Pár hete még az
egész pénzügyi világ lélegzetvisszafojtva figyelte, hogy vajon az
amerikai kormány hajlandó lesz-e törleszteni a hitelezőinek, vagy
szégyenszemre bejelenti a fizetésképtelenségét. Végül az utóbbi opciót
sikerült elhárítani, legalábbis átmenetileg, mert a kongresszus áldását
adta a hitelfelvétel folytatására, tovább növelve így a fedezetlen
hiányt, amely sohasem lesz rendezve, amint azt már mindenki sejti.
Mivel
a világ összes országa tartozik a bankoknak, ez az általános helyzet
úgymond normális és elkerülhetetlen a kapitalista gazdaságban. Két
fogalom tisztázásával megérthető, hogy miről is van szó valójában,
amikor az udvari közgazdászok a közadósságról beszélnek.
A szuverén
vagy államadósság egy adott állam, valamint a tőle közvetlenül függő
közösségek és szervezetek kölcsön formájában vállalt pénzügyi
kötelezettségeinek az összessége.
Megkülönböztetünk
belső államadósságot, amelyet a kötvényeket kibocsátó államon belüli
gazdasági tényezők (bankok, befektetési alapok, fiduciáriusok)
birtokolnak, és külső államadósságot, amely - értelemszerűen - külföldi
hitelezők, kormányok vagy bankok felé teremt fizetési kötelezettséget.
Annak megállapításához, hogy eladósodás tekintetében egy adott ország
milyen helyzetben van, különböző osztályozásokat ajánlanak 1) a belső
nemzeti össztermékhez viszonyított (ún. GDP-arányos) adósság mértékének
2) a népességhez mért adósság mértékének 3) a követelések összegéből
kivont tartozás, vagyis a nettó adósságállomány mértékének függvényében.
Bármi is legyen a számítás és a viszonyítás módszere, ezek a szuverén
adósságok alapvetően háromféleképpen keletkeznek.
ad
1. A hitelt felvevő állam kötvényeket bocsát ki, amelyeket az ország
állampolgárai nyugdíjalapjaikon, befektetési alapokon, bankokon,
takarékpénztárakon stb. keresztül megvásárolnak. Ekkor mondják azt, hogy
ez belső adósság, mivel az állami intézmények az ország
állampolgárainak tartoznak egy bizonyos - kamatokkal terhelt -
összeggel, a termelési többletérték járadékosok közötti
redisztribúciójához. Megdöbbentő tény, de gyakran megesik, hogy
milliárdos spekulánsok és pénzügyi szervezetek ezeket az
államkötvényeket hitelre jegyzik elő anélkül, hogy egy fillért is
költenének a megvásárlásukra, majd egy bizonyos idő után fizetési ígéret
ellenében továbbadják őket egy másik pénzügyi konglomerátumnak, amely
ugyancsak hitelre vásárol be belőlük. Ezek a tranzakciók az ún.
származékos vagy derivatív ügyletek kategóriájába tartoznak, amelyekről
tudni kell, hogy jellegüknél fogva többnyire köszönő viszonyban
sincsenek a reálgazdasági folyamatokkal. Valójában egy spekulációs célú
pénzügyi hazárdjáték részét képezik, amelyet a Wall Street-i börzecápák
találtak ki egymás szórakoztatására és a világ tönkretételére. Mi sem
bizonyítja ezt jobban, mint hogy a 2008-as válságot is jórészt a
derivatívákkal való felelőtlen zsonglőrködésük robbantotta ki. Ily módon
ugyanis ezek a bennfentes spekulánsok csereérték nélküli, inflációs
pénzt kreálnak ex nihilo, amely kiköveteli a maga pénzügyi hasznát, noha
egyáltalán nem szolgálta az áruk termelését vagy értékesítését.
ad
2. Az államkötvények vásárlói külföldi intézmények is lehetnek, amelyek
nemzetközi befektetési ügynökségeken, alapkezelőkön, a központi bankon
vagy a hitelező ország valamely másik bankján keresztül bonyolítják
vásárlásaikat. Ezt mondják külső adósságnak, és a kamatot az
adós/hitelfelvevő állam fizeti, a nemzeti többletértéket a hitelező
államokba exportálva. Ily módon Kínának, amely eddig már több mint 3300
milliárd dollárnyi összeget hitelezett az Egyesült Államoknak, elvileg
óriási befolyással kellene lennie az elszegényedett amerikaiakra.
Azonban egyáltalán nem ez a helyzet. Rövidesen meglátjuk, hogy miért.
ad
3. A hitelt felvevő államok még annál is "simlisebbek", mint hinnénk.
Az államkötvényeiket ugyanis a saját központi bankjaik is
felvásárolhatják, ahogyan az amerikai Fed teszi már jó ideje. Ekkor
adott egy ország, amely olyan pénzt kunyerál, amelyet nem birtokol, és
amelyet kölcsön ad önmagának kamatra. Az "államkötvénynek" nevezett
hitelpapír-pénzt a hitelt felvevő kormány bocsátja ki a kölcsönt adó
kormány (vagyis önmaga) számára egy értéktelen papírpénz ellenében,
amelynek azért nincs valós értéke, mert nem áll mögötte értéket
létrehozó termelőmunka.
Az
állam központi bankja értéktelen papírpénzt/hitelpapírt bocsát ki,
amellyel elárasztja a piacot. E szerint a forgatókönyv szerint
nyilvánvaló, hogy a hitelt felvevő állam becsapja a kölcsönt adó államot
(vagyis önmagát), ahogyan az összes többi hitelezőjét is, a befektetési
alapokat és a magánbankokat, valamint a Kínából, Japánból, Koreából,
Szaúd-Arábiából, Katarból és máshonnan érkező külföldi hitelezőket,
akiknek a nyakán marad az egyre kevesebb kereskedelmi értékkel bíró
deflációs pénz, amelytől senki sem tud megszabadulni, mert már mindenki
"bevásárolt" belőle, és senki sem óhajtja növelni a veszteségeit. A
hitelt felvevő állam azonban nem tehet mást, hacsak nem akar azonnal
csődöt jelenteni.
Így
értékeli le a nyugdíj-megtakarítást és a forgalomban lévő pénzt a
kispolgári szalonforradalmároknak oly kedves gondviselő állam, amely
hirtelen csaló-csődállammá vált, mielőtt rendőrállammá válna. A kígyó a
saját farkába harap. Később a hitelező állam a dolgozókhoz és a
nyugdíjasokhoz fog fordulni, megmagyarázva nekik, hogy a nemzeti valutát
le kellett értékelni, és hogy többé már nem tudja fizetni a
nyugdíjakat. Mindez elkerülhetetlenül vezet a pénzügyi összeomláshoz és
tőzsdekrachhoz, a jelzáloggal terhelt ingatlantulajdonosok utcára
kerüléséhez, mint momentán Madridban, ahol naponta százával vesztik el
otthonaikat az emberek. Spanyolországban jelenleg 6 millió munkanélkülit
tartanak számon, miközben a bankok rekordprofitot zsebelnek be: az év
első felében hivatalosan 67 százalékkal nőtt a nyereségük a tavalyihoz
képest. Itt azonban megint tisztázni kell valamit.
Nyugaton
a szélsőbalosok, a történelmi szociáldemokraták és az antiglobalisták
hagyják magukat elvakítani a bankok mesés nyeresége által, és a "tőke
ellensége" pózában tetszelegve megbotránkozást mímelnek, arra sarkallva a
rendőrállamot, a plutokraták államát, hogy lépjen fel túlzottan mohónak
tartott gazdái ellen, amire persze az állam nyilvánvalóan nem lesz
hajlandó, de fölösleges is lenne, hiszen ez a profitnövekedés valójában
mesébe illik - mégpedig a szó szoros értelmében. Az a pénz ugyanis,
amelyet a bankok ily módon elkönyvelnek, nem létező, immateriális pénz,
amely nem képvisel semmiféle reális kereskedelmi értéket. Heterodox
közgazdászok bonmot-ja szerint "nem a gazdaság irreális, hanem a pénzük
virtuális". Ebből a "Monopoly-pénzből" bespájzolhatnak kedvükre, az
értékük csak annyi, mint amennyit a papír ér, amelyre nyomtatták. Abban a
pillanatban, amikor az adósok már nem képesek tovább fizetni a
jelzáloghiteleiket, és kirakják őket az otthonaikból, vajon a bankok hol
találnak majd olyan javakat, amelyek alátámasztanák ezeket a
nyereségüket garantáló hitelpapírokat?
Egy
másik tényezőt is tekintetbe kell venni az államadósság és a dolgozók
adóterhe egyenletében. Létezik bruttó és nettó államadósság: az előbbi
az az összeg, amelyet az állam kölcsönvett bel- és külföldön; az utóbbi
pedig az, amellyel az általa más országoknak (papírpénz, váltó, kötvény
formájában) folyósított hitelek levonása után tartozik, amelyek
egyébként ugyancsak értéktelenek, mert a világgazdaságban valamennyi
pénznem kölcsönös függésben van egymással. Így például Szaúd-Arábia
szuverén adós, de ugyanakkor hitelező is, mert kölcsönadott pénzt más
országoknak, mindenekelőtt az USA-nak. Az egyik összeget tehát ki kell
vonni a másikból, hogy megismerjük Szaúd-Arábia nettó adósságát, és
ugyanez az eljárás mindegyik ország vonatkozásában, nem feledve azonban,
hogy ezeknek a külföldre kihelyezett hiteleknek távolról sincs meg
minden esetben a fedezetük, tehát jórészt behajthatatlanok. Ezt a
hitelezők a saját kárukon fogják megtanulni, csupán idő kérdése az
egész.
Nem
szabad összetéveszteni egy adott ország közadósságát és nemzetközi
árucseremérlegét. Így például arab olajsejkek, francia bankok, kanadai
pénzemberek birtokolhatják amerikai vagy más országbeli vállalkozások
kötvényeit, és fordítva: amerikai tőkés csoportok is birtokolhatják
külföldi cégek részvényeit. Ezeket a vagyoni jellegű követeléseket
egyáltalán nem tartják számon az adott szuverén államok bruttó és nettó
adósságállományában. De mivel ezeket a magánadósságokat és
magánhiteleket dollárban, euróban vagy font sterlingben számolják el, a
valós értékük nagy mértékben függ annak az államnak a gazdasági
állapotától (fizetési mérlegétől és nemzeti valutájának értékétől),
amelyben kibocsátották és kialkudták őket. Elvileg ezeket a tényezőket
értékelik a nemzetközi hitelminősítő ügynökségek a hitelképességi
besorolással, amelyet minden egyes ország vonatkozásában megállapítanak.
Eljutottunk
tehát ahhoz a szituációhoz, amikor a koldus hitelező pénzt kölcsönöz
önmagának, a mezítlábasnak, miközben nyilvánvalóan nem rendelkezik azzal
a csereértékkel (árutermelésben és szolgáltatásban), amely akár a
kölcsönt, akár a pénzkibocsátást fedezné. Ennek következtében lerontja a
pénze értékét, ahogyan a hitelekét is, amelyekkel hitelezőinek
tartozik. Normál esetben ezt az államot választás elé állítanák a
hitelezői: fizessen vagy jelentsen csődöt, de legalábbis szankcionálnák a
hitelminősítő ügynökségek, amelyeknek ugyebár ez lenne a feladatuk.
Ehelyett
azonban mindenki tehetetlenül asszisztál a kínaiak panaszaihoz, akik
azt látják, hogy minden egyes amerikai kötvénykibocsátással együtt
folyamatosan csökken a általuk folyósított kölcsönök értéke. Németország
megpróbálja visszaszerezni az amerikai jegybankra bízott
aranykészletét, mielőtt az USA csődöt jelentene, de a Fed nem hajlandó
teljesíteni a németek kérését. Egyébként képtelen is lenne rá, mivel már
nincs a birtokában: a Fort Knox trezorjai valószínűleg konganak az
ürességtől.
Teljesen
evidens, hogy ez a furfang valójában egy átlátszó csalás. Képzeljük el,
hogy közülünk bárki annyi pénzt nyomtathatna, amennyit csak akar. A
fárasztó munka helyett jöhetne a dolce vita! Most azt képzeljük el, hogy
a Wall Street-i Mister Pénznyomó hitelezői felkapják a vizet, amikor a
tudomásukra jut, hogy ez a pénz illegitim, mert egy semmirekellő
imposztor garázsában nyomják. Mindegyik hitelező a bandita ajtaján
dörömböl, a jussát követelve, jól tudván, hogy az adós-csaló-pénznyomó a
banditák királya, a capo di tutti capi, és hogy a Szíria utcai üzlete
már csődbe jutott, ahogyan korábban a Líbia utcai, a Szerbia sugárúti és
a Venezuela körúti is, most pedig az Argentína téri butik és az Irán
utcai bank is veszélybe került...
Ugyanez
a helyzet az amerikai parazita állammal: az USA külső államadóssága
16.770 milliárd dollár, havi 85 milliárd dollárnyi illegitim
pénznyomtatással súlyosbítva. A csődbe jutott Fed pénzt kölcsönöz
hitelezőjének, az amerikai kormánynak, amely fizetésképtelen tulajdonos.
Ez a haramia állam azonban az egyetlen a világon, amely 3500 többfejű
robbanótöltettel felszerelt atomrakétát, 11 repülőgép-anyahajót és 700
külföldi katonai támaszpontot birtokol, miközben évente 600 milliárd
dollárt költ "védelmi" kiadásokra, egyedül annyit, mint "a világ
maradéka" együttvéve.
Azonosítottuk
tehát a nemzetközi szcéna főgengszterét, a capo di tutti capit, akinek
sok ország eltűri a csínytevéseit, és támogatja az agresszióit, azt
remélve, hogy jól fognak kijönni a "buliból", ha egy nap ők is csődöt
jelentenek, és megtagadják szuverén adósságuk törlesztését. Ez a nap egy
globális láncreakciót fog elindítani, egy világgazdasági válságlavinát,
amelyhez képest az 1929-es "Nagy Pangás" és a 2008-as ingatlanpánik
csak szerény ízelítőnek fog tűnni az átlagos halandókra váró
megpróbáltatások tekintetében. Kasszandra jóslata sem lehetett ennél
biztosabb.
MD 2013. XI. 13.