Dacára annak, hogy a második világháború óta gyakorlatilag fejős
tehénként szolgál különböző „nemes ügyek” (szovjet-amerikai háborús
kárpótlás, soá-biznisz, EU- és NATO-büdzsé stb.) finanszírozására,
meglepő módon mégis Németország rendelkezik a világ második legnagyobb
aranytartalékával az USA mögött. Csaknem 3400 tonnára rúgó készletük
tekintélyes részét, egészen pontosan 1536 tonnát azonban a gyanútlan
németek - még a hidegháború idején egy esetleges szovjet inváziótól
tartva - amerikai szövetségeseikre bíztak, akiknek a szívéhez, úgy
tűnik, annyira hozzánőtt a becses jószág, hogy nem szívesen válnak meg
tőle.
Németország újabban egyre intenzívebben igyekszik visszaszerezni a
Fed őrizetében lévő aranyát, miután ismételt felszólításai ellenére az
amerikai jegybank szerepét betöltő Szövetségi Tartalékalap illetékesei -
mint mondták, „az ellenőrzési folyamat és a biztonság érdekében” (sic) -
sokáig még ahhoz sem járultak hozzá, hogy a német inspektorok
egyszerűen szemügyre vegyék a saját aranyukat. Szó sincs azonban arról,
hogy a Fed pikkelne a németekre, noha a tulajdonosi szerkezete alapján
ez némileg plauzibilis feltételezésnek tűnhet a németekhez hasonló
javíthatatlan antiszemiták számára, hiszen Venezuela, Svájc vagy
Hollandia esetében ugyanilyen képtelen kifogásokkal próbálja elodázni a
részükről felmerült repatriálási és auditálási kérelmek teljesítését.
Nem csoda, ha egyesek úgy gondolják, hogy a központi bankoknak már
nincsenek is meg ezek az aranykészleteik, vagy legfeljebb az aranyat
wolfrámmal töltött hamis tömbökkel helyettesítették. Bennfentes szakírók
szerint ugyanis a Clinton-kormány idején kb. másfélmillió darab,
egyenként 400 unciás wolfrámtéglát gyártottak az Egyesült Államok egyik
ultramodern finomítójában, majd miután hajszálvékony aranyborítást
kaptak, közülük 640 ezret a Kentucky állambeli Fort Knoxban helyeztek
el, ahol köztudomásúlag az amerikai aranykészlet javát tárolják, a
maradékot pedig külföldön értékesítették. Következésképpen a világpiacot
szó szerint „teletömték” hamis 400 unciás rudakkal.
Egyébként a németek kölcsönaranyát a New York-i Fed Liberty Street-i
épületében tartják (fogva), 25 méterre a földfelszín és 15 méterre a
tengerszint alatt, egy 140 tonnás vasbeton trezorban, amely közvetlenül a
Manhattan-sziget szikláján nyugszik. A gyöngébbek - köztük szándékosan
félreértett parlamenti felszólalása apropóján Gyöngyösi Mártont a
legszebb inkvizíciós időket idéző hitbuzgalommal, élő, egyenes adásban
kínpadra vonó Hír TV-s megéra - kedvéért nem árt emlékeztetni rá, hogy
Magyarország, Lengyelország és Románia mellett ezt a szigetet is
felvásárolták az izraeliek, amint azt egy őszinte pillanatában maga
Simon Peresz, a szentföldi latorállam első embere említette
dicsekvésképpen.
Hosszadalmas és sokáig teljesen eredménytelen kuncsorgás után
2007-ben végül nagy kegyesen lehetővé tették a Bundesbank képviselőinek,
hogy megtekintsék a létesítményt, de annak a részlegnek csak az
előszobájáig jutottak, ahol elvileg a német aranykészlet leledzik. Újabb
négy éves alkudozásba került, mire 2011 májusában megnyitották előttük
annak a kilenc rekesznek az egyikét, amelyekben a német aranyrudak
fekszenek, szorosan egymás mellett, katonás rendben. Néhányat kivehettek
és megmérhettek ugyan közülük a német központi bank ellenőrei,
jelentésüknek ezt a részét azonban nem hozták nyilvánosságra - éppen a
New York-i Fed-re való tekintettel.
Ellentétben a pénzügyi mainstream médiával, a német sajtó nemcsak azt
a kérdést hajlandó feszegetni, hogy vajon a Fed lenyúlta-e Németország
aranyát, hanem azt is, hogy milyen kockázata van egy teljesen bizalmi
jellegű (fiduciárius) pénz összeomlásának. Reneszánszát éli ugyanis a
kizárólag papír alapú pénz összeomlásával kapcsolatos vita, ahogyan az
aranytartalékok körüli nézeteltérés is. A tekintélyes Der Spiegel
hírmagazin szerint a német Zöld párt egyik pénzügyi szakértője, Gerhard
Schick olajat öntött a polémia tüzére, amikor kijelentette: „Jogos az
aggodalom, hogy megtudjuk, szükséghelyzetben mekkora mennyiségű arany
áll rendelkezésre.”
Persze a Bundesbank vezetői igyekeznek eloszlatni a németek
aranykészletükkel kapcsolatos aggodalmait, hamisítatlan kincstári
optimizmust sugárzó nyilatkozataik azonban nem csak a közvéleményt, de
az állami számvevőszéket sem nyugtatták meg teljes mértékben. A vita
hullámainak lecsendesítése végett végül kötelezettséget vállaltak arra,
hogy a következő három évben 150 tonna aranyat hazaszállítanak New
Yorkból, a Fed manhattani páncéltermeiben maradó mennyiséget pedig
legalább átvizsgálják és felleltározzák, még ha ez utóbbi műveletre
egyelőre nem is tűztek ki fix időhatárt, nyilván az amerikaiak konkrét
hozzájárulásának hiányában.
Valójában egészen más állhat a dolog mögött. A Bundesbank vezetői
nagyon is tisztában vannak vele, hogy ha a Fed által (ideiglenesen?)
einstandolt 1536 tonna német arany azonnali repatriálását forszíroznák,
ez valószínűleg a nyugati pénzrendszer teljes összeomlását eredményezné,
amennyiben a Fed képtelen lenne teljesíteni az igényüket, aminek
viszont igen nagy az esélye. Unortodox pénzügyi húzásai és azok
katasztrofális gazdasági következményei miatt egyébként is alaposan
megingott a Fed iránti bizalom világszerte, és már csak idő kérdése,
hogy mikor indul meg az őrült roham a külföldiek (köztük németek) által
ideiglenesen rábízott és (állítólag) a manhattani erődítményében tárolt
arany minden egyes grammjának a visszaszerzéséért.
Pedig éppen ideje lenne már, hogy a németek leszokjanak a
rasszizmusról és pláne az antiszemitizmusról. Ez egyszerűen hihetetlen.
Szégyellhetik magukat, hogy azok után, amit a szegény zsidókkal
műveltek, még van képük az aranyukat is (vissza)kérni. Miért nem
mindjárt gyémántokat?
MD 2013. I. 23.