Itt élünk Európa közepén, csodás hegyek között, tulajdonképpen egy
hatalmas tálban. A Kárpát-medence egyfajta szerelmes hely nekem, itt jó
élni, ismerem néhány táját (sajnos, nem jártam mindenhol). Magyarország
a Haza, az otthon, a testvéreim, ismerőseim otthona, a közös ősök nagy
világa, ahol számos történelmi- és irodalmi alak élt, alkotott.
Létrejött ezen a földön egy csodálatos kultúra, amely kitörölhetetlen
Európa kultúrájából, de az egész világ kultúrájából sem lehet kivetni;
masszivitásában csodálatos, megkerülhetetlenségében van egy aprócska
fenségesség, hogy csak finoman fogalmazzak.
Több mint ezer éve itt élünk, mi magyarok, tesszük-vesszük
dolgainkat, komoly szenvedésben van részünk Mohács óta – ez egy tény.
Akárhogy is számolom, közel ötszáz esztendő óta tapossák a fejünket
egyre lejjebb, átjárnak rajtunk csenevész és csőcselék hadak;
gondolatunk éppen ezért mindig a szabadság, a tisztaság, a szeretet, a
testvériesség felé fordult. Nagy alkotóink művei mind ezekről szólnak.
Éltek itt már tudósok, költők, írók, rendezők, színészek, politikusok,
különböző orvosok, forradalmárok, s ezek némely esetben a valóságban is
találkoztak, tehát egy költő nyugodt szívvel lehetett forradalmár, és
fordítva, de egy orvos is lehetett politikus, ha összeegyeztethető volt
elveivel, munkájával, szabadidejével.
Elsősorban most nem kifejezetten a magyarságról értekeznék,
noha egyik legkedvesebb témám a Nemzet „ügye”, vagy még szebben: „Szent
ügye”…
Úgy általánosságban Európáról szólnék… Erről az öreg
kontinensről, ahonnan számos újítás, megoldás, gondolat, művészeti
remekművek keltek szárnyra, hogy majdan behálózzák az egész világot.
Európa egy rendkívül jó és tiszta kontinens volt néhány száz évvel
ezelőtt. Voltak itten királyok és szolgák, kézművesek és parasztok;
városokban tömörültek emberek, de leginkább a földet tekintették
értéknek; egyébiránt ma is ez az igazi érték. Eltelt néhány évszázad,
olykor sűrűsödött az élet, elég volt néhány évtized, és változások,
úgynevezett törések jöttek létre az itt fellelhető kultúrán, Európa
testén. Szétszakadt az egyház, amelyért egy igen érdekes faj felel. Ez
volt az első olyan tett, amelyért súlyosan meg fognak még lakolni ezek
az emberek, hiszen a keresztényi értékrendeket rúgták fel, hamisították
meg, s így létrehozták a protestáns egyházakat. Ezzel megbontottak egy
szellemi egységet, egy csodálatosan felívelő gondolatokkal megrakott
áhítatos fohásztengert, hogy a két, majdan több táborra szakadt európai
lakosság még véletlenül se találjon közös nevezőt. Súlyos merénylet
volt Jézus tanai ellen, márpedig ő volt az egyetlen olyan ember a
földön, akinek tanításait maradéktalanul be tudom fogadni.
Országok lutriszerűen választottak maguknak egyházat: az egyik
református lett, a másik evangélikus, a harmadik maradt a katolikus
anyaszentegyháznál, és így tovább, variálták a dolgokat, szájíze
szerint imádhatta mindenki Istent. Ez így furán hangozhat, talán
egyesek nem is értenek ezzel a gondolatmenettel egyet, azonban nem
szabad elbagatellizálni a dolgot: pontosan ez történt Európában.
Ezekért a dolgokért ki/kik lehetnek a felelősek?
Mesés kérdés, érdemes jól körüljárni a témát, hogy el is
jussunk egy pontra, ahol világosabban, élesebben láthatjuk a képet
alkotó kontrasztokat. A felelősök hada úgyszólván óriási, több fronton
is harcok dúltak, az egyik tábor lerontotta értékeit, a másik új
alternatívát kínált, természetesen külső segítséggel. Amolyan
összeesküvés-elmélet a magyarázat, noha ez a szó nálam sosem talált
igazán befogadásra. Összedugták a fejüket az okosok, kiötöltek néhány
gondolatot, majd az eszmék bombáját meggyújtva, a háttérbe húzódva
szemlélték a rombolást.
Elsősorban arról, hogy némelyek kiábrándultak a katolikus
egyházból, arról tehetett a pápa, nem is egy, aztán az úgynevezett
vezetőség, és úgy általánosságban az egész egyház. Ha valamit vagy
valakit nem szeretnek, nem találnak benne semmi értéket, arról
elsősorban éppen az adott dolog tehet. (Itt megjegyezném, hogy az
„antiszemitizmust” a zsidók maguknak köszönhetik!) Jött néhány pápa, és
üzletet csinált a vallásból, burkolt módon, majd egyre hivalkodóbban,
különböző cetlik megvásárlásával bűnbocsánatot lehetett nyerni…
Felettébb dőre, ostoba cselekedet volt ezt megtenni, de akinek az üzlet
a mindene, erkölcsről nem szeret értekezni, figyelembe sem veszi. A
katolikus vallást, amely az őskeresztényi szeretetre épül, s amely
Jézus tanait tette meg alapkövének, nemes egyszerűséggel beletaposták
egy büdös, undorító sárba. Gyöngyök, melyeket a disznók közé vetettek…
Ezen a ponton jöttek Husz Jánosok, és szépen alapítottak
egyházakat, leegyszerűsítve a miséket, a papoknak szabadságot adtak,
templomaiknak puritán ruházatot szabtak. A latin helyett az adott
ország nyelve lett a mérvadó az istentiszteleteken; többek között ilyen
fogásokkal csábították át a katolikusokat a reformátusok. Egyik-másik
gondolattal így kívülről, valamint néhány száz év távlatából egyet
tudok érteni, csakhogy azokat az újításokat a katolikus egyháznak már
régen meg kellett volna tennie.
Európában gyűrűzött a fekália, jöttek a vallásháborúk, amikor a
különböző egyházak uralkodói egymásnak estek, s a drága vér csordogált
a kontinens földjén, ahol a kultúrának kellett volna virágokat
teremnie. Ehhez aztán hozzájött, hogy felfedezték a Föld számos
kontinensét, új harctereken lehetett vívni elvtelen csatákat; az
amerikai kontinensen borzalmas módon ki lehetett irtani az őslakosokat,
aztán emberkereskedelemre adhatta fejét az Európából elszármazó
gazember, és így tovább… Mindent meg lehetett tenni: az indiánokra nem
volt szükség, hiszen azok szabadságukban megtagadtak mindenfajta idegen
uralmat (helyesen!), a rabszolgatartás pedig újabb méreteket ölthetett,
hiszen a profit, a pénz hatalma óriásira duzzadt. Amerikát
elárasztották Afrikából elhurcolt néger férfiakkal és nőkkel, ezek az
emberek hihetetlen munkabírásuknak köszönhetően, valamint tökéletes
testfelépítésüknek hála el tudták végezni a legborzalmasabb munkákat
is. Földet műveltek, bányákban robotoltak, vasutakat építettek…
A kegyetlen népirtók, a kérlelhetetlen rabszolgatartók mind
Európából származtak, egy olyan földrészről, ahol azelőtt virágzó
kultúra hirdette az ember csodálatosságát, ahol a humánum, az emberi
szakrális értékek számítottak mérvadónak; hirtelen, egészen rövid idő
alatt a pénz lett az egyetlen érték, az úgynevezett valódi érték, és
mindenféle sehonnai alakok óriási vagyonokat harácsoltak össze. Tették
mindezt a hatalom nevében, az emberi hatalom nevében, amely immár
semmiféle kapcsolatot nem tartott a Jóistennel. Ha azt írtam fentebb,
hogy Európában gyűrűzött a fekália, akkor ezen a ponton már azt kell
írnom: a töménytelen mennyiségű szenny az újan felfedezett
kontinensekre zúdult. Ember ember felett uralkodott, tulajdonaként
tartott számon néhány másik embert, és felháborodással fogadták,
terrorral vetettek véget egy-egy lázadásnak, márpedig azok
törvényszerűen bekövetkeztek olykor-olykor.
Az ipari forradalom aztán kicsúcsosította, kristályossá
változtatta az emberiség bensőjében kavargó pénzéhséget: gombamód
nőttek ki a földből a gyárak, emberek gazdagodtak meg néhány esztendő
alatt, oly módon, hogy egész sereg ember enni alig tudott, mert a
munkáért aprópénzt szórtak közéjük. Munkaidőt találtak ki, számos
kötöttséget vezettek be azért, hogy megtörjék az amúgy is eltévelyedett
embert!
Egyszerű kérdés: kik azok az emberek, akiknek mindenük az
üzlet, a pénz az ő bálványuk? Ha erre a kérdésre valaki megkapja a
választ, máris megtudja, kiknek állt érdekében Európát alig egy-két
évszázad alatt lealacsonyítani, teljesen ledöngölni, hogy egy
erkölcstelen, ostoba földrész legyen. A vallás szétzúzásán keresztül
aztán könnyedén, játszva juthattak előrébb a külső gazemberek, akik nem
is voltak európaiak; mindig a háttérből adták előre bomlasztó
eszméiket, ők szervezték a forradalmakat, ők bombázták szét a nemesi,
majd a királyi családokat. Teljesen érthető, hogy kik miért akarták
lerombolni az európai értékeket. E földrész szakrális népcsoportjai
boldogan éltek, közhelyesen fogalmazva itt virágzott a kultúra
vastagon, a királyok boldog nemzeteket irányítottak, a gazdagság
kézzelfogható volt. Egy ilyen egységes, jól működő rendszert azért
kellett tönkre tenni, hogy a saját uralmuk alá hajthassák, megtörve az
ellenállást. Az egyház mindjárt jó példa erre, hogyan kell az egységet
több felé törni… Aztán üzletet teremtettek mindenből, az emberi életet
pénzzé lehetett tenni, megjelent a kapitalizmusnak nevezett téboly,
ahol már nem a föld számított a hatalom alapjának, hanem a tőke.
Szépen lassacskán az emberi erkölcs, amely Jézus tanításaira
épült, repedezni kezdett, majdan apró porszemekké zúzódott; az idegen,
háttérben rejtőzködő népcsoport malmai megőrölték. A történelem úgy
tanítja, Európában megindult a fejlődés, a felvilágosodás korszaka
köszöntött be, s éppen ez a korszak alapozta meg azt a dekadenciát,
amely napjainkban tetőzik be. Az én meglátásom szerint, körülbelül az
elmúlt háromszáz év rombolta le a legtöbbet az európai kultúrából,
pontosan azért, hogy az egykoron nagyszerű kultúra felett hatalmat
gyakorolhassanak messziről jött álnok akarnokok.
Balzac a XIX. század első évtizedeiben megfogalmazta
regényeiben, hogy az erkölcstelenség behálózza Párizst és
Franciaországot, regények során keresztül taglalja, hogyan, milyen
módon verik az éket az egészséges társadalom óriási sziklájába.
Végigvezette a parasztságon keresztül a művészvilágig a dekadencia
minden apró részletét; többek között ő írt először arról, hogy a
könyvkiadás milyen aljas üzletté korcsosodott, megölve ezzel a
művészetet. (Hangsúlyozom: 1830-40 környékén jelentek meg a művei,
170-180 évvel ezelőtt!) Balzac jutalma elmarasztalás volt: kritizálták,
hogy miért kell ilyen élesen megfogalmazni a társadalom hiányosságait,
betegségeit!
Az igazságról írni, szólni nem helyes cselekedet, mert sérti a
háttérből munkálkodó alakok önérzetét, valami módon veszélyezteti álnok
munkájukat.
Nem egészen kétszáz évvel ezelőtt is botrányos állapotok
uralkodtak Európában. Az emberek felvettek egy magatartásformát,
amelyben a külsőségek váltak fontosakká, szép ruhákban parádéztak,
ékszereket aggattak magukra, s közben kiüresedett fejekkel s szívekkel
táncolták körbe a báli termeket. Alig kétszáz évvel ezelőtt megjelent a
sznobizmus, mint egy fene nagy betegség, mint egy gyalázatos vírus. Az
ilyen széttöredező magatartás aztán hihetetlen gyorsasággal
végiggyűrűzött Európán, akár a forradalmi eszmék, és ahogyan a bálokban
kigyúltak a fények, úgy a városok is lángba borultak, hogy megdöntsenek
olyan trónokat, amelyek hamarabb hoztak áldást, mint átkokat.
A XIX. század a forradalmak százada volt, ebből fakadóan én azt
mondanám, hogy a dőreségek és agymosás kezdetének százada volt. Az
embereket megetették a „szabadság, egyenlőség, testvériség”
jelszavakkal, felhímezték ezeket zászlókra, kövekre, homlokzatokra
vésték, közben meg grammnyi tartalmat nem bírtak ezek a szavak! Az
időközben létrejött szabadkőműves szekta vagy rend aljas módon kikezdte
a különböző nemzetek politikáját, az uralkodóházakra acsarkodtak,
gyilkosságokat szerveztek, beházasodtak a nemesi családokba… Mindenféle
módon a hatalom felé úsztak, mint a pisztrángok, felfelé tartottak a
forráshoz, ahonnan minden elindul. Jöttek emberek, akiket a nemzetek
szülötteinek tekinthetünk, mégis magukévá tették az idegen eszméket,
ily módon akaratlanul, talán mit sem sejtve lettek nemzetük árulói.
Kossuth Lajos ebbe a bokrétába tartozik: elhitte a szentbeszédeket,
amelyek uszítottak, aztán a magyarságot tette tönkre minden egyes
szavával, forradalmi lázban égett, amelynek tüzénél idegenek sütötték
meg a kenyerüket…
Európában haladásról beszéltek, mégis rohamosan hanyatlásnak
indult minden! Az irodalmi művek, a festészet, a szobrászat mind-mind
erről árulkodik, érdekes módon a magyar művészet nem. Költőink még
mindig a szerelemről énekeltek, festőink fénykép kidolgozottságú
képeket festettek, hídavatásról, összejövetelekről, családi
tűzhelyekről… A vallás hanyatlása tökéletesen kiütközött a
művészetekben, s ezen aztán lejutva éreztette hatását az egyszerű
életben. Fejétől bűzlik a hal, tartja a mondás, nos, ez minden
bizonnyal így van, hiszen a vallás és a politika összekapcsolásával,
majdan megtörésével az egész élet romba dőlt, persze ez egy-két
évszázad alatt következett be.
Akárhogyan is nézzük, bármerről vizsgáljuk is a kérdést, Európa
hanyatlása kívülről lett megszervezte, kívülről irányították, ez
azonnal magával húzta a kultúrát, amely természetes módon, önmagától
épült fel. Képzeljük csak el azt a kultúrát, amely úgy épült fel, mint
a természet, több száz év kell hozzá, hogy teljesen felforgassák. Ez is
bizonyítja az időtállóságot, amit a természet épít, vagy ahhoz
igazodik, az tulajdonképpen tökéletes.
Ahogyan a forradalmak végigvonultak Európán, a szabadkőművesség
megkaparintott nagyszerű embereket szerte a kontinensen, eljött az idő,
hogy egy államot hozzon létre magának: ez lett az Egyesült Államok.
Benjamin Franklin még egészen másképp gondolta annak az államnak a
felépítését, de a sötétben bujkáló, intrikáló szabadkőművesség
félresöpörte ennek a nagyszerű férfiúnak minden gondolatát. Azóta is
érdemes megfigyelni, milyen konfliktusokban hogyan viselkedett ez az
ország, amelyet azért hoztak létre, hogy a demokrácia felett őrködjön.
A XX. századra aztán eléggé megért az emberiség arra, hogy
teljes egészében végezzenek a királyi családokkal, az Európában
uralkodó férfiak gyilkosságok áldozatai lettek, lásd. szarajevói
merénylet; ott a trónörököst gyilkolta meg egy anarchista fiatalember,
később a jugoszláv király is merénylet áldozata lett, Angliában
alkotmányos monarchiában gyengítették meg a király/királynő jogait, a
cári Oroszországban pedig az egész Romanov-dinasztiát megsemmisítették.
Az előző században elvetették a magokat, a XX. században széles
vigyorral learatták aztán a termést, oly módon, hogy milliók estek
áldozatul az idegenek vérszívó terjeszkedésének.
A legkirívóbb eset az I. világháború kirobbanása volt, annak
gyalázatos lefolyása; ennek a pusztító háborúnak semmi értelme nem
volt, csupán szét kellett tépni az Osztrák-Magyar Monarchiát, valamint
a hihetetlenül erős Német Császárságot. 1916-ra hiába álltak nyerésre a
központi hatalmak, hiába verték meg minden fronton ellenségeiket, az
Egyesült Államok belépett a háborúba, mert berángatták, és így eldőlt
az egyik irányba a konfliktus. Mindannyian tudjuk, mik történtek
azalatt a négy esztendő alatt… 1917-ben mutatta meg magát először ez a
háttérben munkálkodó szervezet, vagy népcsoport, amikor kíméletlen
módon kiirtották a cári családot, lerombolták a templomokat, szétzúzták
az Oroszországban élő szakrális parasztságot, és hoztak mindennek a
helyére egy szocialista államberendezkedést, amely eltörölte a
magántulajdon feletti jogot, a kereskedelmet felszámolta, és ostoba
tervgazdálkodásokon keresztül nyomorba taszították az országot.
Egyszerű módon, minden eszközt megmozgatva jutott el Európa egy
olyan szintre, amely már mellőzte az emberiesség legapróbb jeleit;
elkorcsosult ez a földrész, tért nyert egy hódító, pusztító népcsoport,
amely kiváltságokkal, sosem kapott hatalommal lépett fel a dolgos
emberek fölé. Józan paraszti ésszel végiggondolható mindaz, amit
fentebb leírtam. Ehhez nem szükségeltetik semmiféle főiskolai
végzettség, nem kell doktorátust szerezni, hogy valaki átlássa ezt a
fondorlatos hódítást, s hogy rájöjjön az egyszerű ember, hogy valójában
a teljes hanyatlás bontakozott ki az évszázadok alatt.
Erőszakkal gyarmatosították az értelmet, az akaratot; a munkát
magasztalták fel, holott soha sehol nem dolgoztak a vezetők, előadtak
válogatott jelszavakat, amelyek ürességükben kongó vicsorgással
habzsolták fel a mindennapok szentségét, s a legutolsó lump elem került
olyan emberek nyakára, akik életükben két kézzel teremtették meg
kicsiny vagyonkájukat.
Gyalázatos békékkel szabdalták fel az Osztrák-Magyar
Monarchiát; a szakrális Magyar Királyságot teljes egészében szétzúzták,
köszönhetően Károlyi Mihály dilettáns politikusunknak, valamint Kun
Bélának, aki az idegen fajból került a magyarság nyakára, hogy
kirabolja, megerőszakolja a Nemzet testét, lemészároljon papokat és
módos gazdákat, éppen a lehetetlen, gyalázatos jelszavak nevében. Az I.
világháború után kialakuló Európa semmiféle módon nem kereste a békét,
nem is kereshette, hiszen megásták már a második nagy konfliktus
alapjait. A nagy gazdasági világválság aztán ténylegesen kitermelt egy
másik szörnyeteget, amely nacionalizmust hirdetett, de tulajdonképpen a
szabadkőművesek kirekesztő politikáját valósította meg a gyakorlatban.
És jöttek sorban a kiskirályok, a politika abszolút uralmat szerzett az
egész földrészen; íróasztalokon nyugvó szivarok füstjénél születtek
szerződések, s mindenféle területek gazdát cseréltek.
A nagy háború utáni békekötések szépen megágyaztak a következő
hatalmas háborúnak, ahol aztán a kommunizmus és a demokrácia
elhálhatott egymással büszke, gyarló, erkölcstelen szeretkezéssel. A
kétféle ideológia közös gyökere oly mélyre fúródott, hogy
kitéphetetlenségének áldatlan valóságát ma érezzük igazán. Elpusztult
ötvenmillió ember, egyes történészek szerint hatvanmillió… Gondoljunk
csak bele egy pillanatra, micsoda ördögi sakkjátszma bábjai az emberek,
hogy egy-egy jelszóért, néhány aljas gondolatért képesek egymásnak
ugrani, s ehhez mindenféle sehonnai gazemberek még asszisztálnak, ha
kell, szítják a pusztító tüzet, ahol az otthon szentsége hamvad el.
Európán végigdübörgött a második világháború; városok, falvak
pusztultak el, egyes országokban vágóhídra terelték az embereket, hogy
a fegyverropogás muzsikájával fessék alá a dőre halálozásokat;
mészároltak, mint a köztörvényes bűnözők. A nagyhatalmak íróasztalok
gyér fényénél tanácskoztak, térképek felett állva, vékony
ceruzavonalakkal húzták meg a határokat, nem törődve családok
széttépésével, tisztességes emberek jövőjével. A Jóisten hagyta ezt –
merem remélni, pontosan azért, hogy az emberek tanuljanak…
Gyűrűzik a szar – szokták mondani ezt a vulgáris szöveget;
úton-útfélen hallom: a kocsmától a templomokig mindenfelé csattog a
falak között. Egyetértek ezzel a gondolattal. A kérdések azonban
egyetlen pillanat előtörnek, valósággal kiömlenek a semmiből: kik
szülték meg ezt a szart? Kiknek áll érdekükben, hogy Európa teljesen
maga alá forduljon? Vannak még kérdések ám… Miért hagyják az igaz,
keresztény emberek mindezt? Miért nem emeljük fel a fejünket, és vágunk
az asztalra pöröly ökleinkkel, hogy a világ rengjen belé?
Nem könnyű mindezeket megválaszolni, már csak azért sem, mert
egyes kérdésekre a válaszok nyilvánvalóak, azonban azok kimondásáért
megbélyegzés a jutalom. Más kérdések rendkívül mélyen teremtik meg
önnön válaszaikat, s azokba a mélységekbe mindenkinek magának kell
leásnia, hogy meglelje a kincseket, a csodákat. A szív húrjain játszva
előcsalogatható a megváltó dallamok csokra, s csodás muzsika játszható
az emberiség nagy gyönyörűségére.
A háború után aztán látványosan kettészakították Európát: a
kommunizmus és a demokrácia felosztotta egymás között ezt az öreg
kontinenst, teljes egészében széttépve az összefogásra vágyó embereket.
A vörösbe borult Kelet-Európában üldözték a Nyugathoz kapcsolódó számos
gondolatot, eszmét, irodalmat, zeneműveket; aki Nyugatra akart menni,
átvizsgálásokon esett át, majd hazatértekkor megfigyelték minden
lépését; oly mélyre taszították az emberi szabadságot, hogy azt leírni
lehetetlen, meddő próbálkozás. A kultúra mérhetetlen romboláson esett
át: az igénytelenség lett az úr, a minden mindegy alapon felszeletelték
az emberi kapcsolatokat, s a munka kötöttségével családok kerültek a
roncstelepre.
Nyugat-Európában szintén kialakult egyfajta félelem a
kommunizmus iránt, üldözni kezdték a kommunista pártok vezetőit,
tagjait, afféle paranoid félelemhullám árasztotta el a Nyugatot az
ötvenes években; mindenki mindenkit feljelentett, aki csak egy kicsit
is kommunistagyanús volt. Kész őrület! A barátságok váltak üressé, az
egykoron összejáró társaságok elfelejtkeztek egymásról, a nők már nem
ültek össze, mindent beborított egy csillogóvá csiszolt üres,
levegőtlen búra.
A Kelet és a Nyugat viaskodott némán, teljesen csendben
egymással, csupán Európából kilépve, valahol a Távol-Keleten vívták meg
kisded harcaikat, ahol szintén tisztes, ám tudatlan emberek vére folyt
folyamként.
Így tették tönkre Európát, érzésem szerint, jó ötszáz év
kellett hozzá. Módszeresen, részletekbe menően terveztek mindent azok
az emberek, akik felelőssé tehetők; gondosan munkálkodtak, s mesterien
álltak neki: az egyházzal kezdték, a fejnél, majd szépen lassan
gyűrűzött lefelé a botrányosan büdös szar, mígnem a XX. században aztán
a való élet minden apró szegmensében kicsattantak a szétroncsolt sejtek
mellékhatásai. Európa, az egykoron humánumból felépült földrész,
elvesztette minden emberségét, a szabadság egy illúzió lett csupán,
holott a XIX. században még a szabadságért ragadtak puskát és kardot
nagyszerű emberek. A rombolás méretei aztán a kommunizmus térnyerésével
váltak gigászivá, Európa keleti fele eltűnt a kátyúban, ahonnan még ma
sem tudott kikecmeregni.
Az elmúlt ötven esztendő hozta meg igazán a vallási, erkölcsi,
politikai züllést, amely aztán a művészetekben is megmutatkozott, hogy
legvégül a szürke hétköznapokban csattanjanak az ostorok végei. Hiába
tért vissza a demokrácia Európa keleti részébe, hiába váltak „szabaddá”
az itt lévő kicsike államok, nem történt semmi, csak begyűrűzött
Kelet-Európába a liberális szabad verseny ezerfogú ördöge, s ennek
hatására vérbő szabad rablás vette kezdetét. A kapitalizmus
vadkapitalizmussá vált, ahol az ember már nem értékként van számon
tartva, csupán eszközként tarthat számot némi elismerésre, mindenből
üzletet csinálnak manapság, minden profitot kell, hogy termeljen,
másképp nincs értéke. Lélektelenné vált az egész élet, a szeretetről
túlságosan sokat beszélnek, noha erről egyáltalán nem kell beszélni. A
haszon, a pénz, a vagyon, a tőke – ma ezek a szavak jelentek valamit…
Család, barátság, összetartozás, testvériség, szabadság,
gyermekek… Ezek ma nem jelentenek semmit, ismerjük ezeket a szavakat…
Az otthon szentsége lakótelepi patkánylyukakhoz lett mellékelve,
illúzióként olcsó maszlagot tálaltak fel a menzák rothadó termékeiben.
Ez ma Európa!
Tulajdonképpen nehéz megfogalmazni, milyen hely is ez a
kontinens, mert a különböző országok különböző nemzetiségei igen
színesek – ez tény. Számos kicsi kultúra keveredett itt az évszázadok
során, vallások vonultak fel a történelem nagy pöcegödréből; mondom ezt
annak ellenére, hogy egyik vallást sem kívánom gyalázni; mindenféle
népcsoportok megfordultak már itt, egyik-másik csupán kis időre
telepedett le, mások államokat hoztak létre. A nagy európai kultúra,
amely magába olvaszt számos kicsi kultúrát Portugáliától Oroszországig,
Norvégiától Máltáig terjed. Az egykoron fényekkel áthatott, pompájában
csodálatos európai kultúra néhány száz évvel ezelőtt eljárta
haláltáncát, hogy mára vergődő féreg legyen. Szomorú, de ez a helyzet!
A demokráciák térnyerésével a kapitalista métely mérgezte meg a
lakosság egészét, olyan óriási szinten indult meg a vérbő
kizsákmányolás, hogy az emberek valósággal a fejüket kapkodták, piacok
nyíltak, ahol egyre silányuló termékeket kezdtek árulni, s ami egykoron
értéknek számított, ma már csak nevetés tárgyát képezik. A profit lett
a valódi érték… A kommunizmus összeomlásával nem szűnt meg egyáltalán
az idegen uralom, éppen ennek a felszámolásával sikerült beiktatni
Európa vezető rétegeibe az idegen érdekeket képviselő, idegen fajú
gazembereket, akik bejutva a vezetésbe, azonnal bomlasztani kezdték
egész Európát. Liberális jelszavakat kántáltak, felhasználták az éppen
felfutó ágban lévő médiát, a sajtótermékeket, és a keresztények
vallásait kezdték gyalázni, valamint a válogatott nemzeteket. A
nacionalizmust azonosították a sovinizmussal, holott a kettő messze nem
azonos egymással; aki nemzetéért szót merészelt emelni, rögtön
megbélyegezték a kirekesztő jelzővel… (Maga a megbélyegzés is
kirekesztés!)
A kilencvenes évek végére Európa már valóban egy vergődő
lényhez hasonlított, teljesen lebutítva, lecsupaszítva állt a világok
ütközéspontján. Addigra már kialakultak a klikkek, és megtörténtek az
egyeztetések, hogy egy egyesült államokat hozzanak létre ezen az öreg
földrészen, mintegy globalizálva minden nemzeti értéket, hagyományt,
különlegességet, s egy teljesen összemosott masszát gyúrjon a
lakosságból. Ez lett maga az Európai Unió, amelyhez mindenki oly nagy
elánnal kívánt csatlakozni, majd később, mikor ez a szervezet
megmutatta a foga fehérjét, teherré vált a tagság.
Immáron itt vagyunk a XXI. században. Átéltünk egy
ezredfordulót, amelytől reméltünk valamit, némi csodát, felemelkedést,
radikális változást, vagy legalább némi ígéretet, ehelyett nem történt
semmi, csupán Európa lejjebb csúszott a pöcegödör sikamlós rámpáján. Ma
már abszolút üldözötté vált a nemzeti öntudat, minden erővel próbálják
megtörni a nemzeti önrendelkezést, s ennek fejében szemétlerakókká
tettek egyes államokat, hogy onnan kiszivattyúzva a tápláló
élelmiszereket, nyugat-európai szemetet ömlesszenek Kelet-Európára. Ha
ez így rendben van, akkor többet nem kívánok foglalkozni a kérdéssel!
Gazdaságilag lerombolták a földrész számos országát az idegen,
aljas vezetők, kikiáltottak mindenkit nácinak, a különböző kisebbségek
mindenféle előnyökhöz juthattak, függetlenül attól, honnan jöttek és
miért; az egykoron keresztény Európát elözönlötték a muzulmánok, a
kínaiak, a négerek, valamint a zsidók, mert a társadalom sokszínűsége
igazán kedvező a kontinens számára. Az emberek elhitték mindezt…
Dőreség volt abban reménykedni, hogy a messziről jött emberek majd
fellendítik a régi nagy birodalmak utódállamait, hiszen ezek az egyedek
pusztításokba kezdtek, teljesen eltorzították az egyes államok
arculatát. Ma ott tart Európa, hogy az őslakosok, a fehér emberek
maholnap kevesebben lesznek, mint a négerek és az arabok, mert ezek a
sehonnai emberek valósággal elárasztják gyermekeikkel a világot,
miközben a fehér emberek alig mernek családot alapítani. Áldatlan
állapotok uralkodnak az egykoron fényes kultúra helyén, ezt én ma már
kultúrának sem nevezem!
A kereszténység megtörése, valamint a politika elbutítása,
elzüllesztése után egyre lejjebb haladtak az idegen vírusfaj egyedei,
és nekiláttak szétroncsolni a családokat, mint az emberi élet egyik
legszilárdabb tartópillérjét. Az egykoron szentnek számított családi
tűzhely szétrombolása valódi emberiség ellenes tett, a szabadság
helyetti túlzott szabatosság szétforgácsolja az emberiséget. A
keresztény Európában, ahol a humánum és az emberi lélek számított a
mérvadónak, ma a szabatos viselkedés, a lélektelenség, az elbutított
emberek Istentagadása az igazi erény.
Európából indultak útjára a „nagy” eszmék: az ateizmus, mint
valami levegőben terjengő vírus, amely teljesen elszakította az embert
a mindennapok szakralitásától; itt ringatta bölcsőit a kapitalizmus,
amely ledöntötte a feudális rendszer igazságos, egységes társadalmi
berendezkedését, és itt szabadult el a szocializmusnak nevezett
betegség is, ezt az idegen faj acsarkodó képviselői cipelték ide be
vallásuk kiskapuit kihasználva.
Az elmúlt bő száz esztendő hihetetlen fejlődésével egyenesen
arányosan romlott le az emberek élete, üressé váltak a kapcsolatok,
barátságok váltak felszínes találkozásokká, s az ember, mint legfelsőbb
lény a Földön, elvesztette minden értékét. Valamikor nemesemberek
politizáltak képviselőkként, nem tartottak igényt honoráriumokra, mert
földjeik megtermelték jövedelmüket, ma viszont megélhetési politikusok
ülnek a bársonyszékekben, s minden erővel azon mesterkednek, hogy
megsarcolják a közpénzeket, amelyekhez semmi közük. A különböző
nemzetek vagyonának kiárusítása, elhurcolása mindenféle aljas
indokokkal – ez a jelen nagy „művészete”. Hová fejlődik így Európa?
Sehová… A dekadencia minden fronton támad, mint valamikor a
legpusztítóbb hadsereg a világon: a szovjet Vörös Hadsereg. A polgári
demokráciák, amelyek a liberális jelszavakat, eszméket tűzték
zászlajukra, egyik nemzetnek sem kedvez, csak az idegen faj
szülötteinek, akik céljukként a pusztítást fogalmazták meg, hogy az
egykoron szakrális nemzetek széthulljanak, a családok felbomoljanak, s
mindenféle deviáns egyedek rohangáljanak büszkeségtől átitatva egy
olyan kontinensen, ahol a természetesség, a szentség volt az uralkodó
világszemlélet.
A jelen kor nagy divatja, hogy Európa kulturális nagyvárosaiban
meleg felvonulásokat rendeznek, ahol különböző emberek vonaglanak kéjes
tűztől fűtve, s nem számít, hogy az országok lakosságai tiltakoznak, az
egyenlőségben, a szabadságnak címkézett szabatosságban nincs helye a
kirekesztésnek, mindenki egyenlő, mindenkinek joga van vonzódni ahhoz,
akihez csak akar. Felettébb botrányos és dőre gondolat… A másság
reklámozásával erkölcsi fertőbe taszított társadalmak ismét kaptak egy
megosztó intézkedést; az amúgy is ezerfelé szabdalt Európa kicsiny
cserepei még kisebbekké váltak.
„Oszd meg és uralkodj!”
Egy megosztott nemzet soha nem lesz képes az összefogásra, hogy
kisöpörje országából a szemetet; az a nemzet, amely százfelé húz, soha
nem fog egyet akarni. Európa számos országának nemzeteit osztották meg
évszázadokon át, ezt teszik ma is, egészen az egyénekig lehatolva, hogy
két ember véletlenül se akarjon egyet. Millió és millió eszme,
gondolat, irányzat kavarog szerte Európában, s egyiknek sincs összefogó
ereje, mert mindet a züllesztésért alkották meg. A nagy gondolkodók nem
minden esetben nagyok, hiányzik belőlük a Jóisten szikrája, elme
alkotta frázisokra építették dolgozataikat. Egy Sartre nem volt
egyáltalán nagy filozófus, csupán egy torz ideológia képviselője,
majdan továbbálmodója…
Marx, Lenin, Sartre, Camus – mind-mind csupa nagyszerű egyénnek
kikiáltott gondolkodó, filozófus, államférfi volt, mégis mindegyik
kezéhez bőséggel tapad vér; Lenin esetében az áldozatok száma kirívó,
csakhogy ő Marx tanaira építette egyéni világszemléletét… Franz Kafka
zsenialitása tollfogási technikájánál nem ért tovább, művei silány
voltát ma sem ismerik el, sőt felmagasztalják, mint hatalmas írót…
Ezeknek az embereknek egyenes ági leszármazottja Kertész Imre, vagy
éppen Esterházy Péter, hogy a magyarokhoz is eljussunk; ami elindult a
XIX. században, mint bomlasztó eszmevilág, az a fentebb leírt írók,
filozófusok munkáján keresztül ért be a mai nap botrányosan undorító
világában.
Európa már nem szenved; meghalt!
A mélyben húzódó gyökerek teljes megsemmisítésével lehetne csak
rendet rakni, azonban hogyan, mily módon lehetne megtagadni legalább öt
évszázadot? Kitörölni lehetetlen vállalkozás… Az idő kerekét
visszafordítani megint csak meddő próbálkozás, értelmetlen időtöltés,
viszont visszatalálni saját gyökereinkhez, a család szeretetéhez, az
otthon szentségéhez, a mindennapok ünnepeihez nem lehetőség, hanem
kötelesség! Minden kor minden nemzet gyermekének elemi szükséglete,
hogy megállítsa ezt az évszázadok óta gyűrűző fertőt; a nemzeteket meg
kell védeni, különben teljes egészében meg fog szűnni Európa!
A nők frontján támadó bomlasztó politika volt az egyik
legaljasabb. Elhitetni a nőkkel, hogy rájuk karrier vár, legyenek
orvosok, politikusok, írók, túlságosan gyalázatos cselekedet volt. A
nőket nem ezért teremtette a Jóisten, természetes voltuknál fogva
alkalmatlanok karrierépítésre! Pozsonyi Ádám barátom fogalmazta meg
nagyszerűen ezt a gondolatot, miszerint fából kívántak vaskarikát
alkotni, ami, valljuk be, lehetetlen. A nők szeretetre, áhítatra,
jóságra születtek a Földre; az ő feladatuk egyetlen kiváltságuk,
amellyel egyetlen férfi sem versenyezhet: képesek életet adni egy
gyermeknek. Egy ember, akinek mindene a szeretet, a tisztaság, hogyan
lenne képes ügyvédként arcátlanul hazudni a bíróságokon, vagy éppen
politikusként felszólalni a családok ellen? Márpedig ez zajlik ma a
világban: a nők ássák meg a társadalom sírgödrét.
A nők egyenjogúsítása hatalmas merénylet volt az emberiség
ellen, mert a karrierépítés áldatlan évei alatt teljes erőbedobással
küzdenek, férfiként harcolják meg csatáikat, s az idő kitolásával aztán
némelyek le is csúsznak a családalapításról, egyesek már fiatalon sem
kívánják a családi fészek bensőségét. A nők kiragadták maguknak az
egyenlőségből azokat, amik nekik szimpatikusak; ők igényt tartanak
férfiúi jogokra, viszont meg nem lehet ütni őket, ebben az esetben ők
nők, vagyis a gyengébb nem tagjai. Ez ennek a történetnek a valódi
fonáksága, csupán az egyenlőség pozitív oldalát kívánják, noha az
egyenlőségnek nincsenek pozitív és negatív oldalai.
Egyszerűen kikoptak a nők az otthonok világából, ma már
keményen dolgoznak, olykor fizikai munkát is végeznek. A mai rohanó
világban, ahol mindenkit kizsákmányolnak és átvernek már a reggeli
ébredés pillanatában, muszáj munkát vállalnia mindenkinek a családból,
különben nincs bevétel, nem lehet fizetni a rabláncokként jelentkező
számlákat. Nem győzőm elégszer hangsúlyozni, hogy így vagy úgy, de a
családok ellen zajlik ez a fű alatti háború!
Ma már nincsenek valódi társaságok, igaz barátságok, nagy
szerelmek, hiszen minden erővel gátolva vannak az emberek, hogy
felnőjenek, hogy a férfiak férfiakká váljanak, a nők nőkké, a legjobb,
hogyha mindenki megmarad irányítható masszának, félkész terméknek, és
fogyasszon minél többet, lehetőleg mindenből; határozatlan, ostoba
emberekre van szükség, akik adót fizetnek, megvásárolják a silány
termékeket, az élelmiszerekből a mérgező műanyagokat, hogy lehetőleg ne
akarják majd a nyugdíjukat élvezni.
Az európai kultúra egy gyalázatos maszlag ma már… Magyarország
Európa része, viszont a magyar kultúra minden tekintetben messze
túlmutat a kontinens egészén, mintha nem is egy része lenne. Én,
személy szerint, ehhez az Európához semmilyen formában nem kívánok
tartozni, nem kérek az Unió undorító politikájából, a melegek
parádéjából, a fesztiválokból, ahol kerítéssel határolt területen lehet
élvezni a különböző gyilkos drogokat, de nem kérek az Eurovíziós
dalfesztiválból sem, ahol Krisztusgyalázó szakállas nő győzhet
harmadosztályú dalával. Az egész földrész leginkább egy felfordult,
erkölcstelen, tisztátalan területhez hasonlít, ahol maga a Sátán
korbácsolja a népeket. Olcsó, könnyedén előállítható génmanipulált
termékek várják a vásárlókat, extraprofitot termelő bankok harácsolják
az embereket, s a mai művészek annyit sem érnek, mint a könyvek
papírlapjai, vagy a festők vásznai.
Szégyen és gyalázat, hogy ilyen ez az öreg kontinens! Átélt
ezernyi veszedelmet, felszántották a testét, felégették mindenét, mégis
megmaradt, jelenleg haldoklik… Azonban nem szabad elfelejteni, hogy ez
nem élet! Maholnap kötelezővé teszik a másságot, a szabatosságot még
magasabbra emelik, csak azért, hogy a lázadók is megtanulják, nem
ildomos szembemenni az árral.
Milyen jövő vár így Európára? Képesek lesznek az országok,
nemzetek visszatérni eredeti állapotukhoz, újra feltámasztani az egykor
fényességes kultúrát? Minden egyes nemzetnek megvan a maga feladata,
éljen vele, használja fel erejét, hogy kiűzettessék innen az idegen faj
gyalázatos hordája! Ez egyszerű nemzetvédelem, önvédelem, Európának
önvédelme, hogy visszatérhessen a keresztény gyökerekhez.
A Jóisten segítsen meg minket nehéz harcunkban!
http://mkh.valosag.net/