Ahogy a szereplők látják…
Zbigniew Brzezinski egykori amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó (1977-1981) a Foreign Affairs hasábjain Richard Haass, a Council on Foreign Relations elnöke új könyvét (War of Necessity, War of Choice) elemzi.
Haass már az 1991-es Irak elleni háború megtervezésében is részt vett,
és világossá teszi, hogy az idősebb Bush elnök az első perctől kezdve
agresszornak tekintette Szaddám Huszeint. A könyv főszereplője egyrészt
Bush, másrészt a nemzetbiztonsági főtanácsadója, Brent Scowcroft.
Ebbe
a háborúba az Egyesült Államok jelentős európai, sőt arab és muszlim
erőket is bevont, még Szíria is részt vett a koalícióban. Maga a
hadjárat („a kényszerűség háborúja") arra irányult, hogy Huszeint
kiűzzék Kuvaitból. Megjegyzendő, hogy korábban az Egyesült Államok
támogatta Irakot az Irán elleni háborújában, és az általa bevetett
vegyi fegyverek ellen sem emelt kifogást. Vagyis az amerikai politikát
a kőkemény realizmus vezette.
Haass azt írja, a következő Irak
elleni háború megindításában már csak „periférikus" szerepet játszott,
hiszen a külügyminisztérium politikatervezési részlegének
igazgatójaként Colin Powell mellett nem lehetett komoly beleszólása a
döntésekbe. A szerző szerint az ifjabb Bush már 2002 júliusában döntött
arról, hogy háborút indít Irak ellen. Condoleezza Rice nemzetbiztonsági
főtanácsadó dühbe gurult, amikor Haass kétségbe vonta előtte e döntés
helyességét. Teljesen világos, hogy a döntést nem gondos mérlegelés
után, hanem szilárd meggyőződés alapján hozták meg. Ebben pedig Bush és
környezete, Dick Cheney alelnök, Donald Rumsfeld védelmi miniszter,
Paul Wolfowitz védelmiminiszter-helyettes és Paul Bremer, később a
bagdadi Koalíciós Ideiglenes Hatóság vezetője (az „antihősök") vettek
részt. Haass szerint a külügyet marginalizálták, nem úgy, mint James
Bakert az első háború idején. 2003 elején Haass készített egy
memorandumot Powellnek a háború alternatívájáról, ezt azonban nem
vették figyelembe. Brzezinski szerint Haass szavahihetőségéből sokat
levon az, hogy kezdetben maga is támogatta a kemény fellépést.
A
két háború között az a hatalmas különbség, hogy míg az elsőt az
Egyesült Államok azért indította, mert úgy látta, létfontosságú érdekei
forognak kockán, addig a másodikat azért robbantotta ki, hogy
megváltoztassa egy másik ország karakterét, a háborút pedig ambiciózus
ideológiai és morális célokkal igazolta. Végeredményben minden háborús
döntés valamilyen külső eseményre adott „kényszerű" válaszlépés. Haass
azért támogatta feltétel nélkül az első háborút, mert Kuvait Huszein
általi lerohanása váltotta ki a „kényszert", a másodikat pedig azért
nem ellenezte igazán, mert feltételezte, hogy Iraknak valóban vannak
tömegpusztító fegyverei - állítja Brzezinski. Azaz mindkét háborút
„kényszerből" indították.
A háború megindítását a
„politikacsinálók" alapos mérlegelésének kell megelőznie, amiben az
ideológiai megfontolásokon túl az érzelmek is szerepet kapnak. A
leglényegesebb azonban az, hogy világosan meg kell határozni a háború
célját: az ambiciózus ideológiai cél a második háború esetében éles
ellentétben állt az első háború korlátozott geopolitikai céljával, s
katasztrofális következményekkel is járt. Amint a háborús cél ismertté
válik, a „kényszer" és a „választás" közötti különbség „brutálisan
leegyszerűsödik". A második háború nemcsak gyors katonai győzelmet
akart, hanem stabil demokrácia létrehozását is Irakban, ami utólag
igazolta, még ha tömegpusztító fegyvert nem is találtak.
A két
háború között a realizmus tekintetében is van különbség. Ma már
világos, hogy a második háború esetében a szeptember 11-i sokk nyomán
indult kampány, a félelem, a demagógia, az apokaliptikus utalások
megmérgezték a légkört, így az egész nemzet a mögé a háború mögé állt,
amelyet eredetileg csak néhány döntéshozó tartott szükségesnek.
Az
első iraki háború nyomán a Közel-Keleten az Egyesült Államok vált a
meghatározó hatalommá. Haass szerint az időseb Bush készen állt arra,
hogy ezt a tekintélyt a palesztin-izraeli konfliktus lezárására
használja fel (madridi konferencia, 1991): nyomást gyakorolt a PFSZ-re
és Izraelre is a kölcsönös engedmények érdekében. Választási veresége
megakadályozta a folytatást, Clinton pedig az elkapkodott Camp David-i
tárgyalásokig semmilyen érdemi erőfeszítést sem tett. Haass úgy látja,
a valódi béke az izraelieknek biztonságot, a palesztinoknak pedig
méltányosságot kell, hogy hozzon. Az amerikai elnöknek ezt világosan ki
kellene jelentenie. Az ifjabb Bush ezt elmulasztotta, így pedig az
„útiterve" nem vezetett sehova, arról nem beszélve, hogy az arabokat
elidegenítette magától. Az álláspontok megmerevedtek. Obamának tanulnia
kellene ebből, de nehezíti a dolgát, hogy az elmúlt 16 évben az
Egyesült Államok a tárgyalásokon nem éppen pártatlan közvetítőként
lépett fel, ami a békefolyamatra rombolóan hatott.
Ráadásul az
iszlám szélsőségesek népszerűbbé váltak a palesztinok körében, és az
izraeli politika is egyre intranzigensebbé válik. Az új izraeli
miniszterelnök az Irán elleni kemény fellépést szorgalmazza, a béke
helyett pedig előbb a palesztin gazdaságot szeretné fellendíteni. A
halasztás azonban megmérgezheti a kétállamos megoldáshoz vezető
folyamatot. A „kényszer" és a „választás" közötti amerikai passzivitás
érinteni fogja magát az amerikai érdeket, ezért az Egyesült Államoknak
a Közel-Keleten végre demonstrálnia kellene a vezető szerepét.
Brzezinski írására röviden reagált Richard N. Haass.
Leszögezi, hogy könyve két központi mondanivalója egyértelmű. Az első a
2003-as háborúra vonatkozik. Azt állítja, hogy ugyan nem teljesen, de
60/40 százalékbanban ellenezte, mert nem kapott választ arra a
kérdésre, hogy „miért most?". A második a „kényszerűség háborújával" és
a „választás háborújával" kapcsolatos. Az előbbi lényegében
elkerülhetetlen, ezt kívánja a nemzeti érdek, nincs alternatívája az
erő alkalmazásának és a status quo változatlanságának túl nagy az ára
(pl. második világháború, koreai háború). Ezzel szemben a „választás
háborúja" kevésbé fontos érdekeket érint, s ilyenkor léteznek járható
alternatív utak (vietnami, boszniai, koszovói háborúk vagy a 19. század
végén a spanyol-amerikai háború).
Ebben a felosztásban
természetesen elkerülhetetlen a szubjektivitás. Itt nem jó és rossz,
sikeres vagy sikertelen háborúkról van szó. Az 1991-es öbölháború
egyértelműen szükséges volt, még akkor is, ha „drágábban fizettünk
volna érte, vagy kevésbé lett volna sikeres". Ezzel szemben a 2003-as
háború választás eredménye volt, még akkor is, ha jóval kevesebb emberi
és anyagi áldozattal járt volna. Nem arról van szó, hogy az ilyen
típusú háborúkat teljesen meg kell szüntetni, hanem arról, hogy a
lehető legritkábban szabad csak elindítani. Azért, hogy a kényszerű
háborúkhoz mindig meglegyen az adekvát akarat és képesség.
http://www.foreignaffairs.com/