Okulhat-e Amerika az európai bevándorlás-politikákból?
Alexandra Starr - korábban a BusinessWeek politikai tudósítója és a Washington Monthly szerkesztője - a Slate
magazinban azt vizsgálta, hogyan szabályozzák a bevándorlást a
különböző országok. Európában éppúgy erősödnek a bevándorlókkal
szembeni ellenérzések, mint az Egyesült Államokban, de az ebből fakadó
problémákat többféleképpen próbálják orvosolni. Mégis van egy közös
vonásuk: az ország (közel)múltja nagyban meghatározza, hogyan bánik
kormányzata a jövevényekkel.
Németországnak a Holocaustból fakadó
bűntudata arra kényszeríti a kormányt, hogy nyitottnak mutatkozzon az
idegenekkel szemben. A politikai korrektséget azonban néha nehéz
összeegyeztetni azzal, hogy az embereknek csömörük lehet a
„sokszínűségtől". Az 1990-es években az ország nemcsak a volt
Szovjetunióból érkező zsidókat fogadta be, hanem Kelet-Európa és a
Balkán felől is jóval több bevándorlóra számíthatott. Ezért ettől
kezdve nem tekintették menekültnek azt, aki egy harmadik, „biztonságos"
(gyakorlatilag bármelyik szomszédos) országon át érkezett. A korábbi
Jugoszláviából származók is csak „megtűrt" státust (Duldung)
kaphattak: ideiglenes tartózkodási engedélyt, amelyet félévenként
hosszabbítani kellett (az állam támogatást és szállást adott nekik, de
nem vállalhattak munkát). Az Európai Unió 2004-es bővítésekor
Németország igyekezett a lehető legtovább (2011-ig) távol tartani
munkaerőpiacától az új tagállamokból érkezőket (a jól képzett
tudósokat, műszaki szakembereket persze szívesen látta). Minden évben
sokan érkeznek (általában családegyesítés céljából), de sokan távoznak
is: a 2006-os „nettó migráció" 75 000 fő volt. Ma az ország vezetőinek
az okozza a legtöbb fejtörést, hogy a háború után, a gazdasági
fellendülés korában érkezett török „vendégmunkások" maradtak, de sosem
illeszkedtek be igazán (a 82 milliós népességből 2,5 millióan törökök).
Feleséget általában anyaországukból választanak, gyermekeik pedig
többnyire szakmunkásképzőbe járnak és a munkaerő-piacon gyorsan
haszontalanná váló szakmákat tanulnak, ezért körükben a munkanélküliség
általában kétszerese az össznépességbeli aránynak. Ha a szülők legalább
nyolc éve élnek az országban, gyermekük 23 éves koráig német
állampolgár, de amint betölti ezt az életkort, választania kell (mivel
nem ismerik el a kettős állampolgárságot). 2005 óta nyelv- és
orientációs tanfolyamokat írnak elő a vízummal érkezőknek. 2007 óta a
„feleségimportálást" úgy próbálják fékezni, hogy csak azt engedik be,
aki beszél németül és elmúlt 16 éves. Ennek hatására a török
vízumkérelmek száma harmadával csökkent, és az országban élő muszlim
közösségben, főként a fiatalok körében gyökeret vert az iszlám
radikalizmus (a 2001. szeptember 11-i terrortámadások elkövetői közül
többen is megfordultak Németországban).
Ez intő példa lehet az
Egyesült Államok számára: a bevándorlással kapcsolatos 2007-es és a
szenátusban leszavazott törvényjavaslat tartalmazott egy
vendégmunkás-programot is. A lehetséges kedvezményezettek körét úgy
kell meghatározni, hogy csak azokat „marasztalja", akiket szerződésük
lejárta után is szívesen látna az ország. Nehezebb szót érteni az egyre
nagyobb elidegenedett csoporttal az őket „ideiglenesen" az országba
hozó program lejárta után.
Starr Ausztria esetében „kollektív
amnéziát" emleget (bécsi ösztöndíjasként megtapasztalhatta, hogyan
vélekednek e hajdan a jövevényeknek köszönhetően pezsgő kultúrájú város
lakói az idegenekről, lásd erről szóló cikkét).
Ez az ország 1938 és 1945 között a Harmadik Birodalom része volt, és
ünnepelte az osztrák származású Hitlert (sokan antiszemitizmusát is),
mégis a hitleri agresszió áldozataként sikerült kikeverednie a
világháborúból. A német politikusokkal ellentétben az itteniek nem
ódzkodnak kihasználni az idegenellenességet. Nem véletlen, hogy a
legutóbbi választáson a két szélsőjobboldali párt a szavazatok 29
százalékát szerezte meg. (Ausztria ma már nem lóg ki a sorból:
Európa-szerte lehet ilyen programmal voksokat nyerni, ezt mutatják az
ismét Berlusconi vezette Olaszország, valamint Svájc és Dánia
választási fordulatai is.) A bevándorlásról szóló osztrák törvények a
legszigorúbbak közé tartoznak. A szövetségi kormány és a kilenc
tartomány vezetése évenként megszabja a beengedhetők számát.
Németországhoz hasonlóan Ausztria is 2011-ig kitolta munkaerőpiaca
megnyitását az új uniós országok előtt. Leginkább azt igyekeznek
gátolni, hogy az innen származó olcsóbb munkaerő aránya meghaladja a
munkavállalók 9 százalékát. Az ország 8,2 milliós lakosságának
nagyjából 10 százaléka más állam polgára, többségük a volt
Jugoszláviából és Törökországból érkezett, ők az 1960-70-es évek
„vendégmunkásai" és leszármazottaik. A mai menekülteket - akiknek
valóban faji, vallási, nemzetiségi, társadalmi hovatartozásuk vagy
politikai nézeteik miatt kellett elhagyniuk a szülőföldjüket - csak
akkor fogadják be, ha jól képzettek vagy rokonuk él az országban. Ez
részben az igen erős szociális védőháló (ingyenes egészségügyi ellátás
és középfokú oktatás, gyermekenként négyhónapos fizetett szülési
szabadság) fenntartását szolgálja. Bár néha épp a bevándorlók
beengedésével lehet finanszírozni költséges közcélú programokat (ha
például magas a nyugdíjasok aránya, és az állam adóemelésre,
kiadáscsökkentésre kényszerülne) - Ausztria azonban nem szorul újabb
adófizetőkre, mert a világháború miatt sokan nem érhették meg a
nyugdíjaskort.
Hollandiában nagy változáson ment keresztül a
bevándorlók megítélése. 2002-ben az iszlámbíráló politikust, Pim
Fortuynt, 2004-ben pedig a muszlim nőkről rövidfilmet készítő Theo van
Gogh filmrendezőt gyilkolták meg. A politikus halála után a konzervatív
pártok óriási fölénnyel nyerték meg a választásokat, van Gogh
„kivégzését" követően pedig a bevándorlással korábban szakminiszterként
foglalkozó Rita Verdonk (a „vasasszony") egy sor reformot vezetett be,
hogy elvegye a marokkóiak és törökök kedvét a bevándorlástól. Bár
Hollandiában már az 1970-es évek közepén véget ért a
vendégmunkás-program, a családegyesítések és az anyaországból
választott házastársak révén folytatódott a beáramlás. Ma a 16,4
milliós holland népesség közel 10 százaléka nem nyugati származású,
közülük mintegy 1 millióan muszlimok. 2006 óta a fejlődő világból
érkezőket nyelv- és kultúraismereti vizsgára kötelezik. A vízumkérelmek
száma harmadával csökkent, és a kérelmezők 10 százaléka nem jut át a
vizsgán. Egy idén hozott bírósági határozat értelmében azonban a
családjukhoz érkezőket nem lehet ilyen vizsgára kötelezni. Ma az
újonnan letelepedők többsége hazatérő holland vagy az EU-tagországok
polgára (németek és lengyelek - a 2007-ben csatlakozott bolgárok még
nem vállalhatnak munkát). A bevándorlást szigorító törvények itt is
ellenállásra késztetik a külföldről származók egy részét: a
második-harmadik nemzedékhez tartozó lányok hagyományos fejfedőt
viselnek. Starr szerint itt is a bűntudat gátolta sokáig az idegenek
bírálatát, mivel a holokauszt során elpusztult a holland zsidók három
negyede. 2007-ben Geert Wilders politikus filmjében a Mein Kampfhoz
hasonlította a Koránt. De a mostani változásokkal sem jutott elég
támogatóhoz például Verdonknak az a javaslata, hogy az utcán tiltsák be
az idegen nyelveket. Azért sem sikerült keresztülvinnie az akaratát,
mert pártja gyengén szerepelt a 2007 februári választásokon, így ő is
elveszítette posztját. Senay Ozdemir, egy muszlim nőknek szóló magazin
szerkesztője felhívta a figyelmet arra, hogy az „importált" asszonyok
elszigetelve élnek a - gyakran területileg is, parabolaantennákkal
tarkított „szatellitvárosokba" elkülönülő - zárt bevándorlócsoportokban.
Míg
a nyugat-európai országok többségének a külföldiek beáramlása okoz
gondot, Lengyelország a külföldön munkát vállalók kivándorlásával
bajlódik. Orvoshiánnyal küzd, és a jelenlegi „építési láz" még inkább
érezteti, hogy sok iparos hagyta el az országot. 2007-ben 6 százalékos
volt a gazdasági növekedés, és a külföldi munkavállalás 10 százalékra
csökkentette a munkanélküliséget. A kivándorlásnak van hagyománya:
tudósok, művészek gyakran Párizst választották, az Egyesült Államokban
ma már 9 millió lengyel él, de a második világháború után a
szövetségesekkel harcoló lengyel katonák is Angliában maradtak, és az
1990-es évekig London adott otthont egy száműzetésben működő lengyel
kormánynak. Bár a 2004-es EU-bővítés óta a brit sajtó egy része sokat
élcelődött a lengyeleken, a korábban bevándoroltak leszármazottai néha
magas posztra jutottak (David Miliband külügyminiszter egy lengyel
veterán unokája). Főként fiatalok vándoroltak ki a szigetországba a
jobb és haladóbb szellemű élet reményében. Ma már azonban kezdenek
hazatérni, ugyanakkor Lengyelország keletebbről, Ukrajnából vonz
bevándorlókat.
Írország is arra példa, hogy a hagyományosan
munkásokat „exportáló" országok néhány éven belül célországgá
válhatnak. Az írek évszázadokon át emigráltak főként Nagy-Britanniába
és az Egyesült Államokba, de a gyors gazdasági fejlődés az egyik
leggazdagabb európai országgá tette a „kelta tigrist". Ma a 4,1 milliós
népességű ország közel 10 százaléka idegen származású. A bevándorlást
szabályozó törvények már az EU-bővítést megelőzően lehetővé tették,
hogy a vállalkozások külföldről toborozzanak munkaerőt, később pedig az
új uniós tagországok (és a kevésbé képzettek) előtt is megnyitotta
piacát - főként britek, lengyelek és afrikaiak érkeztek. Sok bevándorló
számol be arról, hogy etnikai származása miatt bántalmazták, a többség
mégis úgy érzi, hogy szívesen látják az országban. A kormány minden
eszközzel támogatja a beilleszkedésüket, például alig féléves itt
tartózkodás után szavazati jogot kaphatnak és indulhatnak a helyi
választásokon is (a lakóhelyhez kötött választójog részben az
észak-írországi katolikusok jogfosztottságát ellensúlyozta 1972-es
bevezetésekor). A Dublinhoz közeli Portlaoise polgármestere Rotimi
Adebari, aki 2000-ben ír állampolgárság nélkül, nigériai menekültként
nyerte el a posztot. 2004-ig (ugyanúgy, mint az Egyesült Államokban)
minden itt született gyermek megkapta az állampolgárságot, a szülők
pedig gondviselőként szintén az országban maradhattak. 2004-ben azonban
népszavazással döntöttek ennek az Európában egyedülálló gyakorlatnak a
megszüntetéséről (Amerikában az erre irányuló kezdeményezések sorra
elbuktak, mert alkotmánymódosítás szükséges hozzá). A választójogot
azonban nem vitatják el azoktól, akik még nem kaptak állampolgárságot,
és az is gátolja az idegenellenes kirohanásokat, hogy a politikusok
számítanak a bevándorlók szavazataira.
Az elmúlt évtized során
Spanyolországban is csaknem a 40 milliós népesség 10 százalékáig nőtt a
bevándorlók aránya, pedig korábban mindig többen vándoroltak ki. A
gazdaság, a politika és a gyarmati múlt mind szerepet játszottak abban,
hogy megváltozott a migrációs arány. Az 1990-es évek gazdasági
fellendülése során rengeteg segédmunkás kellett az építő- és
vendéglátóiparba, ezenkívül a cégek a nehezen betölthető állásokra
külföldről toborozhattak munkaerőt. Az építkezésen, pincérként,
takarítóként, idősgondozóként dolgozó bevándorlók többségének nem volt
tartózkodási engedélye, de akár legálisan, akár illegálisan éltek itt,
ingyenes egészségügyi ellátást kaphattak, ha bejelentkeztek lakóhelyük
önkormányzatánál. Számuk annyira megnőtt, hogy a spanyol kormány végül
2005-ben amnesztiát hirdetett, 2007-ben pedig a Franco-korban
Latin-Amerikába menekült spanyolok leszármazottainak könnyítette meg a
hazatérést. A terrorizmus azonban itt is fokozta az idegenekkel
szembeni bizalmatlanságot (2004 márciusában Madridba tartó vonatokon
hajtottak végre bombamerényletet iszlám fundamentalisták, 2008
januárjában pedig az al-Kaida tagjait fogta el a rendőrség, akik
vélhetően Barcelonában terveztek támadást). A mostani szigorítások fő
oka mégis inkább a gazdasági visszaesés: a kormány támogatást ajánl
azoknak a munkanélküli külföldieknek, akik távoznak az országból és
legalább három évig nem térnek vissza. Több afrikai országgal is
megállapodtak, hogy a Kanári-szigetekhez közelítő, tengeren elfogott
„csónakos" bevándorlókat visszafordíthatják. A latin-amerikai
bevándorlók számát úgy csökkentették, hogy vízumkényszert vezettek be
például Bolívia és Ecuador polgáraival szemben. A vállalkozások is csak
szigorúbb feltételekkel toborozhatnak külföldről. A 2008. márciusi
választásokon a szocialista Zapatero-kormány újra győzni tudott, de a
konzervatívok a korábbinál jobb eredményt értek el azzal, hogy a
bevándorlás visszaszorítását tűzték ki célul programjukban. A kormány
mindvégig hangsúlyozta, hogy intézkedéseit nem az idegenellenesség,
hanem a gazdasági-munkaerőpiaci gondok gyakorlati megoldása indokolja.
Starr úgy véli, hogy ennek a politikának lehet hátulütője: a
munkanélküliek felveszik a távozásra ösztönző támogatást, de maradnak;
még a spanyol ajkú bevándorlókat is elidegenítheti, hogy nem embernek,
hanem eszköznek tekintik őket.
A szerző arra is rámutat, hogy a
menekültek helyzetére vonatkozó 1951-es genfi egyezmény nem terjed ki
azokra, akik ínség, háború vagy természeti csapás miatt hagyták el
szülőföldjüket, továbbá csak irányelvként szolgál, mert a csatlakozó
országok saját törvényt dolgozhatnak ki megvalósítása céljából.
Elutasíthatják például azokat a menekülteket, akik „biztonságosnak"
ítélt harmadik országon keresztül érkeznek, mondván, hogy így nem lehet
„kimazsolázni" a legkedvezőbb feltételeket kínáló országot.
http://www.slate.com/toolbar.