2009. október 5., hétfő

Örök emlékezet


A spanyol polgárháború „exhumálása”

Tavaly szeptemberben Baltasar Garzón spanyol vizsgálóbíró bejelentette, hogy nemcsak azt fogja vizsgálni, hol lehetnek a spanyol polgárháború (1936-1939) során „eltűntek" földi maradványai, hanem azt is, pontosan hány köztársaságit gyilkoltak meg Francisco Franco tábornok hívei a háborút követő években. Célja nem kevesebb volt, minthogy a Franco-rendszert „posztumusz" vádolja meg emberiség ellen elkövetett bűnökkel. Julius Purcell a Boston Review-ban felteszi a kérdést, a spanyol köztársaság védelméért életüket adóknak végső megnyugvást adhat-e mindez.
Hugh Thomas hispanista történész szerint a hároméves polgárháború 365 ezer spanyol életébe került. Mások még nagyobb számokat közölnek. Mindkét fél brutális gyilkosságokat hajtott végre, az áldozatokat pedig jeltelen tömegsírokba temették. Amikor 1939-ben a polgárháború véget ért, a győztes Franco-rezsim további százezer republikánus foglyot végzett ki, akiknek a holttesteit ugyancsak tömegsírokban helyezték el. E jeltelen sírok, amelyeket a diktatúra idején a kivégzettek családjai rendszeresen látogattak, Spanyolország egész területén megtalálhatók. Az 1950-es években a Franco-rezsim exhumált és újratemetett számos „saját" halottat, 60-70 ezer Franco-barát civilt, akik a köztársaság által ellenőrzött területeken vesztették életüket a háború idején. A köztársasági áldozatok esetében erre sohasem került sor. Az ügy napjainkban is heves vitákat gerjeszt.
A köztársaságiak tiszteletére több gesztust is tettek. 2007-ben Zapatero szocialista kormánya (maga a miniszterelnök is egy kivégzett köztársasági katonatiszt unokája) elfogadtatta a Történelmi Emlékezet Törvényét, mely utólag teljes amnesztiában részesítette és rehabilitálta a kivégzetteket, valamint támogatásban részesítette azokat az egyesületeket, melyek az áldozatok emlékét ápolják. A baloldal általában kedvezően fogadta Garzón bejelentését, a szocialista párt támogatásáról biztosította a bírót. A jobboldal azonban nehezményezte, hogy Garzón „régi sírokat akar felnyitni". A Néppárt, melynek tagjai közül sokaknak az apái, nagyapái Franco diktatúráját szolgálták, hevesen támadták a vizsgálóbírót. A spanyol püspökök, akiknek az elődei támogatták Franco tekintélyuralmi nemzeti katolicizmusát, szintén nemtetszésüket fejezték ki. A jobboldal végül meghátrálásra kényszerítette Garzónt, aki novemberben kénytelen volt felhagyni a vizsgálatok folytatásával. Spanyolország ismét bebizonyította, hogy képtelen intézményesen elismerni a polgárháború és az azt követő 40 éves diktatúra alatt a polgárai által elszenvedett szörnyűségeket. A tavaly őszi események rávilágítottak arra, hogy továbbra is húzódoznak attól, hogy értékeljék az 1930-as évek köztársaságát és a mai spanyol demokráciával való összefüggéseit. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a köztársaságiak leszármazottai ne lennének elkötelezettek az áldozatok emlékének ápolása iránt.
Azon a napon, amikor Garzón bejelentette a vizsgálat megindítását, a hír futótűzként terjedt el az országban. Ez lett az „év sztorija". Maga Garzón legalább két évtizede vált ki helyeslést és haragot egyaránt. Miután 1988-ban 34 évesen vizsgálóbíróvá nevezték ki, országos hírnévre tett szert a spanyol kokainkereskedő hálózat felszámolásával. A keménykezű, szigorú igazságszolgáltatás szimbóluma lett. A korrupciót üldözve egyaránt vizsgálódott a szocialista és a konzervatív pártban is, minek következtében hol az egyik, hol a másik fordult ellene és költötte rossz hírét. Vajon tényleg rendet tud tenni Spanyolország háza táján? A balról és jobbról támadott bíró mindenesetre sokak szemében hőssé vált. Az az ember, aki visszafordíthatatlanul megváltoztatta Chilét Augusto Pinochet letartóztatásával, aki Oszama bin Laden ellen körözést adott ki, mélyen hisz az igazságszolgáltatásban. 2008 szeptemberében úgy tűnt, még egy halott diktátort is utolér. Az emberiség elleni bűntettek kivizsgálása a Franco-rendszer első jelentős, országos szintű bírósági vizsgálatát jelentette.
Rengeteg szóbeszédet hallani arról, Garzón egyáltalán miért vállalta fel ezt az ügyet. Egyesek szerint az argentin és chilei bírálatok hatására döntött így, melyek szerint üldözi az ő diktátoraikat, de a spanyolokéról megfeledkezik. Mások szerint amerikai karrierre vágyik, a Franco-diktatúra pedig az utolsó a befejezetlen ügyek sorában. A konzervatívok ellenkezése mellett mindenesetre a szocialista kormány hallgatása és a bírósági kollégák támogatásának teljes hiánya is hozzájárult a vizsgálat leállításához. Pedig a történelmi emlékek ápolásával foglalkozó egyesületek önkéntesei 130 ezer eltűnt nevét juttatták el Garzón irodájába, a vizsgálóbíró pedig utasítást adott a nagyobb spanyol városoknak, hogy adják át a háború és az utána következő évek elhalálozásainak nyilvántartásait.
Különböző civil szervezetek vizsgálatokat folytatnak, tömegsírokat tárnak fel, azonosítják az áldozatok földi maradványait, újratemetnek. Tömeggyilkossággal vádolták meg a Franco-rezsimet a bíróságon, az ügyirat így került Garzón asztalára. Emilio Silva, az egyik szervezet vezetője a „hallgatás paktumáról" beszél, amelyet az 1970-es évekbeli demokratikus átmenet idején kötöttek: a múltról nem beszélünk. 1979-ben még minden eszközzel igyekeztek megakadályozni, hogy a hozzátartozók leróhassák kegyeletüket a köztársaságiak tömegsírjainál. A hallgatás paktumát az utóbbi időben egyre többen sértik meg és beszélnek, ami Silva szerint azt jelenti, hogy az „átmenet" a társadalom mélyrétegeiben is végbement. Az eltűntek azonban eddig nem kaptak semmilyen állami elismerést. A 2007-i törvény megadta a lehetőséget, de nem volt hajlandó a Franco-éra ítéleteinek teljes megsemmisítésére.
Vannak, akik a történelmi visszaemlékezés eme formáját elutasítják. Stanley Payne amerikai hispanista szerint „a történelmi emlékezet se nem történelem, se nem emlékezet. Inkább a [történelmi] verziók egyik verziója, amelyet hazafiak, politikusok vagy újságírók, esetleg bizonyos történészek alkottak". Barcelonában az ilyen hangok nem keltenek túlzott érdeklődést. Ebben a városban, melynek megvannak a maga történelmi tabui, a katalán szeparatizmus erősödésével és a reakciós Spanyolország minden bűnének kiteregetésével együtt egyesek azt gondolják, bizonyos dolgokat jobb nem felhánytorgatni. A barcelonai anarchista mozgalmak brutalitása a köztársaság idején ritkán kerül elő a vacsoraasztalnál. Ahogy az erőszakos antiklerikalizmus és a templomégetések sem. Payne véleményét a spanyol konzervatívok vették át, akik a Történelmi Emlékezet Törvényének kétséges mivoltára látnak bizonyítékot benne. Jóllehet Payne támogatja a tömegsírfeltárásokat, egy ilyen ismert történész véleményének felhasználása alkalmas a múlt feltárásának befeketítésére.
Spanyolországban a baloldali diskurzus kizárólag a republikánusok szenvedéstörténetének megteremtésére törekszik, a konzervatívok pedig olyan szervezeteket hoznak létre, amelyek történelmileg tendenciózusak. Persze a Silvához hasonlók aktivisták, nem pedig történészek. Őket a segíteni vágyás mozgatja, az a vélemény, hogy az a tisztelet, ami évtizedekig a francóista áldozatoknak kijárt, a legyőzöttek családjait is megilleti. Azt lehet mondani, hogy a spanyol politika szívében lévő igazi tabu sokkal inkább a köztársaság, semmint a polgárháború vagy a diktatúra. Silva és munkatársai azt mondják, a köztársaság a mai demokrácia előhírnöke volt. Ezt a konzervatívok élesen elutasítják, miközben Zapatero szerint a demokratikus legitimitást a köztársaság alapozta meg. A politikai viszonyokkal tisztában lévő Zapatero persze ritkán magasztalja nyíltan a köztársaságot. Az igazi kérdés az, hogy a köztársaságnak milyen aktuális relevanciája van: Spanyolország kiszabadítása az egyház karmából, a vidéki feudalizmus eltörlésének kísérlete, a nők jogainak kiterjesztése, progresszív oktatás.
Ma Spanyolország az egyik legmesszebb járó ország az azonos neműek házasságára és az abortusz legalizálására vonatkozó törvények tekintetében. A konzervatívok nem véletlenül festik le úgy a szocialista kormányzatot, mint veszélyes radikálisok csoportját, mely megfosztja Spanyolországot a katolikus lelkétől. Valójában a spanyol történelem lelkét éppen a katolikus konzervativizmus és a társadalmilag progresszív liberalizmus közötti harc jelenti. Az 1931-1939 között fennálló köztársaság árnyéka rávetül minden parlamenti beszédre, minden demokráciáról folytatott vitára. A köztársaságra mégis kevés spanyol közéleti figura hivatkozik.
Garzón bíró végül látványosan megbukott. Azzal kezdte, hogy kijelentette, kompetens a Franco és 34 társa által elkövetett tömeggyilkosságok kivizsgálásában. Természetesen már mindannyian halottak, így felelősségre nem vonhatók. A bíró rengeteg sajtójelentés gyűjtött össze a polgárháború időszakából. De hiába tudja bizonyítani Franco ama szándékát, hogy elpusztítsa ellenségeit, egyéb problémái megoldhatatlanok: az 1977-i amnesztiatörvény, illetve az a tény, hogy a kivégzéseket még azelőtt hajtották végre, hogy a releváns emberjogi törvényeket elfogadták volna. Ezért koncentrált elsősorban az eltűnésekre, nem pedig a gyilkosságokra.
A jobboldal legnagyobb örömére a főügyész azonban hamarosan kétségbe vonta Garzón kompetenciáját az ügyben. A nyomás minden nap egyre erősebb lett rajta. November 18-án a bíró végül meghátrált, az ügyeket a regionális bíróságok elé utalta, s ezzel lehetetlenné vált, hogy bebizonyítsák, az eltűnések központilag szervezettek és szisztematikusak voltak.
A kevés túlélő egyike mély igazságtalanságnak tartja, hogy Madridban minden tavasszal megemlékeznek a Napóleon ellen vívott 1808-as szabadságharcról, de arról senki sem emlékezik meg, hogy mi történt 1939-ben. Pedig 1939. január 27. és február 12. között félmillió ember menekült Franciaországba. Garzón veresége után nem sokkal a madridi érsek arról biztosította az országot, hogy jobb „megtanulni felejteni". Ez képmutatás, hiszen az érsek közben járt azért, hogy a köztársasági területeken kivégzett apácákat és papokat kanonizálják. Úgy látszik, Spanyolország intézményesen egyelőre képtelen arra, hogy elismerje a száműzetést és a halált, mely a köztársaság védelmezőinek jutott osztályrészül.

http://bostonreview.net/BR34.4/purcell.php