2008. június 30., hétfő

Fehéren feketén

Mi valósult meg Martin Luther King álmából?
Institute for Policy Studies
Dedrick Muhammad, az Institute for Policy Studies közpolitikai intézet kutatója a rangos intézmény honlapján azt összegzi, meddig jutottak az amerikai feketék Martin Luther King emlékezetes 1963-as beszédben lefestett úton. Mint ismeretes, száz évvel a rabszolgafelszabadítás után, Martin Luther King leghíresebb, washingtoni beszédében (I Have a Dream) fogalmazta meg az amerikai álomban gyökerező vízióját az Egyesült Államokban élő feketék felemelkedéséről. A változás lehetőségéről, az igazságossághoz, szabadsághoz, egyenlőséghez, testvériséghez vezető út kezdetéről beszélt. Annak végére azonban már nem érhetett, mert öt évvel később meggyilkolták.
Halála után negyven évvel a tanulmány egy jelentéssorozatba illeszkedik, amely időről időre képet ad arról, mi valósult meg King álmából. Jelentőségét a polgárjogi vezető halálának évfordulója és a közelgő amerikai elnökválasztás adja, amelynek fekete szereplője is lehet végül, ha lezárul a két nagy párt jelölési versenye.
Az „álomlátó” lelkész ékes szavaira egy grafikonokat és adatokat felvonultató jelentés felelget. Vajon beteljesedett King víziója? Muhammad már írása címével válaszol: az álom még nem vált valóra. Érthető a címadás, ha áttekintjük a szinte az első oldalon felsorolt legfőbb megállapításokat: ma több fekete jár közép- és felsőfokú iskolába, de arányuk még mindig nem éri el a fehérekét; a gazdasági-vagyoni egyenlőség szinte elérhetetlennek látszik; a feketék gondjai elválaszthatatlanok az össztársadalmi bajoktól. Távol még a faji egyenlőség, amelynek alapvető feltétele, hogy feketék és fehérek együtt próbálják megszüntetni a közöttük lévő gazdasági különbségeket – annál is inkább, mert ez az egész országnak kedvezne, ahogyan az 1960-as évek polgárjogi mozgalma változást eredményezett a nők vagy a bevándorlók helyzetében is. Muhammad igyekszik feltárni, hogyan alakult az elmúlt negyven évben ez a feketék és fehérek közötti szakadék.
Jelentése első részében azt vizsgálja – King utolsó, 1967-es könyvének a címére utalva („Merre tartunk, a káosz vagy a közösség felé?”) –, hogyan változott a feketék helyzete az oktatás, a foglalkoztatás, a szegénység és a jövedelmi-vagyoni viszonyok terén. Ma már középfokon kétszer, felsőfokon négyszer annyian tanulhatnak, mint negyven éve. Ilyen fejlődési ütem mellett mégis újabb nyolcvan évnek kell eltelnie ahhoz, hogy az egyetemre járó feketék aránya elérje a fehérekét. Az ENSZ faji diszkriminációval foglalkozó szakbizottságának jelentéséből az is kiderül, hogy a feketék általában a szegényebb tanulókat befogadó, alacsonyabb színvonalú középiskolákba járnak. A gazdasági egyenlőtlenség semmit nem enyhült: bár a létminimum alattiak aránya valamelyest csökkent, a fekete gyerekek harmada még mindig szegénységben él, amelyet csak száz év munkájával lehetne felszámolni. Nem csoda, hiszen a felnőtt fekete népesség harmada is „éhbérért” dolgozik. King úgy vélte, hogy a „néger” félembernek számít, hiszen a javakból feleannyi jut neki, mint fehér honfitársának. Muhammad adatai szerint a feketék jövedelme mindössze 60 százaléka a fehérekének. Ha a különbség az eddigi ütemben fogy, akkor több mint ötszáz év kell ahhoz, hogy a feketék az egy főre jutó jövedelem tekintetében utolérjék a fehéreket. Az amerikai családok többségének legfőbb vagyona a lakása, nincsenek más, szilárd anyagi alapot biztosító megtakarításaik. A feketék eddig kiszorultak az otthonteremtési támogatásokból, sokszor másodlagos jelzáloghitelt kellett felvenniük, így ennek a szektornak a válsága ma őket sújtja leginkább. A gyorsan pénzzé tehető vagyontárgyak (takarékbetét, biztosítás, értékpapírok) terén is jelentős a feketék elmaradása, ami – különösen a gazdasági visszaesés idején – még kiszolgáltatottabbá teszi őket. King rámutatott, hogy az amerikai álom részben a fehérek önámítása, a fair play elve valójában nem érvényesül. Muhammad megerősíti ezt, amikor idéz az amerikai népességnyilvántartó hivatal jelentéséből, amely szerint a lakásvásárló fehérek kerülik a feketék lakta környékeket (az ázsiai vagy latin szomszéd nincs ellenükre), így a feketék tulajdonában lévő lakások kevésbé keresettek, és veszítenek az értékükből. Már King is felhívta a figyelmet arra, hogy a bűnözés nem kizárólag „fekete”, és más bajok sem köthetők egyetlen fajhoz, hanem az egész társadalomra jellemzőek. Ezt Muhammad adatai is alátámasztják, ugyanakkor rávilágítanak arra, hogy a fekete elkövetőket gyakrabban és szigorúbban büntetik. A csonka családok számának növekedése hasonló változást mutat: a fekete gyerekek 56 százalékát egy szülő neveli, és arányuk az 1960-as évek óta 155 százalékkal növekedett, míg a fehér gyerekeknél ez az arány „csak” 23 százalék, de a növekedés nagyobb mértékű, 229 százalékos.
A helyzetértékelés után a szerző azt fejtegeti, ami King szavaival „a néger dilemmája”. Bár alig pár száz éve még az ország afroamerikai népessége szenvedett rabszolgasorban, mégis mintha nagyobb felelősség hárulna rá az igazságosság és az egyenlőség megteremtésében. Hogyan szabadulhat ebből a helyzetből? King szerint úgy, ha többé nem szégyelli, hogy fekete, ha erős, összetartó közösséget épít templomain, sajtóján, szakmai szervezetein keresztül, ha élni tud a már kiharcolt szabadsággal és lehetőségekkel, ha erőszakmentes megmozdulásokkal és szavazataival fellép a még létező faji igazságtalansággal szemben, és ha gondjait úgy igyekszik megoldani, hogy közben a társadalom egésze számára új értékeket kínál. Muhammad negyven év múltán e „stratégiához” rendeli a szükséges politikai intézkedéseket, amelyek révén megvalósulhatna King álma. 1. Ösztöndíjakkal támogatni kell a feketék továbbtanulását. (A második világháború után az Egyesült Államok többet költött a leszerelt katonák oktatására, mint az európai újjáépítésre, ebből azonban a szegregált iskolarendszer miatt kimaradtak a feketék.) 2. Kedvezőbb hitelfelvételi lehetőségek kialakításával, kamattámogatással segíteni kell a feketék lakáshoz jutását. 3. A megtakarítást segítő programok kiterjesztésével támogatni kell a feketék vagyonosodását. 4. Minden amerikai számára átfogóbb, általános egészségügyi ellátást kell biztosítani. (Ma az afroamerikaiak negyedének nincs egészségbiztosítása, mert nem keresnek eleget.) 5. A fekete városrészek rehabilitációjának, élhetőbbé tételének támogatásával új munkahelyeket, „zöld állásokat” is teremthetnének. 6. Vissza kell térni a progresszív adózáshoz, mert az elmúlt negyven évben óriási mértékben csökkent a népesség 1 százalékát kitevő leggazdagabb réteg adóterhe (vagyis az ingatlan- és a nyereségadó), míg a bérből és fizetésből élők személyi jövedelemadója 25 százalékkal nőtt. 7. Az intézményrendszerben gyökerező diszkrimináció minden (nemi, nyelvi, gazdasági vagy faji) formájára igaz, hogy az esélyegyenlőség megteremtéséhez újra szükség volna a megkülönböztetést tiltó, megerősítő intézkedésekre (az affirmative action furcsamód Nixon elnök nevéhez kötődik).
Mi az elmúlt negyven év tanulsága? King azt írta, hogy a feketék csak akkor léphetnek előrébb, ha megváltozik a fehérek gondolkodása. Muhammad megerősíti, hogy a rasszizmus és a fehér előjogok ma is élnek: amíg egy álláshirdetésre jelentkező fekete pályázók közül feleannyit hívnak interjúra, mint a fehérek közül, amíg a hasonló bűncselekmények elkövetői közül rendre a feketéket büntetik szigorúbban, addig csak azt lehet megállapítani, hogy „Az Egyesült Államok sokszínű, sokféle kultúrájú népe az elmúlt negyven évben a faji és gazdasági egyenlőtlenség sivatagában bolyongott, és máig nem talált rá arra, amit Amerika ígért neki – a szabadságra, az igazságosságra és az egyenlőségre”.
Csak Amerika népén múlik, hogy megérkezik-e az ígéret földjére – kivált akkor, amikor az elnökjelölési kampány egyik jelszava a „változás”. Ha együtt tudják megtenni a döntő lépést, akkor nemcsak az afroamerikai közösség, hanem az egész ország számára elérhetővé válhat az igazságosság.


2008. június 28., szombat

Egy új Izrael-lobbi

Mi legyen Amerika szerepe?
Gershom Gorenberg, a The Accidental Empire: Israel and the Birth of the Settlements (1967-1977) című könyv szerzőjének a Prospectben megjelent cikke szerint a hivatalos amerikai Izrael-lobbi, amely szüntelenül Izrael rövid távú érdekeinek védelmezésére igyekszik rászorítani az amerikai politikai elitet, valójában éppenséggel Izrael tényleges, hosszú távú érdekeinek érvényesülését akadályozza, noha az amerikai zsidóságnak csak egy kisebb részét képviseli. Gorenberg ezért egy új, liberális lobbi létrehozását sürgeti.
Az írás közvetlen indíttatását A.B. Jehosua paradox januári javaslata szolgáltatta. A baloldalinak számító író a Tel-Aviv-i amerikai nagykövet visszahívását javasolta azzal az indokolással, hogy bár az Izrael és egy palesztin állam egymás mellett élésére és a ciszjordániai izraeli telepek felszámolására alapozódó közel-keleti béke megteremtése ma már „unalomig tiszteletreméltó" nézetnek számít és a jobboldali Olmert is támogatja őket, semmi sem történik - a diplomata visszahívásával viszont Washington jelezné elégedetlenségét a huzavona miatt és ezzel segítené a belső ellenállás letörésében a kormányt. Gorenberg írásának távolabbi hátterét pedig John J. Mearsheimer és Stephen M. Walt tavaly megjelent könyve jelenti, amelyben azt fejtegették, hogy az amerikai külpolitikát eltorzítja Izrael feltétel nélküli támogatása, amelyet egy igen erős izraeli lobbi kényszerít ki.
Gorenberg szerint Jehosua javaslata már csak azért sem reális, mert ha bármely kongresszusi tag javasolna ilyen lépést, az AIPAC (American Israel Public Affairs Committee) bizonyára arra mozgósítana, hogy a novemberi választáson ellenfelét támogassák. Az AIPAC meggyőzte a kongresszus tagjait arról, hogy az Izraelnek szóló segítség és fegyverek feltételek nélküli támogatásával növelhetik kampánytámogatásukat - ám, folytatja a szerző, a térségben folytatott amerikai politikát más tényezők is befolyásolják.
A szerző felidézi McGeorge Bundynak, Johnson amerikai elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadójának 1967-es elemzését, amely kimutatta, hogy az USA-nak a Közel-Keleten egymással ellentétes érdekei vannak. Elkötelezte magát Izrael biztonsága mellett, de az arab országokkal is jó kapcsolatokat akar fenntartani. Washingtonnak még akkor is elég fegyvert kell biztosítania Izraelnek ahhoz, hogy meg tudja védeni magát, amikor nem ért egyet politikájával. írta Bundy. Amennyiben ugyanis Izraelt vereség fenyegetné, az USA számára csak az a .. „fájdalmas és egyáltalán nem vonzó választás" maradna, hogy vajon küldjön-e saját csapatokat a csatába vagy sem. Amerika számára ma is könnyebb, sőt olcsóbb is egy erős Izrael fenntartása, mint annak közvetlen védelmezése.
Ha pedig ugyanakkor az arab szövetségeseket is ki akarja elégíteni, a megoldást az jelenti, hogy az izraelieket és az arabokat olyan békemegállapodásra veszik rá, amely amellett, hogy feloldaná az amerikai politika ellentmondásait, Izrael biztonságának is a legjobb biztosítéka lenne.
A kérdés így az, hogy milyen mértékben kell az amerikai politikának Izrael azonnali biztonsági érdekeit kielégítenie és mennyire kell ösztönöznie Izraelt egy békeegyezményre, mint stratégiai megoldásra? Az AIPAC a kongresszus lobbista gyakorlatát ismerő források szerint az amerikai politikát szinte teljes mértékben az izraeli biztonsági szükségletek oldalán akarja tartani, de - fejti ki a szerző - nem képviseli az amerikai zsidóság egészét. 2004-ben az exit poll tanulsága szerint a zsidóknak csak 24 százaléka támogatta Busht, az American Jewish Committe legutóbbi felmérése szerint pedig az amerikai zsidók 46:43 arányban támogatják egy palesztin állam létrehozását.
Az AIPAC a maga támogatását, különösen a választási kampányokban, azoktól az álláspontoktól (position paper) teszi függővé, amelyet az egyes jelöltek tesznek közzé. Mind Hillary Clinton, mind Barack Obama közzétett ilyen dokumentumot. Az AIPAC áldása kétségkívül fontos egyes zsidó adományozók és szavazók szemében - azokéban, akik számára Izrael a legfontosabb szempont, de ez egy csekély kisebbség csupán. Ők erősen jobboldali nézeteket vallanak Izraelről és a Közel-Keletről, folyton úgy látják, Izrael végveszélyben van. Úgy tűnik, hogy ők a hangadók az Izraelről szóló diskurzusban a zsidó szervezeteken és magán az AIPAC-on belül is. A többi zsidó szervezetek többsége liberális nézeteket támogat olyan széles témakörben, mint Irak, a gazdaság, az abortusz, a környezet stb, de amikor a jelöltekkel találkoznak, nemigen fejtik ki Izraellel kapcsolatos nézeteiket.
Ezért az AIPAC ellensúlyozására első lépésként rá kellene venni azokat a zsidó adományozókat, akik támogatják a megszállás befejezését, a két állam-megoldást és az ennek eléréshez szükséges nagyobb amerikai szerepvállalást, hogy fejtsék ki hangosabban nézeteiket, és ezzel érjék el, hogy a politikusok ne tekintsék az AIPAC-ot a zsidó támogatás megtestesítőjének. A második lépés lenne rávenni az ilyen mérsékeltebb álláspontot valló adományozókat, hogy tegyék függővé anyagi támogatásukat, csekkjeiket a jelöltek mérsékeltebb álláspontjától. Hillary Clintonnak például tudnia kellene, hogy inkább nyerne, mint vesztene azon, ha álláspontja nem úgy hangzana, mintha Benjamin Netanjahu fogalmazta volna - jegyzi meg a szerző.
A cionista főáramlat álma egy demokratikus Izrael volt zsidó többséggel, teljes állampolgári jogokkal, egy olyan ország, amely békében él szomszédaival - ezt tartalmazta Izrael függetlenségi nyilatkozata. Ez összeegyeztethetetlen a megszállt területek további megtartásával. A Nyugati Part palesztinjainak elkülönítése katonai kormányzás alatt, napi mozgásuk korlátozása az izraeli telepesek biztonsága érdekében aláássa a demokráciát. Másfelől a Nyugati Bank és Gáza annektálása az állampolgárság egyidejű biztosításával a palesztinoknak kétnemzetű államot jelentene. A két nemzeti csoport konfliktusa egy államon belül valószínűleg inkább az 1990-es évek Boszniájára emlékeztetne, mint a mai Belgiumra.
Ezért Izrael számára stratégiai szükségesség a két állam-megoldás, ennek egyedüli útja pedig a békemegállapodás, amelynek keretében Izrael biztonságosan kivonulhat a Nyugati Partról és a palesztinok elfogadják a két állam elvét, a szülőföld felosztását. Erős palesztin kormány kell, amely képes megakadályozni a szakadár csoportokat a konfliktus folytatásában. A béke-megállapodás alapja pedig csak az izraeli kivonulás lehet a Nyugati Partról, némi területcserével - így a telepek feladása szintén elengedhetetlen Izrael jövőjének biztosításához.
Ez Amerika érdeke is, mivel Izrael az egyedüli közel-keleti állam, amelyre stabil amerikabarát országként számíthat - ez viszont nem lenne érvényes egy olyan állam esetében, amely idővel palesztin többségűvé válhatna és beépített közösségi konfliktus dúlná fel.
Egy igazi Izrael-barát lobbinak tehát arra kellene rávennie Amerikát, hogy vállalja a lehető legaktívabb szerepet, mindkét félre nyomást gyakorolva a kompromisszumok létrehozásáért - a palesztinok mondjanak le az Izraelbe való visszatelepülésről, az izraeliek a telepekről, amelyekhez eddig ragaszkodtak. A liberális lobbi feladata az lenne, hogy szorgalmazza a két állam-megoldást, de még ennél is fontosabb, hogy létezése több amerikai - főleg liberális - politikusnak tenné könnyebbé, hogy őszintén kifejtse véleményét. Szélesebb perspektívában pedig egy igazi Izrael-barát politika magában foglalná az izraeli-szíriai rendezést, Szíriának a Nyugat oldalára való állítását, ami meggyengítené Irán befolyását is a régióban. Végül Iránnal is rendezésre kellene törekedni, az USA elfogadná a rezsimet az atomdúsítás és a terrorcsoportok támogatása feladásának fejében.
Végső soron Izrael célja az, hogy része legyen a Közel-Keletnek, nem pedig az, hogy a térséggel konfliktusban álló garnizon-állam legyen. A legharciasabb amerikai vagy izraeli politika támogatása mindkét országnak árt. Ezt kell megértetnie Washingtonban egy liberális lobbinak - zárja gondolatmenetét a szerző.

2008. június 16., hétfő

A globális élelmiszerár-csata

Nem a szegény országok a válság okozói
Az élelmiszerárak hírtelen megemelkedése, és főként az emelkedés mértéke mindenkit megdöbbentett és váratlanul ért – állapítja meg elemzésében a Foreign Policy főszerkesztője, Moisés Naím. Az elmúlt igen rövid időszakban az árak és költségek megduplázódtak; ez a korábbi alacsony árszínvonal miatt a gazdagokat – értsd gazdag országokat – egyelőre nem érinti tragikusan, ám a kiadások tetemes része a szegények nagy megpróbáltatását idézi elő máris. Jövedelmeik felét ma élelmiszerre költik, és ez az arány egyre növekszik. A szegényebb országokban a kiadások átcsoportosulása jól nyomon követhető: itt az emberek egyre többet költenek napi élelemre, és az ehhez szükséges anyagiakat az egészségügyi vagy lakhatási kiadásokból csípik le. A jelenség lassan aláássa az elmúlt tíz esztendő fejlődésének minden eredményét, és – a Világbank kimutatása szerint – rövidúton egy újabb 100 milliós tömeg életszínvonalát kényszeríti a szegénységi limit alá.
Naím ugyanakkor utal a kialakult helyzet politikai fonákságaira is. A szegények nem csak egyre szegényebbek lesznek – állapítja meg –, de emiatt még szemrehányásban is részesülnek. Egyesek – így például maga az amerikai elnök – odáig mennek, hogy épp ezt a nincstelen tömegek okolják az élelmiszerár-növekedésért, mondván: a szegény régiók lakói, így például India számban is növekvő középosztálya körében nő a kereslet a minőségi élelmiszereke, illetve a megtermelésükhöz szükséges minőségi eszközökre s ez hajtja fel az árakat.
Az érvelés igazságtalan és ostoba – állítja a szerző –, és álláspontja igazolására a Világbank krízis-szakértőjének munkáját idézi. Donald Mitchell elemzése rámutat, 2000 és 2007 között a rizsfogyasztás évente 1 százalékkal emelkedett, a gabonafogyasztás viszont ennél jóval lassabban; eközben pedig a húsfogyasztás szárnyalni kezdett. A jelenség megmagyarázhatatlannak látszik, mert ha húst – például szárnyast – eszik valaki, az végül is annak a gabonának az elfogyasztását jelenti, melyből felnevelték a szárnyast. Ha az ázsiai húsfogyasztás lenne az oka a jelenlegi gabonaár-emelkedésnek, akkor a gabonakereslet permanensen magas kellene legyen, következésképp olyan államok mint Kína vagy India nem rendelkeznének exportálható gabonafelesleggel. Ám, miként azt Mitchell kimutatta: az elmúlt hét évben az e téren mutatkozó kereslet lassabban emelkedett, mint az azt megelőző periódusban (1995-2000), amikor is az árakat sokkal nagyobb stabilitás jellemezte. Mi több, az említett két ázsiai ország nettó gabonaexportálóvá vált, miközben lakosságuk robbanásszerűen gyarapodott, húsfogyasztásuk mértékével egyetemben.
Akkor mégis mi magyarázza a jelenséget? Talán a technológia lenne az egyik ok, kérdezi Moisés Naím? A Világban szakértője, Mitchell szerint ez mindenképpen fontos árképző tényező. A kutatás és fejlesztés az állati genetika terén, a takarmányok és a termelési módszerek megújítása forradalmasította a szárnyas, sertés és szarvasmarha-tenyésztést. Való igaz, az egységnyi gabonamennyiségre eső hús megtermelésének költsége 1990 óra 40 százalékkal emelkedett Kelet-Ázsiában. Ez magyarázná az árak világszerte tapasztalható emelkedését – teszi fel ismét kérdését a Foreign Policy főszerkesztője?
Van olyan álláspont is, amely az áremelkedést a szegény országok növekvő energiaszükségletével magyarázza – sorolja tovább a spekulációkat. Szó se róla, a magas energiaárak azonnal tükröződnek az élelmiszerárakban, a szállítás és egyéb kapcsolódó szolgáltatások révén. Ám ha egyes gazdag országok azon döntését vesszük alapul, mely a farmereket arra bíztatja, hogy az emberi fogyasztásra alkalmasa gabonákról térjenek át az etanol-termelést szolgáló fajtákra, akkor közelebb járunk azoknak az összefüggéseknek a feltárásához, melyek az áremelkedést okozzák. Ha ehhez hozzávesszük még, hogy az elmúlt öt évben a búzakereskedelemre vonatkozó előszerződések – előre rögzített árakkal – megnégyszereződtek, vagyis, hogy nagy volumenű spekulatív tőke áramlott ezekbe az üzletekbe a gyors haszon reményében, akkor már világosan láthatjuk az igazi mozgatókat. E tőke-mozgások, illetve az olyan állami döntések, amelyek kivonták a köznapi fogyasztásból a gabonát az igazi okozók, s az már könnyen átlátható, hogy e téren közel sem a szegény országok járnak elől, hanem a gazdagok.

http://www.foreignpolicy.com/story/cms.php?story_id=4347

2008. június 1., vasárnap

Kína nagy menetelése


Milyen feltételek mellett válhat nemzetközi pénzzé a jüan?

A párizsi Le Monde hasábjain olvasható írásában Alain Batrow amerikai valutaszakértő azt vizsgálta, milyen feltételek mellett válhat a jüan nemzetközi fizetőeszközzé. A G20 legutóbbi, április elején Londonban tartott csúcsértekezletén a kínai hatóságok aggodalmuknak adtak hangot a dollár egészségét illetően és egy nemzetek feletti tartalékvaluta mellett tették le a garast. Szóba került az, hogy ismét szerepet biztosítanak az SDR-nek (különleges lehívási jogok). Ezt a nemzetközi tartalékeszközt 1969-ben hozta létre a Nemzetközi Valutaalap, hogy feltöltse tagállamainak tartalékait. Értékét egy valutakosár alapján számítják ki.
Peking magatartása azt jelzi, hogy nem mondott le az amerikai devizától való függőségének csökkentéséről. Így például a pénzügyi válság elleni küzdelem címén megsokszorozta a swap valutacsere-egyezményeket. Ez egyben lehetővé tette, hogy nemzetközi téren erősítse valutáját, amely ma még egyáltalán nem konvertálható.
Alain Batrow emlékeztet arra, hogy 2005. július 21-én a kínai Nemzeti Bank már bejelentette, hogy a jüan de facto dolláralapja helyett a jövőben a kínai pénz értékét egy valutakosár alapján fogják kiszámítani. A reform része volt a dollárral szemben elért kezdeti 2 százalékos felértékelődés és egy keskeny napi árfolyamingadozási sáv létrehozása. Ezt követően a Nemzeti Bank bejelentette, hogy a dollár, a jen, a koreai won és az euró lesznek a kosár fő valutái az olyan további pénznemek mellett, mint a maláj ringgit, a thaiföldi baht, az orosz rubel, az ausztráliai és a kanadai dollár, valamint a brit font. Nem közölték viszont az egyes valuták súlyozását a kosáron belül.
A legfrissebb ideiglenes swap-egyezményt Kína Argentínával kötötte, az összeg elérheti a 70 milliárd jüant (7,72 milliárd eurót) három év alatt. A Dél-Koreával, Hongkonggal, Malajziával, Fehéroroszországgal, Indonéziával és Argentínával kötött megállapodások összesen 650 milliárd jüant (71,7 milliárd eurót) érintettek.
Más hasonló megállapodásokról is folynak tárgyalások. Ezek az egyezmények jelzik, hogy Kína befolyása a világgazdaságra, főleg annak pénzügyi területeire egyre jelentősebb, bár persze hiba lenne az is, ha túlbecsülnék ennek következményeit. A swap révén jüant injekcióznak a nemzetközi pénzrendszerbe - egy olyan valutát, amelynek árfolyamát szigorúan ellenőrzik és amelynek konvertibilitása túl korlátozott ahhoz, hogy betölthetné a nemzetközi tartalékpénz szerepét.
A legtöbb olyan ország, amely ilyen megállapodásokat kötött Kínával, még nem használta fel ezt az eszközt. A jüan a kereskedelem finanszírozásán túl nem érdekli őket, mert Kínán kívül nem lehet felhasználni. A swap-egyezmények révén azonban Kína partnerei számára lehetővé válik, hogy kínai szállítóiknak fizethessenek vásárlásaikért és finanszírozzák a jövőben a kétoldalú forgalmat.
Ezek a megállapodások mind arra irányulnak, hogy csökkentsék a dollártól való függőséget. Mindazonáltal továbbra is a dollár a nemzetközi kereskedelem legfontosabb számlázási pénze, a központi bankok fő tartalékvalutája és a pénzpiacok uralkodó pénzneme.
A kínai monetáris politikában ugyanakkor egyre láthatóbbá válik az a törekvés, hogy olyan nemzetközi referenciapénz szülessen, amelynek értéke stabil és nincs alávetve (amerikai) belpolitikai megfontolásoknak. Ilyen körülmények között feltételezhető, hogy a dollár viszonylagos hátérbe szorulását az ázsiai valuták fokozott használata is előidézheti, nevezetesen Délkelet-ázsiai országok szervezete (ASEAN) tagállamai közötti kereskedelmi és pénzügyi csere erősítése révén.
Egyes megfigyelők - például Aglietta, a CEPII szakértője -  szerint a térség helyzete az 1970-es évek Európájára emlékeztet. Akkor hozták létre az európai monetáris rendszer (EMS) árfolyamrendszerét, hogy fenntartsák az egyes valuták közötti kapcsolatokat. Feltételezhető, hogy a kelet-ázsiai országok valamivel rugalmasabb rendszert szándékoznak megteremteni, mint amilyen az EMS kötelező mechanizmusa volt.
Egy következő szakaszban a kínai jüan - hivatalos nevén a Yuan Reminbi - a dollár alternatívájaként jelentkezhet, bár nehéz megmondani, mennyi időbe telik majd ez. Bizonyosnak látszik azonban, hogy ahogy Kína gazdasági súlya és kereskedelmi-pénzügyi kapcsolatai nőnek, arra fog törekedni, hogy nemzetközileg erősítse valutáját.
Mindehhez azonban Kínának teljesíteni kell néhány feltételt:
  • - Szanálnia kell bankrendszerét bankjainak feltőkésítésével és a kétes hitelek rendezésével;
  • - Erős és hatékony belső pénzügyi piacot kell teremtenie, s főleg olyan tőkepiacot kell kialakítania, amelynek révén a köztartozást finanszírozni lehet, elősegítve a belső megtakarítás felszívását.
  • - Teljesen konvertibilissé kell tennie valutáját, rugalmas átváltási árfolyamot érvényesítve a többi valutával szemben.
Ha mindez megtörténik, érvényesülni fog a Mundell összeegyeztethetetlen tényezőinek háromszögeként emlegetett törvényszerűség. Ez az elmélet azt fogalmazza meg, milyen mozgásszabadsága van egy nemzeti banknak egy adott nemzetközi környezetben. Az önálló monetáris politika, amely a belső gazdasági egyensúlyt tekinti elsődlegesnek, nem egyeztethető össze a tőkék szabad külső mozgásával és ugyanakkor a nemzeti valuta stabil átváltási árfolyamával más valuták irányában. E három elem egyikéről le kell mondani, mivel egyszerre nem működhet az autonóm monetáris politika, a tőke mozgásának szabadsága és a fix átváltási árfolyam.
Manapság, a Bretton Woods-i rendszer összeomlása után a valuták többségének átváltási árfolyama rugalmas. Ez az egyedüli lehetőség a nemzeti monetáris politika önállóságának megőrzésére a globalizált gazdasági rendszerben, amelynek keretein belül, a liberalizált és nemzetközivé vált piacokon a tőke szabadsága szinte ellenállhatatlan erejű mozgást képvisel.
Kína tudatában van ezeknek a kényszerítő tényezőknek és megkísérli kibékíteni ezeket az összeegyeztethetetlenségeket. Megpróbálkozik a tőkebeáramlás bizonyos fokú ellenőrzésével, fix, de kiigazítható átváltási árfolyamokat alkalmaz és erősíti bankrendszerét, hogy hitelessé tegye belső monetáris politikáját - összegezi véleményét az amerikai valutaszakértő.

http://ecofi.blog.lemonde.fr/