Szinte természetesnek hat
napjainkban, hogy a római pápa utazik. Apostoli látogatásai során számos
országot felkeres, hogy közelebbről is megismerkedjen az ottani
viszonyokkal. A középkorban mindez nehezen volt kivitelezhető, IX. Leó
pápát (1002–1054) azonban nem hátráltatták a logisztikai nehézségek.
Útra kelt, hogy a helyszínen személyesen felügyelje az általa
kezdeményezett reformokat, tájékozódjon a konfliktusok hátteréről, és
problémák esetén megoldást találjon. Így jutott el 1052-ben Pozsonyba
is, hogy I. András magyar király és III. Henrik német-római császár
közötti békekötésben közvetítsen.
Bruno touli püspököt, Egisheim és Dagsburg grófját III. Henrik
császár emelte Szent Péter trónjára a pápaság és a német császárság
962-es szerződése, a Privilegium Otthonianum jegyében. Henriket jogos
aggodalom vezérelte, hogy beleszóljon a pápaválasztásba, mivel a pápaság
a római nemesi családok pártharcainak hadszínterévé vált, és ez
rendkívül rombolta az egyház tekintélyét. A császár beavatkozásának
három kiváló egyházfő köszönhető, köztük az 1049-ben trónra lépett IX.
Leó, aki igen előkelő, II. Konrád német-római császárral rokon családból
származott.
Kortársai nemcsak műveltségét és széles látókörét, hanem jámborságát
is csodálták. IX. Leó trónra lépésekor az egyház éppen két évszázados
válságból lábalt ki. A Karoling-birodalom összeomlásával a pápaság
elveszítette legfontosabb támaszát, és a római nemesség játékszerévé
lett, ami miatt arra méltatlan személyek kerültek a pápai trónra. A
gyenge egyházfők sorozatát alulról jövő kezdeményezéssel sikerült
megtörni, mégpedig a clunyi szerzetesi közösségből kiinduló
reformmozgalommal, melynek Bruno püspök is követője volt. Bruno az
újításokat sikeresen alkalmazta egyházmegyéjében, pápaként is arra
törekedett, hogy azokat kiterjessze az egész egyházra. Ám nem elégedett
meg azzal, hogy Rómából irányítsa és hirdesse a reformokat, hanem
utazások, találkozók, összejövetelek, szinódusok sorával megpróbálta
tettekre váltani azokat a Respublica Christiana legfontosabb
országaiban. Pápaságának öt évéből csupán néhány hónapot töltött
Rómában, többnyire a húsvéti ünnepek idejét. 1052-ben harmadszor kelt át
az Alpokon, ezúttal azért, hogy Pozsonyban közvetítsen békét a magyar
király és a császár között.
Míg Szent István király arra törekedett, hogy Magyarország ne
kerüljön függésbe a német birodalomtól, utóda, a trónjáról elűzött
Orseolo Péter III. Henrik császárt hívta segítségül. Az őt követő Aba
Sámuel háborút kezdett a németek ellen, amely az 1044-es ménfői csatában
vereségével végződött. Péter királyként térhetett vissza, országát a
német uralkodó hűbéresének nyilvánította, s a vezető tisztségeket az őt
kiebrudaló magyarok helyett németeknek és olaszoknak juttatta. Az
elégedetlenkedők szervezkedni kezdtek, velük szövetkeztek a hazatért
hercegek, András és Levente. A Vata-féle pogánylázadás Péter
elmenekülésével (egyes források szerint halálával is), majd 1046 végén
András királlyá koronázásával végződött. I. András szembeszegült a
német-római császárral, és hazahívta Lengyelországból a kiváló hadvezér
hírében álló öccsét, Bélát.
A császár 1050-ben hadat indított Magyarország felé, ám azt a magyar
csapatok sikeresen visszaverték. A következő évben Henrik serege a Rába
vonalán tört be az országba, jelentős erőt képviselő dunai hajóhad
kíséretében. A magyarok azonban csellel, egy hamisított levéllel
visszafordulásra kényszerítették a hajókat, így a császár hiába várta
segítségüket Székesfehérvár előtt. Serege rendkívül legyengült, mivel
nem jutott élelemhez: András király és Béla herceg az útjukba kerülő
összes gabonakazlat és szénaboglyákat fölégettette, a lakosságot pedig
állataikkal együtt kitelepíttette a veszélyeztetett vidékről. A
megtámadott császári sereg minden felszerelését hátrahagyta a Vértesben
(innen a hegység neve), III. Henrik békét kért. A békekötés azonban
elmaradt, hiába bízta meg Leó pápa Hugót, Cluny híres apátját, hogy
közvetítsen a két uralkodó között. A vereségbe belenyugodni nem tudó
császár 1052 nyarán újra támadásba lendült Magyarország ellen, ekkor
Pozsony várát vette célba, ám ismét vereséget szenvedett, mivel hajóit
elsüllyesztették (lásd Búvár Kund története a Képes Krónikában).
Leó pápa a támadás hírére Pozsonyba utazott, hogy Hugó apát kudarca
után ő maga közvetítsen Henrik és András között. Augusztusban érkezett
Magyarország földjére, a tárgyalás két-három hetében a császár táborában
tartózkodott. András király korábban már próbálta Leó segítségét kérni,
hogy a német–magyar ellentét kardcsapás nélkül, diplomáciai úton
megoldódjon, ezért többet is ígért a pápának, mint amennyit valójában
teljesíteni akart. A pápa közbenjárására a császár is visszalépett
szándékaitól, és elvonult Pozsony alól. IX. Leó útját tehát siker
koronázta, ám András király nem sietett teljesíteni az egyházfőnek ígért
adófizetési kötelezettségeit. Ennek komolyabb következménye nem lett,
mivel a pápa inkább a Magyar Királyság függetlenségi törekvéseit
támogatta, mint a hatalomvágyó Henrik császár jogtalan igényeit.
Benkéné Jenőffy Zsuzsanna
