Mi valósult meg Martin Luther King álmából?
Institute for Policy Studies
Institute for Policy Studies
Dedrick
Muhammad, az Institute for Policy Studies közpolitikai
intézet kutatója a rangos intézmény honlapján azt összegzi, meddig jutottak az
amerikai feketék Martin Luther King emlékezetes 1963-as beszédben lefestett
úton. Mint ismeretes, száz évvel a rabszolgafelszabadítás után, Martin Luther
King leghíresebb, washingtoni beszédében (I Have a
Dream) fogalmazta meg az amerikai álomban gyökerező vízióját az
Egyesült Államokban élő feketék felemelkedéséről. A változás lehetőségéről, az
igazságossághoz, szabadsághoz, egyenlőséghez, testvériséghez vezető út
kezdetéről beszélt. Annak végére azonban már nem érhetett, mert öt évvel később
meggyilkolták.
Halála után negyven évvel a tanulmány egy
jelentéssorozatba illeszkedik, amely időről időre képet ad arról, mi valósult
meg King álmából. Jelentőségét a polgárjogi vezető halálának évfordulója és a
közelgő amerikai elnökválasztás adja, amelynek fekete szereplője is lehet végül,
ha lezárul a két nagy párt jelölési versenye.
Az „álomlátó” lelkész ékes szavaira egy
grafikonokat és adatokat felvonultató jelentés felelget. Vajon beteljesedett King
víziója? Muhammad már írása címével válaszol: az álom még nem vált valóra.
Érthető a címadás, ha áttekintjük a szinte az első oldalon felsorolt legfőbb
megállapításokat: ma több fekete jár közép- és felsőfokú iskolába, de arányuk még
mindig nem éri el a fehérekét; a gazdasági-vagyoni egyenlőség szinte
elérhetetlennek látszik; a feketék gondjai elválaszthatatlanok az
össztársadalmi bajoktól. Távol még a faji egyenlőség, amelynek alapvető
feltétele, hogy feketék és fehérek együtt próbálják megszüntetni a közöttük
lévő gazdasági különbségeket – annál is inkább, mert ez az egész országnak
kedvezne, ahogyan az 1960-as évek polgárjogi mozgalma változást eredményezett a
nők vagy a bevándorlók helyzetében is. Muhammad igyekszik feltárni, hogyan
alakult az elmúlt negyven évben ez a feketék és fehérek közötti szakadék.
Jelentése első részében azt vizsgálja – King utolsó,
1967-es könyvének a címére utalva („Merre tartunk, a káosz vagy a közösség
felé?”) –, hogyan változott a feketék helyzete az oktatás, a foglalkoztatás, a
szegénység és a jövedelmi-vagyoni viszonyok terén. Ma már középfokon kétszer,
felsőfokon négyszer annyian tanulhatnak, mint negyven éve. Ilyen fejlődési ütem
mellett mégis újabb nyolcvan évnek kell eltelnie ahhoz, hogy az egyetemre járó
feketék aránya elérje a fehérekét. Az ENSZ faji diszkriminációval foglalkozó szakbizottságának
jelentéséből az is kiderül, hogy a feketék általában a szegényebb tanulókat
befogadó, alacsonyabb színvonalú középiskolákba járnak. A gazdasági
egyenlőtlenség semmit nem enyhült: bár a létminimum alattiak aránya valamelyest
csökkent, a fekete gyerekek harmada még mindig szegénységben él, amelyet csak száz
év munkájával lehetne felszámolni. Nem csoda, hiszen a felnőtt fekete népesség
harmada is „éhbérért” dolgozik. King úgy vélte, hogy a „néger” félembernek
számít, hiszen a javakból feleannyi jut neki, mint fehér honfitársának.
Muhammad adatai szerint a feketék jövedelme mindössze 60 százaléka a
fehérekének. Ha a különbség az eddigi ütemben fogy, akkor több mint ötszáz év
kell ahhoz, hogy a feketék az egy főre jutó jövedelem tekintetében utolérjék a
fehéreket. Az amerikai családok többségének legfőbb vagyona a lakása, nincsenek
más, szilárd anyagi alapot biztosító megtakarításaik. A feketék eddig
kiszorultak az otthonteremtési támogatásokból, sokszor másodlagos
jelzáloghitelt kellett felvenniük, így ennek a szektornak a válsága ma őket
sújtja leginkább. A gyorsan pénzzé tehető vagyontárgyak (takarékbetét,
biztosítás, értékpapírok) terén is jelentős a feketék elmaradása, ami – különösen
a gazdasági visszaesés idején – még kiszolgáltatottabbá teszi őket. King
rámutatott, hogy az amerikai álom részben a fehérek önámítása, a fair play elve valójában nem érvényesül.
Muhammad megerősíti ezt, amikor idéz az amerikai népességnyilvántartó hivatal
jelentéséből, amely szerint a lakásvásárló fehérek kerülik a feketék lakta
környékeket (az ázsiai vagy latin szomszéd nincs ellenükre), így a feketék
tulajdonában lévő lakások kevésbé keresettek, és veszítenek az értékükből. Már
King is felhívta a figyelmet arra, hogy a bűnözés nem kizárólag „fekete”, és
más bajok sem köthetők egyetlen fajhoz, hanem az egész társadalomra jellemzőek.
Ezt Muhammad adatai is alátámasztják, ugyanakkor rávilágítanak arra, hogy a
fekete elkövetőket gyakrabban és szigorúbban büntetik. A csonka családok
számának növekedése hasonló változást mutat: a fekete gyerekek 56 százalékát
egy szülő neveli, és arányuk az 1960-as évek óta 155 százalékkal növekedett,
míg a fehér gyerekeknél ez az arány „csak” 23 százalék, de a növekedés nagyobb
mértékű, 229 százalékos.
A helyzetértékelés után a szerző azt
fejtegeti, ami King szavaival „a néger dilemmája”. Bár alig pár száz éve még az
ország afroamerikai népessége szenvedett rabszolgasorban, mégis mintha nagyobb
felelősség hárulna rá az igazságosság és az egyenlőség megteremtésében. Hogyan szabadulhat
ebből a helyzetből? King szerint úgy, ha többé nem szégyelli, hogy fekete, ha
erős, összetartó közösséget épít templomain, sajtóján, szakmai szervezetein
keresztül, ha élni tud a már kiharcolt szabadsággal és lehetőségekkel, ha
erőszakmentes megmozdulásokkal és szavazataival fellép a még létező faji igazságtalansággal
szemben, és ha gondjait úgy igyekszik megoldani, hogy közben a társadalom egésze
számára új értékeket kínál. Muhammad negyven év múltán e „stratégiához” rendeli
a szükséges politikai intézkedéseket, amelyek révén megvalósulhatna King álma. 1.
Ösztöndíjakkal támogatni kell a feketék továbbtanulását. (A második világháború
után az Egyesült Államok többet költött a leszerelt katonák oktatására, mint az
európai újjáépítésre, ebből azonban a szegregált iskolarendszer miatt
kimaradtak a feketék.) 2. Kedvezőbb hitelfelvételi lehetőségek kialakításával,
kamattámogatással segíteni kell a feketék lakáshoz jutását. 3. A megtakarítást
segítő programok kiterjesztésével támogatni kell a feketék vagyonosodását. 4. Minden
amerikai számára átfogóbb, általános egészségügyi ellátást kell biztosítani. (Ma
az afroamerikaiak negyedének nincs egészségbiztosítása, mert nem keresnek eleget.)
5. A fekete városrészek rehabilitációjának, élhetőbbé tételének támogatásával
új munkahelyeket, „zöld állásokat” is teremthetnének. 6. Vissza kell térni a progresszív
adózáshoz, mert az elmúlt negyven évben óriási mértékben csökkent a népesség 1
százalékát kitevő leggazdagabb réteg adóterhe (vagyis az ingatlan- és a
nyereségadó), míg a bérből és fizetésből élők személyi jövedelemadója 25
százalékkal nőtt. 7. Az intézményrendszerben gyökerező diszkrimináció minden
(nemi, nyelvi, gazdasági vagy faji) formájára igaz, hogy az esélyegyenlőség
megteremtéséhez újra szükség volna a megkülönböztetést tiltó, megerősítő
intézkedésekre (az affirmative action
furcsamód Nixon elnök nevéhez kötődik).
Mi az elmúlt negyven év tanulsága? King azt
írta, hogy a feketék csak akkor léphetnek előrébb, ha megváltozik a fehérek
gondolkodása. Muhammad megerősíti, hogy a rasszizmus és a fehér előjogok ma is
élnek: amíg egy álláshirdetésre jelentkező fekete pályázók közül feleannyit
hívnak interjúra, mint a fehérek közül, amíg a hasonló bűncselekmények
elkövetői közül rendre a feketéket büntetik szigorúbban, addig csak azt lehet
megállapítani, hogy „Az Egyesült Államok sokszínű, sokféle kultúrájú népe az
elmúlt negyven évben a faji és gazdasági egyenlőtlenség sivatagában bolyongott,
és máig nem talált rá arra, amit Amerika ígért neki – a szabadságra, az
igazságosságra és az egyenlőségre”.
Csak Amerika népén múlik, hogy megérkezik-e az
ígéret földjére – kivált akkor, amikor az elnökjelölési kampány egyik jelszava
a „változás”. Ha együtt tudják megtenni a döntő lépést, akkor nemcsak az
afroamerikai közösség, hanem az egész ország számára elérhetővé válhat az
igazságosság.