A posztszocialista államok esete a demokráciával
The Nation
The Nation
1989-ben úgy tűnt, hogy a hidegháború befejeződésével és a kommunizmus
bukásával a volt szocialista országok megindulhatnak a demokrácia
útján. A kezdeti eufóriát gyorsan kiábrándulás követte - írja Slomo Avineri a baloldali The Nationben.
Kelet- és Közép Európában erőre kaptak a reformellenes populista
pártok. Oroszországban Putyin hatalomra kerülésével autoritárius
fordulat következett be. Világossá vált, hogy egyik ország sem tud
átlépni a múlt árnyékán: a történelmi hagyományok nagyban meghatározták
a demokratizálódás útját és sikerét.
Slomo Avinerit, a jeruzsálemi Héber Egyetem és a budapesti
Közép-európai Egyetem professzorát a tudományos életben elsősorban
politikai filozófiai munkái révén ismerik. Marxról, Hegelről és a
cionizmusról írt monográfiáit a világ számos egyetemén tananyagként
használják. Avineri azonban nem csak elméleti kérdésekkel foglalkozik -
politikusként és politikai elemzőként is ismert. A hetvenes években az
izraeli baloldali kormány külügyminisztériumának egyik vezető
tisztségviselőjeként tevékenykedett. Cikkei és elemzései tekintélyes
izraeli és amerikai lapokban és folyóiratokban jelennek meg. Főleg
Izraelről és a Közel-Keletről publikál, de szívesen foglalkozik az
európai integráció és a posztszocialista demokratikus átmenet
kérdéseivel is.
Legújabb írásában Avineri arra tesz kísérletet, hogy a volt szocialista
országok 1989 utáni történelmét kategorizálja. Avineri az átmenet három
szakaszát és két modelljét különbözteti meg.
Közép- és Kelet-Európában a berlini fal leomlása után a határtalan
derűlátás és a remény időszaka köszöntött be. Az első, a kilencvenes
évek közepéig tartó időszakot a gyors és átfogó átalakulás, a
pártállami intézmények és normák lebontása jellemezte. Többpártrendszer
alakult ki, és megszűnt a Szovjetunió fennhatósága. Demokratikus
választásokat tartottak, és a rendszerváltó ellenzék hatalomra került.
Az átmenet - Románia és Jugoszlávia kivételével - erőszakmentesen
zajlott. A volt kommunista vezetés lemondott a hatalomról, így semmi
sem állt a demokrácia és a szabad piaci kapitalizmus útjában. Francis
Fukuyama megjövendölte a történelem végét, a liberális demokrácia végső
győzelmét. A fukuyamai elmélet leegyszerűsített formában közhellyé
vált: politikusok, értelmiségiek és újságírók egyaránt azt gondolták,
hogy a volt szocialista országok megállíthatatlanul elindultak a
nyugatosodás útján.
Ekkor még kevesen vettek tudomást a volt szocialista országok közötti
különbségekről - írja Avineri. Pedig a közép-kelet-európai államok -
Lengyelország, Magyarország és a volt Csehszlovákia - nagyban
különböztek a volt szovjet tagköztársaságoktól, mindenekelőtt
Oroszországtól és Ukrajnától. A közép-kelet-európai államokban már
régóta működtek ellenzéki szervezetek, amelyeknek vezetőiből
kikerülhetett a rendszerváltás utáni elit. A volt Szovjetunióban
azonban más volt a helyzet: „itt a változás fölülről, a Kommunista Párt
vezetésétől indult, és csak volt apparatcsikok kerültek hatalomra. A
Szovjetunióban nem voltak Lech Walesák és Vaclav Havelek. Moszkvában az
emigránsokból és a bebörtönzött ellenzékiekből nem lett elnök."
Kezdetben még az sem volt szembetűnő, hogy a közép-kelet-európai
rendszerváltó ellenzéket kizárólag a kommunistaellenesség tartotta
össze. „Az antikommunisták azonban nem okvetlen voltak demokraták. Az
1989-ben győztes antikommunisták között voltak demokraták, liberálisok,
szociáldemokraták, konzervatívok, nacionalisták, vallási
fundamentalisták, oroszellenes soviniszták, sőt, fasiszták és
antiszemiták is."
A kilencvenes évek közepére kezdett világossá válni a
közép-kelet-európai és a volt szovjet államok demokratikus átmenetének
különbözősége. A visegrádi négyekben megerősödött a többpártrendszer és
többé-kevésbé sikeresen lezajlott a gazdasági átalakulás. Oroszország
azonban Borisz Jelcin elnöksége alatt az anarchia szélére sodródott.
Jelcin meggyengítette az államot, így a politikai és a gazdasági
hatalom egyaránt a helyi feudális oligarchák kezébe került. Ukrajnában
is hasonló folyamatok indultak el.
Hogyan különbözhet ilyen mértékben a közép-kelet-európai és a volt
Szovjetunió államaiban lezajlott folyamat? Hiszen a kiindulópont nagyon
hasonló volt. Avineri szerint a magyarázatot a történelmi
hagyományokban kell keresni. A közép-kelet-európai országokban vissza
lehetett nyúlni a szocializmus előtti történelemhez. Lengyelországban,
Magyarországon és a Cseh Köztársaságban voltak hagyományai a civil
társadalom intézményeinek, a parlamentáris demokráciának, a
többpártrendszernek és a piacgazdaságnak. Ezekben az országokban
lehetett arra hivatkozni, hogy a rendszerváltás után valójában csak a
történelmi hagyományok és intézmények élednek újjá, hogy 1956, 1968,
vagy éppen a Szolidaritás örökségét folytatják. Az átmenetet az
ellenzéki mozgalmak létezése is megkönnyítette.
Oroszországból azonban mindez hiányzott. Az 1917-es kommunista
hatalomátvétel előtt sem létezett civil társadalom és nem volt
képviseleti demokrácia, sőt még az egyház is állami irányítás alatt
állt. Ha voltak reformok, akkor azokat autoritárius cárok
kezdeményezték. Amikor Vlagyimir Putyin az oligarchák letörésével
megpróbálta a Jelcin elnöksége idején meggyengült állam hatalmát
restaurálni, akkor tulajdonképpen ő is a cári Oroszország és a
Szovjetunió politikai módszereit alkalmazta. Putyin éppen annak
köszönheti népszerűségét, hogy szakított a jelcini demokratikus
eszközökkel: autoritárius kormányzást vezetett be, korlátozta a
szabadságjogokat, elhallgattatta az ellenzéket.
Avineri szerint az elmúlt években mintha az átmenet új szakasza
kezdődött volna el: ismét felütötte a fejét a kommunizmus idején
elfojtott nacionalizmus. Mint azt a Balkán-háborúk és Jugoszlávia
felbomlása bizonyítja, a nacionalizmus már szinte rögtön a szocializmus
összeomlása után megjelent. Most azonban az átalakulásban élen járó
Közép-Kelet-Európában is erőre kaptak a nacionalista és populista
pártok. Lengyelországban a fellángoló nacionalista érzelmek segítették
hatalomra a Kaczynski-fivéreket, a 2006-os budapesti zavargások
hátterében is a nacionalizmus állt - véli Avineri. A
nacionalista-populista eszmék elsősorban a piacgazdasági átalakulás
vesztesei körében népszerűek. A nacionalizmus mellett az EU-ellenesség,
az antiszemitizmus, a romaellenesség és az irredentizmus is
megerősödött. Kiéleződött az urbánus-népi ellentét, Lengyelországban a
vallás társadalmi szerepének kérdése ismét a középpontba került. „Talán
túlzás lenne mindezt a fasizmussal párhuzamba állítani, de az érzelmek
és a nacionalista csoportok összetétele mindenesetre rossz történelmi
emlékeket idéz."
Mint ahogyan nem lehet kizárólag gazdasági és politikai okokkal
magyarázni a közép-kelet-európai országok és a volt szovjet
tagköztársaságok átmenetei közötti különbségeket, úgy a nacionalizmus
újjáéledését sem lehetséges a történelmi hagyományok felelevenítése
nélkül megérteni. Avineri emlékeztet rá, hogy azok a hagyományok,
amelyeket a közép-kelet-európai államok a rendszerváltás után
felelevenítettek, valójában csak részben voltak demokratikusak. A
népi-urbánus ellentét, az antiszemitizmus, az irredentizmus is része
volt a történelemnek.
„Az 1989 utáni csodavárás hangulatában az elemzők elfelejtették, hogy a
demokrácia nem gyökeresedik meg egyik napról a másikra" - emlékeztet
Avineri. Nagy-Britanniában és Franciaországban évszázadokba telt,
Amerikában csak véres polgárháború, Németországban, Olaszországban és
Spanyolországban még nagyobb borzalmak árán alakult ki a demokratikus
politikai intézményrendszer.
De azért a történelem nem determinálja arra a volt szocialista
országokat, hogy örökké az antidemokratikus hagyományok árnyékában
éljenek. „Van remény. 2008 nem 1939." A demokrácia a második
világháború előtt Nagy-Britanniától Franciaországon át a Baltikumig
mindenhol válságban volt, ma azonban mindenhol a demokrácia hívei
vannak többségben. Döntő különbség az is, hogy a NATO védelmet nyújt az
orosz neoimperializmus ellen, az Európai Unió pedig megóv az
autoritárius politikai fordulattól. Legalábbis a közép-kelet-európai
államokat. „Oroszországban és Ukrajnában más a helyzet. Ezek az
országok más úton haladnak, mint a visegrádi négyek."
http://dissentmagazine.org/