2002. november 28., csütörtök

Bosnyák Zoltán: Nemzetek átka

Nemsokára egy esztendeje lesz már, hogy főként az esztelen és hazug békeparancsok következtében egész Európán végigszáguldó gazdasági és szociális válság előszelei hozzánk is elérkeztek. A mai magyar társadalmat pedig már csaknem egészen lefoglalták a mindennapi életgondok s a napi élet hajszájában és robotjában alig jut ideje, de meg nem is gondol arra, hogy körülnézzen a maradék országrészen. Fájdalmasan érezzük Prohászka Ottokár szavainak keserű igazságát, ha azokat a mai magyar életbe vetítjük bele: „Az élet terhe, gondja sok lelket törpít és nyomorít el.”
Tizenhárom év egy történelmi korokat átküzdő és önmagánál hatalmasabb nemzetek elmúlását túlélt nemzet életében csak szempillantásnyi idő. De egy évtized nemcsak az egész nemzeti történelemnek jelentéktelen időmorzsája, hanem egy generáció élettartamának is csak töredéke.
Más, jövőjükben bízó fajták történelmük tanulságait évszázadokra visszamenően tartják számon, a magyarság azonban még a közelmúlt országvesztő és fajpusztító, vérbe, húsba vágó, következményeiben még ma is és ki tudja még hány generáción át érezhető eseményekről is bűnös könnyelműséggel feledkezik meg. A könnyen feledés, a hamar megbocsátás átka újra végzetes erővel uralkodik rajtunk. Hiába volt — a fajtáját, annak erényeit és hibáit legjobban ismerő — „legnagyobb magyar” nemzetnevelőnek a jövőt látó és éppen azért kétségbeesett figyelmeztetése: „A csapások iskolája, amelyen mi is, bár kevés tanulsággal átmentünk, most idő múltával távol esik szemünk elől, a bizton-lét könnyűvé tett bennünket.”
Ha száz évvel ezelőtt igazak voltak ezek a szavak, ezerszeresen igazak ma és miként akkor, úgy ma sem találnának megértésre és meghallgatásra, mert a magyar történelem örök gyalázatának szellemei újra itt kísértenek. A pusztulás, a rombolás, a faji és nemzeti megsemmisülés lidércfényei már itt is, ott is fellobbantak.
Moszkva újra itt van, csak taktikát változtatott. Jól tudja, ha nyílt harcot kezdene, akkor hamar életre kelnének és tetemre hívnák őt a véres árnyak, kihívná maga ellen a magyarság maradék életerejét, ami megint véget vetne sátáni munkájának.
Most tehát a nyílt kiállás helyett taktikát változtatott s a szellemi fegyverekkel, a tudománynak és az irodalomnak tógáját öltve magára, látott nemzetmérgező munkájához. A fejlett technika minden eddig már jól ismert, vagy merőben új eszközeivel igyekszik. — legalább egyelőre még — sajátmagának lényegét elleplezni, anélkül azonban, hogy végső és valódi célját elhallgatná.
De beszéljenek maguk a tények. Egy nyomtatványcsomó fekszik előttem. Előkelő kiállítású, hangzatos című füzetek, röpiratok. Belőlük elsősorban is a szovjet-paradicsommal, ismerkedhetünk meg, ahol nincs gazdasági válság, nincs munkanélküliség, ahol a fejlődés lehetőségei korlátlanok, míg másutt, a világon mindenütt, csak a teljes megsemmisülés képe tárul elénk.
A számok oly könyörtelenek, a tények oly kíméletlenek, hogy ma már senki sem tagadhatja tragikus jelentőségüket: A polgári világrend szétbomlásának vagyunk tanúi, a tőkés termelési rend óriási léptekkel rohan katasztrófája felé. (Társadalmi Szemle, 1932. 1. sz.)
Valamivel odább olvassuk: „Csupán Oroszország külkereskedelmi forgalma emelkedik. Oroszországban a munkanélküliség teljesen megszűnt. A hat órai munkaidő az üzemek nagyrészében be van vezetve.”
Majd végül egy új világkatasztrófa közeli eljövetelét jósolja és bejelenti, hogy ez ma már egyedül a proletariátus erején és cselekvőképességén múlik.
Arról természetesen nem esik szó, hogy a szovjet-statisztikák szemfényvesztő számoszlopaihoz milliók vérfolyama és könnytengere tapad. A „tudományos” elmélkedés írója azt sem tartja fontosnak felemlíteni, hogy a szovjetkivitel dumping árakon való fokozása csak úgy volt lehetséges, hogy a napi élelmiszer fejadagokat oly alacsonyan állapították meg, hogy az még az éhenhalástól is alig menti meg a lakosságot. A szovjetmunkásnak nagy fizetése csak elméletben van meg, mert mielőtt azt kézhez kapná, előbb 30—40%-át különféle állami akciókhoz való hozzájárulás címén levonják, ha pedig emberi módon akar táplálkozni, akkor fantasztikus árakon kell élelmiszert vásárolnia.
A Társadalmi Szemle, mint az eredeti, a hamisítatlan, a százszázalékos marxizmus hirdetője mutatkozik be. Egyelőre még úgy látszik, nem tartja időszerűnek a kommunista, vagy bolsevista jelző használatai, de képmutató módon, kérlelhetetlenül támadja a szociáldemokráciát, amelyet tősgyökeres szovjetterminológia szerint „szociál-fasizmusnak” nevez. A Társadalmi Szemle cikkírója úgy látszik, felteszi a nemzeti társadalomról, hogy annyi sok mással együtt azt is elfeledte, miként a marxizmus különböző árnyalatai minden látszólagos ellentétük dacára, ha a helyzet úgy hozza magával, hamar egymásra találnak, ahogy azt az 1919. március 21-én kötött szociáldemokrata-kommunista egységokmány. igazolja.
A félhivatalos szovjetszemle szemforgató módon ront neki a magyarországi szociáldemokráciának és azzal vádolja, hogy a burzsoázia szolgálatába szegődött és elárulta a proletariátus osztályharcát. A kapitalizmus és a rendszer jövendő tartó oszlopának módja azt a szociáldemokrata pártot, amelyik 1931. december 28-án tartott kongresszusán nyíltan forradalommal fenyegette meg a nemzeti társadalmat.
„A proletariátus felszabadulásáért vívott harcról”, majd az 1930. szeptember elsejei utcai tüntetésről írva, cinikusan jegyzi meg:
„...a forradalmi erjedés sokkal mélyebb volt, a baloldali, elemek szervezett aktivitása sokkal nagyobb volt, semhogy sikerült volna megakadályozni a tömegek komoly harckészségének kirobbanását a tüntetésen. (Társadalmi Szemle, 1932. 2. sz.)
Hogy ebben a szervezett aktivitásban mennyi része volt Moszkva kezének és zsebének, arról nem kapunk tájékoztatást. Felháborodva oktat ki bennünket a Társadalmi Szemle az Oroszországgal kapcsolatban újra meginduló rágalomhadjárat valótlanságáról. Mintha nem az egész világ szeme láttára állították volna a szovjetboldogságból menekülni akaró parasztok százait a gépfegyverek elé, mintha le lehetne tagadni a még oly fejlett technika segítségével is az áldozatok tömegeinek kétségbeesett halálhörgését.
Egyébként pedig tudomásul vehetjük, hogy:
„...Oroszország békét akar, bízik a békében, egyrészt mert ismeri saját erejét, másként bízik a világ proletariátusában...”
A szovjet urai tehát békét akarnak, de csak azért, mert meg vannak győződve, hogy a világforradalom elkerülhetetlen. Másutt megint végtelen számsorokat olvashatunk annak bizonyítására. hogy az ötéves terv a világtörténelem legnagyobb csodája.
„Az első ötéves terv a szocializmus győzelme a kapitalizmus felett.
...a második ötéves terv az évi elektromos áramtermelést 17 milliárdról 100 milliárd kilowatt órára akarja emelni. A szénbányászat az évi 90 millió q-ról 250 millió q-ra fog emelkedni, a vasúthálózat 25—30.000 km.-rel fog növekedni: A második ötéves terv az élelmiszer fejadagokat az eddigieknek háromszorosára akarja emelni.
A második ötéves „ugrás a szükségszerűség birodalmába, »vele« kezdődik az emberiség igazi történelme”, a XVII. szovjet-kongresszus szerint „az emberiség legnagyobb történelmi eseménye.”
Vessünk egy pillantást ezekre az üres frázisokra, ezekre a nagyhangú és célzatos megállapításokra. Vajon fenn tudta volna-e magát egy napig is tartani a szovjet kollektív termelési rendje a nyugat-európai és amerikai nagykapitalizmus támogatása, főképpen pénz és áruhitele nélkül? Molotov és Stalin szerint az 1931. év az 1930. évhez képest több fontos termelési ágban visszaesést eredményezett. Számos termelési ágban az előirányzottnak csak. 50—60%-át sikerült elérni. A szovjet külföldi adósságai egyre növekednek, ezek kiegyenlítése csak a nyersanyag, főként mezőgazdasági termékek dumping áron való kivitelével lehetséges. A dumping áron való kivitel fokozásával egyenes arányban nő odahaza a nélkülözés, a koplalás, az éhség. Sok helyen már a napi élelmiszer fejadagokat sem tudják kiszolgáltatni. Jegy nélkül az élelmiszerek ára csillagászati számokat mutat, általában, legalább 10—15-ször drágábbak, mint akár Berlinben, akár Budapesten. Az új ötéves terv új, az eddigieknél sokkal nagyobb nélkülözést és kiéheztetést jelent. A hazug propaganda és frázisözön, amely nap-nap után az orosz nép nyakába zúdul, aligha tudja majd még öt évig pótolni a kenyeret. Az „átkos” cári uralom alatt az orosz nép életnívója általában semmivel sem volt alatta a mai élet szintjének. A kollektivizált parasztbirtokok s a „kolchosok” a gabonagyárak, teljesen csődöt mondtak. Csak a maguk számára termelnek, termésfölösleget beszolgáltatni nem tudnak. A kolchosokban dolgozó egykori orosz kisparasztok, ha van is valami fölösleg, azt ellopják, mert ha beszolgáltatnák, ellenértékképpen legfeljebb egy csizmatalpat, vagy egy vászoninget kapnak egy esztendőre. A vasúthálózat kiépítetlensége, másrészt pedig a máról-holnapra milliókkal növelt ipari munkásság képzettséghiányával együtt járó, elképesztő nyersanyag és energiapazarlás illuzóriussá teszi a világszerte megszervezett propagandával hirdetett szovjetiparosítást is. A második ötéves terv „szabadságáról” pedig minden bizonnyal megfelelően fognak gondoskodni a világhírűvé vált csekából lett G. P. U. többszázezres terrorcsapatai.
A Társadalmi Szemlét azonban mindez nem érdekli, mert neki csak az a célja, hogy a szovjet szociális termelését, amellyel egyszer már egész közelről volt alkalmunk megismerkedni, most újra népszerűsítse és kívánatossá tegye.
Néhány lappal odább átlátszó tendenciával ismét nekiront a szociáldemokráciának, mert nem harcol eléggé a kapitalizmus ellen és letompítja a proletariátus harckészségét. „A szociáldemokrata párt szerepe Magyarországon már rég, több, mint egy évtizede ellenforradalmi.” A szociáldemokrácia „Sokat segített a burzsoáziának a forradalmi fellendülés visszatartásában, lassításában, a harcok kibontakozásának megnehezítésében.”
A fentiekből tehát tudomásul veheti a nemzeti társadalom, hogy tizenhárom évvel a két csőcseléklázadás után még egy harmadiktól mindeddig az a magyarországi szociáldemokrácia védte meg, amelyik az elmúlt években is már nem egyszer támadta hátba az egyetemes nemzeti érdekeket és célokat.
A mai magyar állami és társadalmi berendezkedéstől mindenütt csak mint „fasizmuséról beszél a Társadalmi Szemle s nem gondol arra, hogy az ő megjelenése a legkézzelfoghatóbb cáfolata egy fasiszta szellemtől áthatott, radikálisan erőteljes és öntudatos, magyar életformának.
Az Európa Könyvtár első számaként megjelent: Marx. A Társadalmi Szemle a góthai program kritikáját bírálva nyílt őszinteséggel tárja fel a marxizmus álláspontját a polgári társadalommal szemben: „A kompromisszumok szükségesek és megengedhetők, azonban kihatásukban, következményeikben kell megítélnünk őket. A proletariátus küzdelmének szempontjából, abból a szempontból, hogy e küzdelem előbbrevivését, vagy gátlását jelentik-e a végső fokon.”
Lesznek-e még ezek után olyanok, akik, mint Károlyi Imre gróf „A kapitalista világrend válságáról” írott könyvében, a szociáldemokráciával való együttműködést, a vele való kiegyezést és összefogást ajánlják? A marxizmus minden árnyalatának közös a célja. A polgári világrenddel, a nacionalista világnézettel való látszólagos megbékülésük és összefogásuk csak a pillanatnyi helyzethez, az adott körülményekhez való alkalmazkodást jelenti, de sohasem a végső célt. A marxizmussal szemben, bármilyen taktikát valljon is magáénak, nincs és nem is lehet helye egyezkedéseknek, hanem a múlt tanulságai, a jelen tapasztalatai és a jövő kilátásai alapján csakis kérlelhetetlen harcnak, a végső leszámolásig.
A marxista világnézetet, vagyis a kommunista társadalmi és gazdasági berendezkedést vannak hivatva népszerűsíteni azok a füzetek is, amelyek mostanában gyors egymásutánban láttak napvilágot. Ha tárgyukat tekintve el is térnek egymástól, céljuk azonos, szellemük közös.
Minden meglevőnek kíméletlen és elvakult bírálata. A nemzeti múltnak, tradíciónak és hagyományoknak féktelen gyűlölete. Az ellenvéleménynek, a cáfolatnak, akármilyen határozott érvek is támogassák, fölényes megvetése. A történelmi és nemzetgazdasági tényéknek és igazságoknak eredeti mivoltukból való kiforgatása és elcsavarása. Az ideáloknak következetes tagadásában, történelmi és filozófiai materializmusnak hitvallássá magasztosításában azután leplezetlenül áll előttünk a zsidó lelkület.
Ámbár a marxizmus mindenképpen a tudományosság látszatát akarja magára ölteni, rabulisztikus ideológiájára mégis legjellemzőbb a természettörvények ismeretének teljes hiánya, vagy azok elhallgatása s a legkézzelfoghatóbb, az emberiség múltjának és jövőjének megítélésében legfontosabb élettani ismereteknek mellőzése.
Anélkül, hogy a bolsevizmust népszerűsítő írásokat részletesen óhajtanám elemezni, csak éppen rámutatok egy néhány érdekes és figyelmet érdemlő jelenségre. A fentebb már említett góthai programkritikában újabb bizonyságot kapunk arra vonatkozóan, hogy a szociáldemokrácia célja teljesen azonos, a kommunizmuséval és csak jelentéktelen módszerbeli eltérések vannak közöttük. Az 58-ik lapon Marx nyilatkozik a következőképpen: „A kapitalista és szocialista társadalom közé az egyiknek a másikba való forradalmi átalakulás korszaka esik. Ennek felel meg a politikai átmeneti idő, mikor az állam nem lehet egyéb, mint a proletárság forradalmi diktatúrája”.
A szociáldemokrácia álláspontjáról pedig ugyanott Kautskytól olvashatunk idézetet: „A tisztán polgári módon és a tisztán proletár módon kormányzott demokratikus állam korszaka között oly periódus van, amelyben az előző belenő a másikba. Ennek egy átmeneti korszak felel meg, amelyet szabály szerint a koalíciós kormányzat egy fajtája jellemez.”
A marxizmussal kötött minden kompromisszum tehát csak az ő céljaik megvalósítását segíti elő. Ideje volna már, hogy azok, akik még mindig a marxizmus egyik vagy másik válfajával való együttmunkálkodás szükségét emlegetik, végül is tisztába jöjjenek és tudomásul vegyék, hogy a marxizmus ilyen együttműködésre csak akkor hajlandó, ha az elsősorban is az ő saját külön és jól ismert céljait szolgálja.
A marxizmus mindig és mindenütt a demokrácia egyedül jogosult hirdetőjének játssza ki magát. A lelkiismeret, a gondolat, a meggyőződés szabadsága naponként emlegetett és ismételt frázis. A hívő tömegekkel azt igyekeznek elhitetni, hogy a vallás az ő számukra magánügy. Hogy ez az álláspont mennyire hazug, színlelt és egyedül csak kompromisszum a körülményekkel, annak bizonyítására ugyancsak Marxot kell megszólaltatnunk, aki a góthai programkritikában a következőket mondja; „Lelkiismereti szabadság ... ez alkalommal a munkáspártnak ki kellene mondania szándékát, hogy a polgári lelkiismereti szabadság semmi egyéb, mint mindenféle vallási lelkiismereti szabadságoknak eltűrése, ellenben ő egyáltalán meg akarja szabadítani a lelkeket a vallási babonától.” A góthai programkritika magyarnyelvű kiadója ezt még a következőkkel egészíti ki: „Ez világosan bizonyítja, hogy a marxizmus nem szorítkozhat arra a szerény, követelményre, hogy a vallás magánügy legyen. Ezt a követelményt csak a polgári állammal szemben emeli Marx.”
A „Marxizmus” c. füzetsorozat a kommunista közgazdaságtan alapelveinek népszerűsítését tűzte maga elé célul. Ahelyett, hogy ezekkel a füzetekkel foglalkoznám, amelyek megállapításait a neves közgazdászoknak egész sora, a legutóbbi évtizedekben nagy alapossággal boncolta széjjel és mutatta ki tarthatatlanságukat, egyszerűen csak utalok arra, hogy a magyar társadalom abban a kivételesen kedvező helyzetben van, hogy egyszer már tapasztalhatta a „szociális termelésből fakadó jólétet.”
Az eddig elmondottak után nem lesz fölösleges rámutatni arra a megdöbbentő tényre, hogy a marxista, népcsalás, a szovjetagitáció már a fiatal magyar értelmiséget is kikezdte. Néhány évvel ezelőtt talán még senki sem hitte volna, hogy az a generáció, amelyben mi faji újjászületésünket, nemzeti újjáébredésünket, szunnyadó népi erőinknek életre hívóját és megszervezőjét láttuk, elfeledkezik a fajtáját és nemzetét ért katasztrófáról és meggyaláztatásról.
A Fiatal Magyarország a marxizmust „az egyetlen kivezető útnak” nevezi, a fiatal értelmiség számára pedig egyenesen a lét vagy nemlét problémájának mondja. A tudományos szociálizmus ismeretét kéri számon a magyar fiatalságtól, holott ő maga tudományos szocializmus alatt kizárólag a marxizmust érti. Pedig már Werner Sombart is, aki semmi esetre sem vádolható elfogultsággal, a marxizmust a szocializmus többi irányától élesen elhatárolva, „proletár szocializmusnak” nevezi. A „Fiatal Magyarország” vezető cikkének írója nem tudja, vagy nem akarja magát felszabadítani a magyar közgondolkozásra immár hosszú idő óta jellemző szerencsétlen fogalomzavar alól, amely a szocializmust a szociáldemokráciával és a marxizmussal azonosítja.
De vajon ismeri és helyesen ismeri-e ezt az ú. n. tudományos szocializmust egy olyan valaki, aki azt írja és állítja, hogy „a szocializmus (marxi) győzelmével a nemzeti egyéniség csak eredetibb és egységesebb lehet”? Hogy a vörös nemzetköziségnek fanatikus gyűlöletté fokozódó ellenzéséből mindennel szemben, ami népi, faji, vagy nemzeti, miképpen lehet a fentieket kiolvasni, arra nézve természetesen magyarázatot nem kapunk. A fajvédő világnézet hívei azonban nagyon jól tudják, hogy a marxizmus győzelme csak egy nép, Marx Károly népe számára jelentené az egységesebb, eredetibb egyéniségnek megvalósulását.
Ha valónak fogadjuk el azt a megállapítást, hogy „a nemzetiségi felszabadítást nem lehet elválasztani a szociális felszabadítástól,” akkor nyomban számon is kérhetjük a Fiatal Magyarországtól, miért nem látja, hogy a magyar népmilliók egy idegen faj, egy idegen nép rájuk kényszerített és mindjobban fokozódó rabszolgasága alatt szenvednek? Miért nem indít harcot ezeknek a magyar millióknak gazdasági, szociális s nemsokára kulturális felszabadításáért?
Mi fajvédők teljes mértékben tudatában vagyunk annak, hogy a faj- és nemzeterősítés a kiáltó társadalmi ellentétek kiegyenlítésén és a szociális viszonyok rendezettségén vezet keresztül. De nem hisszük és nem hihetjük, hogy a marxi szocializmus „az egyetlen és kizárólagos eszme, ideológia, társadalmi termelési törekvés az emberiség megmentésére.” Ettől az állásponttól valóban visszatartanak bennünket az ú. n. „faji előítéletek.” Nekünk a fél és az egész marxi szocializmus vakmerő nemzetpusztító kísérletezése három millió fajtestvérünk elvesztésébe került. Újabb ilyenfajta kísérletek — nem kétséges — a lélekharang megkondulását jelentenék; mely esetben a magyarság sorsa, élete elvégeztetett.
Azok, akik hisznek a fajvédő életfelfogás természettörvények által támogatott és éppen ezért megdönthetetlen igazságaiban, azok bíznak abban, hogy a magyarság népi és faji öntudatának felébredése hatalmas erővel fogja majd elsöpörni a magyar jövő életútjának két nagy akadályát, a látszólag szemben álló, de közös eredetű, azonos lelkű és szellemű nemzetközi zsidó finánckapitalizmust és a nemzetközi zsidó marxi szocializmust.
A magyar fiatalság és a „Fiatal Magyarország” is, ha a maga és fajtája sorsán valóban segíteni akar, — ne legyen kergetője, hajszolója népe sorsára végzetes, ködös álomképeknek, elavult és beteges ideológiáknak, hanem vegye tudomásul, hogy a marxizmus már az egész világon régen túlhaladott álláspont, mert mindenütt diadalmasan tör előre a szociális nacionalizmus. — Maradjon a realitások mezején, álljon élére és szervezze meg az új magyar honfoglalást, igyekezzék helyrehozni nyolcvan esztendő bűneit és mulasztásait, hódítsa vissza fajtájának saját hazájában az elveszett társadalmi, gazdasági és kulturális hegemóniáját.
A fiatal magyarság márciusi tizenkét pontjában hiába kerestük a mai magyar élet egyik legnagyobb fontosságú problémájának, a fajkérdésnek felvetését és elintézésének követelését. Pedig hiába próbálja elhallgatni, hiába akar előtte szemet hunyni, a saját létének kérdése is szorosan hozzá van nőve ehhez a problémához. A magyar fiatalság, ha sorsáról és helyzetéről tanácskozik és elmélkedik, ne feledkezzék meg a statisztika számsorainak kérlelhetetlen és cáfolhatatlan igazmondásáról. Ezek szerint pedig az egyetemi hallgatók számának alakulása a következő volt:
Ehhez még vegyük hozzá a következőket: az őstermelők (gazdasági cselédek) között, csak 0.2% a zsidó, a bányászok között 0.2% a zsidó, (ezek is üzemvezetők), másrészt az 1000 holdon felüli nagybirtokosoknak 19.9%-a zsidó, a 200—1000 holdas birtokosok 19.9%-a zsidó, az 1000 holdon felüli nagybérlők 73.2%-a, a 200—1000 holdas bérlők 62%-a zsidó. Az ipari tisztviselőknek 43.9%-a, önálló kereskedőknek 54.1%-a, a hírlapíróknak 42.4%-a, az orvosoknak 48.9%-a, az állatorvosoknak 40%-a zsidó, viszont a kőművesek között csak 0.2% zsidó volt található.
Tíz év telt el azóta, hogy ezek a számok napvilágot láttak, de a helyzet azóta sem javult, sőt a magyarság számára nem egy vonatkozásban rosszabbodott.
Laky Dezső műegyetemi tanárnak, — akit semmi esetre sem lehet elfogultsággal vádolni (mindenütt csak zsidó „vallású” állampolgárainkról beszél) — nemrég megjelent könyvében (A magyar egyetemi hallgatók statisztikája) megállapítja, hogy egyetemeinken az elmúlt években is kétszer, háromszor, sőt négyszer annyi zsidó volt, mint amennyi arányszámuknak megfelel. A pécsi egyetemen olyan tanév is volt, mikor a hallgatók 48.9%-a volt zsidó.
Azok számára, akiknél a fajszeretet nem üres frázis, ezek a számok és ha nyitott szemmel nézzük és figyeljük, maga az egész körülöttünk zajló, rohanó élet, színes kaleidoszkópjával, nap-nap után megismétlődő új és új tanulságaival, megmutatják a valódi és igazi célokat, amelyekért harcolnunk és cselekednünk kell, ha népünk jövőjét szolgálni akarjuk.
Ha hozzávetőlegesen bár, de teljes képet akarok adni a nyilvános bolsevista propagandának és a szojvetszellemnek magyarországi térfoglalásáról, meg kell még említenem egy Szabadon címen megjelenő, úgynevezett „kollektív” sajtóterméket. Szellemét, tartalmát megvilágítja a belőle vett következő idézet:
„A fiatalság ma tanácstalan és elégedetlen. A régi fasiszta jelszavakban csalódott és tekintetét az ötéves terv országa felé fordítja, ahol az. intellektuel nem megy veszendőbe, (a cseka és a G. P. U. bizonyítja legjobban!) ahol munka és alkotási lehetőség van, ahol alkotnak és építenek. A szemek felnyílnak...”
A „Szabadon” nemcsak a bolsevista tudományt, de a szovjeterkölcsöt, a kollektív etikát, a marxista eszmevilág állat-ember típusát is népszerűsíteni igyekszik, hogy milyen stílusban és milyen eszközökkel, erre nézve lehetetlen idézetet leírni.
Ezeket a nyomtatványokat lapozgatva, önkéntelenül is felvetődik bennünk a kérdés, ránk döbben a kételkedés: lehetséges-e az, hogy ezeket az írásokat magyar agy és magyar lélek termelte ki magából?
A marxizmus tehát új rohamra indult. Ha új és más fegyverekkel is, de Moszkva megint rohamra készül. Mivel első támadása tizenhárom évvel ezelőtt a magyar falu népének fajtudatos ellenállásán tört meg s mivel az ipari munkásság már megunta üres ígérgetéseit és már csak töredékében áll mögötte, most, mint a közelmúlt események bizonyítják, a magyar vidéken akar magának tömegbázist teremteni. Erre kell ráeszmélnünk s ezt kell minden áron megakadályoznunk.

(betiltva.com)