Érdekes írás, ami Napóleon
halálának okait fejtegeti. A háttérhatalmi erők először
megfinanszíroznak egy hataloméhes diktátort, majd amikor elvégezte a
feladatát, és már nincs rá szükség, elteszik láb alól, nehogy
visszatérjen.
"A
halál semmiség,- írta Napóleon 1804-ben egy levelében – de legyőzetve
élni annyi, mint mindennap meghalni." Napóleont második bukása után a
szövetséges hatalmak 1815-ben egy távoli szigetre, Szent Ilonára
száműzték. "Udvartartása" összetételét a győztes hatalmak bizottsága
hagyta jóvá. A szigeten egy átmeneti szállás után a császárt Longwood
House-ba, egy nem túl fényes vidéki házba költöztették.
Bonaparte Napóleon halála óta eltelt 184 év alatt újra és újra
fellángolt a vita a császár halálának valódi oka körül. A halál oka
messze nem egyszerűen ténykérdés, hanem nagy indulatokat kavaró Ügy.
Ahogy nem lehet higgadtan Kossuth Lajos sikkasztási ügyeiről sem
vitatkozni, úgy sérti sok francia nemzeti érzését a gondolat, hogy a
Császárt talán éppen leghűségesebbnek hitt embere, Charles Tristan de
Montholon márki mérgezte volna éveken át. Az viszont nem idegen a
francia gondolkodástól, hogy valamiképpen a Napóleont őrző angolok keze
van a dologban. Ezért is tagadta oly hevesen Szent Ilona kormányzója a
klíma okozta májbetegséget, mint a császár lehetséges halálnemét, mert
az angolok kényesek voltak úri becsületükre. A Bourbonoknak is igen
kényelmetlen lett volna, ha hat évvel Napóleon bukása után kiderül, vagy
akárcsak kételyként is felmerül, hogy Napóleont alantas módon eltették
láb alól. A Bourbonok azonban még jól emlékeztek Napóleon Elba
szigetéről való szökésére, és 100 napos dicsőséges visszatérésére; a
Császár hallatlan népszerűsége volt, az, amiért nem lehetett vele
nyíltan leszámolni, s amiért talán mégis végezni kellett vele- de
tökéletes bűntényt végrehajtva, amely a természetes halál látszatát
kelti. Mert amíg Napóleon élt, visszatérése bármikor beteljesülhető
rémálom volt. S végül Napóleon családja is erősen érdekelt volt a végső
diagnózisban, hiszen ez érv vagy cáfolat lehetett amellett, vajon
Napóleon Louis René Charles de Marbeuf fattya-e, vagy apja édes
gyermeke. Ok és szándék tehát volt elég, amely a természetes halál
feltevését és igazolását szorgalmazta. Másfelől Napóleon nagyságához
sokkal jobban illik, ha egy ördögi konspiráció mártírjaként, mint egy
dicstelenül közönséges betegségben halt volna meg.
A rák-elmélet
okáig
legszalonképesebb, és a legtöbb életrajzíró által elfogadott verzió
szerint Napóleon örökletes gyomorrákban halt meg. E verziót támasztja
alá az, hogy apja 38 évesen szintén gyomorrákban halt meg, valamint
egyik nővérével is e kór végzett. A feljegyzések szerint maga Napóleon
is erre gyanakodott, hiszen élete utolsó hónapjaiban sokat hányt,
gyakran volt étvágytalan és gyomortáji fájdalmakról panaszkodott. A
"gyomorrák" hipotézist látszott alátámasztani Napóleon másnapi boncolása
is, amit jobb híján, egy biliárdasztalon ejtettek meg több angol orvos
jelenlétében. A boncoláshoz maga Napóleon ragaszkodott, halála előtt egy
héttel arra kérte Dr. Francesco Antommarchit, hogy ő végezze ezt el:
"Tartósítsák szívemet borban és küldjék el szeretett Mária Lujzámnak.
Írják le neki halálom minden részletét. Vizsgálja meg alaposan
gyomromat, és adjon részletes jelentést fiamnak. Írja meg neki, milyen
életmóddal tudja elkerülni, hogy hasonló betegségbe essen. Ez nagyon
fontos, apám gyomorszáj rákban halt meg, s tünetei nagyon hasonlóak
voltak az én tüneteiméhez." Mivel Antommarchi kiváló boncorvos és
anatómus volt, a feladatra éppen megfelelt. Tulajdonképpen másra nem is
igen volt alkalmas, mert mielőtt Szent Ilonára hívták, Paolo
Mascagnival, a híres anatómussal emberi hullákat boncoltak, és
életnagyságú anatómiai ábrákat készítettek oktatási célokra. A
boncoláskor jelenlévő angol orvosok viszont nem voltak képzettek
patológiából, és nem értettek egyet Antommarchi véleményével, aki
szerint a máj megnagyobbodott. A mérgezés-elmélet szempontjából ennek
különös jelentősége van, hiszen a krónikus arzénmérgezéskor a máj
súlyosan károsodik. Mikor Napóleon első tünetei, mint fejfájás,
álmatlanság, bélfájdalmak 1816-ban megjelentek, akkori orvosa, Dr. Berry
E. O'Meara májgyulladást állapított meg. Ettől Sir Hudson Lowe, a
sziget angol kormányzója igen ideges lett, mert O'Meara a sziget
klímájának tulajdonította ezt. Ha az orvosnak igaza van, akkor Napóleon
betegsége és esetleges halála az angolok lelkén szárad. Ráadásul O'Meara
megtagadta, hogy Lowe-nak beszámoljon Napóleonnal folytatott
beszélgetéseiről, így rövid úton eltávolították. Amikor Dr. Stokoe,
Napóleon állapotának romlásakor, 1819-ben ugyancsak hepatitist
állapított meg, Lowe összeesküvést szimatolt, és kijelentette, hogy
Napóleon csak szimulálja a betegséget. Úgy tűnik tehát, hogy ez nem
szakmai, hanem politikai vita volt. Lowe részéről igen korán megjelent
az ellenállás az ilyen "klimatikus" diagnózisokkal szemben, s ez
magyarázza, hogy amikor Antommarchi még Napóleon életében, majd a
boncoláskor is ragaszkodott a máj megbetegedéséghez, a jelenlévő négy
angol orvos valahogy az istennek sem tudta megnagyobbodottnak látni a
májat, és heves vita alakult ki a felboncolt tetem felett a halál
okáról.
Az
angolok külön halottkémi jelentéseket fabrikáltak, amely a megrendelők
és a jelenlévő feltételezett gyilkos szája ízének megfelelő volt. Gideon
Gorrequer, Lowe kormányzó szárnysegédje naplójában leírta, hogyan
erőltette ki Lowe az angol orvosoktól, hogy jegyzőkönyveiket írják át
"gyomorrákos" verzióra. Az angol- és bourbon-barát diagnózis tehát olyan
halálnem volt, amelyet Napóleon "magával hozott", nem pedig a szigeten
kapott. Túl komolyan nem szabad tehát venni az angol orvosok által írt
boncolási jegyzőkönyveket, ennek ellenére a gyomorrák-elmélet hívei
részletesen idézik ezeket. Lowe oly mértékben meg akarta határozni a
halál okát, hogy Antommarchi jegyzőkönyvéből egyszerűen kihúzta a
"megnagyobbodott máj" kitételt. Mivel a korzikai Dr. Antommarchi
jelentését tekintjük valódi szakszerű leírásnak, ennek értelmezése
különösen sok vitát váltott ki. Az eredeti jelentés nem angolul, hanem
franciául íródott, ezért azt lefordították, s míg az eredeti szövegben
kiterjedt fekély szerepelt csupán, az angol fordításban már "rákos
fekély" borította a gyomor legnagyobb részét. Nyilvánvaló, hogy Lowe
keze volt ebben is, tudjuk ugyanis, hogy Dr. Antommarchi, Lowe minden
erősködése ellenére tagadta, hogy Napóleon gyomorrákban halt volna meg.
Antommarchi eredeti jegyzőkönyvét több szakértő megvizsgálta, és
egybehangzóan tagadták a gyomorrák diagnózist, s egyetértettek abban,
hogy a gyomorfal felmaródását a primitív kezelések okozták. Mikor Dr.
Robert Gooch-ot, a tekintélyes angol orvost később megbízták, hogy
dorongolja le Antommarchi Napóleon haláláról írott könyvét, Gooch azt
mondta Lowe-nak, hogy a hashajtónak beadott lórúgásszerű adag calomel
(higanyklorid) sokkal inkább felelős Napóleon haláláért, mint akár a
hepatitisz, akár a klíma, akár a rák. Na puff neki, Lowe intézkedett, és
Gooch kritikája soha nem jelent meg.
gyomorrák ellen felhozott szokásos érv Napóleon jelentős túlsúlya, amit
a boncolási jegyzőkönyv is kiemel. Gyomorrákban ugyanis fogyni szoktak,
krónikus arzénmérgezésben pedig hízni. Alessandro Lugli és munkatársai
2005-ben begyűjtötték a császár 1800 és 1821 májusa között viselt 12
nadrágját és megmérték a derékbőségét, majd ebből kalkulálták ki a
császár súlyának alakulását. Némi kis szenzációhajhászás is volt
bejelentésükben, miszerint ők ezzel a vizsgálattal új megvilágításba
helyezték Napóleon halálának kérdését. De ami ebben új volt, az csupán
annyi, hogy már ilyen mókás dolgokat is meg lehet jelentetni tudományos
lapokban. Mert amúgy inkább azt igazolták, amit cáfolni szerettek volna.
Napóleon 1800 és 1815 közt 67.8 kilóról 82.6 kilóra hízott, majd Szent
Ilonán további súlyt szedett magára és 90.7 kilogrammot ért el
testsúlya. Napóleon utolsó előtti vizsgált nadrágja halála előtti fél
évből való. Ekkor kezdte gyilkosa újra mérgezni, s nem is hagyta már
abba a császár haláláig. Ezt az intenzív mérgezési szakaszt viszont
egyre növekvő hányási rohamok, meglazuló fogak, étvágytalanság, s
váltogatva hasmenés-székrekedés kísérte. A halála előtti hetekben már
szó szerint éhezett, hisz minden kiadott magából. Amit tehát Lugli és
munkatársa megállapítottak, az triviális: a császár utolsó heteiben
alaposan lefogyott, mint mindenki, aki nullkalóriás kényszerdiétára van
fogva.
yakori
érv szokott lenni a gyomorrák örökletessége is. A gyomorrák
örökletessége egyrészt igen kérdéses, másrészt elég gyakori megbetegedés
volt a 19. században, a családi halmozódás nem feltétlen genetikai
gyökerekre utal. Végül jó okunk van feltételezni, hogy Napóleon apja nem
Carlo Napoleone, hanem a Korzikán állomásozó francia hadtest egyik
tisztje, Louis René Charles de Marbeuf, aki nem is egyszerűen bejáratos
volt a családhoz, hanem egyenesen ott lakott. Az is erősíti e feltevést,
hogy Marbeuf pénzelte Napóleon taníttatását, s egy bizalmas
beszélgetésben maga Napóleon is utalt rá, hogy nem is bánná, ha
kiderülne, tényleg Marbeuf az igazi apja, s "nem az a kis sótlan
ügyvéd".
gyomorrák feltevést alapvetően cáfolja, hogy Napóleon "betegsége"
1816-ban kezdődött, és ha az valóban rákos megbetegedés lett volna, öt
év alatt kiterjedt áttéteknek kellett volna kialakulnia, amit a boncolás
egyáltalán nem igazolt. Mivel az intenzív arzénbevitel 1816-ban már
bizonyított, sokkal kézenfekvőbb a tüneteket ennek tulajdonítani, pláne,
hogy a tünetek megegyeznek az arzénmérgezés tüneteivel.
apóleon
kórtörténetét számos specialista átvizsgálta, s sokan keresték az utat
az orvosok Parnasszusára a császár végső diagnózisán keresztül. E
feltevésekkel -mint a gyomorrák-elmélettel is-, mindössze az a baj, hogy
nem tudják értelmezni a jelenségek széles körét, csupán csipegetnek a
tényekből.
Mérgezés-elmélet
apóleon
végrendeletében az áll: "Idő előtt halok meg, az angol oligarchia és
felbérelt merénylői gyilkoltak meg". Ez egyfelől már halálakor
felvetette a merénylet gondolatát, másfelől szinte kizárta annak a
gyanúját is, hogy a végrendelet írása körül serénykedő Montholon márki
volna a gyilkos.
en
Weider és John Harry Fournier 1999-ben megjelent összefoglalójában
Napóleon mérgezésének egy "kozmetikai" és egy "halálos" fázisát írják
le. A kozmetikai fázisban a lassú mérgezés volt a cél, amely a méreg
periodikus adagolásával egy fokozatosan romló, de időnként átmeneti
javulásokat mutató betegséglefolyást mímelt. A halálos szakaszban aztán
Napóleont nagy adag méreggel napok alatt megölték. A módszer
méregkeverők körében ismert technika volt; Madame de Brinvilliers, aki
tömegesen mérgezte meg rokonait a 17. században, könyvében leírta a
módszert, s tudjuk, hogy e könyvet olvasgatta Szent Ilona szigetén
Albine, Montholon márki felesége. Madame de Brinvilliers módszere az
volt, hogy folyamatosan mérgezett, majd leállt, majd később újra kezdte.
Így egy hullámzó lefolyású krónikus betegség látszatát tudta kelteni.
száműzetés évei alatt a Napóleon körül ténykedő nyolc ember naplója
egybehangzóan leírja a krónikus arzénmérgezés 34 ismert tünetéből
harmincat. A nyolc személyből négy orvos volt. Jellemző módon Montholon
márki memoárja a császár tüneteit illetően jelentős eltéréseket mutatott
a többi visszaemlékezéssel összevetve.
z arzén színtelen, szagtalan, íztelen por, ételbe vagy borba könnyű elvegyíteni.
ivel
az arzén komoly májkárosodást okoz, figyelemre méltó, hogy Napóleonnál
több orvos is májbetegségre gyanakodott, és a halál lehetséges okai
között is szerepelt a májbetegség. Szembeötlő volt a boncoláskor
Napóleon testének szőrtelensége, ami igen beszédes arzénmérgezési tünet.
Napóleont -a hajminták elemzése szerint- már korábban is mérgezték, de
Szent Ilona szigetén valószínűleg 1816-ban kezdték adagolni neki az
arzént: ekkor első tünetei álmatlanság, iszonyú fejfájás és bélfájdalmak
voltak. Ezek az arzénmérgezés jellegzetes tünetei. Később visszatérő
tünete volt a hányinger, hányás, émelygés, gyomor és bélfájdalmak, a
lábgyengeség, és a boka ödémásodása. A lábgyengeséget a krónikus
arzénmérgezés következményeként kialakuló izomsorvadás és neuropathia,
az ödémát a veseelégtelenség okozta. Néha fél napokat is eltöltött forró
vízben üldögélve: az arzénmérgezésben jellemzőek a jéghideg végtagok.
Hogy gyilkos volt a szigeten, és azonos módszerrel, arzénnal ölt, arra
igen érdekes bizonyítékunk van: 1818-ben Franceschi Ciprianinak,
Napóleon hű korzikai titkos ügynökének egy nap, minden előzmény nélkül
váratlanul heves hasgörcsei támadtak és rettenetes fázott, annyira, hogy
forró fürdőbe kellett fektetni őt. Két nap múlva meghalt. William
Balcombe, akinél a szigetre érkezésekor Napóleon egy ideig lakott, és
akit barátság fűzött a császárhoz, biztos volt benne, hogy Ciprianit
megmérgezték. Amikor azonban az exhumálást követelésére megejtették,
kiderült, hogy a holttestet valakik titokban kiásták és eltüntették,
elejét véve a további vizsgálódásoknak. S mily különös az is, hogy
Cipriani halálát követően két nappal Montholon (!) márki cselédje és egy
gyerek Cipriani tüneteivel megegyező tünetekben ugyancsak meghalt.
Netán ettek, vagy ittak ugyanabból, amit Ciprianinak preparáltak ki?
apóleon
jellegzetes tünete volt még a hasmenés, amelyet aztán krónikus
székrekedéses időszakok váltogattak. Lábai az évek során annyira
meggyengültek és elsorvadtak, hogy a végén már lovagolni sem tudott. Ezt
gyomorrák nem magyarázza, ez feltehetően az arzénmérgezés okozta
idegelhalás következménye volt.
ontos
megjegyezni, hogy sem 1821-ben, sem ma, boncoláskor nem gondolnak
arzénmérgezésre és nem keresik ennek nyomait, hacsak nincs különös gyanú
erre. Ráadásul, Dr. Francesco Antommarchi, a boncolóorvos, bár híres
anatómus volt, mérgezéses eseteket nemigen látott. A párizsi rendőrség
Mérgezési osztályának vezetője, Henri Griffon professzor azt
nyilatkozta, hogy ő még életében nem találkozott olyan esettel, amikor
az áldozat arzénmérgezésben halt meg, és az orvosok ezt felismerték
volna. Napóleon orvosai 184 évvel ezelőtt még annyira sem voltak
kiképezve az arzénmérgezés diagnosztizálására, mint napjaink orvosai.
Nem véletlen volt kedvelt a méregkeverők szemében az arzén, kimutatása
ugyanis – különösen lassú mérgezés esetén – szinte lehetetlen volt.
z
arzénmérgezés különös bizonyítéka volt Napóleon exhumálása Párizsba
szállításakor. Napóleon teste négyes koporsóban 19 éven át feküdt Szent
Ilona egy völgyében ásott sírban, és amikor a koporsót felnyitották, a
jelenlévők döbbenten látták, hogy Napóleon teste teljes mértékben
konzerválódott, olyannak tűnt a koporsóban, mintha aludna. Szakértők
szerint ez egyértelműen az arzén tartósító hatásának tulajdonítható,
állatpreparátorok a mai napi kedvelik az arzént tartósító-konzerváló
szerként.
A haj-analízisek
ouis
Marchand volt Napóleon főkomornyikja, neki és Montholon márkinak volt
bejárása Napóleonhoz bármikor. Marchand is írt naplót, de soha nem adta
ki, és utódainak is megtiltotta azt. A napló végül 1955-ben mégis
megjelent. Amikor Dr. Sten Forshufvud, a svéd napóleonrajongó fogorvos
és toxikológus elolvasta az inas naplóját, azonnal megfogant elméjében a
gyanú, hogy Napóleon arzénmérgezés áldozata lett. A Marchand naplójában
leírt tünetek ugyanis a krónikus arzénmérgezés tüneteivel egyeztek meg.
orshufvud
Ben Weider Napóleon-kutató segítségével az ismert Napóleon
relikviagyűjtőtől, Henry Lachouque kapitánytól szerzett pár hajszálat a
Napóleon halála után levágott hajából, és Dr. Hamilton Smith-el, a
Glasgowi Egyetem Bűnügyi Orvoslási tanszék munkatársával a Harwell
Atomenergetikai Kutatóközpontban neutronbesugárzással aktiválva az arzén
atomokat, s kimutatták, hogy a császár hajában a normál arzénmennyiség
tizenháromszorosa található. A hajszál 46 mm hosszú volt, s mivel a haj
kb.13 mm-t nő havonta, a hajszál Napóleon utolsó 96 napjáról tudósított.
Dr. Antommarchi és Marchand inas naplója alapján pontosan tudható,
mikor romlott ill. javult jelentősen Napóleon állapota az 1821 január
28-a és május 5-i halála közti időszakban. A tüneti hullámzás napra
pontosan követte a hajszál adott napra eső szakaszának arzéntartalmát.
Az elemzés 1821 február vége felé komoly arzénszint növekedést mutatott.
Ezzel párhuzamosan Dr. Antommarchi ezt írta naplójába: "A császár
állapota hirtelen rosszabbodik, száraz köhögés, hányás és
csillapíthatatlan hányinger, égető érzés a belekben, zavartság,
elviselhetetlen égő érzés, olthatatlan szomjúsággal."
hosszabb hajszálak elemzése is arra mutatott, hogy a hajszál-szakaszok
arzéntartalma ciklikusan ingadozik, ami csakis külső, időszakos
arzénbevitel esetén fordulhat elő.
mith,
Forshufvud és Wassén 1962-ben egy svájci textilgyáros, Clifford Frey
felajánlotta a kutatóknak a birtokában lévő Napóleon hajtincset
feltevésük igazolására. A kutatók nagy örömére a mintában 13 cm hosszú
hajszálakat is találtak. A tincs eredetileg Napóleon egy másik inasának,
Abraham Noverraz hagyatékából származott; ő volt az, aki Napóleon haját
halálának éjszakáján leborotválta. Mivel a fejtetőn a haj naponta kb.
0.35 mm-t nő, ezért a 13 cm-es haj több mint egy év mérgezési történetét
rejthette magában. Centiméterenként vizsgálva a hosszú hajszálat,
kimutatható volt, hogy a császárt megszakításokkal mérgezték, és élete
utolsó négy hónapjában kiugróan nagy adag arzént kapott. A szerzők
szerint a periodikus adagolás jól egybevág Napóleon
"betegség-lefolyásának", amely szintén periodikus romlást és javulást
mutatott.
vizsgálatok nagy vihart kavartak, a francia történészek háborogtak,
tőlük segítség nem volt várható. Az eredmények különösen azért voltak
meggyőzőek, mert előbb született meg Marchand naplója alapján a
mérgezés-elmélet, s csak ezt követően mutatták ki Napóleon hajában az
arzént. Voltak azonban olyanok is, akik felcsillanni látták a reményt a
történelmi igazságtételre. Ausztráliából Dame Mabel Brookes, aki William
Balcombe lányának, Betsy-nek a leszármazottja volt, elküldte az
1816-ból származó napóleoni hajfürtöt, melyet Napóleon emlékbe adott a
kislánynak. Napóleon a szigetre érkezésekor Balcombe-ék nyári lakában
lett elszállásolva, és igen baráti kapcsolat alakult ki közte és a
család közt. Különösen szerette az akkor 13 éves Betsyt, aki azután is
gyakran meglátogatta a császárt, hogy az Longwoodba költözött át.
William Balcombe Londonban hivatalosan is megfogalmazta gyanúját, hogy
Napóleont arzénnal mérgezik, de jelentése süket fülekre talált. A
fülekben a Bourbonoktól származó füldugó lehetett. Balcombek később
Ausztráliába költöztek, és házukban a mai napig emlékszobában állítják
ki a Napóleon által használt tárgyaikat.
szerzőhármas újabb, 1964-es elemzésében hajszálak milliméterenkénti
elemzésével már azt is ki tudták mutatni, hogy 1820 nyara és 1821
áprilisa közt Napóleon 40 adag mérget kapott. Korábbi évekből származó
hajszálai alapján időszakos mérgezési periódusokat lehetett kimutatni, s
arra következtettek, hogy már Szent Ilona szigetére érkezése előtt
mérgezték a császárt. Később előkerült a Las Cases-hajfürt, s ez szintén
arzént tartalmazott. A hajtincs úgy került 1816 októberében Las Cases
birtokába, hogy jelen volt, amikor Napóleon haját vágta egyik inasa,
Santini. "Egyszer csak egy tincs esett lábaim elé- írta. Felkaptam és
eltettem. A császár látta, ahogy lehajoltam, és megkérdezte, mi volt az.
Semmi, feleltem, csak leejtettem valamit és felvettem. Napóleon
megfogta a fülemet és elmosolyodott. Kitalálta az igazságot."
en
Weider 1995-ben az FBI-t kérte fel két hajszál elemzésére, melyek a
"Las Cases" mintából származtak. A bűnügyi vizsgálat ugyancsak
megerősítette: "a benyújtott hajban található arzén mennyisége igazolja
az arzénmérgezést."
1997-ben egy másik mintát elemezve a Scotland Yard is igazolta az arzénmérgezést.
rancia
történészek azonban hevesen elutasították a mérgezés-elméletet,
szabályos kis ellenmozgalom indult, "találjuk ki miben halt meg a mi
császárunk". Az ügynek az sem tett jót, hogy éppen a "gaz" angolok
végezték a vizsgálatokat. Weider ezért 2000-ben felkérte a strasbourgi
Pasteur Egyetem Bűnügyi Toxikológiai Részlegének vezetőjét, Dr. Pascal
Kintzet, aki a Bűnügyi Toxikológusok Nemzetközi Társaságának elnöke is
volt egyben, hogy vizsgálják meg a franciák az öt különböző hajmintát.
Az egyik minta 1816-ból származott, a többi négy különböző helyeken
megőrzött azonos minta volt, s mind Napóleon halála napján került
levágásra. A vizsgálatok szerint a normál mennyiség 7-38-szorosát
találták.
r.
Xilei Lin és munkatársai 2003-ban három Napóleon hajmintát elemeztek.
Kettő ezek közül a halotti maszk készítésekor került levágásra, egyet
pedig Pauline Borghese, Napóleon nővére őrzött meg, aki az 1814-es Elba
szigeti száműzetésben vágta le és őrizte meg. Linék eredménye fontos
kiegészítése a mérgezéses teóriának. Eredményeik egyfelől megerősítik a
mérgezésre utaló magas arzéntartalmat, továbbá felvetik azt a
lehetőséget, hogy Napóleont már Elba szigetén is mérgezték. Ez nem volna
meglepő, talán ugyanazt a tervet melegítették fel a második száműzetés
idején, amibe az első során már belefogtak.
ivel
a teljesen egybevágó tudományos bizonyítékok ellenére történészek
továbbra is tagadták a Napóleon elleni merénylet lehetőségét, ez
egyfajta hazafias cselekedetnek kezdett számítani. Azt hajtogatták, hogy
a hajmintákból kimutatott arzén külső szennyeződés eredménye. Hát
persze, minden gyűjtő, mintha összebeszéltek volna, arzénnal szórogatta a
hajmintákat. Ám ekkor újabb vizsgálatot végeztek a luxemburgi Grand
Duchy Egyetem nukleáris laboratóriumában. Itt a Las Cases történész
1816-os és a Vignali abbé 1821-es mintájából vett hajszálakból
keresztmetszeteket készítettek és bizonyították, hogy az arzén nem a haj
felszíni rétegében, hanem a haj közepében található. Ezzel minden
kétséget kizáróan bizonyították, hogy az arzén csakis a vérből
szívódhatott fel a hajba.
napóleoni hajminták elemzése tehát egyértelműen bizonyította, hogy a
császárt évek óta, valószínűleg már az első száműzetésekor, arzénnal
mérgezték. A gyomorrák-hívők az elbai mérgezésen évődve szokták
kérdezni, ugyan hol volt még akkor Montholon? Mintha csak a márki lett
volna képes a nagy szakértelmű feladatra. Napóleon ellen a Bourbonok
számos merényletet szerveztek 1800-ban egy bombával debütálva, s eléggé
bánták is, hogy ezek nem sikerültek. Több adat utal arra, hogy Napóleont
korábban is mérgezték arzénnal. A Szent Ilonán tapasztalt tünetek
jelentek meg a borogyinói csata előtti napon: vizelési nehézségek, a láb
feldagadása, majd száraz köhögés, rekedtség, légzési nehézségek és
szabálytalan pulzus. Ez az arzénmérgezés jellegzetes jegyei, az arzén
ugyanis bénítja a szívizom munkáját, ettől keringési elégtelenség alakul
ki. Következő évben a drezdai csatát követően súlyos hányási és
hasmenés-roham tört rá, mely az akut arzénmérgezés egyik jellegzetes
tünete. A kiadott gyomortartalom fokhagyma illata alapján az
elfogyasztott ételre gyanakodtak, ám a toxikológusok körében jól ismert,
hogy az arzénmérgezés egyik jele a fokhagymaszag. A következő
hónapokban Napóleon depresszióba zuhant és döntésképtelennek érezte
magát, ami folyamatos, kis adagokban történő mérgezésre utalhat. Az
lipcsei csata alatt hirtelen heves gyomorfájdalmai támadtak, s
összegubózva feküdt ágyán. A bukást eredményező waterlooi csata során
szintén passzívvá és döntésképtelenné vált, ami sokak szerint
hozzájárult a vereséghez. Persze jogos a kérdés, miért nem adtak be neki
egy végzetes adagot. Akik a politikai merényleteket kiagyalják, sokszor
csavaros eszűek. Miért nem végezték ki az angolok Napóleont, amikor
elfogták? Hisz épp a franciák mutatták meg XVI. Lajos lefejezésével,
hogy nem nagy ügy az ilyesmi. De valakik esetleg korábban csak bukását
akarták, mások pedig később a halálát.
Napóleon halála
mérgezés "halálos fázisa" 1821 márciusában kezdődött. Ennek eszközei a
tartar hánytatószer (antimónium kálium tartarát), amit orgeát és calomel
követett. A tartar erős hánytató szer és nagy adagban tönkreteszi a
gyomor nyálkahártyáját, amely a későbbiekben megakadályozza a méreggel
szemben természetes hányási reflexet. A gyilkos április 22-én
"bevezette" az orgeát nevű narancsízű, keserűmandula olajjal ízesített
italt, amely ciánsavat tartalmaz. Korábban keserű mandula nem volt a
szigeten, ezt úgy kellett hozatni. Bertrand leírja naplójába, hogy
valaki utasította 4 éves fiát, hogy gyűjtsön barackmagot a kertben és
vigye az éléskamrába. A barackmag szintén ciánt tartalmaz. A
toxikológiai kézikönyvekben olvasható, hogy nagyobb mennyiségű
keserűmandula olaj halált okozó méreg. Napóleon az arzénmérgezés
következtében folyamatosan szomjas volt, élete utolsó napjaiban szinte
vedelte az orgeátot. Ezidőtájt Napóleon krónikus székrekedésben
szenvedett, ami szintén egyik tünete a krónikus arzénmérgezésnek.
Antommarchi leírja, hogy ennek megszüntetésére calomelt adtak be, ami a
kor szokásos hashajtója volt, s amely higanykloridból állt. A beadott
adag 40-szerese volt a szokásos adagnak. A higanyklorid és az orgeátban
lévő ciánvegyület együtt higany cianidot alkotott.
calomel beadása után –mint Henri-Gratien Bertrand marsall írta –
Napóleon elvesztette eszméletét és akaratlagos izmai megbénultak. Még
nyelni sem tudott. A higany cianid ismert tünete ez. Napóleon, anélkül,
hogy visszanyerte volna eszméletét, két nap múlva meghalt.
zakértők
egybehangzóan orvosi műhibának tekintik a hatalmas adag calomel
beadását. Weider és munkatársai azonban rámutatnak, hogy Montholon márki
volt az, aki rávette Dr. Antommarchit, hogy Napóleon tudta és
beleegyezése nélkül, italába rejtve adják be neki az extraadag calomelt.
Feleségének, Albinenak írott ekkori levelét több mint százötven évvel
később ismerhettük meg Albine memoárjából: "a calomel hamarosan véget
vethet Napóleon kertészkedési erőfeszítéseinek". E gúnyos hang és ez a
baljóslatú mondat, amely Napóleon életének utolsó 1820 évi felhőtlen
időszakára utal, melyben a császár kertészkedni kezdett, nem a császár
hűséges híveként mutatja meg nekünk Montholont.
boncoláskor a jelenlévő orvosok csak egy szétmart falú gyomrot láttak, a
máj felé egy régebbi perforációval, s mivel mérgezésre senki nem
gondolt, ráknak diagnosztizálták. Valójában Napóleon halálának közvetlen
oka ciánmérgezés volt, amelyet arzénmérgezéssel készítettek elő.
apóleon
boncolásakor világossá vált, hogy testszőrzetét teljesen elvesztette,
ami az arzénmérgezés tipikus tünete. Bár mindenki Antommarchi boncolási
jegyzőkönyvére hivatkozva állítja a gyomorrák diagnózist, Antommarchi
valójában tagadta azt. A májat megnagyobbodottnak találta, de ezt a
sziget kormányzója egyszerűen kihúzta a boncolási jegyzőkönyvből, mert
ezt a szigeten uralkodó körülmények elleni vádnak tekintette. Henri de
Montchenu márki, aki a XVIII Lajos képviselőjeként tartózkodott végig a
szigeten, azt jelentette a királynak, hogy az öt orvos valójában nem
tudta megállapítani a halál igazi okát. Az üzenet kétértelmű: jelentheti
azt is: "nem tudjuk mibe halt meg", és jelentheti azt is, hogy "nem
jöttek rá, mit ügyködtünk".
ntommarchi
halotti maszkot készített Napóleonról, de csak a halál beállta után jó
negyven órával később, aminek az volt az oka, hogy olyan vihar tombolt,
hogy nem lehetett lemenni a városba a lenyomatvételhez szükséges
gipszért. Ahogy Bertrand marsall írta emlékirataiban, a vihar mindent
kipusztított Longwood kertjéből, amit Napóleon ültetett, mintha semmi
nem akarta volna túlélni a császárt. Antommarchi 1824-ben királyi
engedéllyel három bronzöntvényt csináltatott a halotti maszkról, ebből
kettő Párizsban maradt, egyet pedig magával vitt 1834-ben Amerikába, és
New Orleansnak adományozott. Az elmúlt 180 év alatt rengeteg másolat
készült, ahogy mondják, legalább 500 eredeti maszk létezik jelenleg a
világon.
A gyilkos
s
ki volt a tettes? Akik a császár halála előtt távoztak, vagy később
jöttek, ill. nem éltek Longwoodban, eleve kiesnek Maradt tehát Louis
Marchand a gyanú felett álló inas és Montholon márki. A márkiról kevés
jót lehet mondani. Napóleon 1812-ben visszavonta követi megbízatását,
miután elvette a kétszeresen elvált Albine de Vassalt, aki később
Napóleon szeretője lett férje tudtával. Montholon királypárti volt,
mostohaapja Comte de Simonville közeli barátja volt XVIII Lajosnak és
Lajos bátyjának, d’Artois grófnak, a későbbi X. Károly-nak, aki a
királyi titkosügynökséget vezette. d’Artois gróf napszámba tervezte a
merényleteket Napóleon ellen, aki 1799-től számos merényletet úszott meg
szerencsével. Montholon elsikkasztott az ezredpénztárból 6000 frankot.
d’Artois gróf közbenjárására azonban büntetését elkerülte. Emlékirata
tele van szándékos torzításokkal: öt sebesülésről, tábornoki
kinevezéséről ír, miközben ezeket a fennmaradt iratok nem igazolják.
Tudjuk viszont, hogy miközben Napóleon az Elbán raboskodott, Montholon
eredeti nevét, a Montholon-Simonville-t használva, tisztként szolgált
XVIII. Lajos seregében, s 1815 júliusában "Szent Lajos lovagja" címet
kapta a királytól. Mikor Napóleon visszatért elbai száműzetéséből, a
márki "visszacsatlakozott" hozzá. Amikor önként jelentkezett a Szent
Ilonai száműzetésre, elhagyta mostohaapjától kapott utónevét. A
száműzetésben Napóleon hű emberei ki nem állhatták az intrikus,
hazudozó, képmutató és hízelgő márkit. Háta mögött a beceneve "hazudós"
volt. A császár tragédiája gyenge emberismerete volt. Montholon egy
pazarló, nagylábon élő aranyifjú volt, aki örökösen el volt adósodva.
Napóleon hatalmas összeget, 2 200 000 frankot hagyott rá, de a márki már
1829-ben csődöt jelentett, és Belgiumba szökött hitelezői elől. Vajon
egy ilyen ember miért választotta volna az önkéntes száműzetést a 46
éves császár mellett, aki a szigetre érve még igencsak jó, 20-30-éves
életkilátásokkal bírt. Montholon nyilvánvalóan bourbon ügynök volt.
Albine Montholon –férje beleegyezésével- szerelmi viszonyt folytatott
Napóleonnal, s ebből 1818-ban egy leány született, Napóleone. A kislány
később, amikor Albine gyermekeivel visszatért Európába, meghalt. Ez
nagyon összetörte az asszonyt. Albine úgy tűnt, valóban szerelmes volt
Napóleonba, férje pedig ezt is arra használta, hogy nélkülözhetetlenné
váljanak a császár számára. Napóleon halála után a Montholon házaspár
ugyanis elvált, dacára szerelmes hangú levélváltásaiknak. Albine
Napóleon halála után rendőrségi feljegyzések szerint minden május 5-én
egy templomban gyászszertartást tartott, s –talán mert túl sokat tudott-
a király utasítására életét egy elmegyógyintézetben végezte be.
ontholon
hamar elérte a teljes bizalmat, ő volt az egyedüli, aki kezelte
Napóleon privát borkészletét. Napóleonnak volt egy kedvenc bora, amit
külön neki hozattak Fokvárosból, és azt csak ő itta. Ennek felügyeletét
Montholon márki látta el. Baron Gourgaud visszaemlékezéseiben le is
írja, hogy figyelmeztette Napóleont, borán keresztül mérgezhetik őt, de
Napóleon annyira csak az angoloktól félt, hogy biztonságban érezte magát
e tekintetben. Montholon volt az egyedüli, akivel Napóleon a
végrendeletét megíratta, és ebben horribilis összeget hagyott a márkira.
Korábban már a szigetről előbb távozó Albine is kapott egy jó nagy
összeget szeretői szolgálataiért. François de Cande-Montholon, Montholon
márki ötödik generációs leszármazottja levelet írt Weidernek, melyben
tudatja, hogyan bukkantak rá véletlen egy épületrenoválás során
Montholon Albine-hoz írott kiadatlan leveleire, melyeket a márki el
kívánt rejteni az utókor elől. A levelekből kiderült, hogy Montholon
"kiküldetését" Sémonville márki intézte el XVIII Lajosnál. Montholon
titokban mind a száműzetés alatt, mind utána szoros kapcsolatot tartott
Lowe-val is, a sziget kormányzójával, jóllehet Napóleon mindenkivel
hűségnyilatkozatot íratott alá, melyben vállalták, hogy nem
engedelmeskednek az angoloknak.
ontholon
memoárját sokan önigazoló, hiteltelen írásnak tekintik. Montholon egész
memoárjában törekedett arra, hogy Napóleon tüneteit eltagadja, vagy
megmásítsa. Valószínűleg nem véletlen, hogy a márki emlékiratai 1847-ben
jelentek meg, amikor már szavahihető szemtanú egy sem élt.
ontholon
kalandor életútjának nagy húzása volt még a majdani III. Napóleon
1840-es, kudarcba fulladt államcsínyéhez való csatlakozása, melyet
Napóleon újratemetésének idejére időzítettek, talán remélve a francia
nép lázadását. Louis Napóleon Bonaparte-t életfogytiglanra ítélték,
Montholon 1847-ben szabadult. Mikor Louis Napóleon Bonaparte a ’48-as
forradalmak szárnyán Franciaország köztársasági elnöke lett, Montholon
magas pozícióba került 1853-ban bekövetkezett haláláig.
Ellenteóriák
mérgezés-elmélettel szemben számos ellen-teória született, amely azt
próbálja értelmezni, miként került annyi arzén Napóleon hajába. Az egyik
felvetés szerint, pl. a Napóleon által használt helyiségek falai
arzéntartalmú festékkel festett tapétával voltak borítva, s ezt
lélegezte be a császár. Napóleon színei a zöld és az arany volt, s az
un. Scheele-zöld sok arzént tartalmazott. David E. H. Jones és Kenneth
W. D. Ledingham álltak elő ezzel az elképzeléssel, és mikor egy
rádióadásban kifejtették feltevésüket, egy hallgatótól kaptak egy darab
eredeti tapétát a Longwood-i házból, melyben kimutatták, hogy elég
mennyiségű arzén található ahhoz, hogy a belőle szálló por, ha halált
nem is, de megbetegedést kiválthatott. Ez azonban ott sántít, hogy akkor
a Napóleonnal egy légtérben tartózkodóknak is tüneteket kellett volna
tapasztalniuk, de ez nem így volt. Mi több, az 1816-os, tehát már a
száműzetésből származó hajmintában is nagy mennyiségű arzén volt,
miközben a tapétát csak 1819-ben cserélték ki.
ásik
szokásos érv, hogy a Szent Ilonai ivóvíz arzéntartalmából került volna
Napóleonba a sok arzén. Ehhez viszont naponta több hektolitert kellett
volna meginnia, a vizet ugyanis elemezték és az arzénszintje teljesen
normális volt.
z
arzéntartalmú hajápolók és hasonló ötletek sem bizonyultak jó
magyarázatnak, mert Napóleon nem használt arzéntartalmú kozmetikumokat,
sem gyógyszereket.
Zárszó
ogy
mi az igazság, napnál világosabban kiderülne, ha felnyitnák Napóleon
sírját. Gyomra és szíve alkoholban tartósítva nyugszik négyszeres
koporsójában, s a mai technikákkal egyértelmű volna megállapítani a
rákos elfajulást, ill. a testében felhalmozódott arzént, s egy DNS
vizsgálat azt is eldönthetné, Napóleon valóban apjától származik-e. De
az is lehet, hogy csak újabb kérdések vetődnének fel, s ma még sokaknak a
mítoszok fontosabbak az igazságnál.
http://www.tenyek-tevhitek.hu/
