2006. január 13., péntek

"Jégtörő" - avagy a Szovjetúnió megtámadása a történelmi tények tükrében.

"Mind a mai napig széles körben elfogadott az a nézet, hogy a nemzetiszocialista német Harmadik Birodalom 1941. június 22-én egy meglepett, katonailag felkészületlen Szovjetuniót támadott meg, amelynek Németországgal szemben semmiféle agresszív szándéka sem volt. Ez a tétel a korszerű, elfogulatlanságra törekvő hadtörténeti kutatás számára az elmúlt két évtized kutatási eredményeinek tükrében már nem elfogadható. A két totalitárius nagyhatalom és szövetségeseik háborúját, annak okait a rendelkezésre álló tények alapján, a korábbinál szélesebb környezetben kell megvizsgálnunk.
A világtörténelem első szocialista országa, Szovjet-Oroszország (1922-től Szovjetunió) azt követően jött létre, hogy a bolsevikok 1917-ben átvették a hatalmat. A bolsevikok abban reménykedtek, hogy az első világháborúba belefáradt Németországban is kitör majd a forradalom, amely egész Európát magával ragadja. Ez azonban elmaradt, s Szovjet-Oroszország kapitalista államok gyűrűjében találta magát. A kapitalista hatalmak az újszerű szocialista társadalmi berendezkedést veszélyesnek találták, mivel a szovjet példa erősíthette saját országaik forradalmi mozgalmait. Ezért a bolsevikok elképzelése szerint csak idő kérdése volt, hogy a kapitalista és egyben imperialista hatalmak mikor indítanak háborút az első szocialista ország megsemmisítése céljából. Szerintük ez az összecsapás elkerülhetetlen volt. Ezen kívül a bolsevikok politikai elképzelései között előkelő helyen állt a világforradalom eszméje, valamint az, hogy a „szocializmus világméretű győzelmét” csak erőszak alkalmazásával érhetik el.
A szovjet Vörös Hadsereg, amely a polgárháború poklában született, 1919-1920-ban elhárította ugyan az intervenciós kísérleteket, de nem volt alkalmas arra, hogy a kapitalista országok korszerű haderőivel hosszútávon is felvegye a küzdelmet. A hatalmas térségekkel, milliós emberanyag-tartalékokkal és gazdag ásványkincs-készletekkel rendelkező országnak alig volt nehézipara, amely az első világháború tapasztalatai alapján a korszerű katonai hatalom alapja volt. Ezért a bolsevikok Sztálin vezetésével az 1920-as évek végén igen intenzív ipartelepítési programba kezdtek, amelyet főleg a parasztság kizsákmányolásából fedeztek. A cél olyan hadiipari potenciál kiépítése volt, amely a Szovjetunió számára lehetővé teszi, hogy háborút vívjon a kapitalista nagyhatalmak szövetsége ellen, és képes legyen forradalmi támadó háborút indítani a kapitalista országokban élő proletárok felszabadítása céljából.
Egy évtized alatt a szovjet állam elmaradott agrárállamból vezető ipari és katonai hatalom lett. A szovjet ipar által épített repülőgépek az 1930-as években több világrekordot is felállítottak. A hadiipar kialakításával párhuzamosan a vezető szovjet katonai teoretikusok korszerű elméleteket dolgoztak ki a jövő háborújával kapcsolatban. Ez a háború az elérendő politikai célok és alkalmazott haditechnika (például a nagyszámú harckocsi és repülőgép) miatt alapvetően támadó jellegű lett volna.
Bár a Szovjetunió meghatározó katonai hatalommá vált (az 1930-as évek közepén több harckocsija és repülőgépe volt, mint a többi államnak összesen), a politikai vezetés felismerte, hogy a szovjet ipar még nem képes felvenni a küzdelmet a kapitalista nagyhatalmak együttes ipari potenciáljával szemben. Ezért a szovjetek egy ilyen Szovjetunió-ellenes szövetséget alapvetően politikai eszközökkel igyekeztek megakadályozni (ahogy azt már Lenin is szorgalmazta 1920-ban). Ez nem tűnt túl nehéznek, hiszen a kapitalista nagyhatalmak között az első világháború következtében jelentős ellentétek feszültek.
Főként a legyőzött Németország és győztes nagyhatalmak viszonyában voltak áthidalhatatlan problémák. A versailles-i békeszerződés nemcsak katonai leszerelésre és jóvátétel fizetésére kötelezte a németeket, hanem kiviteli lehetőségeiket is korlátozta. Ez a háború gazdasági következményeivel együtt a német lakosság széles rétegeinek életszínvonalára is súlyos csapást mért. Az 1929-es világválság szociális és gazdasági következményeit a weimari köztársaság demokráciája már nem tudta kezelni, és így 1933-ban Adolf Hitler és a nemzetiszocialisták kerültek hatalomra.
Az új német vezetés a versailles-i szerződés megsemmisítése és az ország gazdasági újjáépítése között igen szoros összefüggést látott. A katonailag jelentéktelen Németország viszont nem sokat tehetett anélkül, hogy ne vált volna egy francia-lengyel-cseh katonai intervenció áldozatává. Ha tehát Németország meg akart szabadulni a gazdasági megkötésektől, erőteljesebb fegyverkezésbe kellett kezdenie. Ez viszont ugyancsak a versailles-i előírásokba ütközött. A kényes helyzetben Hitlernek sikerült kihasználnia a Franciaországban dúló belpolitikai küzdelmeket, és lépésről lépésre bontotta le a békeszerződés gátjait. Az újrafelfegyverzés következtében 1938–1939-ben Németország fegyveres ereje, a Wehrmacht (Véderő) már a világ akkor legerősebb szárazföldi haderejeként számon tartott francia fegyveres erő számára is jelentős ellenfélnek számított. A gyors ütemben fejlesztett német Luftwaffe (Légierő) ekkor már mind a francia, mind pedig a brit légierővel szemben fölényben volt. A nyugati nagyhatalmak még ekkor is az 1918-ban alkalmazott széleskörű, de lassú katonai megoldásokból indultak ki. A németek viszont (elsősorban védelemgazdasági okokból) az ipar és a polgári lakosság számára kevésbé megterhelő, gyors lefolyású hadjáratokra képezték ki csapataikat, amelyben a főszerep a légierő által támogatott páncéloscsapatoknak jutott.
Németország sem volt azonban képes felvenni a küzdelmet Nagy-Britannia, Franciaország, Lengyelország és a Szovjetunió együttes katonai és gazdasági erejével szemben. Elsősorban a német nyersanyagforrások voltak túl szűkösek egy gazdasági blokád vagy éppen egy hosszan elhúzódó háború sikeres túléléséhez. Különösen a kőolaj-ellátás volt jelentős probléma, hiszen a szintetikus olaj termelésére tett erőfeszítések ellenére Németország a kőolaj 60 százalékát továbbra is kénytelen volt importálni.
1938 elejétől Hitler terjeszkedésbe kezdett, és fokozatosan helyreállította az 1918-ig létező közép-európai német hatalmi pozíciókat: Ausztriát a harmadik Birodalomhoz csatolta, Csehszlovákiát pedig feldarabolta. A frissen megalakított Szlovákia, valamint Magyarország a berlini vezetéstől remélt külpolitikai támogatást. A brit és francia kormány Hitler expanzív lépéseit ugyan nemtetszéssel figyelte, de a német légi fölény miatt mégis engedékenyek maradtak. A cseh területek 1939. márciusi megszállása és protektorátussá való átalakítása viszont már sok volt Nagy-Britanniának, és azt szorgalmazta, hogy vessenek gátat a német birodalmi törekvéseknek. Németországot Nagy-Britannia, Franciaország, Lengyelország, Románia és a Szovjetunió szövetségének kellett volna bekerítenie. A brit szándéknak kedvezett a kiéleződő német-lengyel viszony is, amely 1934 óta viszonylag nyugodt volt, de 1939 elején Danzig (Gdańsk) városával kapcsolatban súlyos válságba torkollott. A Danzigban élő német lakosság zöme a Harmadik Birodalomhoz csatlakozott volna, de a lengyel közvélemény ebben háborús okot látott. Hitlernek 1939 nyarán úgy kellett megoldania ezt a német presztízskérdéssé váló ügyet, hogy közben ne segítse elő jobban a bekerítéssel fenyegető szövetség kialakulását.
Sztálin ekkor kiváló lehetőségeket látott arra, hogy a kapitalista nagyhatalmakat egymás elleni játssza ki. Ha a Szovjetunió szövetséget köt a nyugati hatalmakkal, Németország gazdasági helyzete kilátástalanná válik. Ha viszont a szovjetek inkább Németországgal lépnek szövetségre, s egyben biztosítják számára a stratégiai jelentőségű nyersanyagszállításokat, Sztálin szerint Hitler megkockáztatná a lengyel válság katonai megoldását, s ezzel a nyugati hatalmakkal való összecsapást. A szovjet diktátor úgy vélte, ez biztosíthatná a Szovjetunió teljes katonai felkészüléséhez szükséges időt, hiszen így az imperialista államok között hosszan elhúzódó háború törhet ki (mint az első világháború), amelynek végén Európában szocialista forradalmak sorozata söpörhet végig. Így a Szovjetunió hatalmat gyakorolhatna Európa felett is.
Hitlernek 1939 nyarán nem maradt más választása, mint elfogadni Sztálin megnemtámadási szerződésre vonatkozó ajánlatát. Ha nem teszi, a Szovjetunió támogathatja a britek, franciák és lengyelek németellenes szövetséget, amely gazdasági eszközökkel bármikor térdre kényszerítheti Németországot. Ha elfogadja, fejlesztés alatt álló hadereje számíthat a kimeríthetetlen szovjet nyersanyagforrásokra is. Mivel a britek és a franciák Moszkvában már tárgyaltak is a szövetség feltételeiről, Hitler átmenetileg félretette a „Mein Kampf”-ban megfogalmazott ködös ideológiáját a szerinte zsidók által támogatott bolsevizmus megsemmisítéséről, és geostratégiai okokból elfogadta Sztálin javaslatát.
Amikor 1939. augusztus 23-án V. M. Molotov szovjet külügyi népbiztos és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter Moszkvában aláírta a 10 évre szóló német-szovjet megnemtámadási szerződést, Lengyelország bekerítésbe került. A szerződés titkos záradékában a felek nemcsak Lengyelország negyedik felosztásáról, de a kelet-közép-európai német, illetve szovjet hatalmi befolyási övezetekről is megállapodtak. Mivel a varsói vezetés (bízva a brit és francia támogatásban) továbbra sem engedett a Danziggal kapcsolatos német követeléseknek, a Wehrmacht 1939. szeptember 1-én támadást indított Lengyelország ellen. A német haderő gyors lefolyású hadjáratban, néhány hét alatt legyőzte a lengyel fegyveres erőket. Itt kívánjuk megjegyezni, hogy a széles körben elterjedt „villámháború” (Blitzkrieg) kifejezést a német katonai körök hivatalosan sohasem használták.
Szeptember 17-én a szovjet csapatok is bevonultak az ország nyugati felébe, hivatkozva az ott élő ukrán és fehérorosz lakosság védelmére. Valójában az 1918–1920-ban elveszített orosz területek visszafoglalásáról volt szó, amelyről a nemrégiben kötött német-szovjet szerződés titkos záradéka is rendelkezett. 1939. szeptember 28-án újabb német-szovjet megállapodás született. Ezúttal már barátsági és határszerződés aláírása került sor, mivel a két totalitárius hatalom a volt lengyel területeken szomszédokká vált.
Ettől kezdve egészen 1940 májusáig a német-szovjet kapcsolatok kiegyensúlyozottak maradtak, és mindkét fél számára kölcsönös előnyökkel jártak. A németek még a szovjetek Finnország elleni háborúját is elnézték 1939. november és 1940 márciusa között.
Amikor azonban Németország 1940 májusában és júniusában egy újabb gyors lefolyású hadjárattal legyőzte Franciaországot és elfoglalta Nyugat-Európát, a szovjet-német kapcsolatokban változás állt be. Német ellenőrzés alá került a teljes európai kontinens jelentős része az Atlanti-óceán partjától a szovjet határig, s ez az ipari lehetőségek növekedésén túl a német nyersanyaghelyzeten is sokat javított. Németország függése is csökkent a szovjet szállításoktól. A szovjet várakozásokkal ellentétben Németország nem bonyolódott hosszan elhúzódó háborúba a nyugati hatalmakkal, sőt megerősödve került ki a hadjáratból. Nagy-Britannia a kontinensen vereséget szenvedett, s fennállt a lehetősége egy esetleges német-brit békekötésnek is. Ez a nemzetiszocialista Németországnak szabad kezet adott volna az 1939 nyaráig következetesen ideológiai ellenségként emlegetett Szovjetunióval szemben. Sztálin tehát elrendelte, hogy növeljék a korszerű fegyverzet és haditechnika termelését, szervezzék át a szovjet fegyveres erőket és dolgozzanak ki hadműveleti terveket egy Németország elleni háború esetére. A Vörös Hadsereg csapatai június közepén bevonultak Litvániába, Észtországba és Lettországba, amelyek július 20-án szovjet tagköztársaságok lettek. A szovjetek délen is kiterjesztették befolyási övezetüket, amikor csapataik június 28-án egy ultimátumot követően bevonultak az 1918-tól Romániához tartozó Besszarábiába és Észak-Bukovinába.
1940. szeptember 18-án a szovjet vezérkar akkori főnöke K. A. Mereckov hadseregtábornok, és a honvédelmi népbiztos, Sz. K. Tyimosenko marsall közösen elkészítettek egy Németország elleni hadműveleti javaslatot. A terv célja az volt, hogy a Vörös Hadsereg Nyugat-Ukrajnából támadást indít a dél-lengyel területeken keresztül Szilézia felé, hogy Németországot elvágja a román olajmezőktől és ezzel végzetes csapást mérjen annak gazdaságára. Valamivel korábban, 1940 júliusában Sztálin már jelezte a brit kormány felé, hogy kész szövetségi viszonyai felülvizsgálatára, és az átállásra Nagy-Britannia oldalára. Ezáltal a szovjet vezetés fokozta a britek elszántságát a németek elleni küzdelem folytatására.
A szovjet-brit közeledés Hitler előtt sem maradt rejtve. Mivel az Amerikai Egyesült Államok is a britek mellett állt ki, a német vezetés indokoltan tartott egy brit-amerikai-szovjet szövetség körvonalazódásától. Ennek megakadályozására Hitler utasította a Wehrmacht főparancsnokságát (OKW) és a német szárazföldi haderő főparancsnokságát (OKH), hogy dolgozzanak ki terveket a Szovjetunió elleni hadjáratra. Akkoriban Hitler és tábornokai kevésbé tartottak a szovjet szárazföldi erőktől, amelyekről pontos adatokkal nem is igen rendelkeztek. Sokkal inkább számoltak a szovjet légierő jelentette veszéllyel, amely számbeli fölénye, aránylag korszerű eszközei és a kedvező geostratégiai helyzet következtében könnyen fenyegethette a román olajmezőket és Németország középső vidékeit.
1940 nyarán és őszén a németek tehát még csak a lehetőségek szintjén vizsgálták a Szovjetunió elleni hadjáratot. A német vezetés ekkor még bizonytalan volt a további katonapolitikai és hadászati kérdéseket illetően. Ez tetten érhető a hadianyaggyártás változó fontossági sorrendjén is: a franciaországi győzelem után elsősorban repülőgépek és tengeralattjárókat kellett gyártani a Nagy-Britannia elleni harchoz, ezt követően a súlypontot áthelyezték a Szovjetunió ellen bevethető harckocsik és páncéltörő ágyúk előállítására, majd végül minden haditechnikai eszköz gyártását egyformán fontosnak minősítették.
Ebben az időszakban a német katonai tervezés elsősorban a Nagy-Britannia elleni háborúra összpontosított. Mivel a brit szigeteken végrehajtandó partraszállás túl kockázatosnak tűnt, a németek a brit gyarmatbirodalom elleni hadműveletekre helyezték a hangsúlyt. A britek ellen, akiket az USA is támogatott, Hitler szerint Németország, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, a Szovjetunió és Japán együttes összefogása szükséges. E eurázsiai összefogás résztvevői terjeszkedési törekvéseiket a brit birodalom kárára elégíthették volna ki. E németek által tervezett összefogás legnehezebben meggyőzhető potenciális tagja a Szovjetunió volt, amelynek a németekkel való kapcsolata 1940 júniusa után hűvösebbé vált. Az eltávolodás oka a szovjetek terjeszkedési törekvései voltak Skandináviában és a Balkánon. A szovjetek ennek Finnország, Románia és Bulgária esetében diplomáciai és katonai nyomás útján hangot is adtak. Finnország azonban nikkelbányái miatt Németországnak is fontos volt csakúgy, mint a román olajmezők biztonsága. Ha ezek az országok szovjet ellenőrzés alá kerülnének, Németország ismét kiszolgáltatott helyzetbe kerülne. Ez pedig a szovjet-brit közeledés tükrében igen veszélyesnek mutatkozott. Nem véletlen, hogy 1940. október 13-án a német 72. gyaloghadosztály – mint „tanalakulat” – Königsbergből Romániába indult, s ezt még további egységek követték. Hitler mindezek ellenére bízott abban, hogy megnyerheti Sztálint a kontinentális összefogás ügyének. Erre akkor látott esélyt, ha a Szovjetunió Skandinávia és a Balkán helyett India és Perzsa-öböl irányában terjeszkedik, a britek kárára.
1940. november 12-én Molotov Berlinbe érkezett, hogy ezeket a kérdéseket megvitassa a németekkel. A szovjet külügyi népbiztos azonban kitartott a skandináviai és délkelet-európai szovjet érdekszférák mellett. A november 14-ig tartó tárgyalások német fiaskóval végződtek: a kontinentális összefogás kudarcot vallott. Hitler a szovjet álláspontot és a Vörös Hadsereg nyugati határ menti csapatösszevonásait úgy értékelte, hogy Moszkva szándéka a német szárazföldi csapatok és a légierő zömének lekötése Kelet-Európában, miáltal a Nagy-Britannia elleni partraszállás lehetetlenné válik, a brit kormány pedig folytathatja háborús erőfeszítéseit. Ez Németország számára elfogadhatatlan volt.
Sztálin is veszélyben érezte a korábban kiharcolt időnyereséget. Ha Németország legyőzi Nagy-Britanniát, a teljes európai kontinenssel a háta mögött bizonyára támadást indít a Szovjetunió ellen. Ezt a háborút a szovjetek is elkerülhetetlennek tartották. Még előnytelenebb lett volna, ha a németek kompromisszumos békét kötnek a britekkel, majd szovjetellenes szövetségre lépnek, amelyhez Japán is csatlakozna, és amelyet az USA is támogatna. Az eredmény a Szovjetunió bekerítése lett volna. Sztálin tehát továbbra is a kapitalista hatalmak közötti ellentétekre alapozott, de tartott tőle, hogy előbb-utóbb magára vonja a németek figyelmét, pedig a szovjet haderő még nem készült fel teljesen.
Hitler Molotov berlini látogatása után elhatározta a Szovjetunió elleni hadjáratot és 1940. december 18-án aláírta a „Barbarossa” fedőnevű tervet tartalmazó 21. számú utasítást. A terv előzménye 1940. augusztus 5-én látott napvilágot, amikor Erich Marcks vezérőrnagy „keleti hadműveleti vázlatában” előterjesztette, hogy a német csapatok délen nyomuljanak előre Rosztovig, majd forduljanak Moszkva felé. A „Barbarossa” hadművelet már három német hadseregcsoport erőire épült. A tervek szerint a németek négy, egyenként hadsereg méretű páncéloscsoport gyors előretörésével és az azokat követő tábori (gyalog-) hadseregek együttműködésével, hatékony légi támogatás mellett szétverik a Vörös Hadsereg erőit, megakadályozzák visszavonulásukat az ország mélységébe és megelőzik a hatalmas szovjet emberanyag-tartalék mozgósítását. A németek előbb birtokba veszik a Szovjetunió nyugati területeit, majd elfoglalják Leningrádot és Moszkvát. A szovjet ellenőrzést vissza kellett szorítani az Arhangelszk – Asztrahán vonalon túlra, ahonnan a szovjetek bombázórepülőgépei a német és román területeket már nem érhették el, de a német légierő támadásokat indíthatott az Urálban elhelyezkedő szovjet ipartelepek ellen. A gyors lefolyású győztes hadjárat után, amely a német tervek szerint 1941 őszén ért volna véget, az elfoglalt keleti területek átszervezése és gazdasági kihasználása vette volna kezdetét. A szükséges biztosító erőket a szövetséges csapatokon kívül 60 német hadosztályra és egy légiflottára becsülték.
A vezérkar 1941. február elejére dolgozta ki a hadművelet részleteit. A német hadiipar még decemberben utasítást kapott, hogy fokozza a szárazföldi fegyverzet, főleg a harckocsik termelését. A német hadianyag-termelés azonban még mindig alárendelt szerepet játszott a lakosság igényeinek kielégítésével szemben, így a németek továbbra is békegazdaságot működtettek.
Ekkor már a Szovjetunióban viszont teljes erővel dolgoztak a hadianyaggyárak. Fokozták a Vörös Hadsereg átszervezési ütemét is: 1941 júniusáig a csapatok összlétszáma megközelítette az ötmillió főt. A szovjet vezérkar továbbfejlesztette az 1940. szeptemberi hadműveleti tervet, és újabb változatokat dolgozott ki. 1941. január elején a szovjetek kiemelt jelentőségű törzsvezetési gyakorlatot tartottak, ahol északon Königsberg, délen pedig Budapest birtokbavételét szimulálták. 1941 májusában a szovjet vezérkar új főnöke, G. K. Zsukov hadseregtábornok Tyimosenko marsallal közösen a korábbi elképzeléseket továbbfejlesztette azzal, hogy a szovjet csapatok Krakkó és Breslau térségének elfoglalása után észak felé fordulnának, és egy újabb támadással a Balti-tengerig nyomulnának előre. Ezzel a lengyel területen és Kelet-Poroszországban állomásozó német csapatokat elvágnák utánpótlási és visszavonulási útvonalaiktól, bekerítenék és megsemmisítenék őket. Első pillantásra úgy tűnik, hogy a szovjet katonai tervezők korlátozottabb hadászati célokat tűztek ki, mint a németek. Ha azonban a szovjetek terveiket végrehajtják, akkor Németországot elvágnák a létfontosságú romániai olajvidéktől, a német csapatok nehézfegyverzetének zöme elveszne, s ezt az ekkor még alacsony termelékenységű német hadiipar csak nagyon lassan tudná pótolni. Így Németország számára a háború folytatása a legsúlyosabb nehézségekbe ütközne. Tény azonban, hogy a szovjetek e hadművelet során csupán a német felvonulást akarták megelőzni, és nem tűzték ki célul a főváros (Berlin) vagy Németország jelentősebb területeinek elfoglalását. Kedvező helyzet esetén azonban a szovjet csapatoknak egy esetleges Románia elleni csapásra is készen kellett állniuk.
1941 tavaszán a balkáni események rávilágítottak az egyre erősödő német-szovjet ellentétekre. Miután az olaszok balkáni terjeszkedése miatt 1940 novemberében Görögországba (Kréta szigetére) brit csapatok érkeztek, a britek igyekeztek Jugoszláviát is az oldalukra állítani. Ezekből az országokból a brit közepes hatótávolságú bombázórepülőgépek támadhatták a román olajvidéket. A németek ezért a hamarosan nehéz helyzetbe került olasz erőknek nyújtandó katonai segítséget kiegészítették a britek elűzésével a Balkánról. A szovjetek helytelenítették a Wehrmacht 1941. áprilisi balkáni hadjáratát, s ezzel a német vezetés szemében a brit csapatok görögországi állomásoztatását helyeselték. Hitlernek már semmi kétsége sem maradt a szovjet hadjárat indokoltságát illetően, amelyhez a német csapatok felvonulását az OKH már 1941. január 31-én elrendelte.
Sztálin 1941. május 5-én a Kremlben igen jelentős tartalmú beszédet mondott a szovjet hadiakadémiák végzős hallgatói előtt. Ebben kiemelte a szovjet fegyveres erők jelentős ütemű korszerűsítésének jelentőségét. Egy, a beszédet követő pohárköszöntőn pedig kifejtette, hogy a Szovjetunió hamarosan offenzív katonapolitikába kezd, valamint azt, hogy „a Vörös Hadsereg korszerű hadsereg, a korszerű hadsereg pedig támadó hadsereg”. Ahogy Dmitrij Volkogonov, a kiváló orosz történész magyarul is (igaz, rövidített kiadásban) megjelent könyvében megállapítja: a szovjetek „mindig hangsúlyozták az állam katonai doktrínájának védelmi jellegét, de megvalósításához támadó stratégiát kívántak alkalmazni”.
1941 nyarán a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió ugyanazzal a problémával küszködött: miként titkolja a másik fél előtt csapatai átcsoportosítását és összevonását a szomszéd határai mentén. A németek saját csapatszállításaikat a küszöbönálló britek elleni partraszállás érdekében végrehajtott megtévesztő manőverként állították be. A támadás főerőit alkotó páncéloscsapatokat csak néhány héttel a támadás megindítása előtt akarták átcsoportosítani a szovjet határra. A szovjetek ezen idő alatt igyekeztek megnyugtatni a németeket. Növelték a Németországnak szánt nyersanyag- és élelmiszerszállítmányokat, miközben támadásra felkészített hadseregeiket a határtól néhány száz kilométerre gyülekeztették. A határ közelében állomásozó szovjet csapatok utasítást kaptak, hogy semmilyen körülmények között sem provokálhatják a németeket. A szovjet hadvezetés eredetileg úgy gondolta, hogy 1941 augusztusában vagy szeptemberében már készen áll a támadásra. A német felvonulás gyorsabb üteme viszont arra kényszeríttette a szovjeteket, hogy előkészületeiket július 10-ig lehetőleg fejezzék be.
A német hadvezetés ugyan felismerte a szovjet hadászati felvonulás alapvonásait, de a pontos szovjet szándékokat nem ismerte. A szovjet fegyveres erők lehetőségeinek felmérésekor a németek ráadásul erősen alábecsülték a Szovjetunió erejét. Ugyanis az 1941. június 21-ig felvonult első és második szovjet hadászati lépcső csapatai együttesen a németek és szövetségeseik keleti haderejével szemben élőerő vonatkozásában 1,3 : 1 arányú fölényben voltak. A szovjet túlerő a haditechnika vonatkozásában még szembetűnőbb. A Vörös Hadsereg bevethető harckocsikból négyszer, repülőgépekből csaknem ötször, tüzérségi eszközökből pedig nyolcszor nagyobb mennyiséggel rendelkezett.
1941. június 22-én a Wehrmacht és Németország szövetségesei hadüzenet nélküli támadást indítottak a Szovjetunió ellen. A Vörös Hadsereg erőit ez a támadás saját befejezetlen hadászati felvonulása közben érte, ezért a csapatok hadászati védelemre képtelenek voltak berendezkedni. A szovjet csapatösszevonások és erőátcsoportosítások a nagy távolságok és a feladat méreteihez képest gyenge teljesítményű vasúthálózat miatt részben késedelmet szenvedtek.
Kétségtelen, hogy a szovjet hadvezetést harcászati-hadműveleti szinten és az időpont tekintetében a németek valóban meglepték, de az invázió hadászati szinten és katonapolitikai körökben hosszabb ideje várható volt (a számtalan hírszerzési adatról és az egyéb, diplomáciai úton érkezett figyelmeztetésről nem is beszélve).
A „Barbarossa” hadművelet tervezési szakaszában, amint ez a német katonapolitikai és hadászati dokumentumokban megfigyelhető, a nemzetiszocialista ideológia alig játszott szerepet. Kivétel ez alól az úgynevezett „komisszár-parancs”, amely még a támadás előtt elrendelte a Vörös Hadsereg majdan elfogott politikai biztosainak fizikai megsemmisítését (igaz, 1942 tavaszán végrehajtását felfüggesztették). A hadjárat megindulása után viszont a német sajtóban ismét felbukkantak a korábban használt nemzetiszocialista ideológiai fogalmak (úgymint „keleti élettér”, „világnézeti háború”, „antikommunista keresztes hadjárat”, „fajilag alacsonyabb rendű embercsoportok” stb.). Ezek gyakorlati megvalósítása jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a keleti fronton minden eddiginél kegyetlenebb küzdelem vegye kezdetét.
A második világháború hadtörténetével kapcsolatban jelenleg is dúl egy – sajnos sokszor a legkevésbé sem szakmai jellegű – vita az úgynevezett „preventív háború” problémájáról. Ennek lényege, hogy ha Németország és szövetségesei nem támadják meg a Szovjetuniót 1941 júniusában, akkor néhány héttel később a Vörös Hadsereg lendült volna támadásba, vagyis a németek megelőzték a szovjet agressziót. A fő probléma ezzel csak az, hogy Hitler és Németország katonai tervezői – részben geostratégiai kényszerítő körülmények hatására, részben a nemzetiszocialista ideológia alapvető célkitűzéseit követve – anélkül láttak hozzá a Szovjetunió elleni hadjárat kidolgozásához és végrehajtásához, hogy a szovjet támadó előkészületek méreteiről, üteméről és céljairól pontosabb információk álltak volna rendelkezésre, vagy ezeket a hadjárat előkészítésekor erőteljesebben hangsúlyozták volna. A szovjetek ezzel szemben meglehetősen pontos információkkal rendelkeztek a német szándékokról és a Wehrmacht felvonulásáról. Ám Sztálin és a Vörös Hadsereg vezetése is inkább a támadásban bízott. Abban, hogy saját csapataik felvonulásával megelőzhetik a németeket, és hadászati védelem helyett (amelyre a szovjet csapatok egyébként sem voltak kiképezve) végrehajthatják az 1941. májusi Zsukov-féle hadműveleti tervet.
Ha a felek kitűzött hadászati céljait vizsgáljuk, úgy tűnik, hogy a megelőző jelleget inkább a szovjet terv viseli magán, mivel területfoglalás helyett csak az ellenséges csapatösszevonások megsemmisítésére törekedett. Mindazonáltal megállapítható, hogy mindkét fél – különböző időpontban megindított – támadásra készült. Így a tényeknek jobban megfelel (s kevésbé politikai színezetű), ha 1941 júniusával kapcsolatban „preventív háború” helyett inkább eltérő ütemű 'párhuzamos felkészülésről' beszélünk."
(roncskutatas.hu )