teljesen megszűnt, és az összes kereskedelem barteren alapult. Valószínűleg nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy Róma bukása (és a kereszténység felvétele - a szerk. megj.) Európát 500 évvel vetette vissza.
Cahill a Római Birodalom utolsó napjait a mai amerikai/mexikói határ helyzetével hasonlítja össze: a határ egyik oldalán ott vannak az elszegényedett tömegek, amelyek megpróbálnak átjutni a túloldalra, amely az ígéret földjének tűnik. De ennél egy sokkal szembetűnőbb példát is fel lehetne hozni: Nyugat-Európáét. Miután kénytelen volt feladni az észak-afrikai gyarmatait, sikeresen beintegrálta az olyan bevándorlók első hullámát, mint pl. az olaszok és portugálok, de utána minden bizonyíték ellenére abba a hiszembe esett, hogy a kelet-európai és észak-afrikai migránsok állandó hadát is korlátlanul lehet asszimilálni. A saját civilizációjába vetett hitt elvesztése, a bűnözés növekedése, a multikulturális társadalomba vetett eszement hit, az idegeneknek adott pénz abban a reményben, hogy otthon maradnak, de ugyanakkor a már bennlévő bevándorlók legalizálása, a bevándorlókba vetett bizalom a hadseregben, szóval rengeteg a párhuzam a Római Birodalom utolsó évszázada és a mai Európa között.
Ha a vandálok képesek voltak átküldeni 80 ezer embert a Gibraltári-szoroson, akkor miért vetjük el a lehetőséget, hogy ami ma egy kis érnek tűnik, az hirtelen áradattá válhat, amelyet az illegális bevándorlók ismételt legalizációja csak bátorít? Képzeljük el, ha egy észak-afrikai diktátor hagyja, hogy a haditengerészeti flottáját az afrikai bevándorlók arra használják fel, hogy átkeljenek vele a Földközi-tengeren. Hajlandóak lennének-e az európai határőrök rálőni olyan hajókra, amelyek tele vannak nőkkel és gyermekekkel, a nemzetközi sajtó szeme láttára? Valószínűleg (már) nem. Tehát az ér előbb-utóbb áradattá duzzadhat.
Hogy fogja végezni Európa? Mint a Római Birodalom? Nem valószínű (habár nem is lehet teljesen kizárni). Ugyanakkor egy kiállítás, amely rehabilitálja a barbárokat és a bevándorlásnak a Római Birodalomra való kihatását, nem igazán a legmegfelelőbb eszköz arra, hogy meggyőzzön minket a mai bevándorlás erényeiről.
Forrás:
http://cikkek.soti.ca
http://www.brusselsjournal.com
Ford.: Soti

Nagy Figyelmeztetés: hamarost itt a világvége?

Ez a katasztrófa úgy fog elérkezni a földre, mint egy villám. Abban a pillanatban a reggeli nap fényét szuroksötét váltja fel – áll a levelezőlistákon terjedő Nagy Figyelmeztetésben.
Hogy mi is ez a Nagy Figyelmeztetés? Ez vezetné be a Krisztus második eljövetele előtti időszakot: „most egy új korszak köszönt erre a világra, amit csak nagyon kevesen fognak megérni. Eléri ezt a földet igazságosságom haragja. A nagy figyelmeztetés már útban van. A nagy természeti katasztrófák, és szerte a forrongások ennek a jelei – mondta állítása szerint Jézus 2011. március 22-én egy Mária Julianna nevű látnoknak.
 Mindenesetre olyan praktikus tanácsokat is kaptunk, hogy „legyen tartalék élelmiszeretek:  víz, szentelt gyertya, mely világosságot ad majd nektek. Legyen nálatok szenteltvíz,  só és olaj a házban. Legyen kéznél otthon takaró, és elsősegély felszerelés! Hordjátok magatoknál a Szentelményeket, de legyenek veletek otthonaitokban és az autótokban is (kereszt, csodás érem, skapuláré).  A szentírás és az imakönyv is legyen közeletekben.” 
„A Nagy Figyelmeztetés után életetek egy bizonyos időre drámaian megváltozik. Többé senki nem foglalkozik üzleti dolgokkal. Minden ilyesmi leáll,  mert az emberek nem az üzleti dolgokkal fognak foglalkozni,  hanem a lelkükkel. Minden más is, ami nem a lélek megmentésével kapcsolatos, jelentéktelenné válik és abbamarad,  például a tömegközlekedés.”
Rejtőzködő közvetítők?
Mindezt a nagyfigyelmeztetés.hu című oldalról tudhatjuk, amelynek híre egyre jobban levelezőlistákon terjed. Külön pontokba szedve tájékozódhatunk Jézus állítólagos üzeneteiből arról, hogy mi a Nagy Figyelmeztetés, miért következik be, hogyan fog zajlani, mit kell tenni a bekövetkezéséig és mit utána. Itt olvashatunk arról is, hogy Maria Divine Mercy (a szerénytelenül csak az Isteni Irgalmasság Máriájának nevezett látnoknő) által, 2011. november 17-én kapott üzenetben Jézus azt kéri, hogy vegye kezdetét egy Jézus az Emberiséghez „Imahadjárat”, a Jézus Krisztus által a világnak adott imákból, azok naponta történő elimádkozásával. A nagyfigyelmeztetés.hu ugyanakkor a thewarningsecondcoming.com oldal magyar változatának tartja magát (az oldal alcíme: „új próféciák a második eljövetelt megelőző világeseményekről”). Ugyancsak ehhez a szubkultúrához tartozik az utolsoidok.com oldal is. (Lépten-nyomon hangsúlyozzák, hogy a Nagy Figyelmeztetés nem Jézus második eljövetelére utal, ugyanakkor az anyaoldal címe mégis a második eljövetelre utal). 
Három kiválasztott ország tűnik fel a jelenésekben: Az Amerikai Egyesült Államok, Izrael és Magyarország: „amikor mindhárom vezető politikust megölték, az arab világ összefog. Izraelt felmorzsolják, majd Amerika ellen fordulnak. Ledobják rájuk az atomot. Amerika lángokban fog égni. Ezzel elkezdődik a harmadik világháború. Lezárul ez a korszak. Egy új következik. A béke és a szeretet kora.” „Édesanyám soha nem vette le a kezét Magyarországról, és nem is fogja.” A három vezető politikus közül az első Kadhafi lett volna ezen oldalak szerint. A videók hangvétele patetikus, hatásvadász.
A Magyar Kurír megpróbált utána járni ezeknek a jelenéseknek. Érdekes módon Maria Divine Mercy látnoknőről az interneten nem lelhető fel fénykép, többnyire csak Faustina nővér fotóját dobja rá ki a Google keresője. Megpróbáltuk elérni a nagyfigyelmeztetes.hu szerkesztőit, „Ritát” és „Orsit” az oldal e-mail-címén keresztül. Személyes találkozásra nem vállalkoztak, írásban azonban készségesen válaszoltak feltett kérdéseinkre. Megkeresésünknek bevallásuk szerint nagyon örültek, mivel „igen fontos dologról van szó, és sajnos az egyház nem beszél erről, így azok a lelkek, akik csak a templomban értesülhetnének erről, félő, hogy nem fogják tudni olyan felkészülten várni, mintha erről már hónapok óta olvasnának.”
Mint írják: „a Nagyfigyelmeztetésről először a Szűzanya beszélt Garabandalban, 1961-ben. A világ különböző pontjain élő látnokok egybehangzóan beszélnek a Nagyfigyelmeztetésről: Dél-Amerikától Ausztráliáig, Maria Divine Mercytől , Mária Juliannáig. Érdemes meghallgatni a Maria Divine Mercyvel készített interjút mert abból sok kérdésére választ kap: öt papnál járt, mire a hatodik elvállalta a lelkivezetését, de nem fedi fel, hogy melyik püspökséghez tartozik, és azt sem, hogy hol él, ki ő, mert az Úr Jézus kérése az, hogy a rejtekben kell maradnia, sok más prófétához hasonlóan. Nem fedheti fel magát, így nem fogja elárulni kilétét sem addig, amíg erre nem kap utasítást Jézustól. Ezért sem talál Róla fényképet. Ő olyan eseményekről kap próféciákat,  amelyek Jézus második eljöveteléig következnek be, ami nem összetévesztendő a Nagyfigyelmeztetéssel. Ez két külön esemény. Sajnos azonban mi sem tudjuk felfedni magunkat – ez a lelkivezetés, hogy maradjunk a háttérben –, de minden kérdésre tudunk írásban válaszolni.” 
A garabandali jelenések 1961-65 között történtek az észak-spanyolországi San Sebastian de Garabandalban, ahol először Szent Mihály arkangyal, majd a Szűzanya jelent volna meg négy iskolás lánynak. A garabandali jelenésekről az egyház nem nyilatkozott, a helyi püspökök és az egyház képviselői általában tartózkodóan, hol szkeptikusabban, hol óvatosan a látnokokat védve nyilatkoztak, de hivatalos egyházi álláspont nincs az ügyben. Mindenesetre érdekes, hogy innen olyan jóslatok származnak, mint hogy a nagy figyelmeztetés utáni második „esemény  egy  csütörtöki  napon este 8.30-kor  egy bizonyos évben április 8-án, 16-án vagy e két dátum között következik be”.
A Jelenések könyvének idejét éljük?
A Nagy Figyelmeztetésről már Székely János esztergom-budapesti segédpüspök is beszélt, aki leszögezte: „minden olyan magán-kinyilatkoztatás, amelyik időpontokat jósol meg, és végső események konkrét idejét akarja meghatározni, ellentmond Krisztus szavainak. A végső események időpontját senki sem ismeri, csak az Atya”. Ezt a Nagy Figyelmeztetés hívei úgy cselezik ki, hogy közlik: esetükben szó sincs a második eljövetel idejének megadásáról, itt egy figyelmeztetésről van szó. Székely János véleménye többek közt a szeretetföldje.hu-n olvasható, ahol az első, reagálásként érkezett kommentben bizonyos Z. Levente megállapítja (és ez általános vélemény a Nagy Figyelmeztetés drukkerei közt): azt is tudjuk, hogy a Jelenések könyvében leírtak idejét éljük, elegendő kitekinteni a világban történő eseményekre”. 
Puskás Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hittudományi karának teológus professzora ezzel szemben a Kurír kérdésére leszögezte: „az első század végén keletkezett apokaliptikus irat, a Jelenések könyve is igazából történelemteológiát foglal magában. Ezeket a jeleket úgy kell értelmezni, hogy hol fölerősödve, hol visszahúzódva folyamatosan jelen vannak a tapasztalati világban, és arra figyelmeztetnek minket: mennyire sérülékeny és törékeny az, amit az ember létrehoz.”
A teológus szavaihoz hozzáfűzhetjük: a mai „világban történő események” egyáltalán nem exkluzívak. Ha a „nagy természeti katasztrófák, és szerte a forrongások” a nagy figyelmeztetés jelei, akkor a történelem bármely korábbi szakasza is lehetett volna ilyen jel, hiszen nincs ma több történelmi katasztrófa, nincs több háború és nincs több forrongás, mint korábban – maximum számunkra új mindez, ha még nem tapasztaltunk hasonlót életünk folyamán. Talán meglepő a párhuzam, de az arab tavasz eseményeinél nagyobb mértékű változás volt a kelet-európai kommunista rendszerek összeomlása 1990 körül. A válság sem éri el azt a mértéket, amelyet elért az 1929-33-as nagy gazdasági világválság, továbbá az első vagy épp a második világháború idején is sokkal inkább érezhették magukat az emberek az apokalipszis tájékán. De ugyanez volna elmondható a forradalmak koráról, a 19. század első feléről, vagy a középkori járványok idejéről is. 
Az olyan ellentmondásokról nem is beszélve, mint hogy „egy nagyon hideg éjszakán fog mindez elkezdődni”, illetve „ez a katasztrófa úgy fog elérkezni a földre, mint egy villám. Abban a pillanatban a reggeli nap fényét szuroksötét váltja fel”. Emellett az Amerikai Egyesült Államok és Izrael mint állam történelmi szerepét kiemelő, küldetéstudatos felfogás az amerikai neoprotestáns kisegyházak sajátja. 
A Nagy figyelmeztetés maga is a fogyasztói szemlélet terméke?
Van esély rá, hogy Krisztus figyelmeztet minket a végidők előtt, de az idők jeleinek értelmezése a mindenkori tanítóhivatalra tartozik. A tanítóhivatal viszont a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes kezdetű lelkipásztori konstitúciójában kimondta, hogy sem az idejét, sem a módját nem ismerjük Krisztus második eljövetelének. Pál apostol annyit mond, át fog alakulni a természet. A borúlátó, katasztrófalátó, ijesztgető szemlélet az ószövetségi prófétákból is táplálkozik - fejtette ki a Kurírnak Kránitz Mihály, ugyancsak a PPKE HTK professzora.
Hozzátette: az egyház az ilyen felhívásokra, mint a Nagy Figyelmeztetés, nem reagál, mert akkor belemenne kisstílű vitákba. Persze amennyiben valami megtérésre és bűnbánatra hív fel, annyiban evangelizációs módszer, „de azt hiszem, itt nem erről van szó: olyan szavakkal, érzelmekkel operálnak ezek a tudósítások, amelyeknek a kinyilatkoztatáshoz nem sok közük van”. Senkivel nem történhet baj, aki szentségi életet él, a keresztény embernek hűségesen követnie kell vallási kötelességeit: ima, szentmisén való részvétel, Krisztussal való találkozás, szolgálat. „Ez a hit útja, nem pedig az ijesztgetéseké és fenyegetéseké.” 
Elmondta még, hogy „az egyház idejére, tehát az előző kétezer évre eső jelek közt lehetnek a magán-kinyilatkoztatások is, amelyeket az egyház megvizsgál, és vagy elfogadja, vagy azt mondja, ez az egyénhez szólt. A krisztusi kinyilatkoztatáshoz ezek semmit nem tesznek hozzá, maximum megvilágítják, megerősítik”. A huszadik századi Mária-jelenések közül számosat elfogad az egyház, másokról még nem nyilatkozott. Állítólag folyamatban lévő jelenéseket az egyház vizsgál ugyan, de nem szokott róluk nyilatkozni. 
Az ilyen világvégeváró hangulat végigkíséri az egyház történetét, már az evangéliumokban megtaláljuk ennek a nyomait – mondta Puskás Attila. – Máté evangéliumának 13. fejezetében Jézus második eljöveteléről beszél, és említ bizonyos jeleket. Az első keresztény közösségek kézzelfogható jelekhez kötötték a második eljövetelt, ilyen például a jeruzsálemi templom lerombolása. Jézus összes végidőkre vonatkozó mondatának azonban az a végkicsengése, hogy egyetlen konkrét jelhez sem szabad hozzákötnünk a második eljövetelt. 
Adventben vagyunk, ilyenkor is azon van a hangsúly, hogy legyünk éberek és virrasszunk.  A számadásra való készenlét alapállapota kell legyen a keresztény embernek, és nem szabad hozzá kötni konkrét politikai fordulatokhoz – mutatott rá a PPKE HTK tanára. – Bizonyos értelemben már eljött a végidő, Jézus megtestesülésével és húsvétjával. Isten országa már itt van, csak jelenléte a történelemben még láthatatlan, rejtett. A halálunkra is készen kell állnunk, és Krisztus második eljövetele nem jelent személyes szinten ennél többet. Az Isten akaratához való igazodás állandó feladata a keresztény embernek. 
Puskás Attila is úgy véli: amennyiben az úgynevezett látnokok arra szólítanak fel, hogy térj meg és vedd komolyan az evangéliumot, semmi újat nem mondanak. Ennek komolyan vételéhez azonban „nem kell fenyegetéseket hozzácsatolni. Ne a hamarosan bekövetkező vég miatti félelemből fakadóan vegyük komolyan a keresztény életet! Ez nem volna krisztusi lelkület. Ahhoz képest, hogy Krisztusban bízva kell élni, nem látom értelmét az ilyen látomások után való futásnak.” 
Szenzációéhséget, a különleges dolgok iránti fogyasztói szemléletet érzek ki a Nagy Figyelmeztetés tálalásából. Aki rendszeresen olvassa az evangéliumokat és éli a lelkiéletet, annak nincs szüksége ilyesmire. Torzítja a keresztény felfogást, ha konkrét időponthoz, konkrét eseményekhez, esetleg politikai eseményekhez kötjük a második eljövetelt, netalántán rémképekkel próbáljuk az embereket rávenni a megtérésre – foglalt állást Puskás Attila. 
Szilvay Gergely/Magyar Kurír

A szabadkőművesség és a forradalmak intellektuális előkészítése

„Mindig ezrével akadnak olyan naiv emberek, akik azt hiszik, hogy a forradalmak spontán mozgalmak, amelyek maguktól kirobbanhatnak. Pedig ez képtelen feltételezés egy olyan korszakban, amely arra törekszik, hogy a tudományosság korszaka legyen, és amely tudja, hogy éppen azokat a folyamatokat – mint például a holttest felbomlását, a betegséget, az öregedést, az úgynevezett természetes halált –, amelyekről korábban azt hitték, hogy automatikusak, és semleges természeti törvények szabályozzák őket, toxinoknak, bacilusoknak nevezett konkrét és élő ágensek határozzák meg. Ugyanez történik a társadalomban, amely a térben, a történelemben, az időben létező emberiség. Az emberi személyekben testet öltő bacilusok, toxinok – amelyeket a nemzedékek szeme nem vesz észre, és amelyekről a történészek szeme nem vesz tudomást, vagy (még gyakrabban) azt képzeli, hogy nem vesz tudomást, de amelyeknek létezése a társadalom és a történelem bakteriológusa számára nem titok – váltják ki a forradalmak képviselte lázakat, bomlásokat és görcsöket.” – E szavaknak (amelyek Malynski és de Poncins Okkult háború című könyvében olvashatók) alapvető módszertani elvként kellene szolgálniuk mindazok számára, akik manapság a történelmi diszciplínákat művelik, és akik fel akarják fogni az utóbbi évszázadokban kibontakozó események valódi értelmét.
Valójában a forradalmak történetét még nagyrészt meg kell írni; a francia forradalomtól – a „nagy forradalomtól” – kezdve, amelynek vonatkozásában még ma is jórészt éppen a forradalmat előkészítő köröktől származó sugalmazások hatása alatt állunk. Annak, aki számot szeretne vetni azzal a háttérrel, amely a nyugati világ válságának ezen alapvető eseménye mögött meghúzódik, egy (az Einaudi kiadónál most megjelent) valóban értékes és alaposan dokumentált művet ajánlhatunk: Bernard Fay A szabadkőművesség és a XVIII. század intellektuális forradalma című munkáját.
E munka nem csupán ennek a mozgalomnak – a legtöbbek által nem is gyanított – képét mutatja be, hanem a szabadkőműves szekta módszereit is illusztrálja. Ami pedig a felforgatás tudományába jobban beavatottakat illeti, ők Fay könyvében sok olyan anyagot találhatnak, amely tovább vezetheti őket; és megláthatnak olyan dolgokat, amelyeket – megfelelő alapelvek híján és a különböző események és személyiségek anekdotikus és látványos oldala iránti előszeretete következtében – a szerző nem vett észre.
Hogy szabadkőművességnek a francia forradalomban játszott szerepét megértsük, abban az értelemben kell kiterjesztenünk a társadalmi „mikrobák” képét, hogy megállapítsuk: ahhoz, hogy egy szervezet felbomoljon, vagy bomlása felgyorsuljon, három tényezőre van szükség. A szervezet bizonyos részeiben szükség van egy általános kedvező feltételre (prediszpozícióra); szükség van továbbá arra, hogy a válaszadásra képes erők érintetlenek legyenek; végül szükség van a mikroba aktív akciójára, amely a bomlás felé tartó elemeknek kijelöli a kívánt irányt.
A francia forradalomban e három feltételt a szabadkőművességnek és ügynökeinek általános irányításával szisztematikusan megvalósították. Immár itt az ideje számot vetnünk azzal, hogy a francia forradalom mint a nép lázadása, mint – az „elkerülhetetlen túlkapások” ellenére – „az emberi jogok nemes követelése”, és így tovább, hazugságok, amelyeket csak tapasztalatlan és gyanútlan fiataloknak lehet bemesélni. Sajnos, ez iskoláinkban nem ritkán még ma is előfordul. A francia forradalomban – mint ahogyan egyébként majdnem minden más forradalomban is – a „népnek”, a tömegnek csak passzív szerepe volt. A valódi ágensek olyan kisebbséget alkottak, amely felhasználta az intellektuális és ideológiai eszközöket, és amely befogadta és elterjesztette a forradalmat előkészítő felforgató tevékenységet. E kisebbség egyáltalán nem a „nép” volt – éppen ellenkezőleg, az arisztokrácia, a nemesség.
Ami a különböző tényezők közül a „prediszpozíciót” illeti, ezt azok a körülmények jelentették, amelyek között Franciaországban – annak a módszeresen arisztokráciaellenes, antifeudális és abszolutisztikus tevékenységnek következtében, amelyet Szép Fülöptől kezdve az úgynevezett Napkirályig ennek az országnak a királyai kifejtettek – a nemesség élt. Fay kutatásai megerősítik azt, amit ezzel kapcsolatban több alkalommal kifejtettünk[1]. Nevezetesen: virtuálisan éppen az abszolutista centralizmus készítette elő a forradalmat, amikor meggyengítette a feudális nemességet, amely minden normális rendszer fenntartója és csontváza. Ez a nemesség a hierarchikus rend folytatásának biztosítéka ott is, ahol e rend legmagasabb csúcsa, a királyság, válságba kerül. Az említett tevékenység következtében a francia nemesség csak kellemetlenségekkel és megaláztatásokkal találkozott; hatalmától megfosztva elhagyta ősei földjét, udvari nemességgé alakult át, a hiúságban és az elvesztett presztízs és befolyás pótlékaiban keresett kompenzációt.
Ez volt az úgynevezett „társaság” (le monde); szinte önmagáért való hatalom az udvar perifériáján; a nagyvilági és az intellektuális közötti és – már az 1700-as években – egyre inkább nemzetközi és sznob vonásokkal. Egy új, bensőleg alaktalan kaszt jelenik meg, amely nélkülözi az ókori kasztok férfias és rasszbeli vonásait. Alapjában véve nyitott, mivel olyan értékeket tisztel, mint a gazdagság és a „csillogó” intelligencia. A hiteles ókori nemesség nem becsülte sokra e vonásokat, és ez immúnissá tette minden beszivárgással és promiszkuitással szemben. Csak formálisan és szórványosan tradicionalista, konzervatív és nemzeti; valódi irányultsága viszont – reakcióképpen – liberális. Ez egyre inkább megmutatkozik, amikor XIV. Lajos halálával eltűnik az utolsó gazda, aki még keményen éreztette az öklét.
Pontosan a lecsúszott és dekadens nemességnek ezt a „csillogó” és üres környezetét választották ki a felforgatás előkészítésére; jóval azelőtt mintsem a „nép” bármiféle „jogokra” és „emberi követelésekre” gondolt volna. A nép a szabadkőműves elem által megfelelően manipulált nemességtől kapta meg ezeket az agyrémeket; azzal a feladattal, hogy azokat a „felvilágosult és nemes szellemek” absztrakt spekulációiból sajátosan forradalmi erőkké alakítsa át. Ezt az abszolutizmus által teremtett, már említett pszichológiai és társadalmi előzmények körültekintő felhasználása tette lehetővé.
Fay érdeme, hogy kiemelte azt a szerepet, amelyet e vonatkozásban a korai 1700-as évek francia „nagyvilági társaságának” angolosítása játszott. Az erősen protestantizált angol nemesség úgy jelent meg, mint – ahelyett hogy a monarchia tartotta volna őt sakkban – amely sakkban tartja a monarchiát, és ezért irigylésre méltó példa és elbűvölő minta, minden liberális erény menedékhelye. A Napkirály halála után az angol „nagyvilági társaság” határozta meg a francia „nagyvilági társaság” tónusát. Megjegyezhetjük, hogy ez volt az első eltévelyedés. Ahelyett hogy a központi nyomás csökkenése nyomán hatalommal bíró, igazi feudális és tradicionális nemességgé alakult volna át, és megtalálta volna a presztízsének visszahódításához vezető utat, a francia nemesség elindult lefelé a lejtőn: egy kártékony – és alapjában véve mitikus – mintát követett. Ugyanis Fay azt is megmutatja, hogy az angol arisztokrácia ragyogása pusztán külsőleges volt, és a csillogó homlokzat mögött már ekkor is a romlás rejtőzött.
De ha egyszer ez volt a francia nemesség orientációja, a talaj elő volt készítve. Elég volt elvetni belé a magot, hogy megteremjen a kívánt gyümölcs. És itt kapcsolódik be a mikrobáknak, vagyis a szabadkőművességnek a tevékenysége. Fay megfontolásai lehetővé teszik, hogy különböző fázisokat különböztessünk meg. Mindenekelőtt itt van a kovász (vagy vírus) fázisa. Mindegyik fázis közül ez a legsötétebb, mert ebben keletkezik a szabadkőművesség mint potenciálisan forradalmi szekta. A második fázis az „intellektuális forradalom”, a kovász elterjesztése az európai arisztokráciát elbűvölő „mintában”. Ebben a fázisban ragadta magához az angol arisztokrácia a szabadkőművességet, és szabadkőművesedett el az angol arisztokrácia. A harmadik fázis a fertőzés kibontakozása egészen a krízisig, vagyis Angliából kiindulva a szabadkőműves eszmék elterjedése. Ez különösen Franciaországra összpontosul, ahol létrejön – hogy úgy mondjuk – a „lecsapódás”, és az intellektuális forradalom a társadalmi forradalomba torkollik. Emeljük ki azonban, hogy az egész művelet első próbáját – amelynek célja az lett volna, hogy megkönnyítse a következő próbát – sikerült szerencsésen leküzdeni. Az általánosan tanított történelemben erről sem esik egyetlen szó sem.
Fay könyvében megtaláljuk annak pontos dokumentációját, hogy az amerikai forradalmat is lényegében a szabadkőművesség készítette elő, és azután közvetlenül – egy meghatározott incidens segítségével, amely casus bellihez vezetett – a szabadkőművesség provokálta ki. A forradalom legfontosabb kovácsai – Franklintól és Washingtontól kezdve – szabadkőművesek voltak. Szabadkőműves összejöveteleken fogalmazták meg azokat az eszméket, amelyek az amerikai forradalmi mozgalom különböző eseményeinek alapjául szolgáltak. Így a híres Függetlenségi Nyilatkozatot is – ugyanúgy ahogyan egy 1917-ben Párizsban tartott nemzetközi szabadkőműves kongresszus fogalmazta meg mindazokat az eszméket és alapelveket, amelyek a Nemzetek Szövetségének ihletőivé váltak. Ahogyan Fay elmondja, a forradalom győzelme után rendezett nagy felvonuláson Washington nem karddal az oldalán, hanem kötényben és szabadkőműves vállszalaggal, a szekta nyakékeivel és jelvényeivel feldíszítve, más kiemelkedő szabadkőművesek élén jelent meg. „Ez volt a valaha is látott legnagyobb szabadkőműves parádé.” És már e pillanattól kezdve Franklin – az új Prométheusz, aki jelmondata szerint elragadta az égtől a villámot és a zsarnokoktól a jogart – el tudta bolondítani a francia nemességet, hogy végül Franciaország katonailag beavatkozzon a lázadó Amerika oldalán. Amerika pedig ezt úgy hálálta meg, hogy – részben magának Franklinnak a révén – a forradalmi és „nemesen” liberális eszmék újabb adagját importálta Franciaországba.
De nézzük most a kovász előkészítésének fázisát. Mondottuk, hogy ez egy rejtélyekkel tele fázis, mert rejtélyes az a folyamat, amelynek révén az úgynevezett „operatív” szabadkőművesség „spekulatív” szabadkőművességgé alakult át. Ez az átalakulás az 1700-as évektől kezdve az egész – először intellektuális, majd társadalmi és politikai – felforgató folyamatnak a kulcsa és kiinduló pontja. Valójában előítélet – amely ellen nem szűnünk meg harcolni –, hogy a szabadkőművesség mindig felforgató politikai szekta volt. A szabadkőművesség kezdetei homályosak és távoliak, azonban bizonyos, hogy a forradalmi szekta vonásait csak a fent jelzett átalakulás pillanatától kezdve vette fel, vagyis az 1700-as évek első negyedében és a szabadkőműves Jean Théophile Desaguliers által kifejtett „reformtevékenységgel” kapcsolatban.
E periódus előtt már létezett Angliában az „operatívnak” nevezett szabadkőművesség. Az, amit Fay erről mond, kissé felületes és a külsőlegesre korlátozódik. Látható, hogy ebben a vonatkozásban nem igazán kompetens. Szerinte az operatív szabadkőművesség az építészek ókori testületeinek volt a továbbélése (innen a szervezet neve), amely megőrizte a mesterségnek egykor a hivatás gyakorlásához kötődő titkos rítusait és jelképeit. „A páholyok operatívak voltak. Templomokat építettek, meszet oltottak, tervrajzokat vázoltak fel, köveket faragtak, és minderre szabályaik voltak. E szabályok rituáléikban nem csupán mint mesterségbeli titkok jelentek meg, hanem úgy hirdették őket, úgy alkalmazták a beavatottakra, és úgy mutatták be a profánoknak, mint erkölcsi előírásokat. A középkor óta szokásban volt, hogy összekeverjék a misztikus fogalmakat, az intellektuális tanokat és a technikai titkokat.” Ezt mondja Fay. De a dolgok kissé másképpen állnak. Az operatív szabadkőművesség valójában beavatási szervezet volt, és „operativitása” lényegében az emberi benseje felé fordult. „Királyi művészete” arra törekedett, hogy átalakítsa azt, amit az ember szokásosan magának érez, és ezt a tudat magasabb, transzcendens formáiba vezesse át.
Mint az alkímia kifejezései, a szabadkőművességéi is tisztán jelképesek voltak. Természeténél fogva ez a szabadkőművesség előtti szabadkőművesség apolitikus és hierarchikus volt, és a tekintélyelv felé hajlott. Hiszen nyilvánvalóan képtelenség lett volna, hogy éppen az, aki egyfajta ember feletti ember vagy transzcendens ember megteremtésére törekedett, az egyetemes egyenlőséget és minden rend lerombolását hirdette volna. Így maga Fay is, amikor e szervezetek alkotmányát ismerteti, megállapítja, hogy ezek – eltérően attól, amit a későbbiekben hirdettek – az uralkodók és a föld iránti hűséget, sőt minden felforgatás és árulás elnyomásának elősegítését írja elő. Ekkor még egy szó sem hangzott el az egyház és a dogma iránti ellenszenvről. E szervezetekben ugyan volt gibellin irányultság, de ez mentes volt attól a szektárius és társadalmi jellegtől, amely fokozatosan kibontakozott, és végül egy szemiateista antiklerikalizmushoz vezetett.
Nos, a 18. század első negyedében ezt a szabadkőművességet felváltotta egy másik, amely a forradalmi és felforgató tevékenység tűzfészkévé vált. Megismételjük: az átmenet rejtélyes. Az előző szervezet valószínű involúciójára gondolhatunk, amely – miután eredeti szellemi princípiuma elhagyta – sötét erők eszközévé vált. Ezek az erők beszivárogtak a szervezetbe, és – miután megfelelő módon átalakították – egy új tevékenység céljára használták fel. Ez a hipotézis nem csak azért hitelt érdemlő, mert a forradalmi szabadkőművességben tovább élnek az operatív szabadkőművesség szimbólumai és „dignitásai”, de azért is, mert – ahogyan azt már egy korábbi írásunkban[2] kimutattuk – mindazok az alapeszméket, amelyeket a szabadkőművesség felforgató tevékenysége során elterjeszt, úgy tekinthetjük, mint amelyek – hamisítás, profanizálás és feje tetejére állítás révén – egészen más természetű alapelvekből erednek. Ezek minden olyan tradicionális szervezet sajátjai, mint amilyen a korai operatív szabadkőművesség is volt.
A szabadkőművesség új, eredetileg Angliában megjelenő formáját „spekulatívnak” szoktuk nevezni – nem mintha nem „operálna” (sőt: éppen ez volt az, amely társadalmilag és politikailag „operált”), hanem mert központjában immár nem egy elitcsoport spirituális kialakítása és átalakítása volt, hanem „spekulációkra” adta a fejét, vagyis egy lényegében racionalista, deista és liberális ideológia megteremtésére. Ez az igazi dogmák és a tekintély minden pozitív formájának ellendogmája, valamint a jóakaratú emberek egységének alapja lett volna – foglalkozásra, rasszra, vallásra vagy nemzetiségre való tekintet nélkül. Ahelyett hogy „kvalitatív” és beavatási szervezet maradt volna, olyan egyházzá akart válni, amely egyetemességében különböző hitvallásokhoz és országokhoz tartozó embereket egyesít. E „spekulatív” szabadkőművesség központja az angol nagypáholy volt.
Azonban ennek az ideológiának a nivelláló és demokratikus vonásai a 18. században nem kerültek annyira előtérbe, mint ma. A szabadkőművesség ezt az ideológiát a „kiválasztott szellemeknek” ajánlotta; „fel akarta világosítani az elméket”, és úgy jelent meg, mint az a nagy centrum, amely elűzi a század homályát, és elutasítja mind az elmúlt idők üres babonáit, mind az ateisták vak makacsságát. Ebben a minőségében azt nyilatkoztatta ki, hogy ezt az ideológiát csak egy elit – minden nemzet társadalmának a „virága” – értheti meg és követheti.
És pontosan ezen a módon a szabadkőművesség elcsábította a nemességet – először az angolt, majd a franciát. Ezzel kettős célt ért el: egyrészt meggyengítette azokat az erőket, amelyek a felforgatás megjelenésekor érvényes és hatékony ellenállást szervezhettek volna meg; másrészt – tekintettel annak az osztálynak a helyzetére, amelyet el akart csábítani, hogy végül azon eszmék szóvivője legyen, amelyekkel saját sírját ássa meg – biztosította magának a befolyásolás leghatékonyabb eszközét. Ezt a tevékenységet Fay részletesen dokumentálja. Az 1700-as évek spekulatív szabadkőművessége új – lényegében intellektuális és morális – arisztokráciát akar adni a világnak, és azt javasolja a nemességnek, hogy legyen ennek központi magja. Így a nemesség és a szabadkőművesség között szoros kapcsolat jön létre. A szabadkőművességbe belépő nemesek azt gondolják, hogy új címeket szereznek, hogy új típusú tekintélyre tesznek szert; a szekta pedig nem takarékoskodik az eszközökkel, hogy táplálja ezt az illúziót, és hogy minden módon hízelegjen eme dekadens és mit sem sejtő osztály hiúságának.
Fay arra törekszik, hogy a szabadkőműves ritualizmus és szimbolizmus egészének, valamint a misztérium alkalmazásának hasonló csábító és szuggesztív célokat tulajdonítson. Új légkört kellett teremteni; a képzelet hatalmához és az okkult bűvöletéhez kellett fordulni. Ezért hozták létre Angliában, majd mindenekfelett Franciaországban és Németországban a legszuggesztívebb nevekkel jelölt „magas fokozatokat”. Ezeket a korábbi „operatív” szabadkőművesség nem ismerte. „Ezek a szabadkőművesség szublimálásának igényéből születtek meg, és hogy megfosszák attól a mesterségbeli aspektustól, amely szükségképpen bosszantotta a lovagokat: azokat az embereket, akik számára a fizikai munka évszázadok óta olyan szeplő volt, amely mindörökre árnyékot vet a címerre.” Azonban ez a magyarázat egyoldalú. Valószínűbb, hogy a magas fokozatok és a nekik megfelelő jelképek valamilyen módon korábban is léteztek, és más beavatási jellegű tradíciókból – például a rózsakeresztesektől és a templomosoktól – vették át őket.
És az is lehetséges, hogy egy sokkal szubtilisebb csábítási tevékenységről volt szó. Vagyis nem arról, amely ad hoc kitalált fantasztikus jelképekkel és bizarr mítoszokkal hat a fantáziára, hanem arról, amely – mivel olyan tradíciókat idéz fel, amelyekkel a nemesség ősei gyakran bensőséges kapcsolatban voltak – a hamisítások következtében a nemzetségben rejtőzködő spirituális hajlamokat vagy elhivatásokat ragadja meg és ferdíti el. A szekta ugyanis ezeket akarta szolgálatába állítani. Mindenképpen bizonyos, hogy egyrészt a „spekulatív” szabadkőművesség szimbolikus és rituális corpusa, másrészt racionalista és nivelláló „vallása” között a legnyilvánvalóbb ellentmondás van. Ezért Fay magyarázata ebben a vonatkozásban felületes és inadekvát. 1720 és 1750 között a szabadkőművességnek különböző eszközökkel sikerült uralma alá hajtani a brit társadalom felső rétegeinek nagy részét, és megszereznie magának a hannoveri dinasztiának a támogatását is. És mivel ez a társadalmi réteg – ahogyan mondottuk – egész Európában, de különösképpen Franciaországban az 1700-as évek „nagyvilágának” mintájává vált, a beszivárgás további munkája viszonylag könnyű volt.
„Az 1700-as évek közepe felé Európát a szabadkőművesség légköre hatotta át. Mindenütt szabadkőművesek vannak, mindenütt titkos összejövetelek vannak, mindenütt misztikus páholyok és reguláris páholyok vannak, mindenütt kalandorok vannak, akik a legmagasabb misztériumot kínálják a nagyuraknak, lángoló címeket kínálnak a nemeseknek, arany kardokat és vakolókanalakat a polgároknak. Mindenütt bőven osztogatják a világosságot... Anglia a dicsőség zenitjére érkezett, befolyása mindenütt érezhető. Immár nem hercegek foglalják el a nagymesteri széket, hanem a királyi család tagjai.” Ami pedig a latin országokat és Németországot illeti, a felforgatásnak ez a beszivárgása különböző hátterek előtt ment végbe. Ezekkel Fay nem foglalkozik. A titkos irányítók többször ki voltak téve annak a veszélynek, hogy Ramsay tevékenysége szembefordul velük. Ramsay egy tradicionális lovagi szabadkőművességet akart megalapítani, amely a fiatal nemességet szólította volna meg, és amely mint királyi rend a francia királyok és a katolikus egyház égisze alatt működött volna. Hasonló eset volt azoké a köröké, amelyhez Joseph de Maistre gróf csatlakozott. Ő szabadkőműves volt, de ugyanakkor katolikus és hamisítatlan tradicionalista, akinek tanaiból teljességgel hiányzik a szabadkőműves ideológiai felforgatás. Ilyen volt néhány német szabadkőműves csoport esete is. De ezek az ellentétes hatások nem gyakoroltak érezhető befolyást a szabadkőműves beszivárgás általános jellegére.
És még az sem segített, hogy a katolikus egyház – miután kivédte azt a kísérletet, hogy a szabadkőművesség még az ő soraiba is beszüremkedjen – elítélte a szektát; sőt: ez kedvezőnek bizonyult ama tevékenység szempontjából, amely össze akarta fogni mindazokat, akik ki akartak szabadulni az egyház uralma alól, és abban tetszelegtek, hogy szabad és „modern” szellemek, felvilágosult és merész elmék. Így jutunk el a Franciaországban összpontosuló intellektuális forradalmi tevékenység utolsó fázisához. A régi monarchista és katolikus francia civilizáció szétbomlása megkapja az utolsó lökést; és a hamisítatlanul szabadkőműves légkörben kibontakozó enciklopédizmus megszervezésével a kovász aktív és virulens stádiumba megy át. Ideológiailag az enciklopédizmus, társadalmilag pedig a főnemesség szabadkőműves öngyilkossága a francia forradalom közvetlen előzménye.
Adjuk át a szót Fay-nek. „Különös a forradalmat előkészítő ragyogó és lázas évek látványa. A szabadkőművesség rátette a kezét a főnemességre, és ezen keresztül egy filantropikus, egalitárius, nemességellenes propagandát hoz divatba és érvényesít. Elősegíti a főnemesség szabadkőműves öngyilkosságát. A történészek, akik a forradalomban a régi rendszer»visszaéléseinek« végzetes következményét látják, abban tetszelegnek, hogy megmutatják az okokat, amelyek a köznépet, a parasztokat, a munkásokat a XVI. Lajos kormánya elleni felkelésre ösztönözték; és e jelenségek magyarázatára gazdasági, társadalmi mozzanatokat találnak. Ezzel azután meg is elégednek. De rendszerint alig érintik a főnemesség szerepét, amely nélkül a forradalom sohasem jöhetett volna mozgásba.
A forradalom első két éve alatt a forradalmi impulzus, a forradalmi tömegek, a forradalmi vezetők kiváltságos osztállyá válnak. Ha az orléans-i herceg, Mirabeau, la Fayette, a des Noailles-család, a La Rochefoucauld-k, a Bouillonok, a Lameth-k és a többi liberális nemes nem hagyták volna el a nemességet, hogy felkarolják a harmadik rend és a forradalom ügyét, a forradalmároknak hiányzott volna az a támogatás, amely lehetővé tette, hogy kezdettől fogva diadalmaskodjanak. Nos, mindezek a nemesek, akik kezdettől fogva felkarolták az új eszmék ügyét – noha a későbbiekben el kellett veszíteniük örökségüket, társadalmi rangjukat és életüket –, szabadkőművesek voltak, és mindezt nem tekinthetjük véletlennek, hacsak nem akarjuk tagadni azt, ami nyilvánvaló.”
Kár, hogy Fay, miután egészen a francia forradalom küszöbéig dokumentálja az előkészítő szabadkőműves tevékenységet, nem tér ki a további fejleményekre, amelyek tekintetében o is – szerintünk – pontatlan nézeteket hirdet. Azt gondolja, hogy 1792-vel és 1793-mal, a mészárlásokkal és a külső háborúkkal a szabadkőművesség megmerevedik, elalszik, visszahúzódik, átalakul, aláveti magát a forradalmi szellemnek, amelyet támogatott: „a 18. század szabadkőművességből eredt a forradalmi szellem, a forradalmi szellemből eredtek a forradalmak, és a forradalmakból eredt az új szabadkőművesség”. Ez különbözött az 1700-as évek intellektuális szabadkőművességétől, amely mindenekelőtt az emberek elméjére és lelkére akart hatni. Hogyan írhatja Fay mégis a következőket: „A szabadkőművesség nem csinálja a forradalmakat, csak előkészíti és folytatja őket. Engedi, hogy tagjai csinálják a forradalmakat, sőt időnként bíztatja őket, hogy csinálják őket, de a forradalmak idején eltűnik, hogy azután sokkal ragyogóbban és elevenebben újra megjelenjen”?
Hogyan lehetséges, hogy Fay, aki mégiscsak jól látta ezt a pontot, nem fedezi fel a szabadkőműves tevékenység folytonosságát – túl a különböző formákon; kiváltképpen ama számos jelenség benső logikája alapján, amely az 1700-as évektől kezdve az egész következő századon keresztül megnyilvánult? Az, hogy a szabadkőművesség visszahúzódik, és úgy látszik, hogy eltűnik a történelemből, csak azt jelenti, hogy megtalálta azokat az eszközöket, amelyek érdekében dolgoznak – még akkor is, ha ezek mit sem sejtenek, és azt gondolják, hogy teljesen más érdekeket szolgálnak. Maga Fay jól látja, hogy a szabadkőművesség a legszorosabb kapcsolatba került az anglikán egyházzal, valamint az angol arisztokrata, konzervatív, nacionalista és – mondjuk ki – tisztán imperialista erőivel. Ez megfelelő vezérfonal lenne ahhoz, hogy felfedezzük ama tevékenység sok aspektusának igazi értelmét és szabadkőműves jellegét, amelyet Nagy-Britannia a modern világban kifejtett.
Mindazonáltal Fay egy ponton – amelyen érdemes elgondolkodni – futólag a következőket említi meg. „A szabadkőművesség, amely sem vallás, sem szekta, sem párt nem akart lenni, hanem igazi céljaként az emberek egyesítését nevezte meg, úgy tűnik, hogy túléli azokat a századokat, amelyek a társulás eszméjének és a kollektívum iránti elfogultságnak a bűvkörében élnek. A 18. században előkészítette a 19-et, és hajlamossá tette a lelkeket a »társadalmi valóság« kultuszára. Ez egy társadalmi istenség, amely nem vesz figyelembe senkit, és nem ismer el semmi magasabb rendűt.”
Jegyezzük meg végül: Fay – egyébként nagyon érdekes – könyvének hiányossága, hogy teljesen elhanyagol egy fontos problémát: a szabadkőművesség és a zsidóság közötti viszonyt. Ezért – miközben gyakran tesz említést személyekről és körökről – sohasem vizsgálja, hogy az 1700-as évek óta a világfelforgatás előkészítésében milyen szerepet játszott a zsidó elem. Amikor jelezzük ezt a hiányosságot, még egyszer jeleznünk kell annak a szélsőséges tézisnek a hiányos voltát is, amely minden felforgató tevékenységet és az európai tradíció szétzilálását egyedül a zsidóság számlájára ír. Már abban is, amit itt megemlítettünk Fay fejtegetéseivel kapcsolatban, elegendő olyan anyagot találunk, amely meggyőzhet ennek a tézisnek egyoldalúságáról. Ha ez az antiszemita tézis igaz volna, többek között be kellene bizonyítani, hogy egyrészt a francia királyok abszolutista tevékenységét, amely a zsidóságnak könnyen zsákmányává váló félrecsúszott nemességet megteremtette, a zsidóság ihlette volna; másrészt a zsidók lettek volna a szerzői annak az alapvető fordulatnak, amely az „operatív” szabadkőművességet „spekulatívvá” alakította át; végül pedig a szabadkőműves intellektuális forradalom ideológiai és előkészítő előzményei: a protestantizmus és a reneszánsznak a maga módján már felvilágosult gondolkodása szintén zsidó jelenségek lettek volna. Ez a feltevés ugyancsak merész lenne. Fay műve, amely kiemeli mindezen tényezők alapvető szerepét a felforgató tevékenységben, lehetővé teszi tehát, hogy minderről teljesebb és elmélyültebb képünk legyen. Ez a kép további kutatások kiindulópontjául szolgálhat.
[1]Arthos, Studi sui „Protocolli” ebraici: trasformazione del „Regnum”, in „La Vita Italiana”, XXV, 296 (novembre 1937), pp. 535-544.
[2]Julius Evola, Az ezoterizmustól a szabadkőműves felforgatásig, Pannon Front, 27 (6. évfolyam, 3. szám, 2000. június 1.), 42. lap.

Julius Evola

(Pannon Front 31.)