2009. április 13., hétfő

Egy lehetséges iráni reálpolitika forgatókönyve

Washington kudarcának okai
Roger Cohennek, a The New York Times külpolitikai elemzőjének adott interjút Mohamed el-Baradei, a Nemzetközi Atomerő Ügynökség vezetője, elemezve a Bush-kormányzat hibáit és egy Irán irányában elképzelhető radikálisan új politika lehetőségeit.
Az egyiptomi atomtudós a beszélgetés során kétszer is a Darth Vader néven említette Dick Cheney volt amerikai alelnököt, az Irán irányában meghirdetett kemény politika fő értelmi szerzőjét. „Az amerikai politikának két mantrája volt: Irán nem tehet szert a tudásra (az atomfegyver megépítését illetően) és nem hozhat működésbe egyetlen (urániumdúsító) centrifugát sem. És azt hajtogatták, várjunk, Irán nem Észak-Korea, engedni fog. Az abszolút tévedés volt." - idézte el-Baradeit Cohen.
Ahelyett, hogy támaszkodtak volna Irán 2001 évi afganisztáni segítségére, hogy kipuhatolták volna Irán „nagy alkura" vonatkozó egyik ajánlatát 2003-ban, vagy támogatták volna a 2005 évi európai közvetítési ajánlatot, amely attól függött, hogy az Egyesült Államok támogatja-e egy francia atomerőmű eladását Iránnak, „megkaptuk Darth Vadert és társaságát, akik azt hirdették, hogy Irán a gonosz tengelyének része és meg kell változtatnunk ezt a rendszert."
Az eredmény El Baradei szerint: ahelyett, hogy Irán programja megmaradt volna néhány tucat centrifugánál, „ma csaknem 5500 centrifugája van és 1000 kiló alacsonyan dúsított uránja, és birtokában van a know-how-nak". Mindazonáltal túlzás azt mondani, hogy Irán „holnap atomfegyverrel rendelkezhet", ez el-Baradei szerint inkább 2-5 éves időkeretben képzelhető el.
Cohen a Bush-kormányzat iráni politikáját mindezek alapján ahhoz hasonlítja, mintha Roosevelt 1942-ben azt mondta volna Sztálinnak: „Jóska, nem szeretjük kommunista ideológiádat, és ezért nem fogadjuk el segítségedet a nácik szétzúzásához. Tudjuk, hogy nagy erőt képviseltek, de nem tárgyalunk az ördöggel."
Így most, több ezer centrifugával később Irán megkapta azt, amire hosszú ideje törekedett: a rendszer elismerését az Obama-kormányzat részéről, a fenyegetések feladását. Washington lemondott arról a feltételről is, hogy Iránnak be kell szüntetnie az urániumdúsítást, mielőtt Amerika csatlakozna a többi ország részéről Iránnal folytatott tárgyalásokhoz.
El-Baradei nem biztos abban, hogy az irániak már elhatározták az atomfegyver megépítését, „de abszolút mértékben eltökélték magukat a technológia elsajátítására, mert úgy gondolják, hogy annak birtoklása hatalmat és tekintélyt hoz számukra és biztosítást jelent".
Roger Cohen hozzáteszi: ma már csaknem bizonyosan túl késő van ahhoz, hogy megakadályozzák Iránt „a virtuális atomhatalom státusának megszerzésében" - ez ahhoz hasonló, ahogy Brazília vagy Japán birtokában van a know-how-nak anélkül, hogy magával a fegyverrel is rendelkezne. Át lehet viszont alakítani azt a feltételrendszert, amelyben Irán működik: ettől függ, mennyire marad „virtuális" Irán atomstátusa.
Az összefüggések tekintetében módosító tényező Obama felhívása egy atommentes világ megteremtésére: nehéz a nonproliferáció mellett érvelni a leszerelés kérdésének kezelése nélkül. El Baradei véleménye: "Nem lehet egyszerre kilenc olyan ország, amely az Iránhoz hasonló államoknak azt hirdeti, hogy az Önök számára veszélyes az atomfegyverek birtoklása, de nekünk tovább kell tökéletesítenünk a saját arzenálunkat." El-Baradei, aki 2005-ben megkapta a Nobel-békedíjat és akinek megbízatása a NAÜ élén idén lejár, úgy látja, hogy két a két fél közötti bizalmatlanságot figyelembe véve kétévi tárgyalásra lesz szükség, amelynek során minden sérelem az asztalra kerülhet.
Cohen felvázol egy normalizálási forgatókönyvet:
Irán megszünteti a Hamász és a Hezbollah katonai támogatását; „malajziai" megközelítést fogad el Izrael irányában (el nem ismerés és be nem avatkozás); hajlandó tenni a stabilizációért Irakban és Afganisztánban; belegyezik a csak békés célokat szolgáló korlátozott atomprogram átfogó ellenőrzésébe a NAÜ részéről; megígéri az al-Kaida terrorizmusa elleni fellépést; elkötelezi magát emberi jogi gyakorlatának javítására.
Az Egyesült Államok elkötelezi magát az Iszlám Köztársaság biztonsága mellett és támogatja sarkalatos regionális szerepét; elfogadja Irán jogát egy korlátozott urániumdúsítási létesítmény működtetésére több száz centrifugával, kutatási célokra; hozzájárul, hogy Irán új atomerőművet vásároljon Franciaországtól; támogatást ígér Iránnak a Világkereskedelmi Szervezetbe  (WTO) való felvételhez; visszaszolgáltatja az elkobzott iráni javakat; feloldja az összes szankciókat; és tudomásul veszi a korábbi iráni nyilatkozatokat egy, a palesztinok számára elfogadható kétállamos izraeli-palesztin megoldás támogatásáról.
Minden ilyen alku olyan mértékben változtatná meg a játszmát, mint Nixon tette Kínával (egy másik olyan elnyomó állammal, amely az emberi jogok terén sok kívánnivalót hagy). Bármikor kisiklatható lenne továbbá, ha Izrael, amely világosan leszögezte, hogy saját nem virtuális atomtöltetei ellenére sem fogja elfogadni a virtuális atomhatalom státust Irán esetében, támadásra szánná el magát.
El Baradei szerint azonban „Izrael őrültséget követne el Irán megtámadásával. Egy (izraeli) bombázás tűzgömbbé változtatná a térséget és Teheránt az egész muzulmán világ támogatásával az atomfegyver gyorsított megszerzésére irányuló hajszába vinné bele."
Roger Cohen konklúziója: „Ennek a lázálomnak elkerülése végett Obamának keményebben kell fellépnie Izrael irányában, mint az utóbbi években bármely más amerikai elnök tette. Itt az ideje."

http://www.nytimes.com/2009/04/13/opinion/13iht-edcohen.html?_r=2&scp=1&sq=Cohen&st=cse