Japán, Törökország és Lengyelország évszázada következik?
George Friedman, a magyar születésű geopolitikai elemző, napjaink egyik legismertebb külpolitikai szakértője előadást tartott a Carnegie Council előtt, melyet a szervezet honlapja teljes terjedelmében közöl. Friedman a legutóbb megjelent könyvében (The Next 100 Years) azokat az erőket igyekezett feltárni, amelyek az emberiség sorsának meghatározói lesznek a következő ötven, száz évben.
Száz
évre előre rendkívül nehéz jósolni, hiszen ki mondhatta volna meg
1900-ban, hogy egy évszázad múlva a nagy európai dinasztiák már nem
lesznek, Amerika megerősödik, Kína, Japán, Korea gazdasága
felemelkedik, Izrael pedig jelentékeny katonai erővel bíró államként
lesz jelen a Közel-Keleten. Valójában még tíz évre előre is szinte
lehetetlen jósolni, éppen ezért a jelen folyamatait nem lehet
egyszerűen extrapolálni, mert a folyamatok nem lineárisan tartanak egy
irányba, hanem számos töréspont van bennük. A kérdés tehát a következő:
melyek lesznek a 21. század repedései, töréspontjai, és milyen erők
okozzák majd ezeket a „diszkontinuitásokat"?
Friedman szerint a
21. századot alakító erők egyike a népességrobbanás befejeződése,
hiszen a születési arányszámok mindenütt csökkennek. A népesség
egyszerű reprodukciójához egy nőnek átlagban 2,1 gyermeket kellene
szülnie, a fejlett országokban azonban ez a szám legfeljebb 1,7. Régen
a gyerekek a család munkaerejét gyarapították, ma azonban, amikor a
gyerek 25 éves koráig gyerek marad és a szülei tartják el, a
gyermekvállalás már luxus. Még az olyan országokban, mint Banglades
vagy Kongó is radikálisan csökken a demográfiai növekedés, vagyis
terjedőben van az „európai demográfiai modell".
1492 után Európa
megteremtette a globális gazdaságot. Addig az aztékoknak fogalmuk sem
volt a mongolokról, a mongoloknak pedig a zulukról. Az európai
imperializmus azonban összekötötte őket és globális rendszert hozott
létre az izolált rendszerek csoportjai helyett. Akkoriban Európát a
népesség növekedése jellemezte, ezt a modellt pedig exportálta. A
kapitalizmusnak egyre több munkásra, fogyasztóra és katonára volt
szüksége. Ennek a rendszernek azonban befellegzett, mert az európai
modell lehanyatlott (vö. dekolonizáció).
Ebben a rendszerben a
világot az uralta, aki a kereskedelem központjának számító
észak-atlanti térséget ellenőrizte. Az 1980-as évek elején azonban
korszakos dolog történt: a Csendes-óceánon zajló kereskedelem volumene
a történelem során először utolérte az atlanti árucsere nagyságát.
Ettől kezdve már nem Európa volt a globális rendszer központja és nem
az észak-atlanti térség volt a globális hatalom egyetlen kulcsa.
Létrejött egy másik kulcs is, a Csendes-óceán. Aki mind a két óceánt
uralni tudta, különleges helyzetbe került. Erre csak az Egyesült
Államoknak voltak meg az eszközei, ezért válhatott a nemzetközi
rendszer súlypontjává, míg korábban Európa kerek ötszáz évig, 1492-től
1991-ig, a Szovjetunió felbomlásáig állt a középpontban. Az Egyesült
Államok domináns pozíciója sem örök, csupán a kedvező földrajzi
fekvésének köszönhető. Persze az is lényeges, hogy az amerikai
földrészen nincs ellensége, több mint száz éve pedig gyakorlatilag nem
viseltek háborút a földjén.
Ma divatos dolog az Egyesült Államok
válságáról beszélni, de nem árt tudni, hogy gazdasága még mindig
nagyobb, mint az utána következő négy ország (Japán, Kína, Egyesült
Királyság, Németország) gazdasága együttvéve. A 2,8 trillió dolláros
ipari kibocsátás felülmúlja a japán és a kínai ipar együttes
teljesítményét.
Ehhez még az is hozzátartozik, hogy az emberiség
történetében egyetlen hatalom sem ellenőrizte a világ összes tengeri
útvonalát. Az Egyesült Államok haditengerészete ugyan nem lehet ott
mindenütt, de ott lehet bárhol. Erre egyetlen más hatalom sem képes;
még ha szövetkezik másokkal, akkor sem veheti fel a versenyt az
amerikai flottával. Műholdjain keresztül a világ minden pontját képes
ellenőrzés alatt tartani, aminek két következménye adódik:
- képes megtámadni a világ bármely országát, miközben ellene invázió nem hajtható végre, ami hatalmas előny;
- rendelkezik azzal a potenciállal, amellyel, ha akarja, átalakíthatja a nemzetközi kereskedelem főbb jellemző jegyeit. Bármikor, bárki ellen képes szankciókat bevezetni vagy blokádot létesíteni.
Ezek a tények a jelenlegi gazdasági válság idején is érvényesek. Akkor tehát mi várható?
Először
is az Egyesült Államok történetének legádázabb háborúja nem száz évig
fog tartani, hanem tovább, egy radikális iszlámista akár ezer év múlva
is készen állhat egy merénylet végrehajtására. Amerika azonban
kivonulhat Irakból és Afganisztánból, amit sem Nagy Sándor, sem a
szovjetek, sem a britek nem tehettek meg hatalmuk lehanyatlása nélkül.
Olyan amerikai-orosz szembenállás, mint a hidegháború idején volt, már
nem várható, de persze mindketten éberen figyelnek a másikra és
próbálják a másikat „befolyásolni". Az oroszoknak van pár ütőkártyájuk
az európaiakkal szemben, például az energiaellátás, ami miatt az
európai külpolitikának mindig számolnia kell az oroszokkal, Európa nem
fordulhat szembe teljesen Moszkvával (ld. a grúziai háború példáját).
Vajon
melyek lesznek a 21. század nagyhatalmai? Friedman szerint Kína nem fog
közéjük tartozni, hiszen Kína a harmadik világ része, a lakossága
óriási többsége kevesebbet keres évi 2000 dollárnál, ráadásul gazdasága
lényegében az amerikai gazdaság „nyúlványa". Helyzete hasonló az
1985-ös Japánéhoz, mely nem tudta felülmúlni az Egyesült Államokat.
Ázsia nagyhatalma egyértelműen Japán, mely a világ második számú
gazdasága, hatékony haditengerészete, kiváló légiereje és nagyobb
hadserege van, mint Nagy-Britanniának. Senkit se tévesszen meg
mérsékelt fellépése, politikája! Kétségkívül Japán lesz a 21. század
egyik főszereplője.
Másodsorban Törökország jöhet szóba, mely a
világ 17. legnagyobb gazdasága. Hadserege első rangú, s noha komoly
belső feszültségek között él, ez a káosztól nagyon messze van.
Befolyása a Balkánon, a Kaukázusban, Irakban fokozatosan nő, Izrael és
Szíria között is közvetít. Egyértelműen felemelkedőben van.
Friedman
harmadik jelöltje meglepő módon Lengyelország. Miért? Mert szemben áll
Oroszországgal, ő a kulcsa annak, hogy Moszkva ne térjen vissza
Közép-Európába. Az Egyesült Államok számára Lengyelország nagyon-nagyon
fontos, ezért masszív gazdasági koncessziókat és technológiai
transzfert valósít meg, aminek komoly következményei lehetnek. Miért ne
történhetne Varsóval ugyanaz, mint ami Dél-Koreával vagy Izraellel 1950
után? Az amerikaiaknak az NSZK-hoz és Japánhoz hasonlóan érdekük
fűződött hozzájuk, így segítették fejlődésüket. Lengyelország
mindenesetre a jövőben kritikus ország lehet.
Az Egyesült Államok
ereje tovább fog nőni. Ez az emelkedés 1870 óta folyamatos és rendkívül
látványos. Úgy tűnik, az elmúlt 100-150 évben a sok-sok változás
mellett egyetlen dolog volt állandó: Amerika felemelkedése. Amerikának
további előnyt jelent Japánhoz vagy Németországhoz képest, hogy
alacsony a népsűrűsége, tehát megtanulta, hogyan kell viszonylag kevés
népességgel együtt élni, ugyanakkor azt is, hogyan kell a bevándorlókat
integrálni. Az Egyesült Államok földrajzi értelemben jókor van jó
helyen.
Friedman vitatkozik Huntingtonnak a civilizációk
összecsapásáról vallott nézeteivel, mert szerinte az „iszlám
civilizációt" nem lehet egységesnek tekinteni (szunnita-síita, arab-nem
arab, szekuláris-vallásos stb. ellentét). Az iszlám világ is
nemzetállamokból áll, melyek egymással is versengenek. A civilizációk
egymással versengő országokból állnak, így, például az Egyesült Államok
által, manipulálhatók egymás ellen. Értelmezhetetlen az az állítás,
hogy Amerika szemben áll az iszlám civilizációval, miközben
Egyiptommal, Törökországgal, Szaúd-Arábiával stb. szövetségesi
kapcsolatokat ápol. A nemzetközi rendszer mozgatója a 18. század óta a
nemzetállam és ez így lesz a 21. században is.
Természetesen a
jövőben az államközi együttműködés rendkívül fontos lesz, de az igazi
kérdés az, ki megkerülhetetlen és ki nem az. A 19. századi európai
politikában a szerbek megkerülhetők voltak, a britek nem. Az Egyesült
Államok ma megkerülhetetlen pozícióban van, nélküle például komoly
klímaegyezmények megkötésének nem sok értelme van. Az amerikai kultúra
nagyon fiatal, ezért tűnik arrogánsnak, pimasznak, mint egy 15 éves
gyerek. Az európaiak sokszor lenézik az amerikai kultúrát, pedig az
amerikaiak sokkal többet tudnak Európáról, mint amennyit az európaiak
Amerikáról. Ettől függetlenül igaz: az Egyesült Államok még „éretlen"
ország. A 21. században azonban az „érett korba" léphet.
India
azért nem lehet főszereplő, mert hihetetlenül megosztott. Igazából nem
is egy ország. A britek teremtettek belőle egy államot, de ma is nagyon
különböző. Az ottani üzletvitel roppant nehéz, a központi hatalom nem
elég erős. Ezért a növekedésének és felemelkedésének strukturális
korlátai vannak. Mélyreható forradalomnak kellene benne végbemenni,
erre azonban nem látszik esély.
A szénhidrogénkorszak véget ért,
helyét az energiaellátásban az atomenergia vagy a napenergia veheti át.
Utóbbiak azonban jellegüknél fogva nem jelentenek kielégítő és
megnyugtató megoldást a technológiai korlátok és a költségek miatt. Az
űrkutatás ebből a szempontból lényeges, hiszen onnan korlátlan
forrásokhoz juthatnánk.
Az ENSZ szerepe is változni fog, olyan
lehet, mint a világ legnagyobb és legjobban szervezett nem kormányzati
szervezete (NGO). Alkalmanként játszhat fontos szerepet, összességében
azonban mégiscsak másodlagos lesz. Szervezetileg persze átalakulhat, a
Biztonsági Tanács kibővülhet, de maga az ENSZ leginkább a nemzetek
közötti konfliktusok, verseny és együttműködés terepe marad.
http://www.cceia.org/