A világ legértékesebb foszfátkészlete a tét
Az egykori Spanyol-Szaharában a gyarmatosítók kivonulása (1976) óta folyik kisebb-nagyobb intenzitással a háború a szaharai nép függetlenségéért Marokkóval
szemben. A harc élén a Polisario Front áll, amely egyben a csupán
formálisan létező nyugat-szaharai állam kormányát is adja. A küzdelem
egyenlőtlenségét nem csupán a felek eltérő anyagi és haditechnikai
háttere teszi tartóssá: a nagyhatalmak számára a sivatagi területnél
jóval értékesebb az a stabil támogatás, amit - az arab világban nem
általános módon - Marokkótól kap. Mindeközben Nyugat-Szahara
népességének jelentős része, mintegy százezer ember él immár három
évtizede a szomszédos Algériában, a határhoz közeli menekülttáborokban,
a nemzetközi segélyekre utalva. A rendezési terveket talán még az
azokat kidolgozó nemzetközi szervezetek sem veszik komolyan, az
autonómia kérdése kizárólag Rabat jóindulatának függvénye.
Mielőtt megkísérelnénk megválaszolni, van-e esélye a rendezésnek, tekintsük át röviden Nyugat-Szahara történetét.
Történet
Az
Afrika északnyugati partján fekvő terület 266 000 négyzetkilométer
kiterjedésű, tehát Magyarországnál közel háromszor nagyobb.
Népsűrűsége azonban az egyik legalacsonyabb a világon, lakossága
mindössze 170 000-400 000 fő között van - a pontos szám is politikai
viták tárgya. A fő néprajzi csoport a szaharavi, egyfajta nomád vagy
beduin törzs. Tagjai egy olyan arab dialektust beszélnek, amely
Mauritániában is elterjedt.
Területén a berberek és az arabok
keveredéséből nőtt ki a mór nép, amely a mai Dél-Mauritániából származó
Almoravida-dinasztia révén nemcsak Észak-Afrikát, de az egész
Ibériai-félszigetet is uralta évszázadokon át. A mór birodalom
hanyatlása (15-16. század) után a nomád törzsek által létrehozott
Adrari Emírség terjesztette ki hatalmát Nyugat-Szaharára. A terület
meglehetősen csekély történelmi szerepet játszott a világszínpadon,
hiszen a stratégiailag és gazdaságilag jelentéktelen vidék nem
érdekelte az európai hatalmakat. Az értékes kolóniáit fokozatosan
elveszítő Spanyolország végül igen későn, 1884/85-ben szállta meg a
területet. A ma is érvényes határokat 1912-ben rögzítették a szomszédos
Marokkót, Mauritániát és Algériát akkoriban egyaránt birtokló
Franciaországgal kötött egyezményben. (Részletesen ld.: Toby Shelley:
Endgame in the Western Sahara. What Future for Africa's Last Colony?,
Palgrave - London, New York 2004.; Jacob Bercovitch, Richard Jackson:
International Conflict. A Chronological Encyclopedia of Conflicts and
Their Management, 1945-1995, Congressional Quarterly Press - Washingtog
1997.)
A súlyos belső gondokkal és polgárháborúval is
küzdő Madrid nem sok figyelmet fordított a sivatagra, gazdasági hasznot
számára a terület sokáig nem hozott. 1947-ben azonban egy spanyol
geológus-mérnök foszfátlelőhelyre bukkant a marokkói határhoz közeli
Bukraa vidékén. Ez pedig az egész terület értékét egy csapásra
megváltoztatta, az itt élő szaharavi nép életét pedig megkeserítette.
Mint kiderült: itt található a világ második legnagyobb
foszfátkészlete, ráadásul igen ritka, 70-80 százalékos tisztaságban.
Azóta számottevő vas-, magán-, réz-, valamint kobaltlelőhelyekre is
rátaláltak, nem is beszélve az óceán partjainál sejtett kőolaj- és
földgázkincsről, továbbá a part menti vizek hagyományosan gazdag
halászzsákmányairól.
Az erőszakos, a helyi nomád-törzsi
viszonyokat tekintetbe nem vevő és azt nem is értő spanyol
asszimilációs politika, a siettetett urbanizáció és modernizáció
alapvetően alakította át a térség társadalmát. Azonban ennek egyik
következményeként létrejött egy tanult, részben polgárosodott réteg is,
melyre termékenyen hatott a nacionalizmus és az antikolonializmus
eszméje.
Az afrikai szabadságmozgalmak éledése így idővel itt
is éreztette hatását: 1956-tól egymást követték a fegyveres
összecsapások a spanyol gyarmati hadsereg és a felkelők között.
1961-ben az ENSZ is reagált a helyzetre: deklarálta a gyarmatok
függetlenségét - ez Afrikában a hatvanas évek végéig meg is valósult -,
ám Spanyol-Szaharát nem gyarmatként, hanem spanyol tartományként
jelölte meg, s csak újabb két év múlva sorolta a „felszabadítandó"
országok közé. Spanyolország csak 1955-ben nyert felvételt az ENSZ
tagjai közé, határozatait tehát - ha fogcsikorgatva is -, de
tiszteletben kellett tartania. A gyarmatokról való lemondása így is
nehezen ment: Észak-marokkói protektorátusáról ugyan már 1956-ban
lemondott, de a térségben élvezett előjogait nehezen adta fel.
1973-ban
megalakult a Polisario Front, teljes nevén Frente Popular para la
Liberación de Saguia El-Hamra y Rio Oro, amely nyílt fegyveres harcot
indított a spanyol uralom ellen. (Ld.: David L. Rousseau: Democracy and
War. Institutions, Norms, and the Evolution of International Conflict,
Stanford University Press - Stanford 2005.)
A helyzet
1975-re eszkalálódott, amihez hozzájárult, hogy Spanyolország vezetési
válsággal küszködött, az országot korábban vaskézzel irányító caudillo,
Franco tábornok haldoklott. A marokkói király ezt a vákuumot igyekezett
kihasználni a déli Spanyol-Afrika bekebelezésére. Mindeközben spanyol
kormánykörökben teljes volt a káosz: világos volt, hogy a területet nem
tudják, de már nem is akarják megtartani, viszont sem a baloldali
Polisarionak, sem Rabatnak nem akarták átadni. Sokan hajlottak a
függetlenségről szóló népszavazás megrendezésére. A pressziót
fokozandó, II. Hasszán marokkói uralkodó rendeletére október 16-án
elindult délre a marokkói katonák és civilek „Zöld Menet"-e (Marcha
verde).
A nyomás sikeres volt: a nagybeteg Franco halála, 1975.
november 20. előtt mindössze néhány nappal Madrid titkos szerződést
kötött Marokkóval és Mauritániával Spanyol-Szahara felosztásáról e két
állam között. Később kiderült: mindezt azért Madrid nem ingyen tette, a
titkos záradékok alapján még hosszú évekre biztosította magának a
gazdasági javak 35 százaléka feletti rendelkezési jogot.
Novemberben
már több mint 350 ezer marokkói katona és civil tartózkodott
Nyugat-Szahara északi, foszfátban gazdag területén. A marokkói király a
gyarmatosítás előtti történelmi jogokra hivatkozva hangoztatta, hogy ez
a terület Marokkó szerves része, míg a szaharaiak ragaszkodtak a
gyarmati - az ENSZ által is tiszteletben tartott - határok
megőrzéséhez. Az újabb megszállás késztette a Polisario Frontot a nyílt
függetlenségi háború megindítására.
A teljes politikai
berendezkedésük átalakítására készülő spanyolok tehát végleg feladták
az országot, a helyi nacionalista erők pedig 1976. február 27-én
kikiáltották a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot, amelyet
mindmáig nyolcvan állam ismert el hivatalosan. (Magyarország nincs
közöttük.) Marokkónak, s főként az 1999-ben elhunyt II. Hasszán király
tekintélyének az arab világban meghatározó szerepe volt abban, hogy
túlnyomó többségben csak az úgynevezett harmadik világhoz tartozó,
főleg fekete-afrikai államok siettek elismerni Nyugat-Szaharát. Így
érthető, hogy a Polisario Front országa tagja az Afrikai Uniónak, az
Arab Ligába viszont nem nyert bebocsáttatást.
Mauritánia sem
politikai, sem katonai értelemben nem volt elég erős ahhoz, hogy a
megszállt szaharai területeket megtartsa, s az 1978-as államcsínyt
követő hatalomváltás nyomán 1979-ben szintén kivonult onnan. Így a
terület egyedüli és de facto ura Marokkó maradt.
Az
ötvenes-hatvanas években a megszállók katonai fölénye óriási volt, a
szaharaiak tízezrével menekültek Algériába, s a marokkói határhoz
közeli Tinduf oázis mellett rendezkedtek be. Az öt hatalmas
menekülttáborból - Algír hallgatólagos hozzájárulásával - lassanként
valóságos enklávét, államot az államban rendeztek be saját katonai
közigazgatással, közintézményekkel, kórházakkal, iskolákkal. Igyekeznek
fenntartani az államiság szimbólumait is: Nyugat-Szaharának saját
címere, zászlaja, sőt saját pénze is van, amit ironikus módon - a
spanyol hagyományokra utalva - Pesetának hívnak, és természetesen nincs
forgalomban.
Amíg Algéria pénzzel és fegyverekkel is segítette
a Polisario Frontot, a katonai sikerek nem maradtak el: Mauritánia
kiszorítása után a marokkói seregek is jelentős területeket vesztettek,
s 1983-ban már csak egy viszonylag keskeny tengerparti sávot és a Rabat
számára különösen fontos északi „háromszöget" uralták. A Polisario
térhódításának megakadályozására az algériai határ mentén (észak-déli
irányban) és a tengerpart felé (kelet-nyugati irányban) 1987-ig 2400 km
hosszú falat építettek, amelyet szögesdróttal és aknamezőkkel, valamint
fejlett technikájú radarrendszerrel is védenek, mind kevesebb esélyt
adva a szaharaiak gerillaakcióinak. Ezzel gyakorlatilag állóháború
alakult ki.
Marokkó eközben ügyesen lavírozott a nemzetközi
színtéren is, II. Hasszán politikája biztosította a status quo
fenntartását. Miután Líbia leállította a Polisario támogatását, lassan
Algéria is háttérbe húzódott. Algír ugyanis nem akart nyílt
konfliktusba keveredni az egyébként régi potenciális ellenfél Rabattal,
ezért Szahara függetlenségének támogatása egy bizonyos határt soha nem
lépett és nem is fog átlépni Algéria politikájában.
Rabat fő
szövetségese - Franciaországon kívül - az Egyesült Államok, amely a még
1982-ben kötött katonai szerződés értelmében támaszpontokat tarthat
fenn Marokkóban, ahonnan már elérhető akár a Perzsa-öböl térsége is.
(Christopher Hill: The Actors in Europe's Foreign Policy, Routledge -
London-New York 2002.) Washingtonban II. Hasszánt és utódját, VI.
Mohamed királyt is Amerika barátjaként tartják számon, aminek a
marokkói uralkodók nemegyszer bizonyságát is adták.
Az ENSZ
ugyan kezdetektől fogva támogatja Nyugat-Szahara függetlenségi
törekvéseit, azonban nem képes rábírni Marokkót, hogy vonuljon vissza a
megszállt területekről. Ezzel Rabatban is tisztában vannak, maguk
mögött tudva a Biztonsági Tanács két állandó tagja - a már említett
Franciaország és az Egyesült Államok - maximális politikai támogatását.
Marokkóban kevés kérdésben van politikai konszenzus, egy
dologban azonban minden politikai szereplő egyetért: Szaharát meg kell
tartani, feladása a hazaárulással érne fel. Mindaz a politikai és
pénzügyi tőke, ami Rabat mögött áll és a sikeres diplomáciában, illetve
a korszerű haditechnikában ölt testet, gyakorlatilag a vereség szélére
sodorta a Polisario Frontot. Mind a civilek, mind a szabadságharcosok
(rabati nézőpontból terroristák) körében már jó ideje óriási mértékű az
elkeseredés.
A Polisario Front mostanság az Európai Unióban
keres szövetségest, remélve, hogy a szervezet talán rá tudja venni
Spanyolországot és Franciaországot: vessék be befolyásukat a
nyugat-szaharai rendezés érdekében, mert a mai állapotok közvetve (az
illegális bevándorlók és a drogcsempészet révén) az Unió és főként e
két ország biztonságát fenyegetik.(Ld.: Marc Maresceau, Erwan Lannon:
The EU's Enlargement and Mediterranean Strategies. A Comparative
Analysis, Hampshire Palgrave Macmillan, 2000.)
Jogi, politikai háttér
Nyugat-Szahara
státusának rendezése évtizedek óta napirenden lévő kérdés. Marokkó és
Mauritánia a Madriddal kötött szerződés és bevonulás idején
előszeretettel hivatkozott arra, hogy a térség korábban úgynevezett
uratlan terület volt, ezért elfoglalása nem jogtalan. Ez az érv azonban
nem felel meg a valóságnak, hiszen a területet mindig is uralták
különböző berber, illetve nomád dinasztiák, közösségek. Eképpen foglalt
állást a Hágai Nemzetközi Bíróság is 1975-ben, amikor egyértelműen
kimondta, hogy a terület sem Marokkóhoz, sem Mauritániához nem
tartozott, annak ellenére, hogy ezen államok területéről a múltban
érhette befolyás. Ezért a két ország területi igénye nem megalapozott.
II.
Hasszán véleménye a határozatról tömör és kifejező volt: „A Bíróság
döntése csupán egy vélemény... Az úgynevezett Nyugat-Szahara a marokkói
területek része volt, amely fölött Marokkó uralkodói gyakorolták a
szuverenitást és a terület lakossága marokkóinak tartotta és tartja
magát..."
Mint az ENSZ által utolsó afrikai gyarmatként elismert
területet, Nyugat-Szaharát a nemzetközi jogrend alapján megilleti a
függetlenséghez való jog. Marokkó látszólag hajlandó egy korlátozott
autonómiát biztosító végleges státus-megállapodás megfontolására
Nyugat-Szaharával kapcsolatban, de ennek megvalósítását is évtizedek
óta szabotálja.
Az ENSZ 1960. december 14-én hozott határozatot a
népek önrendelkezésének megadásáról (1514. sz.). Négy évvel később az
ENSZ Dekolonizációs Bizottsága felszólította a gyarmattartó
Spanyolországot ennek betartására. (1964. október 16.) A következő
évben pedig arra kérte Madridot: rendezzenek népszavazást a terület
sorsáról. Mint tudjuk, ez nem valósult meg, Marokkó és Mauritánia pedig
a Madridi Szerződésben 1975-ben átvette (gyakorlatilag megvette) a
területet Spanyolországtól. 1975. október 16-án a Zöld Menet
meghirdetése nemcsak a nyomásgyakorlást szolgálta, de sokatmondó válasz
is volt a Hágai Nemzetközi Bíróság ugyanezen a napon kelt,
Spanyol-Szaharával kapcsolatos tanácsadó döntésére is, melyet fentebb
idéztünk.
A státusrendező népszavazásról azonban a felek
továbbra sem tettek le és az 1990/91-es enyhüléssel újra napirendre
került. 1990. június 27-én az ENSZ BT létrehozta a nyugat-szaharai
népszavazást felügyelő katonai missziót MINURSO néven (690. sz.).
(Ld.: Misión de Naciones Unidas para el Referéndum en el Sahara
Occidental, MINURSO)
Ennek előkészítéseként kötötte meg Rabat és a Polisario a máig érvényben lévő tűzszünetet 1991. szeptember 6-án.
Ezzel
kezdetét vette a színjáték és alkudozás a választójogi névjegyzékről. A
Polisario Front ragaszkodik ahhoz, hogy a szavazói listát az 1974-ben,
még a spanyol gyarmati közigazgatás által elvégzett népszámlálás
alapján állítsák össze, hogy azon a népszámlálásban szereplők és
leszármazottaik vehessenek részt, azaz a jelenleg a nyugat-szaharai
határokon kívül, Tindufban élő szaharaiak is voksolhassanak. Marokkó
viszont elutasítja ezt, mondván, hogy a menekülttáborokban nem csupán a
seregei által megszállt területekről érkeztek menekültek - szerinte sok
táborlakó a szaharaiakkal etnikailag rokon dél-algériai beduin.
Ráadásul a mintegy magyarországnyi területű (!) „menekültállamban"
rendkívül nagy, évi 5 százalékos a népszaporulat, jórészt ez biztosítja
a Polisario Front utánpótlását. Szavazati jogot követel Rabat azonban
annak az immár százezernél is több marokkói betelepülőnek, aki az
otthoni nagyvárosi nyomornegyedekből „költözött" át az újonnan épített
telepekre, ahol sokkal jobbak az életkörülményeik. VI. Mohamed király
és kormánya a kiemelt programként kezelt beruházásoktól, az (otthoni)
átlagon felüli szociális ellátástól azt várja, hogy a telepeken élő
szaharaiak „belátják", jobb sorsuk lesz Rabat fennhatósága alatt, mint
egy önálló, ám szegény nyugat-szaharai államban.
A
világszervezet korábbi különmegbízottja, James Baker béketerve 2003-ban
tartalmazta a függetlenség lehetőségét is. A Polisario a tárgyalások
során rendkívül jelentős engedményeket tett, de Rabat így is
elutasította a megegyezést. Ezzel világossá vált, hogy a marokkói
vezetés jelenleg semmilyen körülmények között nem akar népszavazást, és
ebben maga mögött tudja az Egyesült Államok támogatását. Baker ezután
lemondott. A Polisario hirdette kétségbeesett intifáda pedig nem
számíthat a Nyugat támogatására a 9/11 utáni világrendben. (Christopher
C. Harmon: Terrorism Today. Cass Series On Political Violence,
London-New York - Routledge, 2008.; Javaid Rehman: Islamic State
Practices, International Law and the Threat from Terrorism: A Critique
of the »Clash of Civilizations« in the New World Order, in: Studies in
International Law (Oxford, England), Or Hart Publishing -
Oxford-Portland 2005.)
A realitások tükröződnek az ENSZ
hozzáállásán is: a BT 1720. számú határozatában kölcsönösen elfogadható
megoldást kér a felektől, tehát nem kívánt nyomást gyakorolni Marokkóra
(2006). Ezzel az ENSZ BT de facto kihátrált a népszavazás
kikényszerítése mögül. Kevéssel ez után, a 2006. október 31-én
született ENSZ BT határozat Marokkót arra bírta, hogy pártolja az
autonómiát „szaharai tartományai" számára, mint a népszavazás
alternatíváját.
Marokkó 2007 áprilisában nyújtotta be az
ENSZ-nek az autonómiára vonatkozó rendezési tervét, mely az USA
szimpátiáját is bírja. Válaszul a Polisario is az ENSZ elé állt,
tervezetében ragaszkodva a függetlenséghez. 2007 augusztusa óta a felek
képviselői több alkalommal is tárgyaltak egymással, de a tárgyalások
megfeneklettek, miután a világszervezet különmegbízottja kijelentette,
hogy a függetlenség irreális követelés.
Jelenleg a küzdelemben
Marokkó áll győzelemre: nemhogy függetlenséget, de még korlátozott
autonómiát sem hajlandó adni Nyugat-Szaharának. A népszavazás különböző
feltételekhez kötése csak a rendezés végtelen halogatását szolgálja. A
világpolitikai helyzet kedvez a status quo megőrzésének, az Egyesült
Államoknak, de az Európai Uniónak sem érdeke konfliktusba keveredni
muszlim szövetségesével. Rabat folytatni fogja a terület etnikai
viszonyainak betelepítésekkel történő megváltoztatását, politikai
ellenfeleit csendben hatástalanítja.
A területi vagy személyi
autonómiához megfelelő számú lakosság is szükséges. Az eleve rendkívül
ritkán lakott sivatagi országban az elmenekülők, elüldözöttek nagy
száma és a betelepített marokkóiak miatt előbb-utóbb a kérdés magától
fog lekerülni a napirendről, hiszen már nem lesz kinek megadni az
önrendelkezést.
Esély a rendezésre nyolc pontban
A rendezés csak akkor lehet eredményes, ha:
Marokkó valóban elszánja magát az ENSZ-határozatok szerinti népszavazás tisztességes lebonyolítására.
A Polisario Front lemond a függetlenség követeléséről és az autonómiát tűzi ki célul.
Ennek
érdekében rögzítik a választói névjegyzéket, korlátozva mind a
jelenlegi nyugat-szaharai, mind a menekülttáborban élő lakosság
részvételi lehetőségét.
Amennyiben ebben nem sikerül megállapodni, Rabat egyoldalúan is dönthet: területi autonómiát ad Nyugat-Szaharának.
A nagyhatalmak elő kell segítsék a rendezést, nyomást gyakorolva Marokkóra.
A
nemzetközi szervezetek békefenntartó csapatokat küldenek a területre, a
népszavazás (státusváltozás) utáni helyzet elmérgesedését
megakadályozandó és az eredmény elfogadásának kikényszerítése céljából.
A kaotikus kelet-timori példa nem ismétlődhet meg.
Az autonómia
esetleges győzelme esetén Rabat garantálja az autonóm területek
működőképességét, kidolgozza a jogszabályi hátterét és rendelkezik az
ásványkincsek, illetve a halászat bevételeinek megosztásáról,
megteremtve ezzel az autonóm terület gazdasági hátterét.
A Polisario garantálja az eredmény elfogadását és lemond a további erőszakról, politikai szervezetté alakul.
Zilahi László