Meddig lesz Európa beteg embere?
A Klubrádió, a Le Monde diplomatique és a Republikon Külpolitikai Elemző Központ kerekasztal-beszélgetésének
témája a Balkán és mindenekelőtt a koszovói helyzet, valamint az új
állam elismerésével kapcsolatos - mint a vitából is kiderült - számos
váratlan elemet hordozó európai politika volt. A vitavezető, Papp Gábor vendége volt Ara-Kovács Attila, a Republikon igazgatója, Dérer Miklós külpolitikai elemző és Juhász József történész, az ELTE docense volt.
Papp Gábor: A Balkánról beszélgetve Murphy törvénye jut az
eszembe: ami elromolhat, az el is romlik. Ennek nyomán kérdezem:
egyáltalán megoldható-e a balkáni helyzet? Az a helyzet, amit „Európa
beteg emberétől", a Török Birodalomból örököltünk a 19. század végén?
Időnként elcsendesednek, elhalkulnak azok a viharok, amelyek ebben a
térségben már jóval a Török Birodalom bomlása előtti időszakban
kezdődtek, de számíthatunk-e arra, hogy valamikor véglege elülnek majd
ezek a feszültségek? Ami most Koszovóban és Koszovó kapcsán zajlik, az
európai politika, világpolitika, vagy esetleg világtörténelem-e? A
kérdést az indokolhatja, hogy Koszovóban most olyan fejleményeknek
vagyunk a tanúi, amelyek a második világháború utáni történelemben
precedenst teremtettek.
Juhász József: Ott kezdeném, hogy megoldhatók-e ezek a
problémák? Persze ha kellő történelmi távlatban nézzük: olyan általános
értelemben, hogy ezek majd egyszer egy egységes Európában
feloldódhatnak...
P. G: ... a 22. századról beszélünk?
J.J.: ...ha például a francia-német megbékélés előre
haladhatott, akkor ezt miért ne tudnánk elképzelni a szerb-albánról,
vagy bármely más délkelet-európai szembenállásról. De ez valóban hosszú
távú történelmi perspektívát igényel. Amit ma, rövidebb távon lehet és
kell tenni, a politikailag belátható időben, az inkább az, hogy a
problémát kezelni kell: meg kell akadályozni, hogy ezek a konfliktusok
fegyveres összecsapásokban kulminálódjanak, és meg kell kezdeni az új
struktúrák kiépítését. Amit ma próbál csinálni az úgynevezett
nemzetközi közösség, az leginkább ezzel a válságkezelő attitűddel
fedhető le. És azt gondolom, hogy ha megint egy kicsit nagyobb
távlatból nézzük, mondjuk az 1990-es évek kemény háborús periódusával
vetjük össze napjainkat, nem is konkrétan Koszovót, hanem a térség
egészének az 1999-ig, 2000-ig terjedő periódusát és az azóta eltelt
éveket, akkor azt láthatjuk, hogy ez a válságkezelés nem is volt
teljesen eredménytelen. Ebben az értelemben azt mondhatnánk, hogy a mai
helyzet - bár nem válságmentes, különösen a koszovói kérdést illetően -
inkább az alacsonyabb intenzitású és ellenőrzés alatt tartható
konfliktusokkal írható le, s valószínűleg nem is lehet jobbat tenni,
mint folytatni ezt a válságkezelést, s nem kell belefogni valamiféle
„végső megoldás" görcsös keresésébe. Most persze nagy kérdés, hogy
Koszovó hogyan illeszthető be ebbe a válságkezelő folyamatba? Mert
Koszovó kapcsán olyan „új típusú" határváltozásnak vagyunk a tanúi,
amely az egész 1945 utáni világrenddel és a ma érvényes nemzetközi jogi
normákkal aligha egyeztethető össze. S függetlenül attól, hogy
szerintem a koszovói válságra ma már nincsen más, gyakorlatilag
végrehajtható megoldás, csak a tartomány függetlenítése, kétségtelen,
hogy ez a - helyi viszonyokat tekintve talán helyes - függetlenítés
olyan kérdések sorát is felveti, amelyek messze túlmutatnak a régió
problémáin.
P. G: Tehát lehetséges, hogy itt világtörténelem zajlik?
Ara-Kovács Attila: Mélységesen egyetértek azzal, amit Jóska
mondott, különösen az intonációval, vagyis, hogy ezt nem kell
feltétlenül negatív folyamatként szemlélnünk. Mindennek megvannak a
nagyon fontos pozitív, ráadásul világtörténelmi jelentőségű
vonatkozásai. Kicsit elemelkednék ettől a konkrét balkáni szituációtól,
és az egészet európai perspektívába szeretném helyezni. Nagyon fontos
következményi, és rendkívül érdekes politológiai tanulságai vannak e
folyamatnak. Ennek lényege, hogy az eddigi értékválasztások, amelyben a
szuverenitás mindig lényegesen megelőzte a függetlenséget, az
autonómiát, vagy akár a regionális identitásokat...
Dérer Miklós:... a nemzeti önrendelkezést...
A-K. A.: ...így van, tehát mindez megváltozóban van, ez az
Európai Unió magatartásából, állásfoglalásából egyértelműen
kikövetkezethető. A szuverenitás mint olyan, áttestálódni látszik az
egész Unióra, mely elkezd valamilyen módon végre egyetlen és szuverén
államként működni; ugyanakkor e nagy, kontinentális állam befelé a
szuverenitás helyett inkább a helyi, a regionális identitások,
autonómiák kialakulását preferálja. Az Unió perspektívájából szemlélve
e folyamat nem mostani keletű. Mindez ott volt, afféle embrionális
állapotban a cseh és szlovák szétválásnál és a mostani skóciai
függetlenedési eredmények is ezt türközik. Mindazonáltal a legtöbb
ilyen kontinentális folyamat elsősorban regionális, és csak egy részük
etnikai jellegű. Hangsúlyosan ilyen a mostani koszovói függetlenedési
nyilatkozat, de hát a Balkánon vagyunk, nyilvánvalóan itt az etnikai
szempont dominált. Így azon sem lehet csodálkozni, ahogy az eseményekre
Belgrád reagált. Nekünk is volt Trianonunk, ha valakinek, akkor ezt épp
nekünk meg kell érteni. Mindemellett - egy másik szempontot említve -
azt is látnunk kell, hogy végső soron az új helyzet Szerbia számára
nagyon nagy lehetőségekkel bír. Ha megtartanák belső problémaként ezt
az állandó albán-szerb konfliktust, akkor semmi esély sem nyílna arra,
hogy beindítsák azokat a modernizációs folyamatokat, amelyek
feltétlenül szükségesek az uniós integrációjukhoz. Fogalmazhatnánk úgy
is: ebben az esetben uniós perspektívájuk garantáltan a nullával lenne
egyenlő. Visszautalok Juhász József kiváló könyvére, A délszláv háborúkra.
Számomra e mű több fejezete igen tanulságosan azt bizonyítja: ha
megmaradt volna a régi jugoszláv hatalmi intézményrendszer, egyszerűen
nem lehetett volna demokratizálni az utódállamokat, mert érintetlenül
maradtak volna a konfliktusforrások, így maguk az etnikai jellegű
konfliktusok is. Ez a lehetőség most - a szerbek számára nyilvánvalóan
rendkívül sérelmes módon -, de kiiktatódik, és valamilyen hosszabb, nem
máról-holnapra zajló fejlődési folyamat indulhat el, melyet egyesek,
így az EU és Amerika támogathat, mások - elsősorban Oroszország -
fékezhet. Mindazonáltal - és az ellentmondások dacára - ez a térség,
valamint az érintettek számára nagyon nagy esély.
P.G.: Nagyon kerek volt, amit Ara-Kovács Attila elmondott az
Európai Unió politikájáról, bennem azért fölmerül a kérdés, hogy milyen
mértékben az uniós politika hatott a koszovói, folyamatra, és milyen
mértékben az ellenkezőjéről lehet szó, mert én sokkal nagyobb súlyt
tennék ara, hogy a koszovói események és az Egyesült Államok
Balkán-politikája - azaz Koszovó függetlenedésének igen-igen határozott
támogatása - jelentősen befolyásolta az Unió politikáját. Én nem mondom
azt, hogy kész tények elé állította az Uniót, de mindenesetre erősen
lekorlátozta az Európai Unió mozgásterét.
D. M.: Két dologról van szó. Van egy strukturális sajátossága
és fejlődése ennek az egész ügynek, és van egy aktuálpolitikai
vonatkozása is. A kettő nyilván összefonódik ebben az egész ügyletben.
Azonban picit szeretnék az első körhöz visszamenni és egy kissé földhöz
ragadtabb módon, de mégis ugyanezt az optimizmust kifejezni. A 90-es
években, ha emlékeztek, valahogy az volt az elképzelésünk, hogy ha
elvesszük a balkáni harcoló felektől a kalasnyikovot, akkor kimennek a
kert végébe, leásnak, és előveszik a második világháborús Schmeisert.
Ha azt elveszik tőlük, akkor újra kimennek a kertbe, tovább ásnak és
előveszik az első világháborús Mannlichert. Ezt is elveszik tőlük,
akkor tovább mennek a kovás puskáig, a jatagánig, talán egészen a
kőbaltáig... Ez a helyzet azért sokat változott mára abban a
értelemben, hogy például Szerbia kijelentette, hogy nem alkalmaz
erőszakot a koszovói függetlenség megakadályozására. Általában is, az
erőszak, a fegyver kultusza, ami egy tipikus balkáni kulturális
politikai konfliktusmegoldó módszert volt, úgy tűnik, kiiktatódott,
vagy legalább is folyamatosan visszaszorul. Kiiktatódott a nemzetközi
közösség hatására, azoknak a tapasztalatoknak a hatására, amelyek a
90-es években olyan szörnyű módon józanították ki ezeket a helyi
közösségeket és még a politikai elitjüket is, amely utóbbiak talán -
lehet, hogy ezzel vitatkoztok- még „elmaradottabbak" is bizonyos
vonatkozásban, mint a saját közvéleményük abban, hogy hogyan oldják meg
ezeket a problémákat.
J. J.: Egyetértek, ezek valóban lényeges változások,
amiket más példákkal is alátámaszthatunk: ki hitte volna például még
nem is olyan régen, hogy Horvátországot manapság egy olyan koalíciós
kormány vezetheti, amelynek egyik alelnöke a horvátországi szerb párt
egyik vezetője? Vagy valóban igaz, hogy a szerb politika élesen és
látványosan tiltakozik Koszovó elszakadása miatt, de többször - még
Koštunica is, nemcsak Tadić, bár ő többször persze - elmondták,
erőszakhoz nem nyúlnak. Bizonyos értelemben tényleg azt mondhatjuk,
hogy az, ami az elmúlt héten történt Belgrádban, a legkevesebb volt ami
történhetett, hiszen - ahogyan azt Ara-Kovács Attila is elmondta - ez a
Koszovó-ügy egy Trianon-szindróma a szerbek számára, és fájdalom nélkül
nem lehet tudomásul venni.
A-K. A.: Visszatérnék néhány szó erejéig arra, hogy mennyiben
tekinthető ez az egész kérdés egy Amerika által az Európai Unióba
oktrojált ügynek. Szerintem ezt így interpretálni téves. A szerb-albán
konfliktus nem egy amerikai geopolitikai övezetben, nem az Egyesült
Államok határtérségében, hanem az EU határán zajlott, ennélfogva az
Uniónak ezt mindenképpen kezelnie kellett, és kezelnie kell majd még
egy jó ideig. És hogyan kezelje? Óvatosságot és kívülállást
demonstrálva vonuljon ki, vagy álljon Belgrád oldalára? Ez már csak
azért is történelmietlen megközelítés, mert nem szakíthatjuk ki az
elmúlt évtized balkáni konfliktussorozatának egészéből Koszovót. Hol
kezdődött a dolog? Daytonnal kezdődött, illetve azzal, hogy Amerikának
végül is bombáznia kellett - hangsúlyozom: kellett - Szerbiát, le
kellett állítania az etnikai tisztogatást, mert ezt az Európai Unió nem
tudta vagy nem merte megtenni. Az amerikai szerepvállalást tehát nem
geopolitikai érdek, hanem értékelvűség szülte.
D. M.: Meg hát kardunk sem nagyon van...
A-K. A.: Azt a politikát, amit Amerika Irakban visz, és azt a
katonapolitikai csődtömeget, amit az ottani második beavatkozás
okozott, nem kell feltétlenül minden amerikai vállalkozásra
automatikusan rávetíteni. Washington balkáni beavatkozása kifejezetten
egy értékmentő - bizonyos értelemben értékteremtő - folyamatnak
bizonyul. Itt azért hadd tegyek egy kitérőt. Azt hittük a függetlenség
kihirdetésének előestéjén, hogy az Unión belül gyorsan kialakul majd
valamiféle konszenzus ezzel kapcsolatban, két-három-lépcsős elismerési
fordulók lesznek, és valamilyen úton-módon ez a történet hamarosan
lecseng. Jelen pillanatban nem ennek vagyunk a tanúi. Létezik néhány
ország, melynek elemi érdeke lenne, hogy ne precedensként tekintsem
Koszovóra, hanem olyan folyamatként, amihez nekik gyakorlatilag
semmilyen közük sincs. Egy ilyen magatartás logikus lett volna ezen
országok részéről, mert összhangban állt volna belső stabilitási és
biztonságpolitikai érdekeikkel. De nem ezt teszik. Románia főként nem,
de akár Szlovákiát is említhetném... Kormányszintű nyilatkozatok
árulkodnak arról, hogy nyilvánvalóan precedenssé kívánják tenni ezt az
ügyet, és szembe fordulnak nemcsak kiemelt szövetségesükkel,
Amerikával, de az Európai Unióval is.
P. G: Tisztázzunk egy fogalmat: itt precedens megtörtént. A
kérdés csak az, hogy ki fogja ezt precedensre való hivatkozásként más
célokra is felhasználni. Tudniillik most fordult elő először, hogy egy
etnikai közösség függetlenedni akart, és függetlenedett is.
D. M.: Itt azért vannak az eltolódásnál és a
hangsúlykülönbségeknél nagyobb problémák is. Nem beszélek arról, hogy
milyen politikai, kulturális, milyen történelmi hagyomány van
Nagy-Britanniában, és milyen a Balkánon. De kell arról beszélni, hogy
az államhatárokat szentnek tekintették egészen mostanáig, tehát
mindenbe belement a nemzetközi közösség, kivéve az államhatároknak a
megváltoztatását. Itt van például Afrika, ahol nem törzsi és nem
etnikai alapon lettek meghúzva a határok, hanem az egykori
gyarmattartók érdekeinek megfelelően, és mégsem nyúl hozzá senki, mert
abban a pillanatban elindul egy szörnyűséges folyamat, ami
megállíthatatlan Egyelőre nem nyúl hozzá senki, de a jövőben ezt is
valamilyen úton-módon rendezni kell, tehát ez egy nagyon fontos kérdés,
amit fölvetettél...
P. G.: Biztosak vagytok-e abban, hogy a nemzetközi közösségről
van szó, nem pedig hogy a nemzetközi közösség bizonyos egységeiről? Nem
vagyok benne biztos, hogy 1999. óta az Európai Unió és az Egyesült
Államok között teljes volna az összhang, pláne hogy előre felosztott
szerepekben ment volna végbe ez a játék. Ez az egyik megjegyzésem. A
másik pedig az, hogy Attila nagyon logikus érvekkel támasztotta alá,
hogy itt a Balkán esetében a szuverenitás felé való elmozdulásról van
szó. De hogyha ezt általános jelenségként értelmezem, akkor én nem
hiszem, hogy látsz jelet arra, hogy például Kurdisztánnal kapcsolatban
hasonló folyamatok fognak beindulni. Gondolom, nem fognak, mert a
nemzetközi politika egyetlen egy jelentős szereplője nem fog a kurd
függetlenség mellé állni. Tehát én kétlem, hogy valóban egy nemzetközi
jelenségről volna szó. Azt gondolom, hogy mindaz, ami a Balkánban végbe
megy, azt a Balkánra, és kizárólag a Balkánra alkalmazott politikai
játéktér-kitöltésnek lehet nevezni.
A-K. A.: Nagyon érdekes, amit mondtál és tanulságos is, de akkor
hadd tegyem fel kérdésként: az EU vajon miért állította le
gyakorlatilag Törökország tagfelvételének folyamatát, ha nem éppen
arról lenne szó, hogy nem akarja importálni azokat a konfliktusokat,
amiket például Törökország, mondjuk örmény - és nem kevésbé kurd
vonatkozásban - magával cipel?
D. M.: Számomra a legnagyobb probléma az, hogy 1999-ben
gyakorlatilag mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy mi lesz ennek a
koszovói ügynek a végkifejlete, hogy a koszovói függetlenség valamilyen
szinten be fog következni. Mi az oka annak, hogy egészen a prištinai
függetlenségi nyilatkozatig gyakorlatilag csak viszonylag alacsony
szinten folyt a vita az egész kérdésről, és most hirtelen robban az
egész dolog; hogy most nemcsak kiderülnek és határozottan
megfogalmazódnak az ellenző és támogató álláspontok, tüntetések vannak
és randalírozások, a helyett, hogy előzőleg jelezte volna minden fél -
a randalírozókat is beleértve -, hogy problémái vannak a megoldással;
hogy most erősödnek meg a különböző egymásnak nekifeszülő álláspontok.
Ez számomra alaposabb magyarázatot igényel.
J. J.: Két félmondattal legyen még szabad visszakanyarodnom a
nemzetközi szálakhoz. Olyasmi, hogy „nemzetközi közösség", persze
inkább csak virtuálisan létezik, igazából az úgynevezett
kontakt-csoport az, amely a balkáni és koszovói kérdéseket rendezi.
Ebből a hathatalmi fórumból Oroszország hivatalosan nem szállt ki, de
ma valójában mindent ellenez, amit a többiek tesznek, ezért lényegében
maradt a négy nagy európai uniós tagállam és az Egyesült Államok. Azok
tehát, amelyek Koszovót az első hullámban ismerték el. Való igaz, hogy
a többi ország egy követő magatartást tanúsít, és az Európai Unió is,
mint egész, a legjobb esetben is csak erre képes. Valószínűleg ez a
maximum. A nyugati nagyhatalmak fellépését persze nagyon sok szempont
befolyásolja, de szerintem is van elmozdulás az emberi jogi doktrínák
felé. Ha ebből a szempontból hasonlítjuk össze a kurd és a koszovói
kérdésre adott nyugati reakciókat, akkor azt látjuk, hogy az
emberi-jogi dimenziók mentén van hasonlóság. Sok bírálat érte
Törökországot ebben a kérdésben, és Törökország ez EU-hoz való
közeledés érdekében tett is pozitív lépéseket ebben a tekintetben.
Ugyanakkor Koszovót nézve azt látjuk, hogy hosszú ideig a Nyugat
szintén emberi jogi és humanitárius kérdésként kezelte a problémát, és
nem tűzte napirendre a koszovói elszakadást. Például 1991-92-ben, a
szocialista föderációk felbomlásakor azzal a fikcióval éltek, hogy a
határok nem változnak meg, hanem egyszerűen csak a nemzeti
köztársaságok felbontják addigi uniójukat és önálló államként
folytatják tovább a létüket a nemzetközi színtéren. Ezért a
nem-tagköztársasági státuszú területek nem szakadhattak el. Aztán a
probléma egyszer már, az 1999-es háborús évben a szerb-albán harcokkal
és a NATO-bombázásokkal kulminálódott, de még akkor sem támogatták az
egyoldalú elszakadást, hanem egy hosszas vacillálás kezdődött. Ez
különösen jól megfigyelhető volt 2000 ősze, tehát a szerbiai
demokratikus fordulat után: akkor arra vártak, hogy miként reagál az új
Szerbia a koszovói kérdésre, illetve hogyan reagálnak a szerb
fordulatra az albánok. Emlékszünk, hogy különböző nemzetközi tervezetek
voltak arra, hogy miként lehetne rendezni Koszovó kérdését, s ezek a
2004. márciusi zavargásokig nem tűzték napirendre a függetlenséget.
Először volt a „standards before status" platformja: előbb a
demokrácia, piacgazdaság, kisebbségvédelem minimális, de biztos
alapjait kell megteremteni, s csak azután lehet beszélni a tartomány
végső államjogi státuszáról. De hamar kiderült, hogy az albán lakosság
és politikai elit semmiféle Szerbiában nem tudja elképzelni önmagát,
függetlenül attól, hogy az demokratikus-e vagy nem. Ez az elutasítás
persze részben az 1990-es évek tapasztalataira vezethető vissza, de
látnunk kell, hogy van mögötte egy hosszabb távú történeti probléma is.
Koszovó kapcsán ugyanis valóban az a helyzet, hogy az etnikai többség
és a politikai hatalom az egész 20. században különbözött egymástól...
Kezdettől fogva fennállt az a probléma, hogy az albánok be sem akartak
illeszkedni a szerb államba, Szerbia pedig az 1960-80-as évek
autonómia-korszakától eltekintve - amely igazából nem is a szerb
nemzeti-köztársasági politika terméke volt, hanem a jugoszláv föderáció
államrendjéből származó következmény -, nem is akarta egyenrangú
félként integrálni őket. Ezek a tapasztalatok együttesen eredményezték
azt, hogy az albánok 2000 októbere után is azt mondták, hogy ők
ragaszkodnak a függetlenséghez. Ezzel előállt egy autonómia-keretekben
megoldhatatlan helyzet, mert a gyakorlatban csak olyan megoldás
képzelhető el, csak olyan megoldás lehet működőképes és fenntartható,
amely összeegyeztethető a helyi lakosság 90-92 %-ának az akaratával. Ez
pedig ugye egyetlen dolog... Szerbiához visszacsatolni a területet
nyilvánvalóan nem lehet, legfeljebb háború árán, de az erőviszonyok
valójában akkor sem engednék meg. A nemzetközi közösség sem akar örökké
ott maradni, a világ más részein elfoglalt Egyesült Államok pláne nem:
szerintem az amerikaiak kampányolását 2005 óta a koszovói függetlenség
mellett jórészt ez magyarázza. Bosznia kapcsán ez az amerikai „exit
strategy" működött, és ott az Európai Unió - most úgy tűnik- képes
önállóan is menedzselni a konszolidációt és államépítést. Koszovóban
még nem, de az egyetlen olyan státuszmegoldása Koszovónak, ami ezzel az
exit strategy-vel összeegyeztethető, valóban az, hogy szabályt erősítő
kivételként - tehát nem nemzetközi precedensként, hanem a helyi kemény
realitások alapján - elismerik ennek a területnek a függetlenedését,
nemzetközi felügyelet alatt. Abban pedig, hogy Szerbia erre így
reagált, nincs semmmi meglepő. Inkább az az érdekes, ahogy Moszkva
reagált, mert Oroszország önbizalma megnőtt az elmúlt években. Ha
megnézzük például a kontakt-csoport 2005-ös állásfoglalásait,
amelyekben kijelölték a koszovói státusztárgyalások alapelveit, akkor
azt látjuk, hogy Oroszország azokat elfogadta, pedig az irányuk már
akkor is nyilvánvaló volt. Az elmúlt egy-két évben viszont az orosz
politika határozottan opponál szinte mindent ami nyugati. Ezért az,
hogy Szerbiában is ilyen erőteljes lett az ellenkezés Koszovó
kérdésében, többek között annak köszönhető, hogy újra erős nagyhatalmi
hátteret éreztek maguk mögött.
A-K. A.: Oroszország fellépése valóban nagyon lényeges ezekben
az aktuális ügyekben. Egyetértek azzal, hogy a radikalizálódó szerb
magatartás kifejezetten az orosz biztatással áll összefüggésben. Orosz
nyilatkozatok hangzottak el, mindig szenzitív momentumokban, Putyin
képét hordják jelenleg is körbe Mitrovicában, sőt a múlt heti belgrádi
tüntetésen is. Mindennek nagypolitikai logikáját értjük, bár nem látjuk
kifutását, és ez benne a veszélyes. E kihívás feloldására tett kísérlet
a függetlenség elismerése az Európai Unió részéről, minthogy ezzel a
beavatkozó orosz politika útját próbálja állni. Szélesebb
perspektívából szemlélve: ha e régiónak lehetővé tesszük, hogy régi
konfliktusain évődjön, akkor továbbra is megmarad az a sajátossága,
hogy bizonytalanságát, gyengeségét és alantas szándékait egy ajánlkozó
nagyhatalomnak bocsássa a rendelkezésére, olyannak, mint a minden téren
offenzívnek mutatkozó mai Oroszország. Az Európai Unió stratégiai,
biztonságpolitikai érdeke az, hogy itt nyugalom legyen, és valamilyen
úton-módon európai perspektívát kapjon ez a vidék.
P. G.: Hadd térjek vissza egy előző mondatodra. Amikor azt
mondod, hogy az európai politikának az az érdeke, és hogy az európai
politika képes lesz arra, hogy ebből az örök tűzvészekből egy békés
régiót csináljon, olyan módon, amilyen módon Boszniában nyugalom van,
úgy, hogy nemzetközi ellenőrzés alatt van. úgy, A kontakt csoport most
hasonlóképpen elképzeli, hogy Koszovó is az Európai Unió felügyelet
alatt fogja békésen rendezni az ott élő szerbek és albánok viszonyát.
De meddig? Boszniában már majdnem tíz éve ott vannak a nemzetközi erők.
Meddig lesznek ott? Még tíz évig?
D. M.: Ciprusban sokkal régebben vannak ott, és egyszerűen
időhatár nélkül, addig ameddig kell. Azt mondanám, hogy ez így nem
kérdés számomra. Az Európai Unió, vagy bármelyik ilyen nemzetközi
békefenntartó erő addig marad ott, amíg szükséges.
P. G.: Bocsáss meg, azért Ciprus nem ugyanaz, mint Bosznia.
Cipruson valóban vannak ENSZ-megfigyelők, akik ténylegesen megfigyelők,
ott vannak a határon, és nem csinálnak semmit, miután a határon sem
történik semmi. Boszniában azért gondolom, ahol van egy Szerb
Köztársaság és van egy valamilyen módon mégis létező horváth-bosnyák
konföderáció, valamilyen módon most nyugalom van, de ott nem békésen
cigarettázó Európai Uniós vagy ENSZ-megfigyelők vannak. Ott fegyveres
erők vannak, ott a fegyverek árnyékában van ez a nyugalom, és egyikőtök
sem tudja megmondani, hogy meddig.
A-K. A.: Viszont azt meg tudjuk mondani, hogy ha ez nem történik
meg, akkor mi fog zajlani, Akkor tovább radikalizálódott volna például
a koszovói albán gerillacsoportoknak a működése, méginkább létrejött
volna valamilyen konfliktus, méginkább eszkalálódott volna a kérdés
Macedónia felé, a Vajdaság felé, és ezeken keresztül felénk, és még
kevésbé lett volna lehetőség arra, hogy valamilyen úton-módon
lehetőséget kapjanak a szerbiai demokraták arra, hogy bemutassanak egy
élhető világot, Az, hogy jelen pillanatban a fegyverek árnyéka
biztosítja ezt a nyugalmat például Boszniában, ez nem válasz arra a
kérdésre, amit itt fölteszünk akadémikus módon. Márcsak azért sem, mert
nem áll az, amit mondtál Ciprussal kapcsolatban, mert ott is fegyveres
szolgálatot teljesítnek az ENSZ csapatok, és ott sem olyan nagyon
egyszerű az élet, mint ahogyan azt elgondoljuk. Ne felejtsük el a görög
Ciprus európai uniós szavazása utáni rendkívül feszült problémát,
amikor elutasították, hogy egyszerre lépjenek be a török résszel az
EU-ba.
D. M.: Én azt hiszem, hogy érdemes egy pár szót szólni az egész
kérdéssel kapcsolatos magyar vonatkozásokról, magyar érdekekről és a
magyar politikáról is. Nekem az az érzésem, hogy viszonylag nehezen,
talán érthető módon nehezen formálódott a magyar politika a koszovói
ügyben. Ennek több oka van, és erről eléggé heves belső viták folytak.
A magyar politika alapvetően biztonságpolitikai szemlélettel közelít a
Balkánhoz. Elsősorban Szerbia stabilitását tekinti fő céljának, és ez
azt is jelenti, hogy a fókuszából kiesik az albán kérdést, kiesett a
koszovói kérdés per se. Tehát amikor a magyar külpolitika
Koszovóval foglalkozott, akkor Szerbiával foglalkozott, és sohasem
Koszovóval. Ez talán gyengéje volt az elmúlt időszakban. Volt még egy
gyengéje a magyar külpolitikának, nevezetesen hogy nagyon sokáig, talán
a kelleténél tovább ragaszkodott az ENSZ BT határozat, egy lehetséges
új ENSZ BT határozat meghozatalának illúziójához. Még akkor is
ragaszkodott ehhez, amikor látható volt, hogy ilyen nem lesz. Egy
pillanatig nekem az volt az érzésem, megvolt annak a veszélye - ez
szerencsére elhárult - , hogy egy platformra kerülünk Oroszországgal,
egy platformra kerülünk azzal a Szlovákiával, Romániával és más
országokkal, amelyek egészen más megfontolásokból ellenzik a kérdés
adott megoldását, a függetlenséget és a kiterjesztett kollektív
jogokat, néhányuk pont egy magyarellenes, vagy a magyar problémát
exponáló szempontrendszerből. A mostani magyar megközelítés, amely
elfogadja a realitásokat, de nem rohanaz elismeréssel, és megpróbálja
elfogadtatni Szerbiával a megváltozhatatlant, azt hiszem, hogy a jó
irányba tett jelentős lépés.
J. J.: Én is azt gondolom, hogy az említett kritikai elemek
sokszor megalapozottak. Valóban egyfajta kiváró álláspont jellemezte a
magyar politikát, illetve az, hogy főleg Szerbiára figyelt, és egyes
váltásoknál - például hogy mikor hagytunk fel egy ENSZ BT-határozat
emlegetésével - talán az ütemezés sem volt tökéletes. De egészében véve
szerintem ez a politika védhető, sőt az alapjait - hogy el kell ismerni
Koszovót, de nem azonnal - többpárti egyetértés övezi. Látnunk kell,
hogy számunkra Szerbia mindig fontosabb szomszéd marad, mint akár a
két albán állam együttvéve (tehát nemcsak az önálló Koszovó).
Külgazdaságilag, biztonságpolitikailag vagy kisebbségi szempontból
nézve ez egyaránt igaz. A realitásokkal persze nem kell szembemenni,
ezért Koszovót el kell ismerni, s nemcsak pragmatikus okokból (hogy
igazodjunk az USA és az EU-többség álláspontjához), hanem azért is,
mert elemi érdekünk a Balkán hosszú távú stabilitása, s ehhez szükséges
Koszovó függetlensége. De a Szerbia iránti empátia jeleként és az
államközi, illetve vajdasági magyar-szerb kapcsolatok óvása miatt az
elismerést nem kell elsietni. Ebben célszerű az EU főáramához igazodni,
bár ezt sem könnyű eltalálni, mivel az elismerési folyamat a
feltételezettnél lassabban halad. Még mindig csak 20 körül van azoknak
az államoknak a száma, amelyek elismerték Koszovót, és az Európai Unió
országainak a többsége sem tette még meg. Nemcsak az az 5-6 állam,
amely valamilyen specifikus belpolitikai okból eleve azt mondta, hogy
nem fogja elismerni (és amely csoportból szerintem Spanyolország hamar
kiszáll, ha az ottani választások márciusban lezajlanak), hanem mások
sem. Pedig Hollandiától kezdve Csehországon át Svédországig vagy
Szlovéniáig még van sok olyan ország, amelynek nincs saját kisebbségi
oka, de mégsem ismerte el még Koszovót. Azt hiszem, ehhez kell ütemezni
a megfelelő magyar lépéseket is.
P. G.: Maradjunk még egy kicsit az Európai Uniónál. Mennyire
számít Koszovó elismerésének ügye a nem létező közös európai kül- és
biztonságpolitika kudarcának?
D. M.: Az is lehet egy közös külpolitika, hogy minden ország -
mert ezek azért nemzetállamok még változatlanul - saját maga dönti el a
problémához való viszonyát, Ez ugyanúgy közös külpolitikai álláspont
lehet.
A-K. A.: Én is úgy gondolom, ennek gyakorlatilag nincsen
relevanciája a közös külpolitika sikerei vagy kudarcai szempontjából.
Nyilvánvalóan jelenthet kihívást a jövőben, de ma eltörpül a mellett,
hogy mennyire lesz életképes ez a Koszovó, gazdaságilag mennyire tud
talpra állni, hogyan tudja működtetni külkereskedelmét, aminek java
része eddig épp Szerbiával bonyolódott...
D. M.: Ki fogja az elején ezt finanszírozni?
A-K. A.: ...továbbá: hogyan tudja Koszovó kormányzata megfékezni
a tradicionális maffia-jellegű csoportokat, amelyek
drog-kereskedelemmel és hasonlókkal foglalkoznak? Tehát ezek nagyon
lényeges kérdések, és az ezek által felvetett bizonytalanság
közrejátszik abban, hogy egyes államok azt mondják: várjunk az
elismeréssel... Hosszútávon komolytalan Koszovó függetlenségét, illetve
az ehhez kapcsolódó nemzetközi elismert kétségbe vonni. El fogják
ismerni, még ha ma tapasztalható is némi elbizonytalanodás és
kitapintható taktikázás. Másrészt viszont azok a kudarcok, amelyek
gyakorta megfogalmazódnak a kül és biztonságpolitikával kapcsolatban,
sőt ide sorolnám az alkotmányszerződés leszavazásait is, ezek mind egy
új és nagy országnak, az Uniónak a gyermekbetegségei. És tegyük ehhez
mindjárt hozzá: a kudarcok java részét épp azok az országok idézik elő,
amelyek régiónkból léptek be az Unióba. Konkrétan fogalmazva: a
kudarcok gyakori oka mi magunk vagyunk, és az a számos speciális gond,
amit oda becipeltünk, és amelyeket a maga globális szintjén nem tud
egyik napról a másikra megemészteni az Unió. Nyilvánvalóan nemcsak
Koszovónak, nemcsak Szerbiának kell hozzácsiszolódnia az EU-hoz; ezen a
próbatételen még mi sem mentünk egészen keresztül.
P. G.: Egy kis ország születésétől Koszovótól indultunk el és
Ara-Kovács Attila utolsó megjegyzésével eljutottunk egy nagy,
úgynevezett ország, az Európai Unió szülési fájdalmaihoz. Ha egy
mondatban összegezni kellene ezt a beszélgetést, akkor én az első
mondatokra utalnék vissza: Koszovó kapcsán a balkáni feszültségek nem
szűntek meg, csak a lőporszag tűnt el, vagy a lőporszag lett sokkal
gyöngébb, és ha a nagy ország, az Unió születésére kellene egyetlen egy
jelzőt mondai, akkor azt mondanám, hogy a feszültségek nem csökkentek,
de lőporszagról hála istennek nincs szó.
http://www.lemonde.fr/archives/article/2008/08/11/georgie-otan-kosovo-la-revanche-russe-par-nathalie