2008. június 30., hétfő

Fehéren feketén

Mi valósult meg Martin Luther King álmából?
Institute for Policy Studies
Dedrick Muhammad, az Institute for Policy Studies közpolitikai intézet kutatója a rangos intézmény honlapján azt összegzi, meddig jutottak az amerikai feketék Martin Luther King emlékezetes 1963-as beszédben lefestett úton. Mint ismeretes, száz évvel a rabszolgafelszabadítás után, Martin Luther King leghíresebb, washingtoni beszédében (I Have a Dream) fogalmazta meg az amerikai álomban gyökerező vízióját az Egyesült Államokban élő feketék felemelkedéséről. A változás lehetőségéről, az igazságossághoz, szabadsághoz, egyenlőséghez, testvériséghez vezető út kezdetéről beszélt. Annak végére azonban már nem érhetett, mert öt évvel később meggyilkolták.
Halála után negyven évvel a tanulmány egy jelentéssorozatba illeszkedik, amely időről időre képet ad arról, mi valósult meg King álmából. Jelentőségét a polgárjogi vezető halálának évfordulója és a közelgő amerikai elnökválasztás adja, amelynek fekete szereplője is lehet végül, ha lezárul a két nagy párt jelölési versenye.
Az „álomlátó” lelkész ékes szavaira egy grafikonokat és adatokat felvonultató jelentés felelget. Vajon beteljesedett King víziója? Muhammad már írása címével válaszol: az álom még nem vált valóra. Érthető a címadás, ha áttekintjük a szinte az első oldalon felsorolt legfőbb megállapításokat: ma több fekete jár közép- és felsőfokú iskolába, de arányuk még mindig nem éri el a fehérekét; a gazdasági-vagyoni egyenlőség szinte elérhetetlennek látszik; a feketék gondjai elválaszthatatlanok az össztársadalmi bajoktól. Távol még a faji egyenlőség, amelynek alapvető feltétele, hogy feketék és fehérek együtt próbálják megszüntetni a közöttük lévő gazdasági különbségeket – annál is inkább, mert ez az egész országnak kedvezne, ahogyan az 1960-as évek polgárjogi mozgalma változást eredményezett a nők vagy a bevándorlók helyzetében is. Muhammad igyekszik feltárni, hogyan alakult az elmúlt negyven évben ez a feketék és fehérek közötti szakadék.
Jelentése első részében azt vizsgálja – King utolsó, 1967-es könyvének a címére utalva („Merre tartunk, a káosz vagy a közösség felé?”) –, hogyan változott a feketék helyzete az oktatás, a foglalkoztatás, a szegénység és a jövedelmi-vagyoni viszonyok terén. Ma már középfokon kétszer, felsőfokon négyszer annyian tanulhatnak, mint negyven éve. Ilyen fejlődési ütem mellett mégis újabb nyolcvan évnek kell eltelnie ahhoz, hogy az egyetemre járó feketék aránya elérje a fehérekét. Az ENSZ faji diszkriminációval foglalkozó szakbizottságának jelentéséből az is kiderül, hogy a feketék általában a szegényebb tanulókat befogadó, alacsonyabb színvonalú középiskolákba járnak. A gazdasági egyenlőtlenség semmit nem enyhült: bár a létminimum alattiak aránya valamelyest csökkent, a fekete gyerekek harmada még mindig szegénységben él, amelyet csak száz év munkájával lehetne felszámolni. Nem csoda, hiszen a felnőtt fekete népesség harmada is „éhbérért” dolgozik. King úgy vélte, hogy a „néger” félembernek számít, hiszen a javakból feleannyi jut neki, mint fehér honfitársának. Muhammad adatai szerint a feketék jövedelme mindössze 60 százaléka a fehérekének. Ha a különbség az eddigi ütemben fogy, akkor több mint ötszáz év kell ahhoz, hogy a feketék az egy főre jutó jövedelem tekintetében utolérjék a fehéreket. Az amerikai családok többségének legfőbb vagyona a lakása, nincsenek más, szilárd anyagi alapot biztosító megtakarításaik. A feketék eddig kiszorultak az otthonteremtési támogatásokból, sokszor másodlagos jelzáloghitelt kellett felvenniük, így ennek a szektornak a válsága ma őket sújtja leginkább. A gyorsan pénzzé tehető vagyontárgyak (takarékbetét, biztosítás, értékpapírok) terén is jelentős a feketék elmaradása, ami – különösen a gazdasági visszaesés idején – még kiszolgáltatottabbá teszi őket. King rámutatott, hogy az amerikai álom részben a fehérek önámítása, a fair play elve valójában nem érvényesül. Muhammad megerősíti ezt, amikor idéz az amerikai népességnyilvántartó hivatal jelentéséből, amely szerint a lakásvásárló fehérek kerülik a feketék lakta környékeket (az ázsiai vagy latin szomszéd nincs ellenükre), így a feketék tulajdonában lévő lakások kevésbé keresettek, és veszítenek az értékükből. Már King is felhívta a figyelmet arra, hogy a bűnözés nem kizárólag „fekete”, és más bajok sem köthetők egyetlen fajhoz, hanem az egész társadalomra jellemzőek. Ezt Muhammad adatai is alátámasztják, ugyanakkor rávilágítanak arra, hogy a fekete elkövetőket gyakrabban és szigorúbban büntetik. A csonka családok számának növekedése hasonló változást mutat: a fekete gyerekek 56 százalékát egy szülő neveli, és arányuk az 1960-as évek óta 155 százalékkal növekedett, míg a fehér gyerekeknél ez az arány „csak” 23 százalék, de a növekedés nagyobb mértékű, 229 százalékos.
A helyzetértékelés után a szerző azt fejtegeti, ami King szavaival „a néger dilemmája”. Bár alig pár száz éve még az ország afroamerikai népessége szenvedett rabszolgasorban, mégis mintha nagyobb felelősség hárulna rá az igazságosság és az egyenlőség megteremtésében. Hogyan szabadulhat ebből a helyzetből? King szerint úgy, ha többé nem szégyelli, hogy fekete, ha erős, összetartó közösséget épít templomain, sajtóján, szakmai szervezetein keresztül, ha élni tud a már kiharcolt szabadsággal és lehetőségekkel, ha erőszakmentes megmozdulásokkal és szavazataival fellép a még létező faji igazságtalansággal szemben, és ha gondjait úgy igyekszik megoldani, hogy közben a társadalom egésze számára új értékeket kínál. Muhammad negyven év múltán e „stratégiához” rendeli a szükséges politikai intézkedéseket, amelyek révén megvalósulhatna King álma. 1. Ösztöndíjakkal támogatni kell a feketék továbbtanulását. (A második világháború után az Egyesült Államok többet költött a leszerelt katonák oktatására, mint az európai újjáépítésre, ebből azonban a szegregált iskolarendszer miatt kimaradtak a feketék.) 2. Kedvezőbb hitelfelvételi lehetőségek kialakításával, kamattámogatással segíteni kell a feketék lakáshoz jutását. 3. A megtakarítást segítő programok kiterjesztésével támogatni kell a feketék vagyonosodását. 4. Minden amerikai számára átfogóbb, általános egészségügyi ellátást kell biztosítani. (Ma az afroamerikaiak negyedének nincs egészségbiztosítása, mert nem keresnek eleget.) 5. A fekete városrészek rehabilitációjának, élhetőbbé tételének támogatásával új munkahelyeket, „zöld állásokat” is teremthetnének. 6. Vissza kell térni a progresszív adózáshoz, mert az elmúlt negyven évben óriási mértékben csökkent a népesség 1 százalékát kitevő leggazdagabb réteg adóterhe (vagyis az ingatlan- és a nyereségadó), míg a bérből és fizetésből élők személyi jövedelemadója 25 százalékkal nőtt. 7. Az intézményrendszerben gyökerező diszkrimináció minden (nemi, nyelvi, gazdasági vagy faji) formájára igaz, hogy az esélyegyenlőség megteremtéséhez újra szükség volna a megkülönböztetést tiltó, megerősítő intézkedésekre (az affirmative action furcsamód Nixon elnök nevéhez kötődik).
Mi az elmúlt negyven év tanulsága? King azt írta, hogy a feketék csak akkor léphetnek előrébb, ha megváltozik a fehérek gondolkodása. Muhammad megerősíti, hogy a rasszizmus és a fehér előjogok ma is élnek: amíg egy álláshirdetésre jelentkező fekete pályázók közül feleannyit hívnak interjúra, mint a fehérek közül, amíg a hasonló bűncselekmények elkövetői közül rendre a feketéket büntetik szigorúbban, addig csak azt lehet megállapítani, hogy „Az Egyesült Államok sokszínű, sokféle kultúrájú népe az elmúlt negyven évben a faji és gazdasági egyenlőtlenség sivatagában bolyongott, és máig nem talált rá arra, amit Amerika ígért neki – a szabadságra, az igazságosságra és az egyenlőségre”.
Csak Amerika népén múlik, hogy megérkezik-e az ígéret földjére – kivált akkor, amikor az elnökjelölési kampány egyik jelszava a „változás”. Ha együtt tudják megtenni a döntő lépést, akkor nemcsak az afroamerikai közösség, hanem az egész ország számára elérhetővé válhat az igazságosság.