2012. május 10., csütörtök

Mennyire legyünk konkrétak a kérő imádságban?

„Megtérésem után sokat töprengtem és beszélgettem lelkivezetőkkel arról, hogyan kell imádkozni. Kérjem konkrétan, amit szeretnék? Vagy csak annyit mondjak: legyen meg a te akaratod?” – írja a népszerű keresztény blogszerző, Jennifer Fulwiler.
Aztán rájöttem: fontos, hogy a kéréseimet helyes „felbontásban” fogalmazzam meg. Azóta az imáim elején ezt szoktam mérlegelni.

Egy példa: lerobban az autó, a javítás 684 dollárba kerülne, de nincs rá pénzünk, pedig nagyon kellene, mert a férjem autó nélkül nem tud eljutni a munkahelyére.

Hogyan imádkozhat az ember ebben a helyzetben?

Nagyon nagy felbontásban így: „Uram, kérlek, küldj valakit, aki hétfőn reggel 7.45-kor becsönget hozzánk, és hoz 684 dollárt, lehetőleg húszdollárosokban!”

Valamivel kisebb felbontásban: „Uram, kérlek, küldj nekünk hétfőn 684 dollárt!”

Még jobban távolodva: „Uram, kérlek, küldj nekünk annyi pénzt, hogy meg tudjuk javíttatni a kocsit, mielőtt baj lenne miatta a férjem munkájával!”
   
Ha még messzebbről szemléljük a dolgot, sem a kocsi, sem az állás nem látszik már annyira fontosnak: „Uram, kérlek, add, hogy továbbra is meglegyen a megélhetésünk!”

Ha úgy érzem, hiába imádkozom valamiért, érdemes feltenni a kérdést: „vajon megfelelő felbontású a kérésem?” Az autós példára visszatérve, ha az imáim az első változathoz hasonlítanak, talán érdemes kissé távolabbról szemlélnem a dolgot. Jó, hogy imádságba foglalom a problémát, csak talán túl nagy felbontásban kérem; az Úr arra próbál rávezetni, hogy ne 684 dollárt kérjek hétfőre, hanem azt, hogy a férjem ezen a héten is tudjon dolgozni.    

E gondolatmenet legfőbb érdekessége az, hogy az ember kénytelen föltenni magának a kritikus kérdést: „Mi az, amire igazán, szívem mélyéből vágyom?” Csakugyan a 684 dollár a legfőbb vágyam? Vagy az, hogy megjavítsák a kocsit? Vagy hogy a férjem eljusson a munkahelyére? Vagy az, hogy meglegyen a megélhetésünk? Vagy...?

S arra gondolok, hogy ha az ember egészen eltávolodik, olyannyira, hogy már semmilyen konkrétumot nem foglal bele az imába, akkor ennyi marad: „Uram, egyedül rád vágyom.”  

Tudom, mindig jó Istenhez fordulni, hiszen Atyánk a legapróbb kérésünket is örömmel hallja. Ám úgy vélem, konkrét imáim sokszor nem annyira gyermeki bizalomból fakadnak, mint inkább abból, hogy szeretném Istent irányítani. Ezért számomra a megszentelődéshez hozzátartozik a kisebb felbontás, az eltávolodás, mert úgy tapasztalom: minél kevésbé konkrétak az imáim, annál kevésbé akarok istenné lenni, és annál jobban vágyom magára Istenre.

Magyar Kurír (mk) 

Gazdag István: Argentína mint az IMF fekete báránya

Megfordul a történelem szele: Argentína a saját példájával demonstrálja, hogy van élet az „elkerülhetetlen globalizáció” után is, és hogy nem szükségképpen a nemzetállamok leépítése jelenti a jövőt. Az argentin kormány április közepén kisajátította - lényegében tehát újraállamosította - a spanyol Repsol csoport részesedését a YPF nemzeti olajvállalatban, mégpedig egy hosszú távú politika részeként, amelyet már tíz éve folytat Nestor Kirchner köztársasági elnök, majd halála után az államfői poszton őt követő felesége. Ezt a „neoperonista” politikát, amely lényegében abból áll, hogy helyreállítsa az Argentin Köztársaság nemzeti szuverenitását és biztosítsa a társadalmi igazságosságot lakói számára, az argentin nép nagy többsége támogatja. Nem is csoda, hiszen világviszonylatban is igazán figyelemre méltó sikereket ért el.
A kilencvenes évek folyamán Carlos Menem elnöksége alatt Argentína az IMF nyomására és a chicagói monetarista iskola hatására ugyanazt az ultraliberális privatizációs gazdaságpolitikát követte, amellyel jelenleg az EU országait sújtják ugyancsak az IMF és az Európai Bizottság követelésére. Az akkori idők Argentínájában a médiumok és a politikusok szüntelenül azzal „kábították” a népet, hogy közös üdvösségüket csak az úgymond „elengedhetetlenül szükséges” reformok jelenthetik, amelyek örve alatt külföldi multiknak lehet átjátszani az ország közvagyonát. Az argentin gazdaság liberalizálása persze féktelen fogyasztási lázat gerjesztett néhány évig, és a lakosság egy részének a gyors megtollasodását, egy másik, nagyobbik részének pedig ugyanolyan gyors elszegényedését eredményezte, mielőtt az ezredfordulóra megállíthatatlan hiperinflációba és katasztrofális gazdasági-pénzügyi válságba nem torkollott, amely 2001-ben kulminált. Ekkorra az ország GDP-je 21 százalékkal csökkent a három évvel korábbihoz képest, a munkanélküliség szintje pedig elérte a 23 százalékot. Egy év alatt öt elnök váltotta egymást.
2002. január 6-án Eduardo Duhalde ideiglenes elnök befagyasztotta a lakossági bankbetéteket és a dollárhoz képest 28 százalékkal leértékelte a pesót, alig két héttel azután, hogy fizetésképtelenné nyilvánította országát a külföldi bankokkal és nemzetközi szervezetekkel szemben fennálló 100 milliárd dolláros államadósság tekintetében. A nemzeti valuta gyors devalválódása ezután is folytatódott, és végül a dollárral szemben elveszítette értékének csaknem a felét. Argentína csak 2002 közepén kezdett magához térni a válság okozta megrázkódtatásból, amikor Duhalde úgy döntött, hogy hátat fordít az IMF-nek, amely további megszorításokat követelt az adósságszolgálat teljesítése érdekében. Az argentin kormány azonban inkább a szegénység elleni harcot és a reálgazdaság rendbetételét részesítette előnyben. Miután markánsan voluntarista gazdaságpolitikáját sínre tette, Duhalde előrehozott választásokat írt ki 2003 áprilisára, amelyet a közép-baloldali peronista Nestor Kirchner nyert meg, aki 2003 és 2007 között állt az ország élén és elnökségének mérlege túlzás nélkül minősíthető történelminek.
Nyíltan tengelyt akasztott ugyanis a nemzetközi finánctőkével, és 2005-ben sommásan újratárgyalta Argentína államadósságát, kereken elutasítva a 100 milliárd dollár háromnegyedének visszafizetését. Ugyanakkor az ultraliberalizmus - mindaddig csalhatatlannak tekintett - dogmájának és az „elkerülhetetlen globalizációnak” is fityiszt mutatva maximalizálta az energia- és közlekedési tarifákat, keményen megadóztatta az importot, a közkiadások fokozásának keynesiánus módszerével (öt év alatt 50 százalékkal!) fellendítette a gazdasági tevékenységet, kiváltva a bérek jelentős növekedését, és beindította az IMF rosszvoltából nemzetközi magáncégeknek elkótyavetyélt közszolgáltatások (posta, rádióelektromos tér, ivóvíz-szolgáltatás stb.) újraállamosítását célzó ambíciózus programját.
Időközben elhunyt férje politikai nyomvonalát követve Cristina Kirchner újraállamosította a nyugdíjrendszert, a spanyol kézbe került egykori nemzeti légitársaságot, legutóbb pedig a YPF olajtársaság többségi részesedését is állami kézbe vette ugyancsak a spanyoloktól. A Kirchner házaspár által folytatott heterodox gazdaságpolitika és az így kiharcolt monetáris függetlenség eredményeként az argentin GDP évente 8 százalékkal növekszik, miközben a munkanélküliségi ráta 7 százalékra esett vissza, és bár az ország 10 év óta egyetlen cent kölcsönt sem vett fel a nemzetközi pénzpiacokon, a kormány protekcionista intézkedéseinek köszönhetően egész iparágak születtek újjá és a külkereskedelmi forgalom mérlege is évek óta pozitív.
Mindez eklatánsan bizonyítja, hogy az IMF-nek való alávetettség egyáltalán nem jelent sorsszerűséget és még csak mindenáron követendő célszerűséget sem. Éppen ellenkezőleg: az állami költségvetés kiegyensúlyozása és a multinacionális cégek következetes megadóztatása lehetővé teszi az argentin állam egyre növekvő szerepvállalását az infrastrukturális fejlesztések, a közoktatás, az egészségügy és a szociális programok területén, aminek kedvező hatása közvetlenül is megnyilvánul a nemzetgazdaság teljesítőképességében - az előbbiekben ecsetelt impozáns eredménnyel.
Akárcsak Izland vagy Venezuela esetében, az Argentínában immár egy évtizede folytatott gazdasági, pénzügyi, társadalmi és ipari politikát is gondosan szőnyeg alá söpri az euro-atlantista fináncoligarchiát kiszolgáló vazallusmédia. Eljárása teljesen logikus. Mindaz ugyanis, amit az argentinok tömeges támogatásával a Buenos Aires-i kormány véghezvitt, a Napnál is világosabbá teszi, hogy az ultraliberalizmus és az „elkerülhetetlen globalizáció” kőbe vésett dogmái csupán szimpla hazugságok, amelyeket a népek minden további nélkül figyelmen kívül hagyhatnak és a saját érdekükben figyelmen kívül is kell hagyniuk. Miután az egész planéta privatizálásának egy törpe kisebbség érdekeit szolgáló apostolai csaknem tönkretették, Argentína az élő bizonyság arra, hogy a jövő távolról sem a nemzetállamok lerombolásában van. Sokkal inkább a feltámadásukban.
MD 2012. V. 9.

A FED a dollár gyengítésébe kezd

Miközben a pénzügyi válság továbbterjed, szép sorban kiütköznek a kapitalizmus gyenge pontjai. Meg kell hagyni, a kapitalizmus adta eszköztár teljes gőzzel a helyzet javításán munkálkodik. Május végén az EU vezetők ismét válságtanácskozást ülnek. Csakhogy itt már esély nincs arra, hogy bármit is rendbe hozzanak. Nem tudnak semmit rendbe hozni. Viszont a látszat miatt nemsokára újabb árfolyam-manipulációnak leszünk tanúi, amin Orbán megint csak hullámlovasként jelenhet meg.
Az uniós vezetők tanácskozásával párhuzamosan az amerikai jegybank szép csendben tovább nyomja a pénzt. Nyilvánosságra hozni nem fogják, mert nem érdekük. Bejelenteni sem fogják - ezzel az intézkedéssel ugyanis az amerikai gazdaságot védik a "görögtűztől".
Az eurozóna széthullásával már nem tudják visszaállítani az euró értékét, viszont a színleléshez értenek nagyon. Már nem egy pénzesebb befektető tényként kezeli, hogy idén 2-3 tagállam elhagyja az eurozónát (pl. Nouriel Roubini), és ezzel semmit nem tudnak kezdeni, csak annyit, hogy a látszatra ügyelnek a végsőkig, addig játszanak az árfolyamokkal, ameddig csak lehet. Az európai médiát uraló hisztéria közepette a dollárt szép lassan hozzágyengítik az euróhoz. Közben még a hitelminősítők is lépni fognak, le lesz minősítve az amerikai gazdaság. Csak a biztonság kedvéért. És ha az euró/dollár árfolyam helyreáll, minden rendben van, igaz? Ha a többi valuta nem erősödik hozzá, akkor minden rendben van, igaz? Legalábbis a befektetők szemében. A kapitalizmus illúzió-világában pedig ennyi elég. Nem fogják tudni, hogy amivel kereskednek az a WC-papírnál kevesebbet ér. A látszat az meglesz, aztán mikor a valóság a felszínre tör, egyik pillanatról a másikra fog eltűnni a pénzük, de az már más kérdés.
Lehet válságtanácskozáson látványos bejelentéseket tenni, ami úgymond "megnyugtatja a befektetőket", de a nagyobb pénzek tulajdonosai már ténynek veszik az eurozóna felbomlását, és ezen semmi nem változtat. A dollár gyengítésével, leminősítgetésekkel csak a kereskedelmi egyensúllyal játszadozhatnak, de a gazdaság fizikailag semmit nem javul. Az időt is lehet húzni. Meg hozzágyengíteni a dollárt az euróhoz, hogy úgy tűnjön, mintha az euró erősödne. Orbán, meg Matolcsy is a fontos ember szerepében tetszeleghet majd, mint akinek a bejelentésére erősödik a forint. Talán még ők maguk is elhiszik. Csakhogy - Orbán nyelvezetével élve - ezt a meccset valakik már előre lejátszották.
Végvári Ákos

Készülődés az I. Világháló Háborúra

Időkjelei: A háború és a háborús fenyegetettség a végső idők egyik fontos jelének számít, aminek ma már a kiberháború is része. Függetlenül attól, hogy valós, vagy megrendezett kibertámadásról van szó, manapság egy virtuális esemény éppen akkora károkat képes okozni, mint a konvencionális hadviselés, amit az USA egyik hivatalos kormányoldalán megjelent alábbi rövid cikk is jól szemléltet.

A Terminátor című 1984-es sci-fi filmben a Skynet mesterséges intelligencia hálózat saját öntudatra ébred és nukleáris háborút kezdeményez az emberiség ellen. A korai XXI. század világában a föld nemzetei egészen másfajta kiberháborús veszélyekre készülnek, amelyek eredhetnek terroristáktól, haktivistáktól, ellenséges nemzetektől vagy a szervezett bűnözés köreiből. Az Egyesült Államok által dominált Észak-atlanti Szerződés Szervezete, a NATO 2008-ban létrehozta a NATO Kibervédelmi Együttműködési Központot (NATO Co-operative Cyber Defense Centre of Excellence) az észtországi Tallinnban, ahol márciusban kiber hadgyakorlatot tartottak.
A NATO helyszínválasztása szándékos volt: az I. Világháló Háborúnak nevezett 2007-es akcióban, feltehetően oroszpárti haktivisták számos média és kormányoldal ellen indítottak egyidejű, szolgáltatásmegtagadással járó támadást (DDoS – Distributed Denial of Service), valószínűleg egy addig Tallinn központjában álló, a szovjet korszakból származó szobor elmozdítása miatt.

Miközben az I. Világháló Háború sok ember szemét felnyitotta a kibertámadások veszélyeit illetően, 2010-ben a Stuxnet vírus jelentette kockázat segített igazán felfogni az új front komolyságát.
Bár a sokak szerint valamelyik izraeli vagy amerikai titkosszolgálat által az iráni urániumdúsító létesítmények megfertőzésére és ezzel hátráltatására gyártott Stuxnet vírus kevés személyi számítógépben tett kárt (mivel mint kiderült azokat közvetlenül a megtámadni kívánt szerverekre vitték fel és nem az Interneten terjedt), a támadás mégis sikeresnek mondható, hiszen körülbelül két évvel vetette hátra az iráni atomfizikusok munkáját.
Az egyre kifinomultabb rendszerek integrálásával a kibertámadások potenciális célpontjainak köre is bővül az Interneten.
Richard Clarke, aki annak idején Bill Clinton tanácsadója volt, és aki idősebb és ifjabb George Bush-t is a terrorelhárítás és kiberbiztonság fontosságára figyelmeztette, rámutatott, hogy „a kifinomult módszerekkel dolgozó kibertámadók számos különböző esemény végrehajtására képesek, a vonateltérítéstől, az áramszünetek előidézéséig. Ez nem csupán egyszerű áramszüneteket jelent. Arra is képesek, hogy tönkretegyék a generátorokat, amelyek cseréje hónapokba is telhet. Képesek felrobbantani [olaj vagy gáz] vezetékeket és leszállásra kényszeríthetik a repülőket.”

 Forrás: allgov.com