2008. július 14., hétfő

Akadémikusok mozgalma a történetírás szabadságáért

Francia polémia az emlékezeti törvényekről
 
Számos európai történész emelte fel szavát az utóbbi időben a történelemfelfogás törvényben történő előírása és az azt vitató vélemények büntethetőségére vonatkozó törvények ellen, amelyeknek a megalkotása ma európai szinten is napirendre került. A Le Figaro hasábjain két francia akadémikus, Pierre Nora történész és Françoise Chandernagor írónő fejti ki érveit a vitában, amelyhez a lapban számos történész és közíró szólt hozzá.
A Pierre Nora által létrehozott Liberté pour l'histoire (Szabadság a történelemnek) társaság tiltakozó felhívását már több mint száz történész írta alá. A mozgalomnak kivált lendületet adott egy olyan európai keretegyezmény tervezete, amely kifejezetten a történelemírásra vonatkozna. A javaslat elfogadása egyes vélemények szerint egész Európában megnyitná az utat bizonyos szabályok meghozatalához, amelyek a francia megemlékezési törvények (lois mémorielles) -  például a még a szocialista Jospin-kormány kezdeményezésére létrejött Taubira-törvény - mintáját követnék, amely viszont a korábbi Gayssot törvényhez nyúl vissza.
        Ez utóbbi egyike a Holokauszt-tagadást szankcionáló európai törvényeknek. Az 1881-es francia sajtótörvényt Jean-Claude Gayssot kommunista képviselő javaslatára 1990. július 13-án módosította a francia nemzetgyűlés, bűncselekménynek minősítve a nürnbergi per jogi alapjául szolgáló 1945-ös Londoni Chartában definiált emberiség elleni bűntettek tagadását. A Gayssot-törvény első cikke leszögezi, hogy tiltott minden olyan diszkrimináció, amely egy etnikai csoporthoz, nemzethez, fajhoz vagy valláshoz való tartozásra - vagy nem tartozásra - alapozódik.
        Robert Faurisson francia történészt, aki tagadta a náci gázkamrák létezését, a Gayssot-törvény alapján francia ellenállási szervezetek feljelentése nyomán 1991-ben komoly pénzbüntetésre ítélték és eltávolították egyetemi katedrájáról. Faurisson az ENSZ Emberjogi Bizottságához fellebbezett arra hivatkozva, hogy a Gayssot-törvény a véleménynyilvánítási szabadságát sérti. Keresetét 1996-ban a testület elutasította, rámutatva egyebek között arra, hogy Faurisson tudományos kutatás címén közzétett véleménye valójában a zsidóság elleni alaptalan vád, alkalmas gyűlölet keltésére, viszont az állam kötelessége az ilyen nézetek, így az antiszemitizmus terjesztése ellen fellépni.
        A francia nemzetgyűlés 2001. május 21-én fogadta el a Taubira-törvényt, amely hasonló elven a rabszolgatartást és a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet (traite négrière) minősítette emberiség elleni bűntettnek, s ezzel tagadását is büntethetővé tette.
        A Taubira-törvény alapján jelentette fel egy antillai szervezet az emberiség elleni bűntett tagadása címén Olivier Pétré-Grenouilleau történészt, a rabszolga-kereskedelem elismert szakértőjét, mert egy sajtóinterjúban kifejtette, hogy a rabszolga-kereskedelmet nem lehet egy nevezőre hozni a Holokauszttal: az előbbi emberiség elleni bűntett volt ugyan, de nem a mai értelemben vett népirtás. Az ügy széles körű polémiát váltott ki, az antillai szervezet végül 2006-ban visszavonta a feljelentését.
        Mivel érvelnek a történelemfelfogás jogi szankcionálásának ellenzői? Pierre Nora elismeri: első megközelítésben mi sem természetesebb, mint igazságot szolgáltatni az emberi szenvedésnek, és dicséretes az olyan gesztus, mint egy jelképes törvényes szankció, amely azt a minősítést adja meg valamely kollektív bűntettnek, amelyet az megérdemel. Semmi sem tűnhet igazságosabbnak, mint az áldozatokat a törvény védelme alá helyezni, ami az esetleges törvénysértőkre kiszabott büntetéssel és kártérítéssel párosul. Ez adja e törvényeknek a legitimációt a közvélemény és az azokat megszavazó képviselők szemében, így jött létre az újfajta törvényes arzenál, amellyel Franciaország az utóbbi másfél évtizedben vértezte fel magát számos vitathatatlan kollektív bűntettel kapcsolatban, minden esetben azzal a céllal, hogy az ilyen szabályozást igénylő csoportoknak megadják ugyanazokat a biztosítékokat, amelyeket 1990-ben a Gayssot-törvény nyújtott a zsidóknak.
        Csakhogy - érvel Nora - meg kell különböztetni az egyes intézkedések konkrét logikáját attól a folyamattól, amelyre reagálnak és attól a következménytől, amelyre vezetnek. A kezdeményezők nemes szándékai mögött a leggyakrabban választási demagógia és politikai gyávaság húzódik meg, a következmény pedig a múltfelfogás általános büntethetősége lesz. Bár maga az államfő jelentette ki, hogy „nem a törvénynek kell írnia a történelmet", a nemzetgyűlésben újra és újra többséget kaptak ilyen értelmű törvények. Így megnyílhat az út az emberiség elleni bűntettek fogalmának és vitatóik büntethetőségének kiterjesztése előtt a nemzeti, sőt az egyetemes történelem minden áldozata tekintetében - hiszen például az 1915 évi örmény népirtáshoz Franciaországnak semmi köze nem volt. (A francia nemzetgyűlés 2001 januárjában egyhangú szavazással népirtásnak minősítette az ottomán birodalom csapatai által 1915-ben az örmények ellen elkövetett mészárlást, válaszul Törökország akkor visszahívta franciaországi nagykövetét.)
 
        Az emberiség elleni bűntett fogalmát olyan modern kori cselekményekre alakították ki, amelyek szörnyűsége túllépett minden elfogadható határon és semmiféle jogi kategóriába nem volt foglalható, valamint  a közvetlen jelenre, s nem az emlékre, az emlékezetre vagy a múltra vonatkozott. A Gayssot-törvény a Faurisson-féle revizionizmus konkrét esetének összefüggésében nem a történészek ellen irányult, hanem a történelmi hazugságok militáns terjesztői ellen.
        Az emberiség elleni bűntett kategóriájának erre a mintára való általános alkalmazása azonban kétszeres torzulás, nevezetesen a visszamenőleges értékítélet határtalan kiterjesztése és a múltfelfogás általános büntethetőségének irányában - írja Pierre Nora.  
A kezdeményezés célja ugyan az, hogy megakadályozza a történelem olyan émelyítő hazug revízióit, mint amilyen a Holokauszt tagadása volt, ez azonban megnyitja az utat az okvetetlenkedő történész utáni hajsza, a kutató elleni büntetőjogi nyomás és megfélemlítés előtt.
        Az emberiség elleni bűntettek elévülhetetlensége, amelyeket a nürnbergi per kimondott, s amelyből a rá hivatkozó Gayssot-törvény kiindul, a náci bűntettek időszakára korlátozódott. Nem ment vissza a múltba öt-hat évszázaddal. A Toubira-törvénnyel néhány év alatt ötévi visszamenőleges hatályról ötszáz-hatszáz évre nőtt az elévülhetetlenség!
        Nincs ok arra, hogy a francia történelem legkülönbözőbb áldozatainak leszármazottai miért ne követelhetnék ugyanazt, amit a rabszolgák leszármazottai kivívtak. Elismerésére vár a vendée-i „népirtás", az orosz fehéreknek is bőven vannak érvei arra, hogy miért kell népirtásnak minősíteni az orosz vörösök tetteit, s a lengyeleknek is vannak tényeik Katyn esetére. Cáfolhatatlan érvekkel következnének a Szent Bertalan-éj során lemészárolt francia protestánsok, vagy a francia forradalomban lefejezett arisztokraták utódai. És egyetemes elvei jegyében Franciaország miért ne terjesztené ki emlékezeti illetékességét az egész földgolyóra, vádat emelve a spanyolok és az amerikaiak ellen az indiánok kiirtása miatt, amit Dél-, illetve Észak-Amerikában vittek végbe? És mi a helyzet a kínaiakkal Tibetben? Úgy hírlik, hogy a nemzetgyűlés irodájában már vagy húsz ilyen értelmű javaslat vár elbírálásra. És miért ne mennénk vissza a keresztes hadjáratokig? - kérdi Pierre Nora. A muszlimok szemében ez a nyugati bűnök első példája, és bennük Franciaországé a vezető szerep.
        Minden ország találhat rendezni való számlákat történelmében. Egyetlen más ország sem tekint olyan rossz érzéssel a történelmére, mint éppen Franciaország, ez „a francia baj" (le mal français) egyik legnyilvánvalóbb jele és egyik legmélyebb oka. Részben azért, mert Franciaország igen erőteljes képet teremtett  magáról, mint feddhetetlen országról, a szembenézés pedig az e képpel ellentétes történelmi realitásokkal kínos, elkésett és vonakodó volt. Ám az állami hazugságok felváltása állami igazságokkal, a hivatalos igazság jogi igazsággá való változtatása semmi haszonnal nem jár - mutat rá a szerző.
        Françoise Chandernagor írónő a törvényi szabályozás ellentmondásaira hívja fel a figyelmet - kezdve attól, hogy a rabszolga-kereskedelem a Toubira-törvény előtt is emberiség elleni bűntettnek számított, de csak a jelenre és a jövőre vonatkoztatva. A 2001-es újítás a múltra vonatkozik. Ráadásul az általánosnak hangzó cím ellenére a Toubira törvény csak a transzatlanti, a 15. századtól a feketékkel folytatott rabszolga-kereskedelemre vonatkozik, és nem terjed ki sem a „belső"  arab és afrikai rabszolga-kereskedelemre, amely nemcsak jelentős méretű, hanem például Nigerben és Maliban a múlt század 80-as éveiig tartott, Mauritániában pedig csak 2007-ben tiltották be. Ez azt tükrözi - mondják a törvény védelmezői -, hogy a franciák saját múltjukért kívánták vállalni a felelősséget, ezért az európaiak által folytatott rabszolga-kereskedelmet kívánták elítélni - de figyelmen kívül hagyva, hogy Franciaország csak a 18. században vett részt ebben a gyakorlatban. Vagyis a francia törvényben elismert bűntett már azelőtt kezdődött, hogy a franciák elkövették volna, Párizs az angolok, a hollandok, a portugálok bűneit ismerte el, sőt a 15. századot említve a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet már Amerika felfedezése előtt megbélyegzi.
        Az írónő rámutat, hogy az emlékezeti törvények özöne a bírókat is zavarba hozza, egyrészt az általuk érvényesítendő törvények - a fentiekben jelzett - jogi középszerűsége, másrészt saját történelmi ismereteik hiányosságai miatt. A jogi egyetemek tanrendjében nem szerepel történelmi tárgy, így a bírák többsége nem tud többet a történelemről, mint egy mai érettségiző. Az is gondot okoz, hogy egy magán feljelentés esetében az ügyész dönti el, helyt ad-e az eljárásnak, viszont az emlékezeti törvények esetében a szövetségek tesznek feljelentést, és az ügyész csak azt vizsgálhatja, hogy eltelt-e öt év az alapításuk óta, de utat kell adnia az eljárásnak. A történész tehát akkor is bíróság elé kerülhet, ha a feljelentésnek semmi alapja nincs,  és hiába mentik fel végül, ha közben teljesen lejáratják a médiában (az „emberiség elleni bűntettben való cinkosság" fölöttébb súlyos vád) és elzárják egyetemi pályájában az előmeneteltől.
        Franciaország az egyedüli olyan ország, amely ilyen emlékezeti törvényeket mért az állampolgáraira, amit egyes képviselők még újakkal akarnak kiegészíteni. Egyikük azzal érvelt, hogy „ha az orvoslás ügye nem bízható az orvosokra, miért kellene a történelmet a történészekre hagyni?" Françoise Chandernagor szerint ez hamis logika: tény, hogy a hatóságok döntik el a gyógyító tevékenység kereteit, de még sohasem volt példa arra, hogy az orvosok helyett a parlament írja a recepteket. Márpedig ezt teszik most a képviselők a múlt tekintetében. Ezzel a kutatókat a bírók gyámsága alá helyezik, méghozzá egyre távolibb időszakok és térségek eseményeinek minősítése tekintetében. 
A Liberté pour l'histoire e szempontokra alapozódó felhívását, amely a Le Monde október 11-i keltezésű számában olvasható, a Blois-ban megrendezett történésztalálkozón számos neves történész biztosította támogatásáról.
        A felhívás egyebek között leszögezi: „A történelem nem lehet az aktualitás szolgája és nem íródhat versengő emlékezetek diktálására. Egy szabad országban semmiféle politikai szervnek nem lehet felhatalmazása a történelmi igazság meghatározására és arra, hogy a történész szabadságát büntetőjogi szankciók kilátásba helyezésével korlátozza... A politikai felelősöket annak felismerésére kérjük, hogy miközben feladatuk a kollektív emlékezet fenntartása, nem szabad törvénnyel és a múltra vonatkozólag olyan állami igazságokat teremteniük, amelyek jogi érvényesítése súlyos következményekkel járhat a történész szakmára és általában a szellemi szabadságra nézve."

http://www.wikio.fr/news/Fran%C3%A7oise+Chandernagor

A francia forradalom száz évig tartott

El kell-e égetni François Furet-t?
Le Nouvel Observateur
Vincent Peillon francia európai parlamenti képviselő, a Szocialista Párt és Ségolène Royal 2007-es kampányszóvivője nemrégiben könyvet jelentetett meg „A francia forradalom nem ért véget" (La Révolution française n'est pas terminée) címmel, amelyben hevesen támadja François Furet-nek a forradalomról vallott nézeteit. A Furet-tanítvány Philippe Raynaud a Le Nouvel Observateur hasábjain szállt vitába Peillonnal.
A vitában Peillon elmondta, hogy minden nemzedéknek feladata újraírni a történelmet. A jelenlegi nemzedék azonban ezt elmulasztotta megtenni. A régi, még ma is domináns történetírás megakadályoz bennünket abban, hogy eljussunk a jelenünkhöz. A hézagos, csonka vagy csalóka történetírás pedig rossz közérzetet, identitásválságot eredményez. A jelenlegi nemzeti válság leginkább emlékezeti válság. Ebből a válságból pedig csak az új történetírás segítségével lábalhatunk ki. Ezért vállalja fel Peillon a vitát a régi történetírás legnagyobbjaival is, köztük Furet-vel. Utóbbi szerint a francia történelmet ellentétpárok sora határozza meg: szabadság/egyenlőség, katolicizmus/protestantizmus, egyén/állam, II. Köztársaság/III. Köztársaság, 1789 jó forradalma/1793 rossz forradalma, liberalizmus/szocializmus. Peillon viszont elveti Furet történelem-olvasatát, filozófiai alapjait és a belőlük levont következtetéseket. E felfogás kapcsolódik a marxista historiográfiához. Meg kell haladnunk őket.
Raynaud nézete szerint François Furet nem volt harcos történész. A forradalomról írt műveiben bizonyos fejlődés figyelhető meg. Az első, még Denis Richet-vel közösen írt könyvében az ún. jakobinus-kommunista historiográfia meghatározó téziseit képviselte ugyanúgy, ahogy Soboul és tanítványai. Arra törekedett, hogy bebizonyítsa, mi inkább 1789, nem pedig 1793 örökösei vagyunk. Ezután három újabb könyvet is kiadott, amelyek közül a legfontosabb „A francia forradalom kritikai szótára" (Dictionnaire critique de la Révolution française) volt. Raynaud úgy látja, Peillon könyvcíme utalás Furet formulájára, mely így hangzott: „A francia forradalom befejeződött" (La Révolution française est terminée). Peillon azonban nem Furet mondandóját tagadja. Furet ugyanis azt akarta mondani, hogy a forradalom abban az értelemben ért véget, hogy az 1980-as években már nem ő jelentette a legfontosabb problémát, akkor már nem voltak ellenforradalmi erők, a forradalom repertoárjából a francia politikai életben semmi sem maradt. Furet azt állította, hogy a francia forradalom csaknem száz évig tartó folyamat volt, mely 1789-ben kezdődött és csak a III. Köztársaság létrejöttével ért véget. A III. Köztársaság korának minden nagy republikánusa, beleértve Clemenceau-t is, úgy vélte, hogy a köztársaság megalakulásával a forradalmak kora lejárt.
Válaszában Peillon kifejtette, hogy a forradalom befejeződése nem jelent mást, mint azt, hogy nincs több erőszak, lényegében viták sincsenek többé. Furet azonban még ennél is többet állított! Azt állította, hogy a forradalom által kiváltott bonyolult filozófiai és történelmi következmények kiürültek. Ez egyenlő a francia kivételesség, rendkívüliség végével. Ez azt jelenti, hogy a republikanizmus már csupán nosztalgiaként létezik. Furet ezt az álláspontot védi és képviseli. Peillon ezzel szemben kitart amellett, hogy a forradalom által létrehozott historikus, idealizáló, teológiai-politikai, a szabadságot és az egyenlőséget artikuláló rendszer még mindig hatást gyakorol, újabb interpretációkat tesz lehetővé, vagyis a forradalom mint az értelmezések mátrixa még mindig tart. Igenis ma is vannak ellenforradalmi, konzervatív, retrográd elemek, a ma uralkodó ideológia részben szintén ellenforradalmi, az ideológiai küzdelem pedig éppenséggel akörül zajlik, hogy az egyenlőség igénye ellentmond-e az egyéni emancipációnak. Peillon ugyancsak vitatja 1789 és 1793 szétválasztását. Szerinte Furet 1917 prizmáján keresztül vizsgálta 1793-at, ami jakobinus-sztálinista olvasat, ez pedig történetileg értelmezhetetlen. Mindez a kommunista historiográfia máig nem tisztázott öröksége. Egyáltalán nem igaz, hogy a III. Köztársaság politikusai Furet pártján álltak: valójában folytatni akarták a forradalmat, elveit a gyakorlatba átültetni, amit befejezhetetlen feladatnak tartottak.
Peillon szerint Tocqueville-re és Marxra fittyet hányva Furet az 1848-as forradalomban csupán a nagy francia forradalom mesterkélt megismétlését, valamint politikai és szociális bukást lát. Mindez arra szolgál, hogy a III. Köztársaság kiemelése érdekében szakítani lehessen a II. Köztársasággal. Csakhogy súlyos tévedések sorozatát követi el. Téves következtetéseket von le: helytelenül ítéli meg a francia köztársaság természetét, a republikánus eszmeiséget lényegétől fosztja meg, amikor a köztársaságot „pozitivista lapostányérra" redukálja, intézményesíti a „nemzeti amnéziát". Ezáltal lehetővé válik a republikánus szocializmus likvidálása. Ezzel a történelem-felfogással nagyon nehéz megmagyarázni Jaurès-t, aki egyszerre állítja azt, hogy a szocializmus individualizmus, teremti meg annak lutheri alapjait és hangsúlyozza vallásos dimenzióját.
Raynaud a válaszában kijelenti, hogy a mától nem lehet elvárni azt, hogy 1848-at a francia forradalom szép pillanataként tartsa számon, amint azt Maurice Agulhon tette. Furet ugyan intellektuális szimpátiával viseltetett 1848 szocialistái és republikánusai iránt, ám rámutatott, hogy politikai teljesítményük soványka, sőt katasztrofális: a proletariátus szétverése 1848 júniusában, a december 2-i államcsíny. Furet nem az 1848-as eszmék, hanem az 1848-as politikai történetét írta meg. Ez pedig tragikus történet tragikus véggel.
Peillon úgy látja, Furet a marxizmusból jött, célja pedig az volt, hogy Mathiez és Soboul marxista historiográfiájától megszabadítson bennünket. Ez hasznos és szükséges feladat volt. Csakhogy, amint az lenni szokott, végeredményben osztozik azokkal, akiket kritizál. Furet elvégezte történelmi feladatát. Ez azonban kritikai feladat volt. Az igazság pedig az, hogy nem látott el bennünket azokkal az eszközökkel, amelyekkel rekonstruálhatnánk a valóságot és eljuthatnánk a saját korunkig. Történelem-felfogása megerősíti a francia kivételességet, ez pedig jelentős különbséget jelent politikai gyakorlatunk és azon elméleti eszközök között, amelyekkel a politikai gyakorlat kialakításához rendelkezünk. Ez az eltérés ilyen erőteljesen sehol máshol nem figyelhető meg. A francia politikai és társadalmi modell különlegességét nem Marx és Tocqueville segítségével lehet megérteni. Ezzel szemben nem vesz tudomást azokról a dolgokról, amik a politikai valóságunk elméleti megalapozói és megalkotói voltak: a szociális törvényekről, a szabadságjogokra (gyülekezési jogra, szabad sajtóra, szakszervezeti jogokra) vonatkozó törvényekről, a szövetkezeti mozgalomról, az iskoláról és a laicitásról, a gondoskodó államról, a közszolgáltatásokról. Mindezeket sokkal inkább Alfred Fouillée-nak, Léon Bourgeois-nak, Edgar Quinet-nek, Ferdinand Buissonnak, Jean Jaurèsnek, Léon Duguit-nek, Charles Gide-nek, semmint Marxnak vagy Tocqueville-nek köszönhetjük!
Raynaud készséggel elismerte, hogy ezeket a szerzőket újraolvasva felfedezhető bennük a francia baloldal spirituális vagy vallásos szabadgondolkodása. Csakhogy a kérdés szerinte sokkal inkább az, hogy a jelen problémáit meg lehet-e érteni az ő koruk kifejezéseivel és szóhasználatával. Ha például arról van szó, hogy nem túl bölcs dolog teljesen megszüntetni az örökösödési adót, vagy hogy nem szabadna rögzíteni az egyenlőtlenségeket, akkor ezzel abszolút egyet lehet érteni, ez azonban nem jelent filozófiai ellentétet a liberalizmus és a köztársaság, a liberalizmus és a szocializmus között. A legzavaróbb az, hogy Franciaországban a republikanizmust a liberalizmus ellenében vélik megvalósíthatónak, ami tévedésekhez vezet.
Peillon mindezt teljesen másként látja. Könyve második fejezetének címe „A liberális köztársaság" (la République libérale) és vitatja a francia republikánusok liberalizmus-ellenességét. A republikanizmushoz való első visszatérés az 1880-as évek körül ment végbe, ami végül is sikertelen volt. Mégpedig azért volt sikertelen, mert figyelmen kívül hagyta a republikanizmus individualista, spirituális, internacionalista és gazdasági dimenzióit. Vagyis ez múltba fordulás, a nosztalgia republikanizmusa volt: visszatérés az állami-nemzeti keretek közé, a klerikalizmus-ellenesség és a vallásellenesség összekeverése, ellentét a republikánus erkölcs és a liberalizmus között. Ez pontatlan, anakronisztikus, végeredményben eléggé visszataszító republikanizmus, mely könnyű győzelemhez segítette az internacionalizmust, a vagyonszerzés ás az egyéni szabadságjogok legjobb védelmezőjeként beállított ultraliberalizmust. Létezik azonban egy másik republikánus doktrína is, mely mindenekelőtt a vagyonszerzéssel törődik, mely az egyén emancipációját tartja szem előtt, mely nyitott a világra, mely helyet biztosít a vallásos törekvés számára. E doktrína segítségével folytathatjuk le az ideológiai harcot és hozhatunk létre haladó gondolkodásmódot Franciaországban. A szabadságjogok nevében helyre kell állítani az egyenlőség követelésének jogát, és megmutatni, hogy mindez együtt jár a vagyonszerzés és az egyéni emancipáció hatékony doktrínájával. Csak ily módon harcolhatunk a ma domináns jobboldali ideológia ellen, az ellen a jobboldal ellen, mely magának követeli az ideológiai hegemóniát. Ez az ideológia elhiteti, hogy az egyenlőségre vonatkozó minden törekvés (az örökségek eltörlése, a progresszív adózás, a kockázatok elleni kollektív garanciák, tényleges esélyegyenlőség) gazdaságellenes és egyenlő a szabadságjogok háttérbe szorításával. Mindez lehetővé teszi a republikanizmus likvidálását a republikánus értékek nevében!
Raynaud másként gondolkodik. Mindenekelőtt Tocqueville-ről és Marxról. Igaz, hogy nem modellezték a történelmünket, és hogy kevéssé inspirálták a francia politikát, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne volnának érdekesek e politika megértéséhez. Azt sem hiszi, hogy a francia történelem 1789-ben kezdődött volna: az amnézia nemcsak a republikánus örökségre vonatkozik, sokkal globálisabb jelenség, Franciaország egész történelmét érinti. Egyetért azzal, hogy ebben a kontextusban az a mód, ahogyan Sarkozy köztársasági elnök bizonyos problémákhoz közelít, negatív következményekkel fog járni, de azt már nem gondolja, hogy kizárólag a szocialisták lennének a köztársaság természetes örökösei, s azt sem hiszi, hogy az ehhez az örökséghez való visszatérés elég lehet a franciák megmentéséhez...
Befejezésül Peillon kifejtette, hogy a forradalom François Furet által hirdetett vége szimmetrikus az osztálynélküli társadalommal. Csupáncsak dogma. Az a dolgunk, hogy az előrelépés érdekében meghaladjuk Furet-t. Jelenleg a nemzet hanyatlásának korát éljük. Ez részben a történelmünk és történelmi elveink félreismerésének köszönhető. Úgy tűnhet, mindez távol áll napjaink törekvéseitől, csakhogy ez tévedés. Mindazok, akik azt állítják, hogy megspórolható ez az újabb megalapozás és ez az ideológiai küzdelem, hozzájárulnak ehhez a hanyatláshoz. Filozófia, történelem és politika a forradalom óta elválaszthatatlanok egymástól. Ezért aztán az emlékezetünknek ez a hosszú kitérője talán a legrövidebb út a jövőnk felé. Amikor Mendès-France csatlakozott a szocializmushoz, Merleau-Ponty írt egy szöveget, amelyben azt állította, hogy a kommunista borzalom és a liberális ámítás után az egyetlen lehetséges politikai túlélés a reformista szocializmus útján mehet végbe. A tét a politikai túlélés.
A vitához a Le Nouvel Observateur szeptember 11-i számában Mona Ozouf filozófus-történész, Furet egykori munkatársa is hozzászólt „Olvasta Ön François Furet-t?" (Avez-vous lu François Furet?) című cikkében. A vita Ozoufot megdöbbentette. Felteszi a kérdést: annak érdekében, hogy a Szocialista Pártnak „kiegészítő lelkületet" nyújtsanak, elégséges-e Pierre Leroux spiritualizmusához és az emberiség vallásához folyamodni? Ez a „szimpatikus terv" nem teljesen világos. Az azonban nagyon is egyértelmű, hogy ezt az ellentétet azért választották, hogy minél inkább kihangsúlyozzák François Furet munkásságát. Raynaud helyesen állapítja meg, hogy Peillonnak Furet művéről leginkább csak elképzelése van. Ozouf azt ajánlja neki, hogy olvassa Furet-t. Az általa indított boszorkányper alapvetően két kifogással él. Először is maró gúnnyal beszél Furet II. Köztársaságról vallott nézeteiről. Peillon idézetekkel is előhozakodik, csak az a probléma, hogy nem Furet-től, hanem Ozouftól veszi ezeket. Furet valójában e „történelem előtti" republikánusok „gyermekének" tekintette saját magát.
Ozouf szerint a második vád még extravagánsabb. Furet állítólag negligálta a francia forradalom vallásos dimenzióját és figyelmen kívül hagyta Edgar Quinet munkásságát. Ezzel szemben Furet minden olvasója tisztában van azzal, hogy senki sem mutatott nagyobb érdeklődést az iránt „a szakadék iránt, mely a forradalom és a katolikus egyház közötti összecsapás nyomán a francia közéletben létrejött". Senki sem elmélkedett többet azon a „spirituális deficiten", mely mindebből következett. Ami pedig Quinet-t illeti, Ozouf Peillon figyelmébe ajánlja Furet róla szóló alapvető jellemrajzát.
A Le Nouvel Observateur-cikk címe felháborította Ozoufot. Szerinte szó sem lehet Furet elégetéséről. A cím sokat mond a vitapartnerek közötti mély véleménykülönbségről. Ozouf záró megjegyzése pedig így hangzik: „A történelem már épp eléggé megtanított bennünket arra, hogy a könyvégetők a legritkábban olvasták az általuk elégetni szánt műveket."

http://hebdo.nouvelobs.com/hebdo/parution/p2286/articles/a381786-.html