Wallerstein: „A kilábalás a korábbi modellek alapján már nem lehetséges”
A Tokióban megjelenő The Asia-Pacific Journal terjedelmes interjút közöl Immanuel Wallersteinnel,
a világrendszerek híres történészével, aki a gazdaságpolitika és a
kapitalizmus jövőjének átgondolására szólít föl. Wallerstein először a
válság jellegzetességeit határozza meg. Szerinte a jelenlegi krízis
nagyon ritka a történelemben. 1945 után mintegy 25 évig az Egyesült
Államok megkérdőjelezhetetlen hatalommal bírt, ami hatalmas gazdasági
expanzióval járt együtt. A világgazdaság történetében ilyen méretű
gazdasági növekedésre korábban nem volt példa. 1970 körül azonban mind
az amerikai dominancia, mind a globális növekedés megszűnt. Az amerikai
hegemónia azóta folyamatosan hanyatlik. Ezekben az években a világ
belépett a Kondratyev-féle B ciklusba, a világgazdaság 30 éven
keresztül viszonylagos stagnálást mutatott. Ennek a ciklusnak a
legfontosabb jellemzője az volt, hogy az ipari monopóliumok profitjai a
korábbiakhoz képest visszaestek.
Ennek két következménye lett.
Az egyik az, hogy a feldolgozóipar olyan területekre költözött, ahol az
alacsonyabb munkabérköltségek növelhették a profitot, ami a fejlődő
országok iparának fellendülését eredményezte. A másik következmény
pedig az, hogy a tőke az alacsony profitot ígérő termelésből a nagyobb
profitot nyújtó pénzügyi szférába áramlott át, mindenekelőtt a
különböző spekulációs ügyletekbe. Mindez a foglalkoztatás csökkenését
eredményezte, amit persze mindenki igyekezett elkerülni és máshová
exportálni. A pénzügyi spekuláció azonban szükségképpen összeomlott, a
B ciklus pedig véget ért. Ma itt tartunk.
Ezzel együtt az
Egyesült Államok dominanciája is megszűnt, ma már multipoláris világban
élünk, ez a folyamat pedig visszafordíthatatlan. A pénzügyi összeomlás
teljes, depresszió van, s komoly defláció várható. A folyamatok teljes
mértékben illeszkednek a Kondratyev-féle B ciklus jellegzetességei
közé.
Kérdésre válaszolva Wallerstein kifejti, hogy a tőkés
világgazdaság alapvető válságon megy keresztül, a rendszer át fog
alakulni, sőt el fog tűnni és egy másfajta rendszer fogja átvenni a
helyét. Az egyensúly annyira megbomlott, hogy helyreállítani még
időlegesen sem lehetséges. Vagyis kaotikus helyzetben vagyunk. Két
lehetőség van: vagy jobb, vagy rosszabb rendszer fog létrejönni, mint a
jelenlegi kapitalizmus.
Az amerikai fogyasztók az 1990-es és
2000-es években nagyon eladósodtak, ahogy maga az állam is. Utóbbi
szimbiózisjellegű kapcsolatba került Kínával és egy sor másik
országgal, melyek amerikai államkötvényekbe fektették
valutatartalékaikat. Az Egyesült Államok teljesen függővé vált ezektől
a kölcsönöktől, amelyeket újabb hitelekből fizettek vissza. Mivel pedig
a dollár az utóbbi években folyamatosan veszített az értékéből, a
kínaiak stb. által befektetett és dollárba átváltott pénz is
elértéktelenedett. Az amerikai világhegemónia egyik pillére, a dollár
tehát megrogyott, de ugyanez történt a másik pillérrel, a katonai
erővel, mely teljesen le van kötve. Az Egyesült Államok ma Afganisztán
és Irak miatt más válságövezetekbe egyetlen katonát sem lenne képes
küldeni, legfeljebb bombázókat, vadászrepülőgépeket és modern
technikát. Amerikának tehát ma nincs katonai ereje. Ezzel pedig mások
is tisztában vannak vagy lesznek.
Az amerikai pénzügyi válság
ráadásul minden eddiginél súlyosabb. A dollár már csak egy a sok valuta
közül. Amerikai szemszögből rossz a helyzet, ezért is választották meg
Obamát. Csakhogy ő sem varázsló. A legtöbb, amit tehet, hogy némi
szociáldemokráciát honosít meg Amerikában. Ez enyhítheti, de meg nem
szünteti a bajokat, s nem lehet képes az amerikai világhegemónia
helyreállítására.
Azért vagyunk a kapitalizmus végső válságában,
mert az ebből való kilábalás a korábbi modellek alapján már nem fog
sikerülni. Gazdasági válságok, B ciklusok sokszor előfordultak az
elmúlt ötszáz évben és megvoltak a belőlük való kilábaláshoz a
módszerek. A mostani krízisre azonban ezek nem alkalmazhatók, mert ez
„túlságosan kemény" válság.
Wallerstein szerint az
Obama-adminisztráció képtelen lesz megoldani mindazokat a gigantikus
feladatokat, amelyek előtte tornyosulnak, mert a nemzetközi színtéren
nem lesz hozzá elég ereje. A világban nyolc-tíz hatalmi központ
formálódik, így az amerikai törekvések korlátokba ütköznek. A Rio
Csoport brazíliai találkozója volt 200 év óta az első olyan tárgyalás,
amelyen minden egyes latin-amerikai és karibi ország részt vett,
miközben az Egyesült Államokat, Kanadát és az európai államokat nem
hívták meg. Csak a kolumbiai és a perui államfő nem jött el, akik
tudvalévőleg Amerika-barát politikát folytatnak, de még ők sem
bojkottálták a rendezvényt. Obama semmit sem tehet az ilyen
kezdeményezések ellen. Immár az Európai Unió is egyenrangú félként
szeretné az Amerikával való barátságát megújítani.
A kép tehát
„nagyon egyértelmű". Nemrég Kína, Japán és Dél-Korea vezetői tartottak
csúcstalálkozót a válság kapcsán, ami felér a politikai
együttműködésükkel. Obama ezen sem változtathat. Végeredményben semmit
sem tehet az ellen, hogy az Egyesült Államok már nem a világ egyedüli
vezetője. A világ már nem akarja, hogy Amerika vezető legyen, azt
akarja, hogy lehetséges partner váljon belőle. Világgazdasági
értelemben tehát a keze meg van kötve. Amit tehet, az az, hogy odahaza
szociáldemokrata intézkedéseket vezet be megakadályozandó egy „országos
felkelést". Építhet hidakat a munkahelyteremtés érdekében, új
egészségügyi programot indíthat a lakosság minél szélesebb körű
ellátása érdekében, amik jó dolgok, de csak országos, helyi dolgok.
Csak annyit tehet, amennyit más vezetők a saját országaikban tesznek.
Ha felismeri a korlátait, nagy sikert arathat, ha nem, kudarcot vall. A
világpolitika ügyeiben sem kellene nagy célokat kitűznie, mert ezek
meghaladják az erejét (Pakisztán, Afganisztán, palesztin-izraeli
békefolyamat). Visszább kellene fognia magát a nyilatkozatok, a
retorika szintjén is.
Wallerstein úgy látja, a nyolc-tíz
felemelkedő világhatalmi centrum túl sok. E centrumoknak meg kell
állapodniuk egymással. Az együttműködések, „hatalmi játszmák" kora
következik. Az interjúalany már 1980-ban leírta, hogy a legoptimálisabb
megoldás az lenne, ha az Egyesült Államok a Távol-Kelettel, Európa
Oroszországgal szövetkezne szorosabban, India pedig választhatnak
közülük.
Politikai ellentét feszül a Davosi Fórum és a Porto
Allegre-i Szociális Világfórum törekvései között. A válságra a két
tanácskozás különböző válaszokat kíván adni. A davosiak meg sem
próbálják helyreállítani a kapitalizmust, helyette alternatívát
keresnek, mely a jelenlegi egyenlőtlenséget, hierarchiát fenntartja.
Porto Allegre viszont relatíve demokratikus, egalitárius rendszert
szeretne. Ám egyik oldalnak sincs világos víziója arról, hogy mindez
milyen strukturális változásokat igényelne. Ráadásul egyik oldal sem
egységes. Arról is zajlik a vita, hogy mit jelent egyáltalán az, hogy
egalitárius világ. 200 éve vitatkoznak a jakobinizmuson. Ez eredetileg
azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az emberek egyenlők legyenek. A
jakobinusok a francia forradalom alatt ezt meg is próbálták
megvalósítani. Ugyanezt tették az orosz és a kínai forradalmárok. Ma
sokan a virágzó multikulturális világ mellett teszik le a garast, de
nem tudni, ez pontosan mit takar. Kétágú stratégiára volna szükség: az
egyik ág a közeljövővel foglalkozna, hiszen az emberek képtelenek 10,
20 évnél messzebbre tekinteni, a másik ág pedig az új világrend
kialakulásával törődne, ami állandó vitát, tárgyalást, párbeszédet és a
nézőpontok integrációját követeli meg.
http://www.japanfocus.org/-I-