Ámosz Oz a háborúról, a békéről és az életről
Az izraeliek egy része szerint veszélyes radikális, másik részük szerint a nemzet liberális lelkiismerete. Ámosz Oz író évtizedek óta heves viták tárgya, akivel Johann Hari készített interjút a The Independent
számára. Izrael Állam 60 éves története összefonódik a most 70 éves
Ámosz Oz élettörténetével. Saját állítása szerint a „zsidó intifáda"
gyermeke volt, vagyis a brit megszállás ellen harcoló zsidó fegyveres
harc idején született. Azt remélte, hogy a létrejövő állam az igazság
és az idealizmus modellje lesz majd. Bele tudja élni magát a mai gázai
gyerekek helyzetébe, mert 1948-ban Jeruzsálemben élt, az „ostromlott,
ágyúzott, kiéheztetett és a vízellátástól megfosztott" városban.
„Ismerem a borzalmat, ismerem a kétségbeesést, ismerem a
reménytelenséget, ismerem a dühöt és ismerem a frusztráltságot." Az
első szó, amit angolul hallott, így szólt: „British, go home!" 8 éves
korában „rakétát" állított fel a kertjükben, amely egyenesen a
Buckingham-palotát célozta meg, kedvenc dala pedig a Stern-csoport
indulója volt: „Az utolsó leheletünkig harcolunk!"
Ilyen
előzmények után vált Oz az izraeli békemozgalom egyik képviselőjévé és
a palesztin állam létrehozásának hívévé. A szülei a 30-as években
vándoroltak be Palesztinába (az anyja Ukrajnában született, az apja
pedig Litvániából származott), mert zsidóként nem találták a helyüket
Európában. („Akkoriban mindenki pángermán, pánszláv, bolgár vagy brit
hazafi volt, a zsidók voltak az egyedüli európai európaiak.")
Megdöbbentek az ország szegénységén és kietlenségén. Jeruzsálemben
közel-keleti „európai enklávét" szerettek volna létrehozni, aminek
azonban nem volt realitása.
A zsidó jobboldalhoz csatlakoztak,
el akarták űzni az arabokat és a briteket, meg akarták mutatni, hogy a
zsidók megvédik magukat. A szocialista cionista „álomból" kimaradtak,
városiként semmit sem tapasztaltak a közösségi földművelés élményéből.
Oz életében egyszer látta sírni az apját, azon az estén, amikor az ENSZ
megszavazta a felosztási határozatot. A szülei nyelvészek voltak, az
apja 11 nyelven beszélt, 17-en pedig olvasott, gyermeküket azonban
mégis csak héberül tanították meg. Olyan környezetben nőtt fel, ahol a
világon mindent és mindenkit a zsidók ellenségének tartottak, a
németeket, a szovjeteket, Európát és természetesen az arabokat is.
Anyja azonban nem találta a helyét az új Izraelben, bűntudata volt,
amiért az egész családját elpusztították a nácik, ő pedig túlélte a
holokausztot, s amikor Ámosz 12 éves volt, öngyilkos lett. Ezeket az
eseményeket főművében, a Szeretetről, sötétségről című visszaemlékezésében is megörökítette.
Anyja
halála után két évvel Oz elhagyta az apját, és lassacskán teljesen más
emberré vált, mint a szülei. Egy kibbucba költözött és új nevet vett
fel (Oz), amit maga talált ki. A név jelentése: erő, bátorság.
Elhatározta, hogy apja gyökeres ellentéte lesz: ő jobboldali
entellektüel volt, Ámosz baloldali szocialista akart lenni, apja
városlakó volt, a fia traktorvezetővé akart válni stb. A kibbucban
hallott arról először, hogy az első háborúban az arabokat a saját
földjükről - erőszakkal - a zsidók űzték el. Az arab menekültek
helyzetét hasonlatosnak látta a szülei 30-as évekbeli helyzetével.
Ekkor ébredt rá, hogy ebben a konfliktusban nincsenek rosszak és jók,
csak áldozatok. Az izraeliek azért vannak Izraelben, mert nem volt hova
menniük, a palesztinok pedig ugyancsak azért éltek Palesztinában, mert
szintén nem volt hova menniük. „A konfliktus olyan emberek között
zajlik, akiknek egyaránt jogos igényeik vannak a területre."
1967
megváltoztatta Oz életét, besorozták, és a Sínai-félszigetre küldték
harcolni. Sohasem tudta megírni katonaélményeit, mert az - mint
vallotta - meghaladta a képességét. „A csatatér főleg szagokból áll,
azokat pedig nagyon nehéz szavakkal leírni." Úgy tudta túlélni, hogy
„kikapcsolta a lelkét", „állatként, gépként cselekedett". Amikor
életében először meglátott egy egyiptomi katonát, aki az izraeli
állásokra tüzelt, önkéntelenül is felkiáltott: „Hívjanak rendőrt!",
mivel az rájuk, emberekre lőtt... Azért harcolt 1967-ben és 1973-ban
is, mert úgy gondolta, ha nem teszi, a családját és minden izraelit a
tengerbe szorítanak. Ez élet-halál kérdése volt számára. A telepesek
védelme vagy az 1982-i libanoni invázió már teljesen más eset. „Inkább
börtönbe vonultam volna, semhogy harcoljak. Visszautasítottam, hogy a
megszállt területekért küzdjek. A nemzet extra hálószobájáért. A szent
helyekért. A természeti erőforrásokért. Nem vagyok hajlandó semmiért
sem harcolni, kivéve az életet és a szabadságot." Az elsők között
jelentette ki, hogy a megszállt Gázát és a Nyugati Partot vissza kell
adni a palesztinoknak, hogy ott saját államot hozhassanak létre.
Azonnal „árulónak" kiáltották ki, amit ő „bóknak" tekintett. Az apja
egyszerűen csak „őrültnek" nevezte, hiszen ő nem ismerte el a
palesztinokat önálló nemzeti entitásként.
Az apjával csupán
egyetlen dologban értett egyet, a vallást mindketten „archaikus
csökevénynek", „bizarr maradványnak" tekintették. Ezért is
elfogadhatatlan számára az, hogy a telepesek a vallási törvényekre és a
bibliai Izraelre hivatkoznak a terjeszkedést szorgalmazva. „A zsidó nép
tehetséges az önpusztításban" - állítja. „Ebben világbajnokok vagyunk."
A szélsőségekre, a fanatizmusra való hajlam öngyilkos megoldásokat
eredményezett már az ókorban is, mert a zsidók képtelen voltak számot
vetni a realitásokkal (a rómaiak győzelme i. sz. 70-ben). Azzal, hogy
most a telepesek Izrael történelmi területeit akarják visszaszerezni,
meggátolják a kétállamos megoldást és lassú halálra ítélik Izraelt. „A
kétállamos megoldás az egyetlen kivezető út. Elkerülhetetlen. Az
izraeliek és a palesztinok sem mehetnek innen sehová. Egyetlen boldog
család nem lehetünk, mert különbözők vagyunk. Két boldogtalan család
vagyunk. Nem marad más hátra, két elkülönített részre kell osztani a
házat."
Oz azért képes megérteni a kompromisszum szükségességét,
mert íróként azzal foglalkozik, hogy beleképzeli magát mások
helyzetébe. A legtöbb ember erre nem képes, amit a düh okoz. A dühöt, a
gyűlöletet, a haragot pedig a háború szüli. Nagyon kevés angol
fordított figyelmet a lebombázott Drezda és Lipcse ártatlan
lakosságának szenvedéseire a második világháború végén.
Békepártisága
ellenére Oz eleinte támogatta Izrael gázai hadműveleteit, amelyekben
1400-an vesztették életüket, 40%-uk gyerek. Ennek oka pedig az, hogy
szerinte muszáj volt választ adni az Izraelt ért rakétatámadásokra. A
válasz aránytalanságát azonban már élesen bírálta. Híve a békének, de
nem pacifista, mert szerinte a világon nem a háború a leggonoszabb
dolog, hanem az agresszió, amit időnként csak erővel lehet megállítani.
Úgy véli, Egyiptom és az arab világ nyugodtan beruházhatna Gázába,
javíthatná az ottani életszínvonalat, elláthatná mindennel, amire
szüksége van, hiszen Egyiptom és Gáza határos egymással, a kereskedelem
szabadon folytatható lenne. Mégsem teszi. Igaz, Izrael is erős nyomást
fejt ki Egyiptomra, hogy ne tegye ezt. Az izraeli biztonsági
szolgálatok szerint a Hamász meghosszabbítaná a tűzszünetet, ha Izrael
beleegyezne a blokád enyhítésébe. Arra a kérdésre, hogy ezek után
kevesebb gázai gyerek akarna-e rakétát lőni Tel-Avivra, Oz nem tudja a
választ.
Izraelnek tárgyalnia kellene a Hamásszal, ha a Hamász
hajlandó lenne tárgyalni Izraellel. A szervezettel azért nehéz
kompromisszumra jutni, mert nem ismeri el Izrael létét, el akarja
pusztítani. Ha megváltozna az álláspontja, szóba kellene vele állni,
addig azonban erre nemigen van lehetőség. Oz abszolút el tudja
képzelni, hogy Bibi Netanjahu a mosolygó Obama mellett a Fehér Ház
előtti gyepen kezet rázzon Iszmail Hanijével. Nem kizárt, hogy
Netanjahu is elfogadja majd a kétállamos megoldást, hiszen több
jobboldali izraeli miniszterelnök is tett már meglepő engedményeket a
béke érdekében. A realitások őt is rákényszeríthetik erre.
http://www.independent.co.uk/