Zsidók és palesztinok: „Két boldogtalan család vagyunk”

Ámosz Oz a háborúról, a békéről és az életről

Az izraeliek egy része szerint veszélyes radikális, másik részük szerint a nemzet liberális lelkiismerete. Ámosz Oz író évtizedek óta heves viták tárgya, akivel Johann Hari készített interjút a The Independent számára. Izrael Állam 60 éves története összefonódik a most 70 éves Ámosz Oz élettörténetével. Saját állítása szerint a „zsidó intifáda" gyermeke volt, vagyis a brit megszállás ellen harcoló zsidó fegyveres harc idején született. Azt remélte, hogy a létrejövő állam az igazság és az idealizmus modellje lesz majd. Bele tudja élni magát a mai gázai gyerekek helyzetébe, mert 1948-ban Jeruzsálemben élt, az „ostromlott, ágyúzott, kiéheztetett és a vízellátástól megfosztott" városban. „Ismerem a borzalmat, ismerem a kétségbeesést, ismerem a reménytelenséget, ismerem a dühöt és ismerem a frusztráltságot." Az első szó, amit angolul hallott, így szólt: „British, go home!" 8 éves korában „rakétát" állított fel a kertjükben, amely egyenesen a Buckingham-palotát célozta meg, kedvenc dala pedig a Stern-csoport indulója volt: „Az utolsó leheletünkig harcolunk!"

Ilyen előzmények után vált Oz az izraeli békemozgalom egyik képviselőjévé és a palesztin állam létrehozásának hívévé. A szülei a 30-as években vándoroltak be Palesztinába (az anyja Ukrajnában született, az apja pedig Litvániából származott), mert zsidóként nem találták a helyüket Európában. („Akkoriban mindenki pángermán, pánszláv, bolgár vagy brit hazafi volt, a zsidók voltak az egyedüli európai európaiak.") Megdöbbentek az ország szegénységén és kietlenségén. Jeruzsálemben közel-keleti „európai enklávét" szerettek volna létrehozni, aminek azonban nem volt realitása.

A zsidó jobboldalhoz csatlakoztak, el akarták űzni az arabokat és a briteket, meg akarták mutatni, hogy a zsidók megvédik magukat. A szocialista cionista „álomból" kimaradtak, városiként semmit sem tapasztaltak a közösségi földművelés élményéből. Oz életében egyszer látta sírni az apját, azon az estén, amikor az ENSZ megszavazta a felosztási határozatot. A szülei nyelvészek voltak, az apja 11 nyelven beszélt, 17-en pedig olvasott, gyermeküket azonban mégis csak héberül tanították meg. Olyan környezetben nőtt fel, ahol a világon mindent és mindenkit a zsidók ellenségének tartottak, a németeket, a szovjeteket, Európát és természetesen az arabokat is. Anyja azonban nem találta a helyét az új Izraelben, bűntudata volt, amiért az egész családját elpusztították a nácik, ő pedig túlélte a holokausztot, s amikor Ámosz 12 éves volt, öngyilkos lett. Ezeket az eseményeket főművében, a Szeretetről, sötétségről című visszaemlékezésében is megörökítette.

Anyja halála után két évvel Oz elhagyta az apját, és lassacskán teljesen más emberré vált, mint a szülei. Egy kibbucba költözött és új nevet vett fel (Oz), amit maga talált ki. A név jelentése: erő, bátorság. Elhatározta, hogy apja gyökeres ellentéte lesz: ő jobboldali entellektüel volt, Ámosz baloldali szocialista akart lenni, apja városlakó volt, a fia traktorvezetővé akart válni stb. A kibbucban hallott arról először, hogy az első háborúban az arabokat a saját földjükről - erőszakkal - a zsidók űzték el. Az arab menekültek helyzetét hasonlatosnak látta a szülei 30-as évekbeli helyzetével. Ekkor ébredt rá, hogy ebben a konfliktusban nincsenek rosszak és jók, csak áldozatok. Az izraeliek azért vannak Izraelben, mert nem volt hova menniük, a palesztinok pedig ugyancsak azért éltek Palesztinában, mert szintén nem volt hova menniük. „A konfliktus olyan emberek között zajlik, akiknek egyaránt jogos igényeik vannak a területre."

1967 megváltoztatta Oz életét, besorozták, és a Sínai-félszigetre küldték harcolni. Sohasem tudta megírni katonaélményeit, mert az - mint vallotta - meghaladta a képességét. „A csatatér főleg szagokból áll, azokat pedig nagyon nehéz szavakkal leírni." Úgy tudta túlélni, hogy „kikapcsolta a lelkét", „állatként, gépként cselekedett". Amikor életében először meglátott egy egyiptomi katonát, aki az izraeli állásokra tüzelt, önkéntelenül is felkiáltott: „Hívjanak rendőrt!", mivel az rájuk, emberekre lőtt... Azért harcolt 1967-ben és 1973-ban is, mert úgy gondolta, ha nem teszi, a családját és minden izraelit a tengerbe szorítanak. Ez élet-halál kérdése volt számára. A telepesek védelme vagy az 1982-i libanoni invázió már teljesen más eset. „Inkább börtönbe vonultam volna, semhogy harcoljak. Visszautasítottam, hogy a megszállt területekért küzdjek. A nemzet extra hálószobájáért. A szent helyekért. A természeti erőforrásokért. Nem vagyok hajlandó semmiért sem harcolni, kivéve az életet és a szabadságot." Az elsők között jelentette ki, hogy a megszállt Gázát és a Nyugati Partot vissza kell adni a palesztinoknak, hogy ott saját államot hozhassanak létre. Azonnal „árulónak" kiáltották ki, amit ő „bóknak" tekintett. Az apja egyszerűen csak „őrültnek" nevezte, hiszen ő nem ismerte el a palesztinokat önálló nemzeti entitásként.

Az apjával csupán egyetlen dologban értett egyet, a vallást mindketten „archaikus csökevénynek", „bizarr maradványnak" tekintették. Ezért is elfogadhatatlan számára az, hogy a telepesek a vallási törvényekre és a bibliai Izraelre hivatkoznak a terjeszkedést szorgalmazva. „A zsidó nép tehetséges az önpusztításban" - állítja. „Ebben világbajnokok vagyunk." A szélsőségekre, a fanatizmusra való hajlam öngyilkos megoldásokat eredményezett már az ókorban is, mert a zsidók képtelen voltak számot vetni a realitásokkal (a rómaiak győzelme i. sz. 70-ben). Azzal, hogy most a telepesek Izrael történelmi területeit akarják visszaszerezni, meggátolják a kétállamos megoldást és lassú halálra ítélik Izraelt. „A kétállamos megoldás az egyetlen kivezető út. Elkerülhetetlen. Az izraeliek és a palesztinok sem mehetnek innen sehová. Egyetlen boldog család nem lehetünk, mert különbözők vagyunk. Két boldogtalan család vagyunk. Nem marad más hátra, két elkülönített részre kell osztani a házat."

Oz azért képes megérteni a kompromisszum szükségességét, mert íróként azzal foglalkozik, hogy beleképzeli magát mások helyzetébe. A legtöbb ember erre nem képes, amit a düh okoz. A dühöt, a gyűlöletet, a haragot pedig a háború szüli. Nagyon kevés angol fordított figyelmet a lebombázott Drezda és Lipcse ártatlan lakosságának szenvedéseire a második világháború végén.

Békepártisága ellenére Oz eleinte támogatta Izrael gázai hadműveleteit, amelyekben 1400-an vesztették életüket, 40%-uk gyerek. Ennek oka pedig az, hogy szerinte muszáj volt választ adni az Izraelt ért rakétatámadásokra. A válasz aránytalanságát azonban már élesen bírálta. Híve a békének, de nem pacifista, mert szerinte a világon nem a háború a leggonoszabb dolog, hanem az agresszió, amit időnként csak erővel lehet megállítani. Úgy véli, Egyiptom és az arab világ nyugodtan beruházhatna Gázába, javíthatná az ottani életszínvonalat, elláthatná mindennel, amire szüksége van, hiszen Egyiptom és Gáza határos egymással, a kereskedelem szabadon folytatható lenne. Mégsem teszi. Igaz, Izrael is erős nyomást fejt ki Egyiptomra, hogy ne tegye ezt. Az izraeli biztonsági szolgálatok szerint a Hamász meghosszabbítaná a tűzszünetet, ha Izrael beleegyezne a blokád enyhítésébe. Arra a kérdésre, hogy ezek után kevesebb gázai gyerek akarna-e rakétát lőni Tel-Avivra, Oz nem tudja a választ.

Izraelnek tárgyalnia kellene a Hamásszal, ha a Hamász hajlandó lenne tárgyalni Izraellel. A szervezettel azért nehéz kompromisszumra jutni, mert nem ismeri el Izrael létét, el akarja pusztítani. Ha megváltozna az álláspontja, szóba kellene vele állni, addig azonban erre nemigen van lehetőség. Oz abszolút el tudja képzelni, hogy Bibi Netanjahu a mosolygó Obama mellett a Fehér Ház előtti gyepen kezet rázzon Iszmail Hanijével. Nem kizárt, hogy Netanjahu is elfogadja majd a kétállamos megoldást, hiszen több jobboldali izraeli miniszterelnök is tett már meglepő engedményeket a béke érdekében. A realitások őt is rákényszeríthetik erre.

http://www.independent.co.uk/news/world/middle-east/israels-voice-of-reason-amos-oz-on-war-peace-and-life-as-an-outsider-1648254.html

„A segítség többet árt, mint használ”

Afrikán csak a segélyek leállítása és a reformdiktatúra segíthet

Afrika az elmúlt évtizedek során dollármilliárdnyi segélyeket kapott, a nyomort mégsem sikerült enyhíteni. Dambisa Moyo szerint csak azzal lehetne végérvényesen elejét venni az afrikai szegénységnek, ha a Nyugat véget vetne a gazdasági fejlődés kialakulását gátló segélyek folyósításának. A zambiai származású közgazdász márciusban megjelent könyvéről Matthew Rees közöl részletes recenziót a The Wall Street Journalben.

„A modern kor egyik legnagyobb rejtélye, hogy miért él Afrikában ma is több mint 300 millió ember nyomorban. Hiszen a Világbank, a külföldi kormányok és segélyszervezet az elmúlt évtizedekben jelentős erőfeszítéseket tettek a térség felemelésére. A kontinens néhány országában az elmúlt évek során jelentős gazdasági növekedés kezdődött, de Afrika egészének egy főre jutó jövedelme a hatvanas évek óta alig emelkedett. Akkoriban Afrika és Kelet-Ázsia nemzeti összterméke hasonló szinten volt, 2005-ben viszont a kelet-ázsiai GDP ötszöröse az afrikai átlagnak. Az elmúlt 50 évben Afrikának juttatott több mint 1000 milliárd dollár segéllyel szinte semmit sem sikerült elérni" - írja Rees Dambisa Moyo zambiai származású közgazdász a Halott segély, avagy miért nem működik a segélyezés, és mi szolgálná Afrika fejlődését című március közepén megjelent könyvéről készített esszének is beillő recenziójában.

Moyo elismeri, hogy a nemzetközi segélyekre nagy szükség van - de csak speciális esetekben, katasztrófa idején. A természeti katasztrófák után, a humanitárius katasztrófa elkerülése érdekében, és az újjáépítés felgyorsításához elengedhetetlen a külföldi támogatás. A hosszú távú növekedést azonban nem lehet segélyekre alapozni. A második világháború után az Európának nyújtott Marshall-segély azért lehetett sikeres, mert szigorúan csak az újjáépítéssel kapcsolatos kiadásokra költhették, és az Egyesült Államok világossá tette, hogy egyszeri programról van szó, amely az öt éves periódus után nem hosszabbítható meg.

Sőt, a támogatások megnehezítik a gazdaság talpra állását és a nyomor okainak felszámolását - véli a zambiai származású közgazdász. A segélyek segítenek a korrupt rezsimek hatalmon tartásában. Az afrikai diktatúrák vezetői nem érdekeltek a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtésben: minél nagyobb a nyomor, annál több segélyt lehet kérni a fejlett országoktól, és ráadásul annál könnyebb elnyomni az ellenzéki kritikákat. „Semmi sem ösztönöz a hosszú távú gazdasági tervezésre, a növekedés alapjainak megteremtésére, ha elég hátradőlni, és a csekket a várni." Nem véletlen, hogy a legtöbb segélyt kapó afrikai országokban volt az elmúlt három évtized során a legkisebb a gazdasági növekedés - pontosabban negatív növekedés, hiszen a leginkább támogatott államok GDP-je évi átlagban 0,2 százalékot zsugorodott harminc év alatt.

Rees szerint nem kétséges, hogy Moyo könyve fel fogja bosszantani a Világbank és az amerikai kormány segélyezésért felelős hivatalnokait és az afrikai nyomort szívükön viselő jótét lelkeket. Pedig a zambiai származású közgazdász nincs egyedül renegát véleményével: egyebek között Paul Kagame ruandai és Abdoulaye Wade szenegáli elnök is hasonló álláspontra helyezkedett. A Moyo által csak „segély-biznisznek" nevezett üzletágban azonban félmillió ember dolgozik, akiknek a megélhetése függ a szegény országoknak nyújtott támogatásoktól. Arról nem is beszélve, hogy amióta rocksztárok is felkarolták az afrikai nyomor ügyét, a segélyezés ellenzése politikailag inkorrektté vált.

Mi lenne hát a megoldás Afrika problémáira? Moyo szerint elsősorban a szabad kereskedelem és a hitelezés terén kellene kezdeni a nyomor felszámolását: ha sikerülne a vállalkozási kedvet élénkíteni, akkor elindulhatna a növekedés. A nyomor felszámolásához mindenekelőtt piaci viszonyokat kellene teremteni, amire Moyo leginkább a felvilágosult reformdiktátorokat tartja alkalmasnak. Ha egy jó szándékú egyeduralkodónak sikerülne keresztülvinnie a reformokat, akkor a szabad piac kialakulása után a demokratikus intézmények is meggyökeresedhetnének - véli a neoliberális közgazdász.

Vajon mindez tehát azt jelenti, hogy ha Nyugat bejelentené, hogy öt év múlva véget vet Afrika segélyezésének, akkor a kontinens végre fejlődésnek indulna? - teszi fel a kérdést Rees. Moyo hosszasan méltatja Botswanát és Dél-Afrikát, a segélyfüggőséget idejekorán felszámoló, és a gazdasági növekedés pályájára álló országokat, amiből az következik, hogy a zambiai származású közgazdász igennel felelne a provokatív kérdésre.

http://online.wsj.com/article/SB123725502933150589.html